Lucy & Tristan

Kellett már egy nyugodt nap. Nem is tudom, mikor volt utána olyanom, talán évekkel ezelőtt, talán már akkor sem volt igazán lehetőségem a pihenésre. Persze nem túl meglepő, három kistestvérrel nem egyszerű az élet, aztán amikor idekerültem elsősként a még több gyerek közé, a nyüzsgés nem hogy eltűnt volna, de a sokszorosára erősödött. Nem zavart annyira, megtanultam együttélni vele, de azért néha nekem is szükséges némi csend. Úgyhogy most is az első dolgom volt az óráim után, már késő délután elvonulni egyedül, az ütött-kopott rajztáblámmal és néhány radírral és ceruzával.
Sokszor próbálkoztam már meg vele, hogy egyedül, szépen félrehúzódom és nem beszélek senkivel, nem foglalkozom semmivel, csak a rajznak szentelem az időmet. Sosem volt igazán nagy sikerem benne. Akadt olyan, hogy sikeresen elbújtam mindenki elől egy-két órára, de még egyszer sem sikerült semmilyen alkotást befejeznem úgy, hogy valaki ne zavart volna meg. Általában valamelyik húgom volt, vagy a rajzszakkörről valaki a kicsik közül. Egyszer sem zavartam el senkit, akkor sem, ha éppen semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy másokkal legyek, azt hiszem, ahhoz nem voltam eléggé határozott. Vagy csak túl kedves vagyok és túlságosan szeretem a testvéreimet.
Nagyon gyorsan iszkoltam ki a kastélyból, még mielőtt valaki észrevesz. Persze ez nem volt egyszerű, ha valaki engem keresett, elég volt egy nagy, vörös fej után kutatnia, ami egész biztosan kitűnt a tömegből. Lehet, be kéne festenem a hajamat. Valószínűleg még az sem segítene... Mindenesetre elég hamar kiértem az udvarra, majd onnan elindultam le a domboldalon, hogy valamerre a vadőrlak környékén tudjak szép, nyugodt helyet találni magamnak. Lehet, hogy a Tiltott Rengeteg nem véletlenül viseli a tiltott jelzőt, de a szélén nagyon jó csend van és akad egy-két fa is, ami alá nyugodtan be lehet ülni.
De hát... még ez a hely is foglalt volt. Ilyen az én szerencsém. Bizonytalanul torpantam meg, amikor észrevettem, hogy a kiszemelt, tökéletesnek tűnő helyen már ül egy hollóhátas lány. Nem mertem megszólítani, nem akartam megzavarni. Úgyhogy csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség és topogtam egy helyben. Apa nagyon kinevetne.

Nem tudom, mennyi ideig ácsoroghattam ott, egy rakás szerencsétlenségként. Valószínűleg úgy festettem egy madár szemeiben mint az enyémben Margit szőrgombóca, amit minden áldott nap odahányt a hálóterem küszöbére. Hunter mindig nagyon ideges volt, amikor meglátta, de sosem mert rászólni a macskára. Margittól teljesen jogosan rettegett mindenki. De tényleg mindenki. Mindegy is, most nem arról a bolond sátánfajzatról van szó. Én is eltanultam tőle dolgokat, így kerültem ide, bagolyköpetként, macskahányásként, kutyagumiként, mindegy, minek nevezzük. A lényeg, hogy úgy néztem ki, mint egy igazi balfék.
Aztán a lány megfordult és egyenesen rám nézett. Akkor jöttem csak rá igazán, hogy mennyire rossz helyzetben is vagyok és mennyire borzasztóan festhet az, ahogy itt állok és bámulom őt. Most hogy fogom kimagyarázni magam, hogy nem vagyok sem egy szatír, sem pedig egy lábfétises őrült? Valószínűleg sehogy, úgysem hinné el nekem ezek után.
- Nem... -vágtam rá azonnal, önkéntelenül, szinte már pánikolva. Jó, határozottan pánikolva. Aztán összeszedtem magam és gyorsan igyekeztem is helyrehozni ezt. -Vagyis, nem úgy értettem, komolyan. Csak rajzolni jöttem ide én is és nem számítottam rá, hogy már lesz itt valaki. Nem a legkedveltebb hely a roxforti birtokon. Ne haragudj, ha megzavartalak, ígérem, nem vagyok kukkoló... vagy ilyesmi... -Mikor kimondtam, csak akkor jutott eszembe, hogy mennyire nem kellett volna ezt mondanom. Hogy is mondta anya mindig, amikor megtudta, hogy nagykarácsonyozni kell Molly néniéknél? Hogy Jézus Krisztus segítsen meg és vigyen most világgá. Én is ezt éreztem.
Most már kínos lett volna elszaladni, ugye? Bárcsak hangya lenne az animágus alakom, akkor úgy tehetnék, mint aki eltűnik.
- Na jó, akkor én most... elmegyek -folytattam pár másodperc múlva, miután véresre rágtam belülről a számat. -Nem szeretnélek zavarni, gondolom, nem vágysz túlzottan a társaságomra így ezek után. -Tényleg nem akartam zavarni. Szívesen maradtam volna itt, de... most már mindegy.

Néha nagyon nehéz volt megértenem, hogyan engedhetett apa emberek közé. Komolyan alkalmatlan voltam rá, hogy hosszú távon normálisan viselkedjek másokkal, egyszerűen nem voltam ilyen... vagyis nem mindenkivel. Akiket nagyon jól ismertem, egészen nyitott és vidám voltam, mondjuk azt, hogy extrovertáltabb és ezáltal jobb társaság. Meg a kicsiket is nagyon szerettem, ezért rajongtam annyira a rajzszakkörért, mert el voltunk árasztva aranyosabbnál aranyosabb elsősökkel, meg elképesztően tehetséges korombeliekkel. Na de az, hogy én normális emberi viselkedést mutassak egy gyakorlatilag vadidegen ember előtt... az nagyon nem ment. Elképesztően szerencsétlen vagyok, el kell fogadnom ezt a tényt. Még a tulajdon macskám is kihasznál.
Megtorpantam, amikor azt mondta, hogy maradhatok, és egy percre elgondolkodtam rajta. Nagyon nem akartam őt zavarni a jelenlétemmel, és aggódtam, hogy csak kedvességből mondja, hogy maradhatok, de annyira szerettem volna itt lenni... Hát jó. Fél perc alatt sikerült eldöntenem, mit akarok, úgyhogy visszafordultam, és leültem mellé a fa tövébe.
- Köszi -mosolyodtam el meglehetősen bénán. Merlinre, hogy miért nem lehetek normális? -Szeretek itt lenni, nagyon nyugis hely. De maradjon a mi titkunk, hátha akkor nem tolják ide mások is a képüket.
Először egészen véletlenül akadt meg a szemem a rajzának azon a kis szegletén, amit innen láttam, aztán már szándékosan bámultam egyenesen rá.
- Ez nagyon jó lett -mutattam a füzetére, óvatosan, nehogy védeni kezdje rögtön. Ismertem az érzést, én is rengetegszer nem mertem megmutatni a rajzaimat vagy a festményeimet másoknak, mert féltem, hogy nem elég jók, vagy hogy a lelkembe látnak azzal, hogy az alkotásaimat nézik. Pedig most hónapok óta ugyanazon a festményen dolgoztam, egy viszonylag kicsin, de annál részletesebben. A családunkat festettem le apának karácsonyi ajándékként, anyával együtt a képen. -Megnézhetem? Ha nem, az sem baj, teljesen megértem.