Mindig úgy véltem, hogy az aranyvérű birtokok védelme kicsit lehetne korszerűbb, vagy jobb is, ha nem tagadnák meg a mugli találmányokat. Mondjuk a magam részéről azért örültem neki, hogy egészen könnyen jutottam be a Malfoy kúriába. Valószínűleg az ajtón is beengedtek volna, elvégre Dracoval unokatestvérek voltunk, még ha soha életünkben két szót se váltottunk egymással. Megesik ez nagy aranyvérű dinasztiákban, nemde? Na ugye. Azonban most ez nem az a pillanat, amikor ilyesmit tennék, még nekem is világos, hogy a gyász mindenkire másképpen hat. A halál, mint olyan, igazságszerint a mindennapjaim része volt, nézhetjük bármelyik “munkámat”, azonban mindig távol állt tulajdonképpen tőlem. Ha ismertem is, aki elhunyt, nekem csupán annyit jelentett, hogy nincs többé, és ezzel vagy van dolgom, vagy nincs. Még kisbaba voltam, mikor az anyám meghalt, szóval ezzel kapcsolatban sem tudtam volna mit mondani Scorpnak, ahogy az apjának sem. Részvétet nyilváníthatnék, azonban azt kissé álszentnek érezném, miközben semmit se tudtam róla. Szóval egyszerűen belógtam. Ismeretlenek voltak a folyosók, még sosem jártam itt, mégis pontosan tudtam, merre kell haladnom. A tervrajz alapján csak a lépéseket és az ablakokat kellett figyelnem, semmi mást. A zsebemben lapult az a két összetevő, ami miatt Scorp írt nekem, azt viszont nem árulta el, pontosan mire is kellene számára. Igazán nem voltam az az idősebb rokon, aki jó tanácsokkal láthatná el, könnyebben taníthatom meg verekedni, mint arra, hogyan menedzselje az életét. Csak azért érdekelt, mert… igazából egyszerűen szerettem tudni a dolgokat. Az információ hatalom, bár talán nem pont ez, de úgy általában. Egészen egyszerűen jutottam be a visszafogottan rendezett szobába, szinte érezni lehetett a rossz hangulatot. Vagy csak nem szellőztetett ki. Végtére is tinédzser, nem ezzel foglalkozott amúgy sem, hát még most. Lehuppantam az ágyra, kicsit rugóztam rajta, nem is rossz! Eljátszottam a gondolattal, hogy itt várom meg, de az mégis hogy nézne ki? Bár lehet az arckifejezéséért megérné. Végül azonban mégiscsak elvetettem az ötletet, és az ágy alá másztam be. Sokkal felnőttesebb, mondhatom. A kis csomagot az ágy közepén hagytam, nem bíztam a véletlenre, hogy odáig másszon majd, aztán csak vártam. Meg vártam, és egy kicsit vártam is. A türelem legalább az egyik erényem volt, könnyen foglaltam le magam, ha várakoznom kellett, és sose stresszeltem miatta. Aztán végre kinyílt az ajtó. Abba mondjuk bele se gondoltam, hogy mi van, ha nem egyedül érkezik, már nem, mintha attól féltem volna, hogy egy lányt hoz fel, de mondjuk az apját, vagy egy barátját? Ennél mindig körültekintőbb szoktam lenni, bár most azért fele olyan veszélyes, és vagy elítélendő dologra sem készültem, ami miatt túlontúl óvatosnak kellett volna lennem. Bár azért nem ártani ez sem ártott volna. Szerencsére egyedül kacsázott be a szobába, és az már nem telt egy örökkévalóságba, hogy felfedezze a gondosan csomagolt alapanyagokat az ágyon. No, nem mintha én töltöttem volna ezzel hosszabb időt, a boltban elintézték. Megvártam, hogy elég közel érjen, majd két kézzel jól rámarkoltam a lábára, és egy kicsit megráztam, csak hogy érezze a törődést. - Eljött érted a zsákos ember, muhahahha! - Ezt mondjuk talán még gyakorolnom kellett volna, de hirtelen ötlet volt. Egészen gyorsan másztam elő az ágy alatti rejtekemből, csak remélve, hogy rendesen takarítanak a manók, és nincs tele pókkal a hajam. - Kicsit alacsony a biztonság, simán felmásztam ám az ablakig. - Poroltam le magam. - Ne vágj rémült arcot, eskü nem néztem meg a dugi poresz gyűjteményed az ágy alatt! - Kacsintottam. Mondjuk nem is figyeltem, hogy volt-e. Már olyan korban lenne? Nem vártam meg, hogy hellyel kínáljon, magától értetődően huppantam le az ágyra, aztán megveregettem magam mellett. Már teszteltem, tök fasza, meg minden. Asszem ezt pont ő is tudta. - Amúgy… ezek mire kellenek? - Böktem a csomagra. Majdnem azt kérdeztem, hogy mizu, de valahogy nem tűnt helyénvalónak.
Semmi kedvem ismét a kúria ódon falai között tartózkodni, de ez az otthonom, a nyári szünetben pedig ha akarom, ha nem, itthon kell lennem. Mélyen belül tudom, hogy jól van ez így, hiszen apám közelségére szükségem van, még akkor is, hogyha ezt nem vagyok képes teljesen beismerni magamnak. Hiányzik viszont Albus és így, hogy teljesen egyedül vagyok elfogtak újból a régi emlékek, így pedig egyre több negatív gondolat kerít hatalmába. Jól tudom, hogy mire figyelmeztetett Warrington professzor, mégse tudok egy ideje már ellenállni az eufória elixír használatának, mely közben végre ismét béke költözik a szívembe. Boldogabbnak is tűnhettem az utóbbi időben, kiegyensúlyozottabbnak, pedig mindez csak a látszat, nem a valóság. Az elixír egyfajta drogként jelenik meg nálam, melyhez hozzá akarok jutni újra és újra, és bár itthon akad egy terem, ahol mindent megtalálhatnék, amire csak szükségem van a bájitalhoz, van két hozzávaló, amiknek a készletcsökkenése biztosra veszem, hogy feltűnne apámnak, ezért kértem segítséget Meissától. Amióta találkoztunk a Zsebpiszok közben, azóta olykor váltunk pár levelet egymással és bár anyám halála óta tőlem nem kapott új baglyot, nemrég üzentem neki, hogy a segítsége kell. Ha elutasítja, akkor kénytelen leszek a Malfoy kúriában lévő hozzávalókat felhasználni, lesz, ami lesz alapon, de ha igen... annak igazán örülnék. A nő érkezésére viszont nem számítok, így a szobám üres és sötét, rideg... és kicsit talán büdös is. Jól sejti, régen levegőztettem, nem igazán figyelek oda ezekre a dolgokra, amióta ismét magam alatt vagyok és apám se, a manók pedig... hát előfordulhat, hogy kicsit csúnyán förmedtem rá az egyikükre, amikor anyukám egyik holmijához ért. Rossz passzban voltam, talán akad némi elvonási tünetem, nem tudom... A fenébe, én nem akartam ezt! Az ágyam alatt egyébként sajnálatos módon akad por, talán még pók is... fene tudja, nem ragyog itt most semmi se tökéletesen, de azért nincs alapvetően piszok se és egyetlen használt alsó sincs eldobálva, csak néhány könyv van itt-ott, kinyitva hevernek, magányosan. Olvasni mindig szerettem... A szobába érve kibújok rögtön fekete kabátomból, amit a kanapéra hajítok, majd beletúrok szőke hajtincseim közé és miközben automatikusan fordulok az ágyam is belekerül abba a térbe, amin végignézek, így rögtön kiszúrok rajta valamit, ami eddig nem volt ott. Apám műve lenne? Mégis mi a franc lehet az? Megindulok a franciaágy felé, majd mellé lépve támaszkodom meg bal kezemmel az ágyon, hogy jobbal a csomag felé nyúljak és ekkor érinti meg valaki két kézzel a lábaimat, amitől nos... hát majdnem szívbajt kapok. - Mi a... - fel azért nem sikítok, de ugrok egy kicsit és hirtelen találom két méterrel hátrébb magam az ágyamtól, miközben nem kicsit meglepett szemekkel nézek le a merénylőre. - Meissa? Te meg mit keresel az ágyam alatt? Egyáltalán hogy jutottál be ide? - a viccesnek szánt megjegyzésére nem is reagálok, csak meglepetten fürkészem arcát, mert ez... ez sehogy se logikus lépés tőle, de most legalább már kibontatlanul is tudom, hogy mi van a csomagban, na meg hogy kitől van. - Majd szólok apámnak, hogy erősítse meg a kastély védelmét. - felelek röviden, de a továbbiakra egy pillanat alatt zavarba jövök, így hófehér arcom is pirospozsgássá változik. - Po... De nincs is olyanom! Ne mondj már ilyeneket! - Merlin szakállára! Figyelem, ahogy otthonosan helyet foglal az ágyamon, majd egy halk sóhaj után én is ledobom magam mellé, a kérdésre pedig csak a csomagra nézek és utána térnek vissza kék íriszeim a fiatal nőre. - Bájitalokhoz. A bájitaltan az egyik kedvencem és mivel hosszú a nyári szünet, valamivel le kell kötnöm magam. Gondoltam megpróbálkozok néhány új főzettel. - felelek gondolkodás nélkül. Részben igazak a szavaim, részben hamisak, de nem óhajtom ennél jobban kifejteni neki a választ, mégis örülök, nem is kicsit, hogy elhozta, amit kértem. - Mindkét hozzávalót be tudtad szerezni? - kérdezek rá, majd nyúlom a csomaghoz, hogy kibontsam azt. - Bagollyal is küldhetted volna, de... azért örülök, hogy ismét látlak. - mosolyodom el őszintén, hiszen eddig csak egyetlen egyszer találkoztunk. Akkor segített rajtam és nagyon kedves volt velem, én se szeretnék véletlenül se udvariatlannak tűnni. - Megkínálhatlak valamivel? - ha kell, lemegyek a konyhába, biztos akad valami, amivel szolgálhatok, már ha szomjas vagy... éhes.
Igazam volt, tényleg megérte azért az arckifejezésért ez a kis móka, és a várakozás. Annyira nem volt hosszú, mint mondjuk egy munka miatt kellett néha, már a gondolattól kicsit olyan érzésem támadt, mintha elgémberedett volna a vállam és a hátam. Brr… Szerencsére már akkor eszem ágában nem volt az ajtót használni, amikor elindultam otthonról, így kényelmes farmerba, és edzőcipőbe bújtam, szóval csak a pókhálóktól kellett megszabadulnom hirtelenjében. Takaríthatnának itt gyakrabban, egy hullát is el lehetne rejteni ez alatt az ágy alatt, olyan rég nézett be oda bárki is. - Gondoltam sürgős, ha tőlem kéred ezeket a dolgokat, és nem édesapádtól, szóval felmásztam a falon. - Feleltem nemes egyszerűséggel. - Az ágy alatti részre nincs ilyen jó magyarázatom, de látnod kellett volna, milyen arcot vágtál! Szerencse, hogy még nem varázsolhatsz az iskolán kívül, fordított esetben én biztos a pálcámért nyúltam volna először. - Vagy bármiért, ami fegyverként használható, az én lakásomban meglepően sok ilyen tárgy volt. Azt hiszem az ok, amiért itt voltam kicsit sántított, magamat azért csak nagyon ritka esetekben igyekeztem megvezetni, akkor is legtöbbször sikertelenül. Nyilván elküldhettem volna bagollyal, sőt, akár bűbájt is használhattam volna, azokat szerettem a leginkább, mégis azt választottam, hogy bár kicsit kerülővel, de eljövök. A temetést gondosan kerültem, nem éreztem magam családtagnak, nem ilyen értelemben. - Akkor legközelebb az ajtót kellene használnom, az uncsi. - Húztam el a számat. Bár igazából csak tényleg nagyon nem akartam találkozni az apjával. Biztos szellemes, kellemes felnőtt lett belőle, akivel élmény egy partin cseverészni, de ha nem muszáj, én nem ez a fajta ember voltam. Csak kérdéseket vetne fel, miért jövök, nekem meg túl sok válaszom erre se volt. Scorp felé sose éreztem neheztelést, csupán egy kölyök volt, és néhány dolgot az előtt elmondhatok neki, mielőtt az élet megrágja, és kiköpi, ahogy sokunkkal megtörtént. Vagy nem, és erős felnőtt lesz belőle, majd elválik. Elnevettem magam. - Jól van, jól van! - Emeltem megadóan a kezem, és törökülésbe hajlítottam lábaimat. - Ha lenne se gond, bizonyos országokban már felnőttnek számítasz, vagy mi a szösz. - Bár a hozzáállása még elég naiv a világhoz, ebből is látszik, nem túl tapasztalt. Felvontam a szemöldököm a magyarázatra. Jó, én leszek az utolsó utáni álszent felnőtt, aki olyasmit mond, hogy ne titkolózzon, vagy ne szegjen szabályt, mert amikor vele egy idős voltam, nos… azt hiszem sose voltam jó gyerek. Persze, ez Amerikában csúcsosodott inkább ki, de azért a Roxfortban sem kellett igazán félteni. - De nem olyan Weasley-vállalat féle ragacsos-bűzbomba lesz, ami az ork takonyra hajaz, ugye? - Vágtam undorodó arcot. - Tudod, hogy sose szólnék bele, mit csinálj, csak reménykedem benne, mert ha olyasmi robbanna ebben a szobában, még tudna rontani az összképen. Csak elképzeltem, ahogy a zöldeskék nyálka beteríti a falakat, és lassan csordogál, meg csöpög. Egyszerre volt undi, és vicces. Mondjuk azt nem irigyelném, aki takaríthat utána. - Persze! Igazából annyira nem ritka dolgok, ha az ember tudja, hol vásároljon. - Plusz ha be mer menni a Zsebpiszok köz legsötétebb helyeire is, ahol tényleg illegális dolgokat árulnak, akkor nagyon kevés olyan hozzávaló létezik, ami beszerezhetetlen. - Gondoltam rá, de igazából volt egy szabad délutánom. - Vontam vállat, mintha semmiség lenne. - Köszönöm, most nincs szükségem semmire. Amúgyis ritka alkalom volt, ha másnál ettem, vagy ittam, szökőévente egyszer fordult elő. Bár nem, mintha Scorpról azt feltételezném, hogy megmérgezne, csupán a megszokás hatalma, azt hiszem. Végül már nem bírtam tovább, úgy éreztem, hogy muszáj megtennem, ezért felálltam, és kinyitottam az ablakot, hogy némi friss levegő, és fény jusson a szobába. - Áh, igen… ne haragudj, de elég kripta hangulat volt. - Fordultam felé, miközben felültem a párkányra. - Kicsit úgy nézel ki, mint aki szeretne megszökni. - A hercegnő a vártoronyban, de az ilyen korú fiúk lelkét sértik az ilyen hasonlatok, így megtartottam magamnak.
Meissának szerencséje van, hogy nem kapok azonnal a pálcám után, bár úgy sejtem, hogy képes lenne védekezni ellenem. Mindenesetre én kevésbé tartottam humorosnak ezt az egészet, mint Ő. Megjegyzésére viszont kicsit zavartan köszörülöm meg a torkom és talán félre is pillantok némileg. - Nos Ő... elfoglalt és túlaggódná, hogy kísérletezek. Nem hiányzik, hogy felügyeljen, mintha tíz éves lennék. - ez egyébként tényleg így van. Simán kinézem apámból, hogyha pont ráér, akkor ott állna mögöttem és lesné, hogy milyen bájitalt készítek és vajon jól csinálom-e. Azt viszont jól titkolom, hogy nem is akarom, hogy tudomást szerezzen a főzetről, mert biztosra veszem, hogy nem nézné jó szemmel. - Felmásztál a falon? Hmm... - ez elég... érdekes dolog, de hát oké. Ő tudja végülis... Merész. - Igen, szerencsére, bár nem hiszem, hogy pont tőlem tartanál Meissa. - döntöm finoman félre a fejem, bár tény, nem vagyok már gyerek, meglephetném. De eszem ágában sincs ártani neki, ahogy senki másnak se, bár kezdem megunni a jófiú szerepet. Túl sok fájdalommal jár, könnyebb lenne félresöpörni az érzelmeket. - Pedig szívesen beengednélek. - már az ajtón is, de ha nem... akkor nem. Viszont a pornóval kapcsolatban rendesen zavarba hoz. Ilyesmit azért nem kellene mondania, főleg, hogy annyira nem idősebb nálam. - Meissa! - szólok rá finoman, jelezve, hogy ebbe inkább ne menjen jobban bele. Lapozzunk, leülök inkább mellé, majd felelek a kérdésére, bár nem teljesen őszintén, mégse vonja kétségbe szavaimat, pedig sejtem, hogy tudja az igazat. - Nem, dehogy! Normális bájitalokat készítek. - bár van néhány jópofa Weasley termék, nekem eszem ágában sincs hasonló kísérletezésekbe kezdeni, azt meghagyom annak a családnak. - Mi a bajod a szobámmal? - nézek körbe, mert szerintem rendben van. Nincs nagy kupi se... és azért van takarítva, csak hát nem az ágy alatt. Térjünk inkább vissza a bájital alapanyagokra. - Értem, és tényleg örülök, hogy látlak. Hogy vagy mostanság? - érdeklődöm kedvesen, majd arról is, hogy kér-e valamit, de mivel nem, így csak biccentek és maradok mellette, kicsit jobban felé fordulva, a hozzávalókat pedig félretolom. Mondjuk fura az ágyamon ücsörögni egy lánnyal... nővel, de próbálom ezt a tényt figyelmen kívül hagyni. Meissa egyébként is teljesen más, mint a roxforti lányok, főleg kora okán ugyebár. Az ablak kinyitásába nem szólok bele, csak lassan eldőlök hanyatt az ágyon és kezeimet fejem alatt kulcsolom össze. - Bocs, nem vártam vendéget. Ha tudtam volna, hogy jössz, kilevegőztettem volna. - ismerem be, kicsit talán szégyellem is magam miatta. A következő megjegyzésre viszont felé pillantok, majd vállat vonok. - Talán így is van. Csak nem ki akarsz szöktetni, ha már szabad a délutánod? - mosolyodom el és van valami huncut fény szemeim csillogásában. Alapvetően nem szoktam ilyesmit tenni, nem szoktam szabályt szegni és apámra se akarnám ráhozni a frászt, hogyha keresne, ne találjon a kúrián, de ma elvileg egyébként is késő estig dolgozik, szóval... mi baj lehet? Fel is ülök. - Menjünk el valahova! - tervem még nincs, de szerintem ki tudunk találni valamit, már ha Meissa benne van.
A felnőtt világ sajátossága, hogy sosincs igazán időd semmire, kivéve, ha valamit képes vagy félre tenni. Meglehet többek között ezért se jutott egyszer sem eszembe, hogy gyereket vállaljak, meg néhány egyéb, igazán apró tényező miatt az életemből. De azok tényleg igazán kicsikét nyomnak a latba, minthogy egy törvényen kívüli szervezetnek dolgozom, amikor éppen nem a Minisztériumnak. Vicces. Egy kicsit. - A szülők kiváltsága, hogy túlféltsék a gyereküket. - Vontam meg a vállam, bár ebben túl sok tapasztalatom nem volt, bár az is igaz, hogy azt hiszem különösen nem is rendelkeztem jó szülői alapanyaggal ebből a szempontból. Azokból a tényekből, amiket tudtam róluk, nehéz elképzelni, milyen család lettünk volna, és ezen gyerekkorom óta nem is nagyon töprengtem. Nincs miért panaszkodnom, sose szenvedtem hiányt semmiben, egyszerűen csupán másképpen nevelkedtem, mint az megszokott. Mondjuk ezt se mondhatom, mert majdnem bizonyos vagyok benne, hogy sok aranyvérű családnál normális, hogy a szülők maximum rápillantanak a porontyokra, de érdemileg nem veszik ki a részük a nevelésből. Nálam egyszerűen erre se volt lehetőségük… - Tudod, bár nem vagyok igazán aurornak nevezhető, de alkalmasságit még nekem is tennem kellett. - Gondolkoztam el, annyira nem is volt az régen. - Ilyesmit azért gyakorlás nélkül ne csinálj, én is csak a meglepetést akartam kimaxolni. Meg mindenki mást elkerülni, a házimanóktól sokszor kivert a víz is. Nem a kellemetlen emlékek végett, egyszerűen a mágikus erejük hatalmas volt, mégis azt tették, amit a náluk gyengébb varázslók mondtak, ezt pedig nehezen fogadtam el. - Pedig roppant mód félelmetes vagy! - Emeltem megadóan a magasba a kezeimet. Viccnek hat, azonban aki nem számít a legvédtelenebbtől is támadásra, az olyan előnyt ad a másik kezébe, ami az életébe is kerülhet. Az élet szigorú oktató, bár manapság azért ritkábbak a halálos leckék. Legalábbis a napos oldalon, ahol a legtöbben az idejüket töltötték. - És aztán mit mondasz édesapádnak, miért látogat meg egy idősebb Minisztériumi dolgozó? Muszáj voltam a végét hozzátenni, mert akiket egyébként meg szoktam látogatni, nos, nem éppen egyenruhában tettem. Ott könnyű volt magyarázatot találni, csak szerintem Draco pont nem az a típus lenne, aki kinézi a fiából, hogy olyasféle szolgáltatásokat vesz igénybe. Ezt mondjuk megértem, én se hiszem, hogy tudná, hol kell ilyesmit keresni. Ezt mi se tette világosabbá, mint az ártatlan reakciója az ugratásra, muszáj voltam halkan nevetni rajta. Nem bántásból, Merlinre mondom! - Akkor jó, az ork takony olyasmi, amit nagyon nehéz kimosni a ruhából. - Már a gondolatra is elborzadtam, ahogy eszembe jutott, mennyi mindent kellett már ruhából kimosnom. - Semmi baj nincs vele, alapjávan véve, azt hiszem. - Gondolkoztam el. Sokféle házban, lakásban, villában jártam már, legtöbbször hívatlanul, azonban tinidzser szobák ritkán szerepeltek ezek között. Azt hiszem átlagosnak nevezném, ha nem lenne ez a baljós légkör. Ami persze érthető, a hangulat valahogy megragad tárgyakon, helyiségeken, megfogalmazhatatlan okokból, mintha emberi lenyomatok képződnének rajta. - Minden rendben, munka, meg ilyen felnőttes dolgok. Tőled gondolom napjában kismilliószor megkérdezik, hogy hogy vagy… - Sokan úgy vélik, ha beszélnek, az könnyít a dolgokon, ezért ezt könnyen másokra erőszakolják, mintha csupán egyféle megoldás létezne mindenre. - Szóval kiolvasom a fejedből, hogy pocsékul, és ezen máris túlléphetünk. - Van bármi, ami vigasztaló lehet egy gyerek számára, aki elveszítette az anyját? Nem hiszem, hogy tudna bárki olyat mondani. Félrebillentett fejjel figyeltem, ahogy elfekszik. Igazság szerint nem terveztem nagyobb kiruccanást, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne indulhatnánk neki. De hogy hova? Elgondolkozva túrtam a hajamba, amikor eszembe jutott egy egészen használható hely, mert azt hiszem inni még se vihetem el. - Rendben, legyen! Megszöktetlek ebből a kalitkából! - Álltam fel a párkányról, majd felé nyújtottam a kezem. - Hoppanáltál már, ugye? - Elég idős volt hozzá, ha jogosítványa nem is volt.
Véleményem szerint sokkal egyszerűbb lett volna, ha Meissa egyszerűen csak bekopog az ajtón, a helyett, hogy felmászik a falon, de hát nos... Ő tudja. Nem becsülöm le a képességeit, soha nem tennék ilyet, így csak elmosolyodom, miközben hallgatom szavait. - Tökéletesen sikerült! - mert rendesen meglepődtem ugyebár. Egyébként pedig nem áll szándékomban pókot játszani és mások ablakába felmászkálni. Pfú, furcsa lenne. - Haha. - vigyorodom el akaratlanul is arra, hogy félelmetes vagyok. Majd pont én... khm. Megcsóválom a fejem némileg, de sejtheti, hogy nem bántanám. A Roxforton kívül még egyébként se varázsolhatok és soha, senkinek se ártottam még. Az nem az én stílusom. - Nem egy Minisztériumi dolgozó látogatna meg, hanem egy rokonom, akit kedvelek. - ennyi magyarázat bőven elég szerintem. Miért kellene bármi mást mondanom? Egyébként én nem gondolok olyan pajzán dolgokra, mint Meissa és a pornós dologgal is teljesen zavarba hoz. Nem is értem, hogy miért csinálja, túlságosan távol áll tőlem ez a dolog. Na nem azért, mert aszexuális lennék és nem érdekelne a testiség, de jelenleg van más bajom is, minthogy ilyesmi örömökre gondoljak. És párom sincs... bár nem is tettem érte, hogy legyen, ez tény. - Ne nevess ki! - sóhajtok halkan, beletúrok hajamba, kicsit zavarban érzem magam. De beszéljünk másról inkább, és ne az ork takonyról. Egyébként se nekem kellene kimosnom, nem véletlenül vannak manóink. A szobám viszont rendben van, szerintem. Nem ragyog, de nem is rumlis vagy pókhálós. Jó, maximum az ágy alatt. - Örülök, ha rendben vagy. És igen... általában. - bólintok aprót, de értékelem, hogy Ő nem teszi. Érzem is, hogy kerüli a temetés témát és anyámat és ezért rendkívül hálás vagyok neki. - Kiolvasod a fejemből? Legilimentor vagy? - mert ezzel az aprócska ténnyel nem lenne rossz tisztában lenni. De igen, pocsékul, és ahogy mondja, túlléphetünk rajta. Inkább szöktessen meg, egy kis szabályszegés nem árthat, apa pedig jó esetben észre se veszi, hogy nem voltam ma itthon, mert mire hazaér, én is itthon leszek. - Szuper! - pattanok fel én is, majd bizonytalanul nézek a párkányra, de aztán csak követem, kezem pedig az övébe kerül. - Persze, milyen kérdés ez? - hiszen apával is utaztam már így nem egyszer. Felkészülök a hoppanálásra, érezheti, hogy bízom benne, ami talán hiba, elvégre túl jól nem ismerem, még ténylegesen is elrabolhatna, kárt tehetne bennem, mégse érzek hátsó szándékot. A bizalom luxus a mai világban, de nem akarok mindig ésszerűen cselekedni. Ki kell kapcsolnom, hogy visszataláljak önmagamhoz és érzem, hogy ez Meissával most sikerülhet. Részemről mehetünk!
Azt hiszem hiába is figyelmeztetem, nem olyasvalakinek tűnt, aki bárhová bemászna. Bár lassan az a korosztály, akik beszöknek a lányokhoz, gondolom. Mondjuk azt nehéz lenne elképzelnem, ahogy gyík módjára végig kapaszkodik mondjuk a hollóhát tornyához, vagy inkább egy griffendéles lenne a típusa? A tinik ízlése nagyon furcsa, már a magam példáján megfigyelhettem. - Mondom, tök para! - Adtam alá a lovat, mondjuk nem úgy tűnt, mint aki felülne rá. - Nagy szerencsém van, hogy még nem átkozhatsz békává. - Mosolyodtam el, azért annyira nem bántam, hogy nem éppen ez az irány érdekelte, igazán szép és kényelmes élete volt, még ha per pillanat a feje tetejére is állt. Sóhajtottam, annyira naiv volt. Talán el kellett volna mesélnem neki, miért nem találkoztunk soha egyetlen családi eseményen sem, vagy hogy miért kerültem az apjával való találkozást. Semmi személyes, sok dolgot tudtam róla, tényeket, mert a “munkám” megkövetelte, de nyilvánvalóan nem ismertem. És ezen valahogy nem akarodzott változtatni. Szerettem azt mondani magamnak, hogy dacból, meg praktikusan amúgyis kerültem mindenkivel a kapcsolódást, viszont valószínűleg ott bujkált bennem az, hogy mi van, ha ugyanúgy bánna velem, mint a többiek. Nevetséges. Én már nem félek ilyen gyerekes dolgoktól, teljes értékű felnőtt lettem, nem kell bizonyítanom senkinek. Senkinek. - Talán majd egyszer… - Borzoltam meg a haját, nem hittem igazán abban, hogy eljöhet az ideje. Igyekszem visszafogni a nevetésem, mint egy rendes felnőtt, aki nem élcelődik a nála fiatalabbon, de elég nehezen ment. Szórakoztatóak voltak a reakciói, mit ne mondjak, még nem tanulta meg elrejteni őket. Biztos vagyok benne, lassan elérkezik a pillanat, amikor már nem minden kis rezdülés látszik a vonásain, és azzal végérvényesen unalmas felnőtt lesz. - Természetesen, szinte átlátszóak előttem a gondolataid! - Emeltem felé az egyik kezem, a másikkal pedig a halántékomhoz nyúltam, ahogy a mugli tévékben szokták a jósok és médiumok. - Látom, hogy… szarul vagy, ehhez igazán nem kell gondolatot olvasni, emberek vagyunk, ez a normális. Szóval amúgy ne parázz, nem lesem meg a titkaidat. - Egyelőre. Amúgy se gondolom, hogy olyan tudás birtokában lenne, aminek bármi hasznát venném. Megfogom a kezét, nem is kell sokáig koncentrálnom, hogy kiválasszam a célállomást. Rengeteg helyen jártam életemben, de ide számtalanszor visszatértem, főként ha komolyabb döntést kellett meghoznom. - Csak a biztonság kedvéért. Nagy levegő! - És mire kinyitotta a szemét, már ott is voltunk. Beszívtam a tenger sós levegőjének illatát, a csöndes tengerparti rész egészen elhagyatott volt, mert a hatalmas sziklák miatt nem éppen strandolásra alkalmas hely. Éppen ezért szerettem, sose zavartak meg erre tévedt muglik, vagy épp varázslók, mindenkitől távol. Valahogy úgy éreztem, most neki is ilyesmire van szüksége, a víz öblös morajlására, a szél zúgására, amiben szinte elvesznek a madarak szárnycsapásai. - Amikor úgy érzem, hogy nincs kedvem senkihez, itt szoktam kipihenni az embereket. - Dugtam zsebre a kezem, kicsit csípős volt az idő, de erre valahogy mindig hűvös volt, engem különösebben nem zavart. - Gyűjtöttél valaha kagylóhéjat? - Nem igazán volt róla fogalmam, manapság mit csinál egy vele egykorú diák, én az ő korában különböző átkokat tanultam, hogy képes legyek visszavágni, ha piszkálnak. Mondanom sem kell, ez különösebben nem oszlatta el a rólam terjengő pletykákat.
Távol áll tőlem a beosonás, nincs ilyen eszközökre szükségem és mégis hogy nézne ki egy Malfoy hasonló cselekedettel? Bár egy Lestrange-Black-től is különösnek hat, mégis ezen a tényen most elegánsan továbblépek. - Nem mintha szándékomban állna ilyesmit tenni veled. - döntöm meg finoman a fejem, majd jelzem Meissa felé, hogy legközelebb használhatná a bejárati ajtót. Tudnám értékelni, ha nem az ágyam alól bukkanna fel ismételten. Valamilyen szinten ezt nevezném tök parának. Érzem egyébként a válaszából adott ellenérzést, mégis biccentek, akkor legyen így, majd egyszer. De a hajborzolásra már elhúzódom. - Hé! Nem vagyok már gyerek! - vissza is igazítom egy jól irányzott hajtúrással szőke üstökömet úgy, ahogy az előbb volt, de a további megjegyzései egyértelműen zavarba hoznak. Olykor már képes vagyok uralkodni az érzéseimen, de most túl hirtelen ér ez az egész, nem szoktak ilyesmivel ugratni, főleg nem fiatal nők, így felkészületlenül ért ez az egész, de majd legközelebb talán már nem így lesz. Egyébként se érzem úgy, hogy meg kellene játszanom magam Meissa előtt. De vajon belelát a fejembe? Kezeimet összefűzöm mellkasom előtt, amikor elkezd szórakozni, majd halkan sóhajtok. - Tehát képes lennél rá, csodálatos! Egyébként megvagyok! - maradjunk ennyiben és inkább raboljon el a Malfoy kúriáról. Jól esne kimozdulni, csinálni valami őrültséget, akármit, ami képes elterelni a gondolataimat anyám halálával kapcsolatban. Kezem a nő kezébe kerül, majd hamarosan már a párkányról csodálhatom meg a birtokot. Nincs tériszonyom, kviddicsezek, de azért tökéletesen biztonságban se érzem magam jelenleg. - De… - minek vennék nagy levegőt, ha már utaztam így nem egyszer? Kérdeznék rá, de ekkor ér a húzás, mi pedig nemsokára egy igazán gyönyörűnek mondható tengerpartra érkezünk. Kicsit késve is engedem el a nő kezét, majd pillantok körbe, lépek előrébb a hatalmas sziklák irányába. - Mondd csak, hol vagyunk? - pillantok felé kérdő tekintettel, majd biccentek megjegyzésére, bár ez ismét elgondolkodtat. Agyaltam már rajta, különös nő és természetesen nem kerülte el a figyelmemet az a tény se, hogy a családi rendezvényeket sohase láttam. - Nem, még nem. - felőlem gyűjthetünk, nem bánom. - Mondd csak, mi az igazság? Miért lopakodtál be a szobámba? - tudom, hogy én hívtam, a kérdés arra irányul, hogy miért ezt a módszert alkalmazta. - Nem jó a viszonyod apámmal? - nem lepne meg. Draco Malfoy senki számára se közömbös, de meséljen Ő, ne akarja, hogy személyesen apámnak tegyem fel ezt a kérdést.
Halkan nevettem, talán most tényleg nem áll, de ennek meglehet csupán annyi az oka, hogy a mi kapcsolódásunkban én voltam a felnőtt, és ő a gyerek. A köztünk lévő korkülönbség nem volt olyan nagy, ahogy annak idején az iskolatársaim és köztem sem. A gyerekek kegyetlenek. Amikor már azt hinném, hogy eltemettem nagyon mélyre ezeket a töredékeket, mindig akkor jövök rá, talán sose voltak elég mélyen. - Merem is remélni, miután kedvenc postabaglyoddá léptem elő. - Kacsintottam, valahogy úgy sejtettem, hogy nem igazán a kísérletezési hajlam, hanem valami elég konkrét terv van a fejében. Ennek ellenére nem kíváncsiskodtam, ennyi idősen pontosan tudja, mi a veszélyes, és mi nem, legfeljebb a saját kárán tanulja meg. Szeretnék vitatkozni vele, hogy de, szerencséjére nagyon is kölyök még, bár hogy ez mennyire “szerencse” valójában, az kérdéses. A gyerekek kegyetlenek, nincs bennük visszatartó erő, ha arról van szó, hogy belerúgjanak a földön fekvőbe, bár ez jó néhány felnőtten is megfigyelhető. Sehol sincs pihenőidő, amennyiben nem növeszt tüskéket és vastag bőrt az ember, mindig a legrosszabbra számítani, valahol itt érzem a titkát a dolognak. - Elég sok mindenre képes vagyok, azonban be kell valljam, a legilimencia egy tanulható képesség, nem olyasmi, amit nem sajátíthatnál el te magad is. Sőt, az ettől való védekezést talán kötelezően kellene oktatni. - Vontam meg a vállam. Bár igazából sose állt hozzám közel a varázslás ezen módja, egészen más módszerekkel fürkésztem ki a titkokat, amik érdekeltek. A hoppanálás számomra már rutin volt, valószínűleg neki sem okozott nehézséget, azonban sose lehettem ilyesmiben se teljesen bizonyos. Elég sokan viselték nehezen az utazás ezen módját, olyannal is találkoztam, aki szabályosan elzöldült egy-egy út után. A magam részéről nehezen tudtam volna azt elképzelni, hogy a pillanatnyi utazás helyett mondjuk órákig repülök seprűn, sokkalta kényelmetlenebb lenne. - Skóciában, a közelben egy egészen kisváros, Portuairk van. - Mutattam abba az irányba, ahol a dombok között az alig néhány főt számláló városka feküdt. - Itt nőttem fel. - Tettem hozzá csendesen. Nem, mintha a kora gyermekkorom szép emlékei miatt járnék ide, nem igazán voltak barátaim, és a nevelésemmel megbízott házimanó sem különösebben vitte túlzásba a gondoskodást. Azt tette, amit parancsoltak neki: életben tartott. Semmi több. Ettől függetlenül a hely csendes volt, nyugodt, ezért szívesen jártam vissza, hogy a gondolataimat rendbe szedjem, vagy pihenjek kicsit. - Az igazság? - Felvontam a szemöldököm, most nem is hazudtam akkorát, mint egyébként szoktam, majdhogynem féligazságot mondtam akkor. - Óh, hogy erre gondolsz! Őszintén szólva nem is ismerem az apádat, és ennek nem csak az az oka, hogy elég nagy korkülönbség van köztünk. A víz felé fordítottam a tekintetem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve lerúgtam a cipőm, kicsit felhajtottam a nadrágom szárát, és belesétáltam. Kib@szott hideg volt, mégis kellemes. - Amikor én születtem, még javában folyt a háború, sőt, akkor kezdődött csak igazán, és mondjuk úgy, a végeredménye nem igazán kedvezett a családomnak. - Úgy gondoltam, hogy azért nagyjából tudja, mi is történt. - Az anyám meghalt a Roxforti csatában, de az se igazán számított volna, ha túléli, lévén az Azkabanból szökött meg, az apám még most is ott van, ha meg nem halt azóta. Szóval a Black család azt mondta, én ugye már a Lestrange családhoz tartozom, lévén anyám oda házasodott be, ők viszont köszönték szépen, de nem kértek a két halálfaló gyerekéből. - Visszafordultam felé, és a vizet kavargattam a lábammal, már egészen megszoktam a hűvös érintését. - Aztán ott voltak a pletykák, hogy bármi is áll az anyakönyvi kivonatomban, az anyám Voldemort szeretője volt, szóval biztos tőle szült gyereket, és nem Rodolphustól. Nagyjából ennyi az oka, hogy nem különösebben veszek részt a családi összejöveteleken, hivatalosan nem is tekintenek családtagnak, bár nem tagadtak ki, mert az azt jelentené, hogy vérrokonok vagyunk, amiről senki sem szeretne tudomást venni. Tulajdonképpen legtöbbször én sem. - Vontam meg a vállam. Hülyeség, hogy egy tizenéves kölyökkel beszélek meg ilyesmit. Akkora hülyeség ez az egész, nem tudom, mit vártam ettől.
Kedvelem Meissát. Igazság szerint azóta kedvelem, hogy összefutottam vele Londonban, most pedig bizonyította, hogy számíthatok rá. A hozzávalók egytől egyig azok, amiket kértem tőle, minden itt van, kérdések nélkül, mintha az emberi kíváncsiság Őt elkerülné. Vajon tényleg így van? Kétlem két alapanyagból összerakná a képet, hogy pontosan mit akarok majd készíteni, mert sok főzethez szükségesek. Értékelem hát a diszkréciót, miért akarnék ártani neki? Hasznosabb szövetségesnek, ellenségeket pedig nem gyűjtök feleslegesen, erre majd Ő is rájön, ha kicsit jobban megismer. - Oh, a kedvencem lennél? Nem is tudtam. - mosolygok rá, csak picit pimaszul, mintha nem Ő lenne az egyetlen és lenne kivel versenyeznie. Végül kissé felkuncogok, majd aprót fejet hajtok. - Valóban te vagy, komolyan hálás vagyok, amiért segítesz! - és amiért ebből senki nem tud meg semmit. Én se fogom elárulni, ezt tudhatja, önszántamból biztosan nem. - Tisztában vagyok vele és egyet is értek veled, Meissa. - aprót biccentek, szavaim pedig mindent elmondanak. Tisztában vagyok vele, tudom… talán én magam is értek hozzá némileg. Ki se kell fejtenem, intelligens nő, én pedig nem titkolom mélyen, előtte valamiért nem. Talán ez hiba, talán idővel megbánom, de bizalmat szavazok neki, egyelőre. Ezért is tartok vele, engedve, hogy oda vigyen, ahova jónak látja. Lehetne ez csapda, akár a végzetem, mégis belül tudom, hogy nem az lesz. Ha apám megtudná mit művelek, még jobban megerősítené a birtok körüli védelmet és határokat. Az utazás nem visel meg, sokat utaztam már így, lábaim elegánsan érkeznek, tüdőmbe pedig betódul a friss levegő. Skóciában vagyunk, mint kiderül, de a Portuairk ismeretlenül hangzik. Tudnom kéne, hogy miért fontos ez a hely? Meissára pillantok, ki már felel is. - Kis település, gondolom mindenki ismer mindenkit és senki se tudta, hogy ki vagy valójában. Kik neveltek fel és miért itt? - nem ilyen helyen kellett volna felnőnie. Szép, nyugodt, békés… tiszta, mégse a mi fajtánknak való. Ide hozott, a Malfoy kúriába pedig csak úgy beosont, össze akarom rakni a képet, ideje az igazságot felfedni. Apámat sejtem a háttérben, éppen ezért nem ártana még most tisztáznunk a dolgot, hogy tudjak mérlegelni, mibe avatom be és mibe nem Draco Malfoyt, ha úgy alakulnak a dolgok. A visszakérdezésre eztán csak bólintok, jól hallotta, az igazságot kutatom, de amikor kimondja, hogy nem ismeri az apám, sikerül meglepnie. Mégse szólok közbe, nem szakítom félbe, érzem, hogy folytatni akarja, mégis amikor leveszi a cipőit csak feljebb emelkedik szemöldököm, követem Őt közel a vízparthoz, de nem cselekszem hasonlóan, megállok a víz által érintetlen, száraz szikláknál, onnan figyelem Őt, hallgatom történetét. Sokat tudok a Roxforti csatáról, a családom érintett volt benne, és maga Voldemort nagyúr a Malfoy kúriában élt egy rövid ideig, bár apám számára bizonyára sokkal többnek hatott. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit élhetett át, miként volt képes átvészelni azokat az időket, mert bár sokan megbélyegezték, alig ismeri valaki igazán, kevesen látják, hogy ki Ő valójában. Én, a fia, látom, a nagyszüleink számára viszont valahol csalódás. A mi családunk se egyszerű, ahogy a Lestrange és a Black család se. Biccentek, folytassa, nem szólok közbe, viszont amit mond eztán, azzal sikerül meglepnie, jobban felkeltenie az érdeklődésemet, így ösztönösen közelebb lépek, jobb lábam némileg a vízbe tapos, de a drága cipő vízhatlan, nem engedi át, nadrágom alsó része lesz nedves esetleg, de nem foglalkozom vele. - Különös, erről én még nem hallottam. Azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen, akit azzal vádolnak, hogy az igazi apja maga a Sötét nagyúr, nem számít, hogy genetikailag kire ütöttem. - elvégre a kinézetet lehet befolyásolni, a mágia oly sok mindenre képes. Ha szét tudta valaki szakítani a lelkét több darabra, miért ne tudta volna a gyermeke kinézetét is befolyásolni, hogy mindenki mást lásson? Az engem érintő pletykák összezavartak, főleg azután, hogy rájöttem, mit jelent a párszaszájúságom, de vajon Meissát? - És te mit gondolsz, lehet igazság a pletykákban? Biztos te is sokat gondolkodtál rajta. - van bármi jel, ami arra utalna nála, hogy igaz lehet? Az Ő édesanyja is meghalt már, megkérdezni nem tudja, én pedig nem mertem feltenni anyámnak a kérdést. Apámmal épp elég volt megküzdeni ezzel, de jól tudom, nem vádolhatnám ilyesmivel anyám, de nem is biztos, hogy önszántából tette volna. Jó ember volt, jótét lélek, sohase dobta volna el magától a gyermekét, akkor se, ha az a gyermek olyasvalakitől van, kinek nevét sokan még ma is félnek kiejteni. De nem, nem szabad megint kételkednem, az veszélyes… - Amikor a Roxfortba kerültem, mindenki tudta, hogy ki vagyok. Elég csak rám nézniük és apámat látják bennem, mégis, vannak, akik a mai napig hisznek benne, hogy az igazi apám Voldemort, hiába nem hasonlítok hozzá, semmilyen téren se. Tudom milyen nehéz ez Meissa. - én tudom. Beszélhet róla, ha szeretne, én meghallgatom, bízhat bennem. Bár fiatal vagyok, fiatalabb nála, mégse vagyok már gyermek, mint mondtam korábban. Rajta áll, hogy mennyire bízik meg bennem, én megbíztam Ő benne, viszonozhatná, lehetne kölcsönös e bizalom.
- Nyilván én vagyok a kedvenc! Szerintem ennek nem szabadna kérdésnek sem lennie! - Majdhogynem sértettnek tűntem, de aztán csak kacsintottam egyet, az én érzéseimet nem volt könnyű megbántani. - Most azt kellene mondanom, hogy nincs mit, azonban az élet nem így működik, majd törleszted az adósságod. Mindig igyekeztem úgy bánni a körülöttem lévőkkel, ahogy a szükség diktálta. Azt hiszem ez a kölyök van az elsők között, akivel egészen őszintén beszélek, persze bizonyos keretek között, viszont legalább köntörfalaznom nem kell. Úgy tartom, hogy ingyen egyetlen ember sem tesz semmit, mindennek van valamilyen indítéka, akár ilyen, akár olyan. Pénz, szex, hatalom, vagy csak hogy öt percig jó embernek érezd magad… mindegy is, minden mozgatórugója egy szándék, vagy beteljesítendő vágy. Azt most még nem tudtam, ez a mi esetünkben mi lehet, de alkalom szüli a törlesztés, ügye. - Talán majd egyszer ilyesmire is sort keríthetünk. Ki tudja? Lehet jövőre majd nem a főzetek kötnek le. - Vállat vontam. A diákok érdeklődési köre folyton változott, főleg attól függően, éppen milyen “menő” új dolgot tanultak, meg persze ehhez hozzá tartozott, hogy ki tanította. Emlékeztem rá, hogy milyen álmodozó tekintettel voltak képesek egy-egy tanárra nézni a lányok, és olyan órákat felvenni, amiket az adott professzor tartott. Gondolom ezek a dolgok most sem sokat változtak. A környezetváltozás kiszakíthatna az emlékekből, de ehelyett csupán még mélyebbre sodor, még visszább az időben. A csípős szél, az enyhén sós levegő, mintha minden ugyanaz lenne, mintha egy-egy pillanatra még én is az a kislány lehetnék. Valaki, akinek fogalma sincs semmiről, nem ismeri a világ kegyetlenségét, csak éppen, hogy kezdi felfogni, mi történik körülötte. - Nos, valóban sejtésük sincs. Ez muglik lakta vidék, nem igazán mondott nekik semmit a nevem, szerencsére. - A vízzel játszottam, lassan már nem is éreztem a lábfejem. - Egy házimanó viselte a gondomat tizennyolc éves koromig, etetett, ruházott, és kezelte az örökségemet. Aztán a születésnapom reggelén még készített egy tortát, és minden szó nélkül eltűnt. Vicces, de előtte sose ünnepeltünk, a Roxfortban köszöntöttek fel először születésnapom alkalmából. - Nem volt bennem neheztelés, a házimanók különös lények, kicsit másképpen gondolkoznak, mint mi, ennyi az egész. A szél kellemesen fodrozta a vizet, és valahogy olyan természetesnek tűnt ilyesmikről beszélni. Ritkán éreztem azt, hogy meg akarnék osztani magamról másokkal bármit, talán a soha és a semmikor között mozogtak az ilyen esetek. Ebben a pillanatban viszont könnyű volt elmesélni ezeket a dolgokat, mintha nem velem, csak úgy körülöttem zajlottak volna az események, pedig azoknak a közepén sajnos pontosan én voltam. - Ki beszél rólad ilyen marhaságokat? - Szinte felhorkantam. Oké, a gyerekek kegyetlenek, főleg a tinédzserek, és mindenféle hülyeséggel piszkálják és csúfolják egymást, de azért az ilyesmi bőven nem vicces. Amikor a Roxfortba kerültem, még hittem benne, hogy végre olyan helyen leszek, ahol hozzám hasonlóak vannak, hogy valahová végre illek. Izgatottan gondoltam az előttem álló élményekre, és úgy véltem, végre találok barátokat. A sors különös fintora, hogy akkor még ilyesmire vágytam, hamar ki kellett ábránduljak a gyermeteg elképzeléseimből, a valóság nem ilyen kegyes. - Mármint abban, hogy Voldemort fia vagy? Ez maximum úgy lenne lehetséges, ha apád és Voldemort közös gyereke lennél. - Forgatom a szemeim, talán kicsit elvicceltem a dolgot, egy egészen kicsit. - Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, honnan lehetne az ilyesmit tudni? Igazából azt se tudom, számít-e. - Elhalkult a hangom. Mások talán ez alapján ítéltek meg, de nekem már rég nem volt az identitásom része, hogy ki és miért hozott erre a világra, sose hagyták, hogy elfelejtsem, kinek a lánya vagyok, azonban igazán senkinek se voltam soha a gyereke. Ironikus. Talán fiatalabb koromban vágytam arra, hogy ez másképp legyen, még az is lehet, hogy úgy hittem, ha anyám életben maradt volna, az én születésem megváltoztatott volna benne valamit. Erről azonban felnőttként már egészen máshogy vélekedem. Ki tudja, meglehet, az volt a szerencsém, hogy egyedül nőttem fel. - Szereted az apád, nem? - A fodrozó vizet figyeltem, ahogy a partot gyöngéden simogatta. - Mit számítanak az idegenek, mit számít pár tinédzser, a kölykök? Amikor a Roxfortba kerültem, többet tudtak rólam a diákok a szüleiktől, mint én magam a múltamról, és hamar meg kellett tanulnom, ebben a világban meg kell tudni állni a saját lábamon, vagy elsodornak és összetaposnak. - A részemmé tettem ezeket a dolgokat, de már nem bánthatnak meg ilyesmivel. - Az a fontos, hogy azt tartsd szem előtt, amit el akarsz érni, és mindent használj fel, amit csak képes vagy. Ha félnek tőled, hát féljenek… emiatt nem neked kell leszegett fejjel járni. Légy csak büszke arra, aki vagy. Nem, mintha egyből sikerülne, de ez ne aggasszon, a magabiztosságon a legtöbbeknek dolgozniuk kell. - Az sem a legjobb persze, ha valaki elbízza magát, azonban ahogy eddig láttam, őt ez a veszély kevéssé fenyegette.
Ajkamra mosoly költözik a nő szavaira, miközben jégkék íriszeim csinos arcát fürkészik. Jól tudom, hogy csak játékosak a szavai, nincs sértődés mögöttük, értelmetlen volna. - Bocsásson meg nekem, hölgyem! - a mosolyom szélesebb lesz, fejem előre billen, illedelmesen hajtom meg felé, bízva benne, hogy elfogadja bocsánatkérésemet. Igazán lovagias vagyok, nem lehet oka panaszra. Mégis elkomolyodom, miközben felegyenesedem, mert csak kibújik a szög a zsákból, a világon semmi sincs ingyen. Tisztában vagyok vele, születésem óta, mi ketten pedig egyébként se ismerjük egymást még oly mélyen, botor dolog lett volna azt feltételeznem, hogy Meissát a puszta jószándék vezérli csak, mégis megéri számomra ez az egyezség. - Nem kellene azt mondanod, és természetesen törleszteni fogok. - a jövőben, mert egyértelműen jelenleg nincs semmi, amit kérni akarna tőlem. Bármit nem kapna meg, Ő is tudja, csakis egyenértékű alkuról lehet majd szó. Számára ez a két bájital hozzávaló beszerzése nem volt túl nagy feladat, hasonló szintű szívességet kaphat majd tőlem, ha eljön az ideje. Bízom benne, hogy ugyanígy gondolja, ha nem, nos… akkor majd ha aktuális lesz, tisztázom vele. Nem előre kötöttünk egyezséget, utólag nem problémázhat, de átverni nem szándékozom, jobban járunk mindketten, ha a kettőnk kapcsolata pozitív marad. - Sort keríthetünk? Mármint mi? - mutatok felé, majd saját magamra. Jól értem, hogy mire akar utalni? Tanítani akarna? Albussal elkezdtük gyakorolni a legilimenciát, de két kölyök egyértelműen nincs még túl magas szinten, így a fejlődés is rendkívül lassú. Apám is ígért segítséget, mégse akarnám, hogy mindent lásson, ami a fejemben van, Meissával gyakorolni viszont valahol vonzó és kecsegtető ajánlat, valahol pedig rettenetesen veszélyes. A bizalom luxus és egy ilyen szívességnek túl nagy lenne az ára. - De valóban, ki tudja. - hagyom ennyiben, térjünk vissza erre a későbbiekben, mert fogunk mi még találkozni egymással. Most inkább a jelenre kellene koncentrálnunk, mely ismeretlen vidék nekem, mégis magabiztosan sétálok a nő mellett, felmérve a közelben lévő kis települést és a partot, de a kérdéseim se maradnak el. Ha pedig valamelyik kérdésemet túl személyesnek találná, majd jelezni fogja vagy szimplán nem felel. De számomra is meglepő módon őszintén kezd el mesélni a múltjáról, amely igazán szomorú történet, mégis lett belőle valaki, erre igazán büszke lehet. - Mikor van a születésnapod? - direkt nem reagálok az elhangzottakra. Nem fejezem ki sajnálatomat, mert nem lenne teljesen őszinte, jelenleg nem tudok teljesen átérezni, talán később se fogom. Én egészen más környezetben nőttem fel, ezt jól tudja és Meissának se a múltja számít nekem, hanem a jelene és esetlegesen a jövője. De mesélek kicsit én is, amikor a Sötét Nagyúr kerül szóba, mert a pletyka rám is él, nem csak Ő rá, mégis meglepő, hogy van még valaki, akit hasonlóan bélyegeztek meg, mint engem. - Mindenki? - nem tudom, hogy kitől eredt a pletyka, de végigsöpört a mágustársadalmon, a Roxfortban pedig a mugli születésűeken kívül mindenki ismerte. Nem volt egyszerű, Albus nélkül nem tudom, miként éltem volna meg az első éveket, de mellettem volt, mostanra pedig már mindenki nagyon jól tudja, hogy Malfoy vagyok. Persze a képességemről hallgatok, de a fiatal Potter már tud róla. Legilimencia és okklumencia, veszélyes… mégse bánom, hogy végre beavattam. - Nem, én most arra gondoltam, hogy abban a pletykában, mely szerint te vagy Voldermort lánya. - félreértett, de nem probléma. Amit viszont ezután mond, arra elmosolyodom, majd fejem is megcsóválom némileg. - Azt állítják, hogy az anyám egy időnyerővel ment vissza a múltba, így fogantam meg. Akár el is feledtethették vele a történteket, kényszeríthették is, oly sok a lehetőség, de én se hiszem el. - és hogy számít-e? Nekem igen, ezt mégse mondom ki, csak némileg összeszorítom fogaimat, testem megfeszül, de igyekszem odafigyelni a légzésemre, ne legyen túl árulkodó. - És ha számít? - mégis csak kibököm, kékségeim pedig a nőre vetülnek. Nekem számít… igenis számítana, mégha ez nem is helyes így. De ki mondja meg, hogy mi a helyes és a helytelen? Nem szeretem a kötelező normákat. - Persze, hogy szeretem! - micsoda kérdés ez? Kissé felháborodott a válaszom, de aztán folytatja, így elhallgatok, élvezheti a teljes figyelmemet. - Elég zavaró tud lenni pár tinédzser is, de ne aggódj, már jól kezelem az ilyen helyzeteket és nem szokásom leszegett fejjel járni. Malfoy vagyok! - kikérem magamnak, szégyenletes lenne, ha meghunyászkodnék mások előtt, képtelen lennék utána apám szemébe nézni, sőt, még a tükörbe se tudnék. - Jól tudom, hogy ki vagyok és én büszke vagyok rá. Neked is annak kellene lenned. Te egy Black vagy és Lestrange, ideje lenne előlépned az árnyékból és megmutatnod magad mindenkinek. Te is fogadd meg a saját tanácsodat! Merj változtatni és bár tudom, még fiatal vagyok, de ha kell, melletted leszek. - Malfoyként számítana, hogy miként vélekednék egy aranyvérűeknek rendezett eseményen Meissáról, ha megjelenne. Kezdetnek megfelelő lenne, idővel pedig mindenkinek el kellene Őt fogadnia. Küzdjön, legyen bátor, mert az ereje megvan hozzá, úgy sejtem. Ösztönözzük egymást ma, nagyon úgy tűnik, kérdés, hogy vajon hallgat-e majd rám vagy inkább maradna örökké hátul, láthatatlanul, majd tűnne el, mintha sosem létezett volna.
- Legyen, most eltekintek a komoly büntetéstől. - Imitálok pukedlit, végtére is valahogy így képzelik el még a modern időkben is az aranyvérűek magukat, nem igaz? Szeretik a fényűzést, mások feje feletti döntéseket, halk áskálódást, és lenézni azt, aki más származású, vagy kisebb család tagja. Furcsa, mennyire nem különböznek a régi idők muglijaitól, akiket ha nem is mindegyikük vet meg, azért egészen másnak éreznek. - Gyorsan tanulsz, ez tetszik. Ne félj, semmi illetlent, vagy törvénybe ütközőt nem kérek. - Legalábbis mostanában biztosan nem, még kölyök, a tanulás legyen a legnagyobb gondja. A kérdésére csak bólintottam, végtére is egészen jó tanár voltam, ha nagyon akartam. Sok mindenben tapasztalt, fiatal korom ellenére a mágia, de főként a bűbájok gyakorlott formálója, már-már úgy hangzott a fejemben, mint valami önmagasztalás. Azonban ezt pont nem sajnáltam, az ilyesféle dolgokra büszkének kellett lennem, mert ezt saját erőből értem el, ehhez semmi köze a nevemnek, a családomnak, csupán önmagamnak. - Nem mondom, hogy életcélom tanárrá válni, mert hazugság lenne, tuti a Roxfort felét elátkoznám, ha ilyesmire kerülne sor. - Vontam vállat, sajnos a türelmem csak bizonyos körülmények között volt végtelen, és ebbe nem tartoztak bele a gyerekek pátyolgatása. - Viszont tehetünk egy próbát majd, egy alkalmasabb időpontban. De előre bocsátom, a modorom tanítás közben sem éppen simulékonyabb, vagy könyörületesebb. Bár talán az én képzésemnél humánusabb lesz, emlékeztem még az első órákra, a könnyekre, vérre és verítékre. Neki azonban ilyesmire nincs szüksége, viszont jobb ha tudja, mire számíthat, nem vagyok az a pátyolgató típus. Ezt azonban minden bizonnyal észrevette már, nem most döbben rá a valóságra, hiszen egy percig sem titkoltam. Elmosolyodtam, végtére is emlékeztetett arra, milyen voltam nem sokkal ezelőtt, mennyi kétely lakott bennem is, és mennyire szerettem volna, ha valaki válaszolna minden kérdésemre. De van vajon ilyesmire helyes válasz, vagy olyan, amit képes elhinni? Megesik, hogy látjuk a jövőt, még sem vagyunk képesek elkerülni, vagy éppen beteljesíteni azt. Mi a garancia egy ígéret megtartására? - November huszonkilencedikén. - Válaszolom gondolataimból feleszmélve, nem egészen erre a kérdésre számítottam. Az őszinteség üdítő, de csak illúzió, a kettőnk között húzódó titkokat fedjük el néhány igaz szóval. Sokkal jobb módszer ez, mintha csak kitalálnék dolgokat, amiket aztán észben kell tartani. Amikor megosztasz néhány részletet, azzal a nyitottság érzetét kelted, és fel sem merül a másikban, mennyi tény lapul a megosztott felszín alatt. Mindig fel kell, hogy merüljön bennem, akivel beszélgetek, az mire használhat, vagy akarna használni. Scorp esetében inkább az a kérdés, bárki felhasználja-e, hogy a közelembe jusson, talán a tudta nélkül is. Az ilyesmi gyakoribb, mint az őszi lombváltás. - De, ez… hülyeség. - Szerettem volna valami csípősebb, epésebb, találóbb megjegyzést tenni, de egyszerűen tényleg annyira ostoba feltételezés volt. Mire fel? Persze, mindig kellett valami csont, amin mindenki rágódhatott, elég csupán a politikára tekinteni. Válasszon az ember egy ellenségképet, és máris hamis egységbe képes kovácsolni a csőcseléket. Még annak is több értelme lett volna, ha Dracoról terjed el egy ilyen pletyka, ha a család tekintélyét próbálnák aláásni. De ennek? Mintha csak valami diákcsíny lenne, hogy egy gyerek Roxfort-i éveit elrontsák. - És ha én is lennék? Ő halott, és ez nem jelent semmit, azon kívül, hogy mondjuk más lenne a vezetéknevem. - Talán még az sem, elvégre az anyakönyvi kivonatom szerint egyáltalán nincs közünk egymáshoz. - Amikor diák voltam, féltek tőlem, azért, mert ki az anyám, azért mert ki az apám, vagy ki lehet… suttogtak, a szemembe se mertek nézni. Most viszont elsétálnak mellettem a Minisztériumban, vagy éppen az általam írt jelentéseket böngészik. Nem számít, hogy mi volt akkor, sőt! A kígyót sosem fogja érdekelni a közönséges egér véleménye, egyszerűen egyben lenyeli. - Megvontam a vállam. Arról már tényleg nem tudtam mit mondani, micsoda fantázia kell hozzá, hogy még időnyerőt is keverjenek a témába. Jó, hogy nem egyből Voldemort jött ide, és kérte kölcsön Dracotól a feleségét, ha már senkit nem sikerült a kedvéért megölnie. Komolyan, ez komédia szinten mozog. - Miért? Olyasvalaki mondja, akinek adsz a véleményére, vagy csak hangos a csőcselék? - Vontam fel a szemöldököm. - Az iskolában sokan menők szeretnének lenni, olyanok, akiket mindenki kedvel. Ez a való életben egyáltalán nem fog számítani, legyél csak céltudatos, és peregjen le rólad az ilyesmi, vagy használd egyszerűen. - Előre nyúltam, és felé mutattam. - Mi lenne abban, ha Voldemort fia lennél? Vértezd fel magad, és mosolyogj rá azokra, akik elkapják a tekintetüket, mert aki féli egy halott nevét, az annyit is ér. - Leengedtem a kezem, és a zsebembe sülyesztettem. Mosolyra fakasztott, milyen könnyedén mondta vissza szavaimat, és mily’ naivan próbált meg segíteni. Régóta megbékéltem magammal, a származásommal, a múltammal, egyszerűen csak a képmutatás untatott, a partik, az aranyvérűek álszent büszkesége. - Ez igazán kedves tőled, de nekem már nem számít, mit gondolnak a kiöregedett nagy “szentek”. Azért nem jelenek meg a családi, vagy nemesi eseményeken, mert az ilyesmi egyáltalán nem érdekel, nem érzem úgy, hogy nekik kell bizonyítanom. - Már nem az határoz meg, hogy tudják-e, mit veszítettek. Többé nem.
Némi játékosság, melyre talán most mindkettőnknek szüksége van. Mosolyt csal arcunkra, könnyebbé teszi a jelent, rövid időre talán elhessegeti a kellemetlenségeket, melyekkel a valóságban kell szembesülnünk. Meissa társasága különös hatással van rám, jóleső a közelében lenni, ezért szeretnék többet megtudni róla, megismerni, miközben én is engedem, hogy megismerjen. Persze nem felelőtlen bizalomról van itt szó, nem árulok el olyasmit, amit nem szabadna tudnia, de apró információkat kaphat, melyekkel közelebb kerülhet hozzám, ahogy én is kapok Tőle, így ismerhetem meg a múltját. Apró részleteket igaz, de a kép tisztábbá válik. - Nem félek. - mosolyodom el, de jól tudom, hogy mindennek ára van, én pedig senkinek se maradok adósa. De abban is biztos lehet, hogy amit kér, nem lehet nagyobb kívánság, mint amit Ő tett meg értem. De bízom benne, hogy ezt nem szükséges kimondani. A jövőben majd visszatérünk rá, akkor elválik, hogy akar-e tőlem valóban valamit. Ki ne használna ki egy ilyen lehetőséget? Elvégre egyszer felnövök, egy Malfoytól pedig megéri szívességet kérni, főleg, ha az egy régi adósság törlesztéseként nyilvánul meg. - Hmm, átgondolom az ajánlatod. Gondolom annak is meglenne az ára. - a modora zavarna a legkevésbé. Nem kell velem finoman bánnia, nem vagyok már gyerek, de veszélyes lenne beengednem a fejembe. De ha olyan jó valóban, mint amilyen magabiztosan ezt most előadja, akkor talán már most is mindent lát, amit látni kíván. Veszélyes a legilimentorok társasága, apámmal se könnyű, amikor eltitkolnék valamit. Előle lehetetlenség, idővel mindig rájön az igazságra. Most viszont a gyász kellően lefoglalja ahhoz, hogy ne vegye észre, hogy milyen bájitalokat készítek és hogy kiknek a társaságában vagyok. Meissát nem árulnám be, saját akaratomból biztosan nem, de a bizalmam se töretlen felé, nem vagyok naív, már rég nem. A szülinapi dátumra csak finoman biccentek, megjegyzem magamnak, de egyéb hozzáfűznivalóm nincs. Majd kap tőlem valami kellemes kis ajándékot, mely egy apró gesztus lesz, mégis bízom benne, hogy kellemesen érinti majd. Kitalálom még addig, hogy mi lenne a megfelelő. A következő témák viszont a Sötét nagyúr felé sodornak minket, mert mi ketten nagyon is hasonlítunk egymásra, mégha valahol különbözőbbek nem is lehetnénk. - Számodra nem jelent, talán számomra se, de sokak számára tudod jól, hogy milyen sokat jelentene. - ha kiderülne, hogy Ő valóban Voldemort lánya vagy az engem érintő pletykák is igazak, így én pedig a fia. Valahol megmosolyogtat az elképzelés, hogy testvérek lehetnénk... - Mindig szerettem volna egy testvért. - csúszik ki a számon. De édesanyám túl gyenge volt, betegség kínozta, így csoda, hogy engem képes volt a világra hozni. Egy testvérre már nem volt... Egy testvéri kötelék viszont erős, látom a Potter családon, és Albus iránt is hasonlóan érzek, mégis, olykor vannak gondolatok, amelyek megzavarnak és más irányba visznek. Olyan kusza ez az egész. - Idővel nálam is csökkentek a pletykák, már egyre kevesebben vannak, akik elhiszik, hogy közöm lehet Voldemorthoz. - bólintok rá, bár a bogarat elültették a fülemben, és tudom, hogy ez apámnak mennyire fáj. Mégis igyekszem a háttérbe tolni, de a történet bár komikus lehet, akár igaz is. Nem, nem szabad most ezen gondolkodnom. - Talán egyik se... - talán csak én velem van a baj. Viszont nem kell félteni, nem vagyok holmi kisegér, igen, én magam is kígyó vagyok, egy Malfoy és büszkén viselem ezt a nevet, mégis másképp, mint annak idején apám tette, amikor a Roxfortba járt. De vajon hol a határ a jó és a rossz között? Én melyik lennék? Melyik akarok lenni? És miért kell egyáltalán választani, amikor a kettő közötti átmenet is oly széles skálaként van jelen... - Már így teszek, hidd el, csak régen fájt és volt nehéz, főleg, amikor még anya élt és elmeséltem neki. Látni a fájdalmat az arcán... - egy idő után már nem tettem. Ő nem védhetett meg, így megvédtem magam, mégse szép tőlem, hogy meginogtam. Draco Malfoy az apám, jól tudom, mégis egy énem talán másra vágyik. Pedig egy név csak egy név marad, mégis oly sokan rettegik még a mai napig. Kicsit össze vagyok zavarodva. Albus az, aki a jó ösvényen tart, félek, hogyha Ő nem lenne, végleg elvesznék és egészen más emberré válnék, mint akire a családja büszke lehet. Inkább olyanná, akire a Nagyúr. A sötétség mindannyiunkat megkörnyékez, kérdés, hogy ki az, aki enged neki és ki nem. - És az én kedvemért se jönnél el legközelebb? Örülnék a társaságodnak. - döntöm finoman oldalra a fejem, miközben Őt figyelem. Igen, ez most egy meghívás, senkinek egy szava se lehet majd, főleg, ha mint a partneremként lenne jelen. Partner nem csak egy pár lehet, hanem akár egy rokon is vagy egy fontos ismerős. - Érdekelne, hogy milyen pletykák kelnének szárnyra, ha együtt látnának minket. - oh igen, nagyon is, ahogy apám arcát is megnézném, mert előre nem árulnám ezt el neki, természetesen.
Semmi kedvem ismét a kúria ódon falai között tartózkodni, de ez az otthonom, a nyári szünetben pedig ha akarom, ha nem, itthon kell lennem. Mélyen belül tudom, hogy jól van ez így, hiszen apám közelségére szükségem van, még akkor is, hogyha ezt nem vagyok képes teljesen beismerni magamnak. Hiányzik viszont Albus és így, hogy teljesen egyedül vagyok elfogtak újból a régi emlékek, így pedig egyre több negatív gondolat kerít hatalmába. 
Meissának szerencséje van, hogy nem kapok azonnal a pálcám után, bár úgy sejtem, hogy képes lenne védekezni ellenem. Mindenesetre én kevésbé tartottam humorosnak ezt az egészet, mint Ő. Megjegyzésére viszont kicsit zavartan köszörülöm meg a torkom és talán félre is pillantok némileg.
