The pain what you've been feeling, can't compare to the joy that's coming
✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯
E
gy kisbaba érkezése mindig örömhírnek számít a családunkban. Még akkor is, ha nem éppen úgy alakultak az események, ahogy a kismama szerette volna. Legalább is, nem hiszem, hogy Domi már tizenkilenc évesen a családalapításon törte a fejét, de szerencsére itt vagyunk neki mindannyian, hogy végigkísérjük ezen a rögös úton. Ezért is kérem meg apát, hogy vigyen át hozzájuk, hiszen még nem voltam alkalmam erről beszélgetni az unokatestvéremmel. Kész listát állítottam már össze arról, hogy mi milyen holmikkal tudjuk kisegíteni őt, sőt olyan katalógusokat is találtam, amikben csupa babaholmikat és kismama ruhákat lehetett találni. Nem lehetett eléggé időben elkezdeni a készülődést. Mivel nem múltam még el tizenhét, így apával hoppanálok, és egy puszit nyomok a szakállas arcára, mielőtt elköszönnék tőle. A táskám dugig van tömve a korábban említett újságokkal és a kézzel firkantott jegyzeteimmel. Szerencsére Brutus nagyon kicsi még, így nem hajítottuk ki azt a sok-sok holmit, amit annak idején neki szereztünk, vagy tőlünk örökölt. Hiszen, Weasley-nek lenni egyet jelent azzal is, hogy az évek során rengeteg holmit felhalmozol, ami majd generációról generációra vándorol. Széles mosollyal az arcomon kopogok be a rokonaimhoz, akik már tudnak az érkezésemről. Fleur néni nyit nekem ajtót, akit azonnal átölelek, hiszen nagyon szeretem őt is. Váltok vele pár szót miközben kibújok a cipőmből. Elpakolok szépen magam után, és bár szívesen maradnék még beszélgetni, tudom, hogy Dominique-nak nagyobb szüksége van most a társaságra. Ismerem a járást a házban, így pillanatok alatt a szobája előtt termek, és finoman kopogtatok az ajtón. − Domi? Én vagyok, Lynette. Bejöhetek? – kérdezem, bár tudja jól, ha már idáig eljöttem, nem szabadul tőlem. Így ha beleegyezik, akkor belépek a helyiségbe, ha pedig el akarna küldeni, akkor addig kopogtatok, amíg be nem adja a derekát. − Van egy kis meglepim! Vagyis, nem igazi meglepetés, de lehet, hogy tudok neked segíteni egy-két dologban – teszem hozzá, hiszen Celia és Brutus mellett elég sok mindent elsajátítottunk Tristannal. Ez a tudás pedig Dominak is jól jöhetett, ha már egy fejlődő csöppséget hordott a szíve alatt.
✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯ ✯
Vendég
Hétf. Aug. 09, 2021 5:37 pm
Lynette & Dominique
Amióta kiderült az, hogy terhes vagyok, egyetlen napom sem számít nyugodtnak. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni a dolgok alakulását, még mindig sokkban vagyok, még mindig próbálok megfelelő megoldásokon gondolkodni, de egyik sem tetszik igazán. Én inkább hajlok affelé, hogy megtartsuk, de mivel Dev ettől a gondolattól még jobban pánikba esik, már nem is merem felvetni neki a dolgot, mert tudom, hogy így is halálra stresszeli magát mindenen. Úgy pedig még nehezebb ez, hogy lényegében teljes mértékben megértem őt, és tudom hogy az örökbeadás lenne a legkézenfekvőbb, és mégis… A mai napot is a szobámban töltöm, bezárkózva, pedig ez általában nagyon nem jellemző rám. Minden egyes nyári szünetet tele energiával szoktam várni, hogy aztán ezer és egy programot találjak ki a szüleimmel és a testvéreimmel, de jelen állapotomban képtelen vagyok rá. A reggeli rosszullétek ugyan már nem kínoznak, de az, hogy egyre jobban látszik az a pocak igen, és nagyon nem szoktam még hozzá, hogy ott van ezért hajlamos vagyok beleütközni dolgokba, ezért is döntöttem úgy, hogy jobb lesz, ha inkább meg sem mozdulok. Még a végén baja esik, és azt nem tudnám megbocsátani magamnak, akármennyi problémát is okozzon jelenleg az életemben. Sóhajtva lógok le félig az ágyamról, és próbálok valamiféle kedvet találni ahhoz, hogy lemenjek egyáltalán enni, de most még ez sem megy, csak gondterhelten meredek a kupira körülöttem, egészen addig, amíg meg nem hallom a kopogtatást. Ó, Lynn, fogalmad sincs, hogy mibe ártod bele magad azzal, hogy beszélni akarsz velem…
- Gyere. De vigyázz, mert nagy a rendetlenség, ne ess el semmiben. - Hívom be végül kis fáziskéséssel, és kicsit nehézkesen, de fel is ülök az ágyban. Amikor belép, láthatja., hogy tényleg nagy a kupi, sok ruha hever szanaszét a szőnyegen, amik már nem jönnek rám, rengeteg könyv a sárkányokról itt-ott elszórva, én pedig még mindig pizsamában lebzselek az ágyon, mert ez az egyetlen olyan ruhadarabom, ami valóban kényelmes. Na meg Dev pólói, amiket előszeretettel nyúlok be tőle. A hajam szénakazal, a szemeim kialvatlanságról árulkodnak, és úgy összességében, mintha a régi, vidám, energikus Domi sehol se lenne, akit megismerhetett. - Milyen meglepetés? - Csillan érdeklődés a szemeimben, és még arra is képes vagyok rávenni magam, hogy felkeljek az ágyról, majd pár felesleges dolgot elrugdossak az útból, hogy aztán megölelgessem Lynt, habár a pocakom eléggé útban van, amit egy kis fintorral veszek tudomásul. - Mindjárt elvarázsolok pár dolgot innen, mert életveszélyes. - Jegyzem meg, és már keresem is elő a pálcámat, hogy eleget tegyek ennek. Amikor Devnél vagyok nem ennyire vészes a helyzet egyébként, de mostanában kifejezetten depisnek érzem magam, így a rossz szokásaim többszörösen is előjönnek, ezek egyike pedig a rendetlenség. Pár intés után valóban kicsit jobb lesz a helyzet, de az összhatást még így is rumlisnak lehet nevezni, bár igaz, hogy most már legalább lehet mozogni is.
Mindig izgatottá válok, amikor valamelyik családtagom babát vár, így hát nem csoda, hogy mindent összegyűjtöttem azzal kapcsolatban, hogy mi miként tudunk majd segíteni a babával kapcsolatban Dominak. Egy gyermek felér egy valóságos csodával, épp ezért kérem meg apát, hogy vigyen át hozzájuk, mert úgy érzem, Dominak szüksége van valakire, aki mellette áll. Így hát miután lefutom a kötelező udvarias köröket Fleur nénivel, megindulok Domi szobája felé, és finoman kopogtatok az ajtón. Nem vagyok hajlandó tágítani innen, még akkor is, ha Fleur néni szerint lehetetlen most kiimádkozni őt a szobájából. Ebből is látszik, hogy nem vették igénybe a szolgálaimat, mert bizony azért bukkantam fel, hogy Domit kicsit gatyába rázzam. − Nem gond, majd rendet rakok, ha kell! – válaszolok, miközben benyitok, és talán abban a pillanatban, ahogy belépek a szobába, el is sápadok. Már csak azért is, mert a rendmániás énemet rosszul érinti az a káosz, ami elém tárul. − Hát… Nos… Fred kollégiumi szobájánál nem rosszabb… − jegyzem meg, miután ismét rátalálok a hangomra, és bizony elhatározom, hogy akárcsak a többi unokatestvéreimnél és Brutusnál, itt is katonás rendet fogok teremteni. − Összeírtam pár dolgot neked és a babának – paskolom meg mosolyogva az oldalomon lógó tömött táskát, miközben átlépek néhány földön heverő ruhadarabon, és ölelésre tárom szét a karjaimat. − Ugyan, ne fintorogj! Elcsúfítja az arcodat – érintem meg az állát, amikor látom, hogy elfintorodik. – Tudom, hogy most nehéz neked, és minden furcsa, teljesen más, mint a megszokott, de hidd el, az a pocak hamarosan el fog tűnni onnan. Addig pedig legyél egy icipicit türelmes a kedvemért – mosolygok rá, de amikor varázsolni szeretne, akkor megbököm a karját. − Inkább pihenj le, és hagyd, hogy a kedvenc unokatestvéred rendet teremtsen, benne vagy? Én már úgyis hozzászoktam az állandó rendrakáshoz – nevetek halkan, miközben kibújok a táskámból, és óvatosan leeresztem az ágya mellé a földre. Ezek után megropogtatom az ujjaimat, és körbepillantok a szobában. − Nos, mondd, hogy melyik ruha megy a szekrényekbe és melyik a szennyesbe. Mit hova tegyek, és pikk-pakk olyan lesz a szobád, hogy nemcsak Fleur néni, de még te sem fogsz ráismerni! – A mosoly letörölhetetlen az arcomról, és ellentmondást nem tűrően vagy besegítek a rendrakásba, vagy magam oldok meg mindent. Sajnos, rossz tulajdonságaim közé tartozik a makacsság, főleg, ha arról van szó, hogy eltüntessem a környezetemben kialakuló őskáoszt. − No, most már azért kicsit jobb a helyzet – pillantok körbe elégedetten, miután elérjük azt, hogy legalább ruhák ne legyenek szétszórva a földön. − Szükséged van valamire? Szívesen behozok bármit, azt hallottam, hogy szinte ki se mozdultál ma – érdeklődök, s ha nem kér semmit, akkor leereszkedek az ágyára, ha pedig mégis enne, vagy inna valamit, akkor ezer örömmel kiugrok a konyhába. Utána pedig szép sorjában előveszem az újságokat, magazinokat és még az összetekert, kilométer hosszúságú listámat is, de egyelőre nem bombázom ezekkel Domit. − És mesélj, hogy vagy? Hogy érzed magad? – Talán kicsit túlságosan is lelkes vagyok, de mentségemre szóljon, imádom Domit, ezért biztos vagyok benne, hogy a születendő kicsit is legalább annyira fogom szeretni, mint őt magát.
