Nem akartam túlbuzgónak tűnni, így bármennyire nehéz volt megállnom azt, hogy ne hétfőn keressem fel Holden Briggset, képes voltam rá. De a keddnél tovább már nem ment a várakozás, így miután véget értek az Akadémián az óráim rögtön a Minisztériumba hoppanáltam, ahol az ismerős útvonalat nem kicsit izgatottan tettem meg, a bennem lévő félelmet pedig igyekeztem jó messzire űzni. Tudom jól, hogy kockázatos az, amit kértem az aurorparancsnoktól, de nem látok más megoldást, muszáj erősebbé válnom és ha képes leszek az okklumenciának hála elzárni az elmém, akkor apám ellen is biztonságban leszek. Már részben, bár sejtem, hogy kiakad majd, ha ezt észreveszi, de talán tudok hamis emlékképeket elé tárni. Erről majd megkérdezem az aurort. Az irodájába érve bár ott találtam Holdent, mégse volt túl sok ideje rám. Még a szokásosnál is morgósabb volt és jelezte, hogy nem gondolta meg magát, de néhány hetet várnom kell az első óráig, aminek az időpontjáról majd időben tájékoztat. Azóta sok minden történt, én pedig megtudtam, hogy mi mindennel volt ennyire elfoglalva, ugyanis nem kis meglepetésemre engem is bevettek az auguránvadász projektben. Néztem is, amikor Preston kikért az óráról... Kicsit igaz furcsáltam, hogy nem Holden tette, de a kettőnk kapcsolatát elnézve talán nem kellene ezen igazán meglepődnöm. Ma viszont elérkezett a nap, én pedig ugyanolyan izgatottan haladok végig az ismerős folyosókon, mint azon a kedden. Mivel már kellemes idő van kint, így felül jelenleg csak egy zöld színű, rövid ujjú pólót viselek, lábaimon pedig farmert és tornacipőt. A pálcám nálam van, de más nincs, úgy sejtem, hogy másra nem lesz szükségem. Az ismerős ajtóhoz érve azért veszek egy nagyobb levegőt, majd bekopogok, ha pedig hallom, hogy bebocsájtást nyerek lenyitom a kilincset és belépek, az ajtót pedig most behúzom magam után. Hát... nézett már ki jobban is a férfi, de nekem aztán jogom nincs ilyesmit megjegyezni, főleg nem azok után, ami nem is olyan régen történt az Akadémián és nos... talán szerencse, talán nem, hogy Morrison talált rám. - Jó napot Briggs parancsnok! - tudja, hogy miért jöttem, megbeszéltük. Arcom türelmesnek tűnik, én pedig igyekszem visszafogni magam, nem belekérdezni már most semmibe se. Itt fogunk vajon gyakorolni vagy elmegyünk máshova? A projekt kapcsán is sok kérdés eszembe jutott, de most nem az az elsődleges, így igyekszem arra koncentrálni, amiért itt vagyok. Kihúzom magam, kezeim hátam mögött fűzöm össze és úgy várakozok, hogy ráér-e. Remélem nem hajt el megint, hogy most se alkalmas és majd pár hét múlva... Nem akarok tovább várni. Bár Caspar Morrison is megígérte időközben, hogy segít, azért vele kapcsolatban vannak kétségeim, mert a zsarolásával továbbra se lett a szívem csücske és az, hogy vele éljek... bizarr.
◈◇ You either control your mind or it controls you ◇◈
Kár lett volna bármin is szépíteni: olyan állapotban voltam, mint a mosott szar. Bár Cassie Black eltussolt nekem egy gyilkosságot és minden időmet a frissen indult Auguránvadász Projekt töltötte ki, ettől még nem találtam meg a lelki békémet. Sőt, valójában úgy éreztem, hogy még a végigforgolódott éjszakákon, álmomban is csak pörgött és pörgött az agyam, lázasan cikáztak a gondolataim megannyi aggodalom, feladat és kétség között. A gyilkosság ténye továbbra sem hagyott nyugodni. Rémálmaimban láttam annak a szegény lánynak a Temzéből kihalászott testét és Cassie Black is zavarbaejtően gyakran látogatott meg ezekben a rémképekben. Feldobott az auroroknak, megvádolt, szörnyetegnek nevezett - pedig a valóságban éppen ezek ellenkezőjét tette és efelett azóta sem tudtam napirendre térni. Amióta másnaposan eljöttem a lakásáról, kifejezetten kellemetlenül éreztem magam, akárhányszor összefutottunk a Minisztérium folyosóján. Nem kérdeztem tőle, ő hogyan érzett a köztünk kialakult bizarr kötelékkel kapcsolatosan, valahogy ez a beszélgetés nem illett a Varázsbűn-üldözési Főosztály folyosóira és amúgy sem tudtam, mit kéne mondanom neki. Egy köszönöm aligha lett volna elég, hiszen megmentette az életemet, a szó minden értelmében. Aztán ott volt Lori. Lori, az a hazug picsa, akit egyszerre gyűlöltem és hiányoltam a nap minden percében azóta, hogy kihajítottam a lakásomról. Utáltam magam, amiért még mindig úgy vágytam a szeretetére és a jelenlétére, pedig átvert, veszélybe sodorta a családomat és leginkább összetörte a szívemet. Most pedig visszatért, egy olyan információval, ami mindent felborított. Az Auguránvadász Projekt. Bár sosem ismertem volna be, de már évekkel ezelőtt letettem róla, hogy valaha is sikerül kiderítenem valamit anyám halálának körülményeiről. Eltűntek a minisztériumi akták, akik tudhattak is valamit, azok felszívódtak vagy nem voltak hajlandóak beszélni. Jerry már közel húsz éve is mondta, hogy engedjem el, nem vezet sehova a haragom - és tessék, most együtt dolgoztunk a projekten, amit nagyrészt éppen a haragom táplált. Ott volt anyám neve azon az ellopott listán. Meg kellett találnom azt, aki bántotta, meg kellett tudnom a részleteket. Teljesen magával ragadott a nyomozás, amióta a kezembe kerültek azok a lopott papírok, végre új motivációt találtam. De nem az egészséges fajtából, inkább volt ez megszállottság, mint elhivatottság. A két bátyám továbbra is neheztelt rám az elbaszott gyilkossági ügy miatt, Harper állapota egyre rosszabbra fordult, Naomi is bekerült a kórházba és kezdtem úgy érezni, hogy az életemnek egyetlen békés, nyugodt perce sincsen. Ez pedig túlságosan is meglátszott rajtam. Nem aludtam eleget, mert nem tudtam. Nem ettem rendesen, mert arra sem voltam képes. Túlhajszoltam magam, mert addig sem őrlődtem olyanon, amin nem kellett volna. Látványosan lefogytam és ez ellen képtelen voltam bármit is tenni. Az amúgy is gyakran gyenge idegeim a szokásosnál is rosszabb állapotban voltak, túl sok munkára hivatkozva az oktatói feladataimat az aurorképzésen belül át is adtam egy kollégának, egyszerűen nem volt türelmem az újoncokhoz. A parancsnoki feladataimat maradéktalanul elláttam, de meglátszott a munkámon a jelenlegi állapotom: a legkisebb hibáért is nekiestem a beosztottjaimnak, a terepmunka alatt minden frusztrációmat a gyanúsítottakon vezettem le, többet juttattam Mungóba és boncasztalra, mint az indokolt lett volna. Egyszóval: kurvára nem voltam jól. Nem meglepő, hogy emellett nem tudtam megjegyezni mindent. Ahogyan a Cameron Castillonak beígért különórát sem. A kopogásra kiszóltam, hogy nyitva van az ajtó, jöjjön be, bárki is az, majd hosszú másodpercekig értetlenül bámultam a fiúra, mire végre tudatosult bennem, miért jött az irodámba. - Bassza meg... Neked ma különórát ígértem, igaz? - Elgyötörten félretoltam az íróasztalomon az Auguránvadász Projekt egy titkosított anyagát. - Teljesen kiment a fejemből, kölyök, ne haragudj. Mindegy, megoldjuk. Mindig megtartottam az ígéreteimet. Megfeledkeztem az óránkról, nem volt most alkalmas, de megígértem neki, ehhez pedig tartani akartam magam. Én basztam el, nekem kellett megoldanom. - Ülj le - mutattam az asztal túloldalán, velem szemközt elhelyezett székre. - Azt mondtad, hogy már ismered az alapokat. Ki tanított? Vagy magadtól kezdted el? Rágyújtottam egy cigarettára és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy csak Cameronra és az előttünk álló egy órára fókuszáljak. Talán éppen erre volt szükségem, kicsit kiszakadni a saját gondolataim közül és helyette máséval foglalkozni.
Nem hezitálok az ajtó előtt, kopogok, ahogy odaérek, mert nem akarom, hogy bárki is azt lássa, hogy félve lépek be a parancsnok irodájába. Pedig van bennem félsz, nem is kevés, mert amire most készülünk az nos... veszélyes. A fejembe lát majd, jól tudom, mivel képzett legilimentor és egyáltalán nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy ennek örüljek, mégis szükségem van a segítségére, ahogy azt már mondtam neki, így nos... én se gondoltam meg magam. Benyitok, az ajtót behúzom magam után, majd kihúzva magam állok meg az íróasztalával szemben, türelmesen várva, rajta pihentetve a szemem. Egyáltalán nem néz ki jól, nem ehhez vagyok szokva tőle és biztosra veszem, hogy nem csak a titkos projekt foglalja le. Órákon se látom már, más helyettesíti és mintha fogyott is volna. Mi történhetett? Persze tudom, semmi közöm sincs hozzá, ezért se kérdezek rá, és az igazat megvallva én se tudom a legjobb időszakomat magam mögött, bár talán kezdek helyre rázódni. A Morrisonhoz való költözéstől igaz még tartok, de az legyen egy másik nap problémája. Tekintetünk találkozik, nem is nézek félre, kivárok, de kérdése bizonyossá teszi a tényt, hogy Holden Briggs volt már jobb formában. - Igen, uram. De ha nem alkalmas, visszajöhetek máskor is. - eddig sietősnek éltem meg a dolgot, de most, hogy itt vagyok, már elhalasztanám és nem azért, mert nem kell otthon lennem a nyári szünetben, hanem mert egyre erősebb és fojtogatóbb a félelemérzet bennem. - Nem néz ki túl jól... - állapítom meg, mert csak kibukik belőlem a megjegyzés, tekintetemben viszont mintha némi sajnálat látszana. Nem jó így látni, mert legyen akármilyen is, valamilyen érdekes oknál fogva szimpatizálok vele. Na de helyet foglalok, ha már hellyel kínál, de kicsit feszengek, ezt képtelen lennék tagadni. Nem biztos, hogy szembe akarom magam találni a pálcájával és úgy sejtem, hogy akár csak apám, nos... Ő is megérzi a hazugságot, ha ezt kutatja. A kérdésére számítanom kellett volna, mégse készültem fel a válaszra és bár azt mondtam volna, hogy egy picit se értek a legilimenciához. A fenébe! Apámat vajon szóba hozhatom? Szóba kéne? Úgyis rájön... Kicsit hezitálok, majd megköszörülöm a torkom. - Apám is legilimentor és így jöttem rá idővel, hogy én is. Vele... gyakoroltam egy kicsit. - és hogy miért nem tőle tanulok akkor? Bízom benne, hogy ezt a kérdést nem fogja feltenni. Talán sejti a választ, talán nem. Megfeszülök ismét, a fenébe is, bár itt se lennék. Érzem, hogy kicsit lever a víz is, túlizgulom a dolgot már most. Nem állok készen, erre mégse. Mi lesz akkor, ha apám rájön? Vagy ha Briggs parancsnok lát olyasmit, amit sohase mutatnék meg neki? - De tényleg visszajöhetek egy másik időpontban Briggs parancsnok, nem szeretném feltartani. Tudom sok dolga van... - látszik az asztalán is, na meg a közös projekt... Had fogjam menekülőre...
◈◇ You either control your mind or it controls you ◇◈
Zavart a saját szétszórtságom, ami annyira távol állt tőlem, mint Jerry Prestontól az etikett. Mindig, mindent észben tartottam, összeszedett voltam és szervezett, az ígéreteimhez minden áron tartottam magam - most azonban olyan meglepetésként ért Cameron felbukkanása az előre megbeszélt találkozónkon, hogy legszívesebben pofán vágtam volna saját magamat. De hazudni nem akartam a fiúnak, bármennyire is kínos volt ez a helyzet. Utáltam a hazugságokat, nem javított volna az önmagammal kapcsolatos ambivalens érzéseimen. - Arra nem lesz szükség, megígértem, hogy szakítok ma rád időt, akkor így is lesz. - Részben azért ragaszkodtam ennyire a különóra megtartásához, mert az ígéreteim betartása nagyon fontos volt nekem. Másrészt viszont az is nagy szerepet játszott benne, hogy a személyiségem és elveim még egy apró darabkáját nem akartam feláldozni. Mostanában így is túl sokat dobtam belőlük a szemétbe. - Komolyan? A picsába, pedig annyira tetszeni akartam neked, Castillo - vágtam rá ingerülten, iróniától csöpögő hangon. A legkevésbé erre volt most szükségem, mert a megjegyzése csak szembesített vele, hogy tényleg nagyon szarul nézhettem ki, ha még ő sem bírta magában tartani ezt a rövid mondatot. Nem szabadott volna megengednem magamnak ilyen gyengeséget, jobban kellett volna lepleznem, hogy mennyire nem voltam jól. Tudtam, hogy Cameron nem akart semmi rosszat, tulajdonképpen őszinte aggodalmat véltem kihallani a hangjából. De nem vágytam a sajnálatára, senkiére sem, a kölyökére pedig a lehető legkevésbé - még kapaszkodtam a tekintélyem utolsó szalmaszálaiba, amit például kettőnk szigorúan alá-fölérendelt viszonya is jelentett. Vagyis szerettem volna azt hinni, hogy tényleg az volt, a hierarchikus kapcsolatokon belül könnyebben eligazodtam. Semmi érzelem, csak szabályok, katonás rend és fegyelem, ez mindig egyszerűbb volt számomra. - Akkor ebben az esetben úgy veszem, hogy teljesen kezdő vagy. Nem ismerem apádat, talán jól megtanított az alapokra, talán nem. Nem szeretek másokra építkezni, és szinte biztos vagyok benne, hogy különböznek apáddal az elképzeléseink a legilimencia és okklumencia oktatásáról. - Ezúttal nem az aranyvérűekkel szembeni előítélet beszélt belőlem. Még akkor sem ugrottam volna át vele szívesen az alapokat, ha ezelőtt maga Jerry Preston oktatta volna. - Az elején az okklumenciára fogunk nagyobb hangsúlyt fektetni. Akkor leszel jó legilimentor, ha jól ismered az okklumenciát, bár sokan éppen fordítva oktatják. Ahogy azzal sem értek egyet, hogy az okklumenciát az elme kiürítésével kell kezdeni, sosem kedveltem ezt a módszert, szerintem indokolatlanul nehéz egy kezdő számára és alapvetően nem tartom hasznosnak éles helyzetben sem. Ha valaki a fejedbe akar mászni, akkor nem feltétlenül csak blokkolni akarod vagy a nagy semmit mutatni neki. Én sokkal hasznosabbnak tartom, ha csak azt engeded láttatni, amit te akarsz. Úgyhogy az elején ezzel fogunk foglalkozni. Ne várj villámgyors eredményeket, ez nem egy roxforti bűbájtan óra lesz, ahol ha jól hadonászol a pálcáddal és ügyesen kimondasz egy varázsigét, akkor szerzel tíz pontot a Mardekárnak. Nehéz lesz, mindenkinek az. Nem értettem, miért tett folyamatosan megjegyzéseket arra, hogy nagyon szívesen visszajönne máskor, amikor eddig szinte erőszakosan üldözött ezekkel a kibaszott magánórákkal. - Nem tartasz fel és ne húzzuk az időt ilyen felesleges udvariassági körökkel.
Hirtelen rengeteg okot találok arra, hogy miért nem kellene most itt lennem, bármennyire akartam és bármennyire fontos, hogy tökéletesen elsajátítsam az okklumenciát. Briggs parancsnok is szarul néz ki, nem is emlékezett erre az alkalomra, de... most már késő. Érzem én is, szavai pedig egyértelműek: maradok. A megjegyzést viszont jobb lett volna megtartanom magamnak, mégis kikívánkozott, a reakcióra viszont képtelen vagyok nem elvigyorodni, akármilyen elbaszott is ez a helyzet. - Akkor most kéne elhívnom kajálni? - ez is csak kibukik, de aztán észbe kapok. - Bocsánat, csak kicsit izgulok a legilimencia miatt. - ismerem be, így a feszültségemet oldanám, de úgy tűnik szarul csinálom. Nem meglepő, nem vagyok egy humoros ember és bár Ő ingerülten szólalt meg, nem veszem már magamra. Nem hiszem, hogy ellenem szólna, biztos, hogy most nem én basztam fel, ez pedig azért jó hír. Ha én lettem volna ismét a hibás, már odakint lennék az ajtón kívül, de most már vele szemben csücsülök és megkezdjük az elengedhetetlen beszélgetésünket a tanulás-tanítás előtt. - Rendben van és igen, abban én is biztos vagyok. - biccentek egyetértően, mert apám nos... nem nevezném éppen tanításnak azt, amit velem művelt. Nem is saját akaratából tanított és nem is nevezném igazán tanításnak. Mindegy is, vegyük úgy, hogy kezdő vagyok, az lesz szerintem is a legjobb. Holden Briggstől pedig ilyesmit tanulni... végre lesz esélyem! Az okklumenciával kezdünk, ami megnyugtató és egyben ijesztő is. Én is így akartam, mégis tudom jól, hogy mivel fog mindez járni. Mégis hallgatok, figyelek rá, bár a sajátos módszer meglep, nem éppen ezt olvastam a könyvekben, de hallgatnom kell a tapasztaltra, nem véletlenül lett az, aki. - Tehát azt akarja, hogy gondoljak arra, amit láttatni akarok Önnel és semmi másra. Uram, ha például hamis emléket akarok megmutatni ilyenkor, az is lehetséges? A legilimentor hiheti azt valósnak? - közbekérdezek, de úgy sejtem ez nem baj, elvégre ez egy különóra, a lényege az lenne, hogy tökéletesen megértsek mindent és egyben Holden is tudja, hogy mi foglalkoztat. A hamis emlékek megmutatása több helyzetben is hasznos, de számomra elsődlegesen apámmal szemben kell. - Rendben, értem! - azért jól esik, hogy megjegyezte, hogy melyik házba is tartoztam. Emlékszem még az első alkalomra, amikor beszéltünk egymással, akkor minden házzal szivatott körülbelül, csak a sajátomat nem hozta szóba. De most már jobban emberszámba vesz, úgy érzem kezdek elérni valamit és igyekszem, hogy ezen ne rontsak. Mégis menekülnék a francba is. De persze már nincs visszaút, így elkussolok és csak néhány másodperc múlva kérdezek ismét. - Akkor... csak egy emlékre gondoljak vagy próbáljak meg védekezni is például egy pajzsbűbájjal? Olvastam olyan esetről, amikor egyesek a pálcájukat is használták, bár gondolom ez amolyan utolsó lehetőség lehet... - vagy nem? Kicsit még bizonytalan vagyok, nem akarok hibázni, de testem feszült, szívem pedig túl hevesen kalapál. És mégis milyen emléket mutassak meg neki? Talán az auroros csapatépítő jó lesz, azon mindketten részt vettünk... Na nem a kellemetlen esti beszélgetésre koncentrálok, hanem inkább a hülye feladatokra. Ezek semleges emlékek, ezeket láthatja nyugodtan, csak mélyebbre ne jusson, pedig félek, hogy fog.
◈◇ You either control your mind or it controls you ◇◈
Habár az ártatlan és jószándékú megjegyzése első hallásra felidegesített, az odamorgott válaszomra adott reakciója már egészen más hatást ért el. Ha valaki a csapatépítő tréning után azt mondja, hogy egyszer őszintén fogok felnevetni Cameron Castillo feleletén, valószínűleg elküldöm a kurva anyjába. Most mégis ez történt, és nem is próbáltam elfojtani a röhögést. - Már azt hittem, sosem kérdezed meg - forgattam a szemem. - De megjegyzem, többre értékelem, ha főznek rám. Nehéz lett volna eldönteni, melyik kép abszurdabb: ahogyan Cameron Castilloval egymással szemben ültünk egy étterem kétfős asztalánál vagy az, ahogy ez a kölyök egy pirítósnál bonyolultabb ételt elkészít. Bár utóbbi miat tnem kritizálhattam, mert én magam sem voltam egy konyhatündér. Sőt, valójában katasztrófa volt, amit főzés címszó alatt műveltem, nem tartozott a csajozási technikáim közé a konyhaművészetemmel való elkápráztatásuk. Merlinnek hála eszébe sem jutott problémázni azon, hogy felülbíráltam az apját. Nem volt jelenleg türelmem és energiám arra, hogy elmagyarázzam neki, miért nem akarok azokkal az alapokkal dolgozni, amiket a kedves apjától kapott, aki felőlem aztán lehetett maga Grindelwald reinkarnációja is, akkor sem szerettem volna pusztán folytatni, amit ő elkezdett. - Jó kérdés - bólintottam leplezetlen elismeréssel, mert valóban értelmes és tökéletesen időzített kérdést tett fel. - Igen, teljesen lehetséges. Hogy ez mennyire sikeres, az már sok tényezőtől függ. Nyilvánvalóan a saját képzettségedtől, másrészt a kreativitásodtól, hogy mennyire tudsz hiteles hamisítványt tárni a legilimentor elé. Függ a legilimentor képességeitől is, értelemszerűen minél profibb az illető, annál könnyebben felismeri egy hamisított emlék vagy egy hazug gondolat jeleit. És természetesen az sem mindegy, hogy a legilimentor milyen előzetes tudással rendelkezik. Egy egyszerű példával élve, én például tudom rólad, hogy mardekáros voltál. Hiába mutatnád nekem a legtökéletesebb hamis emlékképet, ha az például a Griffendél klubhelyiségében játszódna. Hagytam neki egy rövid szünetet, hogy alaposan átgondolhassa a hallottakat. Feltételeztem róla, hogy nem okoz neki gondot sok információ együttes értelmezése, de az okklumencia és legilimencia a mágiának igencsak magas szintjét képviselték, meghaladták még azt is, amit az aurorképzés első három évében tanultak. - A pajzsbűbáj is hatásos lehet, de nem látom értelmét, hogy ilyesmit gyakoroljunk, gondolom, egy Protego magadtól is megy. Az okklumencia lényege az, hogy bárhol, bármikor, a pálcád nélkül, a legmélyebb álmodból felkeltve vagy esetleg egy kínvallatás közepén is le tudd zárni az elméd mások elől. És ilyenkor nem lesz kéznél a pálcád. - Esküszöm, hogy kivételesen nem beszaratni akartam. - De igen, pontosan ezt várom. Kezdjünk valami egyszerűvel mondjuk. Ha már így szóba jött a Roxfort, akkor kezdésként a következő lesz a forgatókönyv: én megpróbálom megnézni annak a pár percnek az emlékét, amikor a Teszlek Süveg beosztott az első roxforti napodon. Te pedig... Mélyet szívtam a cigarettából és felvettem a szemkontaktust Cameronnal. - Igen, a csapatépítő tökéletes lesz. Remek gondolat. Akkor kezdhetjük? - Bár éppen csak egy pillanatra betekintettem a rémülten zakatoló gondolatai közé, amíg nem mondta azt, hogy kezdhetjük, mással véletlenül sem akartam próbálkozni. Előszeretettel gyötörtem őket a közös óráinkon, de ez a különfoglalkozás teljesen más szituáció volt. Még ha meg is volt a véleményem a fiú családjáról és alapvetően az ő hibáiról is hosszú listát tudtam volna írni, a helyzettel nem akartam visszaélni. Nyilván bizalmat fektetett belém, amikor engem kért fel ezekre a különórákra, eszembe sem jutott végiglapozni a féltett emlékeit, mint egy könyvet. Semmi közöm nem volt hozzájuk.
Túl magas labda volt és bár baromira nem vagyok egy jó humorú ember, most valahogy reflexből jön a válasz Holden szavaira, aminél elsőre azt sejtem, hogy kiveri majd nála a biztosítékot, de ahogy felnevet, úgy vigyorodom el én is. Nem is értem, hogy mi történt vagy mi történik, annyira kusza a kettőnk kapcsolata, de valahol megnyugtat, hogy annyira talán mégse gyűlöl már. Nem akarom, hogy utáljon. - Hmm, akkor attól tartok, hogy mégse én leszek az embere, mert senki se jár jól, ha én beszabadulok a konyhába. - túrok bele a hajamba zavart vigyorral képemen, meg se próbálva tagadni, hogy nem tudok főzni. De ezzel szerintem nem lepem meg. Az lenne a furcsa, ha tudnék... A képzeletbeli vacsinak tehát lőttek. Rátérünk jöttöm okára is, elvégre most egy különórát tartunk, amit már nagyon régóta el akartam érni az aurorparancsnoknál, mégis valahol rettegek tőle. Egyáltalán nem zavar, hogy apám tanítását a sarokba söpörjük, mert nem normális tanítás volt, hanem az alapokról kezdjük, én pedig nem csak bólogatok, ahogy sokan tennék, hanem kérdezek is, mert szeretnék mindent tökéletesen tisztán látni. A hamis emlékek sok helyzetben hasznosak lehetnek. - Rendben, értem. És úgy sejtem, hogy mivel egy ilyen felépített hamis emlékkép elkészítése idővel jár, mivel jól át kell gondolni, megtervezni a részleteket és mindenre figyelni, úgy a célszerűbb, ha több ilyet készít az ember, hogy legyen miből csemegézni. - mert ha használják ellenem a legilimenciát, akkor nem fogok tudni azonnal összedobni valami hamisítványt. Vagyis nem olyat, amivel ne buknék le azonnal. Fejben megjegyeztem mindent, amit mondott, a példája se rossz, bár számomra egyértelmű volt, hogy hol hibázhatok. A pálcámra nem lesz most szükségem, tehát marad a helyén, nem veszem elő, inkább csak tovább figyelek a férfire, de szavai fájdalmas emlékeket idéznek, melyeket igyekszek nem kimutatni. Nagyon jól tudom, hogy milyen, ha kínozzák az embert és utána vagy akár közben a fejében matatnak. Szeretném, ha képes lennék a védekezésre, ha kitanítana, így láthatja rajtam, hogy nem ijedtem meg, sőt, talán még eltökéltebben nézek rá, mint eddig. - Rendben! - biccentek, bár nem számítottam rá, hogy elárulja, mit fog majd keresni, de gondolom azért teszi, mert még csak az elején vagyunk, még segíteni akar, hogy könnyebben menjen. Amikor viszont tekintetünk találkozik érzem, hogy mit művel. Apám oly sokszor tette ezt és nem jó érzés... nagyon nem. - Ennyi... ennyiből is tudja, hogy mire gondolok? Csak elég a szemembe néznie? - se pálca, se varázsige? Ez most komoly? Apának kell hozzá a pálca, maximum a hazugságot látja a szememben az nélkül, de ez így... ijesztő. Ha Holden Briggsnek ilyen képességei vannak, akkor nem meglepő, hogy az lett, aki. Oké, lehet, hogy egy kicsit beszartam most, ficergek is, érzem, hogy ez nehéz lesz, de össze kell szednem magam. Néhány másodpercre szükségem van, még mielőtt kimondanám azt, hogy kezdhetjük, de amikor megteszem felnézek a férfire, bele egyenesen a kék íriszekbe. Az én szemeim is kékek, bár kétlem ezt eddig különösebben megfigyelte volna, mégis félelemről árulkodnak. De ki ne félne a helyemben? Mégis csak a fejembe akarnak betörni. Kicsit rá is markolok kezeimmel a szék karfáira, majd igyekszem figyelni a légzésemre és nem engedni kavarogni a gondolataimat. Valamennyire megy a koncentráció, próbálkoztam már az okklumenciával, így Holden a csapatépítőt fogja látni a fejemben, a különféle hülye szituációkat, a rövid sétát Jerry Prestonnal, majd egy rövid részletet a kettőnk vitájából, amit nagyon nem akartam, mégis akaratlanul eszembe jutott... Ha viszont mélyebbre hatol, akkor a csapatépítő helyszíne átalakul a Roxfort nagytermévé, ahol egy merev, barna hajú kisfiú lépked a süveg felé. Ijedten néz körbe, markolja a térdeit, a süveg pedig amikor rákerül a fejére meglepő módon nem azonnal hoz döntést, mintha gondolkodna, mintha nem is feltétlenül a Mardekárba akarná beosztani, de aztán elhangzik a ház neve, én pedig megrázom a fejem. - A fenébe! - nem jól csinálok valamit. Nagyon nem érzem ezt most egyszerűnek.
◈◇ You either control your mind or it controls you ◇◈
- Kár, akkor kénytelen leszek másik tanítványt keresni erre a célra... - Sok mindennel vádolhattak a kollégák, de azzal biztosan nem, hogy átléptem a szigorú munkakapcsolat határait és megpróbáltam ilyen irányba terelni a viszonyomat bárkivel is. Eltekintve persze attól a rövid affértól Ada Lachlannel, de arra a legkevésbé sem voltam büszke és nem is ismételtem volna meg. Bár Castillo esetében nem a "házinyúlra nem lövünk" elv tartott vissza, nem meglepő módon. - Igen, ez egy jó terv lehet. Már ha van időd bármit is eltervezni, nyilván van az a szituáció, amikor ott helyben kell cselekedned és átverned a legilimentort. Bár szerencsére másodéves aurortanoncként azért erre nem lesz szükséged. Elég régóta dolgozom aurorként és még egyszer sem akartak kiszedni semmilyen információt a fejemből, úgyhogy neked sem kell ettől tartanod. De nyilván fel kell készülni mindig az extrém helyzetekre is. A jelenlegi munkád mellett különösen. - Nem mondtam ki hangosan, de nem is volt rá szükség, mindketten tudtuk, hogy az Auguránvadász Projektre gondoltam. Nem terveztük terepre küldeni azokat, akik nem rendelkeztek nyomozói képesítéssel, de a Projekt így sem volt veszélytelen és erről felvilágosítottunk mindenkit. Értékeltem a bátorságukat a Selwyn fiúval, akárcsak a szorgalmukat, hiszen rengeteg többletmunkával járt ez számukra, még a nyári szünetben is, amikor az összes többi aurortanonc és akadémista minden idejét a bulizás és pihenés tölti majd ki. Különleges elhivatottságra utalt ez tőlük, amit nagyra tartottam, még ha nem is adtam hangot neki. Nem láttam értelmét azonnal mély vízbe dobni - vagyis még ennél is mélyebbe. Tehetséges volt a kölyök, ezt már volt alkalmam megállapítani, lehetett terhelni, de nem az volt a célom, hogy azonnal sikertelenség és csalódás érje. Így is sejtettem, hogy a sikerélmény valószínűleg várat majd magára, aminek ő nem fog örülni, éppen ezért meg akartam adni neki minden segítséget, ami meggyorsíthatta a folyamatot. Én is voltam az ő helyében, egyszer régen, ugyanilyen türelmetlenül, tudtam milyen érzés ez. - Neked is elég lesz majd. Nem most, nem is két hét múlva, de el fogsz jutni idáig. Ez csak gyakorlás kérdése, mint annyi minden más is az életben. Nincs ebben semmi igazán különleges, van nálam sokkal jobb legilimentor a parancsnokságon. Ott van például Cassie Black, na, ő tényleg nagy szám. - Cassie Black született legilimentor volt. Tanulhattam és gyakorolhattam bármennyit, az ő képességeihez nyilván sosem érhettem fel. Bár nem is akartam, amire nekem szükségem volt, azt elértem. Számomra ez a képesség csupán egy hasznos segítséget jelentett a munkámban a kihallgatások és a megvívott párbajok esetén. Ahogy megígértem neki, csupán akkor kezdtem el kutakodni az emlékei között, mikor rábólintott, hogy kezdhetjük. Láttam a gondolatai között fel-felvillanó képeket a csapatépítőről - Jerry nem hazudtolta meg önmagát szokás szerint, kívülről nézve pedig különösen nevetségesnek tűnt, ahogy Cassie Blackkel a nyakamban, szivárványszínű szalaggal a pulóveremen borogattam a kollégákat tank módjára -, de könnyedén félresöpörtem őket. Bármit megtalálhattam volna a fejében, a legféltettebb titkait, a legkínosabb perceit, az egész gyerekkorát vagy akár csak a mai reggelét, mert a fiú annyira ideges (nem is, inkább rémült volt), hogy a koncentrációja egy marék molylepkéjére emlékeztetett, ez pedig nem rá vallott. Könnyedén hozzáfértem a beosztási ceremónia emlékéhez, láttam a megszeppent kisfiút, akinek teljesen a szemébe csúszott az a hatalmas Süveg, ami csak nem akarta olyan gyorsan és olyan magabiztosan kimondani az áhított ház nevét, mint ahogy azt a tizenegy éves Cameron szerette volna. Megszakítottam vele a szemkontaktust, nem akartam tovább gyötörni. Ahogy ott ült a velem szemközti székben, inkább emlékeztetett arra az elveszett kisfiúra, mint egy majdnem felnőtt férfire. - Jól van, tartsunk pár perc szünetet. - Elnyomtam a cigarettát az asztalra helyezett hamutartóban, hogy minden figyelmemet Cameronra fordíthassam. - Senkinek nem sikerül elsőre, tulajdonképpen nem volt ez olyan rossz. De addig biztosan nem fog sikerülni a feladat, amíg úgy stresszelsz, mintha a kivégzésedre készülnél. Nézd, Cameron, voltak nézeteltéréseink, de nem foglak megenni reggelire és nem az a célom, hogy halálra gyötörjelek ezeken az órákon, úgyhogy szedd össze magad és keresd elő valahol mélyen a szokásos beteges önbizalmadat. Vagy legalábbis annak egy finomított változatát. Nem értettem, honnan ered a félelme, és bár most bebizonyosodott, hogy mindenféle erőfeszítés nélkül kideríthetném, nem akartam ezzel a lehetőséggel élni. - Látom, Preston hozta a formáját és sikerült elbűvölően bemutatkoznia a csapatépítőn. Ahogy öregszik, egyre rosszabb lesz - próbáltam oldani a feszültségét, már ha egyáltalán erre Jerry Preston bájos személyiségének kielemzése alkalmas lehetett egyáltalán.
Nem is értem, hogy miért jut eszembe pont Holdennel szemben viccelődni, arra pedig végképp nem számítok, hogy veszi majd a lapot és belemegye ebbe, a helyett, hogy ismét kiakadna. Kicsit ellazulok, vigyorgok is felé és nem tagadom, hogy távol állok egy konyhatündértől. Én egyáltalán nem tudok főzni. - Igen, úgy tűnik. - mosolyom még mindig ott van az arcomon, bátran átengedem ezt a tisztet másnak. Na de hamarosan már a széken ülök, szemben Holdennel és a legilimenciáról beszélgetünk. A hamis emlékek hasznosak lesznek és persze Ő nem tudja, hogy pontosan miért mondom azt, amit. Apámmal szemben tudom használni az előre tökéletesen kigondolt és elkészített emlékképeket, mert tudom jól, hogy mit nem akarom, hogy meglásson. Csak el kell ferdítenem a valóságot. Biccentek a szavaira, de arra inkább semmit se felelek, hogy nem lesz máris szükségem erre a tudásra. A parancsnoknak fogalma sincs, hogy milyen nagyon szükségem van és ez így van jól. Remélem, hogy soha se jön rá az igazságra és arra, hogy miért harcoltam ki annyira ezeket a különórákat... - Még egyszer se? Az akkor jó arány. - valamit reagálok, hogy másra gondoljak, ne a valóságra, a jelenlegi munkámra pedig ismét aprót biccen előre a fejem. Igen, a projektet titokban kell tartanunk, azt pedig végképp nem láthatja majd meg jóapám az elmémben. Minél előbb meg kell tanulnom lezárni. Számomra egyébként előny, hogy leköt a nyárra a külön munka is, és bár a szakdolgozatomat is elkezdtem már írni, minden fontos dologra marad időm, hazamenni viszont szerencsére nem kell, Morrison segített e téren. Nem is olyan vészes a vele való együttélés, mint amilyennek képzeltem. - Nem vagyok türelmetlen, tudom, hogy ehhez idő kell. - de akarom ezt a képességet, muszáj tökéletesen elsajátítanom és minden tőlem telhetőt megteszek majd azért, hogy ez sikerüljön. Cassie Black említése viszont meglep, még egy fura mosoly is megvillan az arcomon, mert van valami abban a nőben, ami tagadhatatlanul felkeltette az érdeklődésemet. Én se értem igazán... - Nem is tudtam róla, bár tény, még alig ismerem. - a csapatépítőn volt szerencsém pár szót váltani vele, de bízom benne, hogy idővel többet is beszélünk majd. Nem olyan sokkal idősebb nálam és nem éreztem azt nála, amit másoknál szoktam, hogy azonnal unszimpatikusnak tartanak. Normális volt velem, és ez... ez jól esett. Az pedig nem utolsó szempont, hogy nagyon dögös a csaj. Na de a gondolataimat félresöpröm, most arra kell koncentrálnom, amiért itt vagyok és a Cassies gondolataimról Holden Briggsnek egyáltalán nem kell tudnia. Na de a gyakorlás kezdetét veszi, én pedig úgy cselekszem, ahogy azt a parancsnok kérte. A csapatépítőre gondolok, igyekezve nem engedni be mélyre, mégis ahogy a fejemben van, akár csak apám szokott, akaratlanul is csökken a koncentrációm, hibázok és lesz egy könnyedén lapozható könyv az elmémből. Megtudhatja hát, hogy nem feltétlenül a Mardekárba kerültem volna, mégis az lett az én házam, miután pedig eltávolodik, halkan szuszogok előtte és egyértelműen kifejezem nem tetszésemet saját bénaságom miatt. - Nem szükséges, sajnálom, jobban fogok koncentrálni! - nem kell szünet, menni fog! A cigaretta útját követem tekintetemmel, majd lassan felnézek a férfire, szavai nyomán viszont muszáj félrepillantanom egy kicsit. Szégyellem a hibám... a gyengeségem. - De, az volt... rémesen ment. - kimondhatja nyugodtan. A továbbiakra viszont csak egy kicsit hártébb hajtom a fejem, majd néhány másodpercre lehunyom szemeimet is. Jól tudom, hogy többet vár tőlem és a mostani viselkedésem nagyon más, mint amihez szokott. Enged láttatni abból, aki valójában vagyok. Vagyis mindkettő én vagyok, a franc se tudja már. - Rendben van, igyekezni fogok, komolyan! - nem akarom rabolni az idejét, se azt, hogy csalódjak, de túl sok fájó emléket elevenít fel ez az egész. Ezt mégse mondhatom ki, amúgy se magyarázkodásra vágyik. A kedvessége viszont jóleső, mégse tudom, hogyan kellene fogadnom. Az ilyesmi nem megy, Casparnál se ment. Nem igazán értem, hogy miért ilyen normális, amikor minden oka meglenne arra, hogy utáljon. - Igen, de elég bátrak voltak azok a részeg srácok, hogy pont Őt hívták volna magukkal... - mosolyt erőltetek az arcomra, próbálva felengedni egy kicsit, de érzem, hogy nem nagyon megy. - Folytathatjuk, készen állok! - kerestem néhány átlagos emlékképet is a számára. Egyszerű tanórákat a Roxfortból és az Akadémiáról és még akár a Selwyn professzoros beszélgetésem elejét is megnézheti, hogy felkértem Őt konzulensemnek. Ő javasolta, nem titok, hogy megtörtént... Igyekszem most nem engedni mélyebbre, pajzsot vonni elmémbe és csak azt mutatni, amit én akarok, de azokból is csak keveset. Meglátjuk, hogy mennyire fog sikerülni.
◈◇ You either control your mind or it controls you ◇◈
- Próbáld magad a jövőben te is ehhez az arányhoz tartani. Ennek a legjobb módja, ha még azelőtt darabokra átkozod az ellenfeledet, hogy eszébe juthatna kivallatni. - Persze attól, hogy Castillo ilyen jellegű terepmunkát végezzen, még jó hosszú évekre jártunk. Másodéves aurortanonc volt, a legkomolyabb gyakorlati munka, amit a nyakukba sózhattak ennyi idősen, az egy könnyed járőrözés volt a Zsebpiszok közben felügyelettel. Annak idején izgatottan és várakozással telve vágtam bele életem első járőri feladatába, de elég hamar jött a pofára esés és a felismerés, hogy ez bizony cseppet sem izgalmas vagy éppen akciódús. Akkor felháborítóan unalmasnak találtam, azonban utólag már beláttam, hogy aurortanoncként egy ennél komolyabb melóból aligha távoztam volna egy darabban vagy élve. Különösen az akkori "mindent jobban tudok mindenkinél" attitűdömmel, amit Jerrynek a szó szoros értelmében sem sikerült kivernie belőlem, pedig kaptam tőle nem egy nyaklevest a kiképzés három éve alatt és azt követően is. Nem véletlenül értettem meg olyan könnyen Cameront, láttam a hasonlóságot kettőnk között, bármennyire is szerettem volna tagadni. - Nem is kevés idő. De szerencsére kellően buzgómócsing és makacs vagy, attól nem tartok, hogy idő előtt feladnád. Ha nem idegesítesz fel annyira, hogy élve eláslak, akkor idővel jönni fognak az eredmények, gyorsabban, mint gondolnád. - A csapatépítő óta visszavett az arcából, bár ennek a pontos okait nem értettem. Nem is merengtem rajta túl sokat, pusztán értékeltem, hogy finomodott valamennyit az egótól duzzadó személyisége, ami jelen esetben csak hátráltatta volna a közös munkánkat. - Szerintem nagyon kevesen ismerik őt igazán és többek között ezt a képességét sem veri nagydobra. Így sokkal nagyobb meglepetést tud okozni mindenkinek, aki nem vesz komolyan egy házimanó méretű, fiatal nőt - és ezekből elég sok van. Pedig Cassie-t érdemes komolyan venni, bár gondolom, a csapatépítős performansza után ezt nem neked kell elmagyaráznom. A kollégák tőlem tartottak a labdáért való verekedés közben - nem véletlenül emlegettek többen is egy emberi tankként -, pedig nem én voltam az, aki végül több embert kék-zöldre rúgott. Én csak a hátasállat és faltörő kos szerepét játszottam. Cameron korábbi órai magatartása után a legkevésbé sem számítottam rá, hogy az első kudarc után így el fog kenődni. Különösen nem úgy, hogy én cseppet sem láttam ennyire negatívan a teljesítményét, márpedig nálam kevés maximalistább ember kevés létezett, legyen szó saját magamról vagy a tanítványaimról. - Szerintem nálad jobban meg tudom ítélni, hogy mi rémes és mi nem. Ha sajnáltatni szeretnéd magad, azt tedd meg otthon, egyedül a sarokban, és ne itt. Ismerjük már egymást annyira, hogy tudd, nem fogok hazudni neked, csak hogy ne sérüljön az önbecsülésed. Biztos lehetsz benne, Cameron, hogy egyértelműen jelezni fogom, ha rémesnek találom a munkádat. Úgyhogy mielőtt nekiállnál itt pityeregni, inkább lépjünk tovább. - Az általános vélekedéssel ellentétben tudtam kedves, türelmes, megértő és kifejezetten jóindulatú is lenni. De nem most, és ez még csak nem is Cameron személyének szólt. Egyszerűen úgy ítéltem meg, hogy a fejlődését ez a fajta bánásmód segítette előre a leginkább. - Nem hiszem, hogy Jerrynek túl nagy meglepetést okozott, már hozzászokott az évek alatt. Csak a saját évfolyamomról tudok két aurort, Lionel Weasley-t és Rodney Lestrange-t, akik sportot űztek Preston kiidegeléséből. És szerintem Jerry igazából valahol élvezte, bár ezt sosem mondaná ki hangosan. - Lyle Weasley-t valószínűleg nem ismerte, hiszen csak egy egyszerű járőr volt, semmilyen kapcsolat nem fűzte az aurortanoncokhoz. Ellenben Lestrange a Roxfortban tanított már évek óta, ha hihettem az unokahúgaimnak és unokaöcséimnek, akkor nem is rosszul. Csak egy rövid pihenőt hagytam neki, mielőtt újból belevágtunk volna a gyakorlásba. Ezúttal több összeszedettséget vártam tőle, és érzékelhetően próbált is megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Ezúttal nem fértem hozzá azonnal a beosztási ceremónia emlékéhez, Cameron roxforti és akadémiai emlékei elé furakodtak - hagytam, hogy könyvlapokként peregjenek le előttem a tanórák és az öreg Selwyn képe egy akadémiai előadó katedráján. Nem az volt a célom, hogy teljesen letörjem Cameront, csak azt szerettem volna, hogy gyakorolja az általa kiválasztott emlékekre fókuszálást. Végül félresöpörtem Selwyn professzor emlékét, és újból láttam magam előtt a tizenegy éves Cameront, fején a Teszlek Süveggel. Nem néztem újból végig az emléket, egyszer is éppen elég volt látnom szerencsétlen kisfiú cseppet sem pozitív izgalmát. - Sokkal jobb volt - szakítottam meg vele a szemkontaktust. - Most már sokkal jobban koncentráltál és összeszedettebb voltál. Próbáljuk meg úgy, hogy ezúttal egyetlen egy emlékre fókuszálsz. Láttál már Merengőt? Képzeld el úgy a feladatot, mintha beletöltenél egyetlen egy emléket a Merengőbe és csak arra a néhány percre koncentrálj, ne csapongj el másfelé, így talán könnyebb lesz. És a változatosság kedvéért most én is mást fogok keresni. Legyen mondjuk, amikor megkaptad az Akadémiáról a felvételi leveledet. Próbáltam olyan emléket választani, ami nem volt túl személyes és tolakodó, úgy ítéltem meg, hogy ezzel nem nyúlhatok mellé.
Holden tanácsa apró mosolyt csal arcomra, mégis gondolataim nem feltétlenül értenek egyet vele, ugyanis van az a szituáció, amikor nem lehetséges az átokdobálás. Apám lehet, hogy egyszer az ellenségemmé válik és kétlem, hogy képes lennék megátkozni Őt. Egyelőre még az se megy, hogy szembeforduljak vele, bár talán az első lépéseket végre megtettem. De ezt nem mondhatom ki, baromira nem tűnhetek gyengének, főleg nem ennyire, mert jól tudom, hogy alapvetően másfajta reakciót vár tőlem, olyat, amilyenhez szokott, mégis mintha változnék, egyre intenzívebben érzem. - Úgy lesz, uram! - az átkok soha se álltak távol tőlem, SVK szakosként pedig még többet megismerhetek, mint alapvetően és Morrison különóráinak hála tovább bővül a tudásom. Szeretnék helyt állni, szeretném büszkévé tenni, bár fogalmam sincs, hogy miért van ekkora hatással rám a férfi, de tagadhatatlanul felnézek rá. További bíztató szavai pedig jól esnek, mert a maga módján azt mondja ki, hogy tudja, hogy van bennem potenciál és képes leszek mindarra, amit elvár tőlem. - Nem szokásom semmit se feladni és bízom benne, hogy az élve elásást is megúszom. Kegyetlen módszer lenne. - köszörülöm meg a torkom, de azért mosolyom is ott bújkál az arcomon. Nem tartok attól, hogy ide jutnánk és egyébként se hiszem, hogy ilyesmit megtenne. Ezek csak szavak, de a valós tett... nos az élve eltemetés nem véletlenül sokak rémálma, maradjunk annyiban. Beszéljünk inkább Cassie Blackről. - Helyesen teszi és igen, látom, hogy belevaló nő. - végül megcsóválom picit a fejem a csapatépítőre visszagondolva és érzem, hogy ezek a beszélgetések segítenek némileg ellazulni. Már nem ülök olyan mereven Holden előtt, mintha a kivégzésemre készülnék és ez azért jó jel. Ellenben a kudarc elszomorít, észhez térít, jelzi számomra, hogy még mennyire sehol se tartok. Jobb akarok lenni, ez pedig... vészes volt. De főleg a bennem lévő félelem miatt, pedig a férfi nem hatol mélyebbre, elmondja, hogy pontosan mit fog keresni és azt is teszi, pedig mindketten tudjuk, hogy sok minden mást is láthatna, ha akarna. A kioktatásra viszont csak lassan a szemeibe nézek, próbálok erőt meríteni szavaiból. - Nem akarom sajnáltatni magam! - ezt azért még most leszögezném, de a további szavai jogosak. Nem pont Ő lesz az, aki hazudni fog a szememben azért, hogy jobban érezzem magam. - Rendben... - lépjünk tovább, az lesz a legjobb. De szükségesek ezek az apró kioktatások, úgy érzem, hogy segítenek ismét helyrebillennem, visszatérnem abba, aki vagyok, mert ismét elszántabb lesz a tekintetem. Kicsit csaponganak az érzéseim és a gondolataim, nem kevés stresszel jár most mindez, de én akartam és szükségszerű, fontos. A Jerry Prestonos megjegyzésre viszont most nem reagálok különösebben, csupán meghallgatom Holden szavait, de inkább készülök a folytatásra, gyűjtöm a megfelelő emlékeket. A két említett férfiről amúgy tudtam, hogy kicsodák, Lionel részt vett a csapatépítőn, Rodney pedig tanár a Roxfortban. Na de a gyakorlás nemsokára folytatódik, most pedig valóban összeszedettebb vagyok, igyekszem pontosan arra koncentrálni, amire kell, tehát hogy a beosztási ceremónia helyett Holden milyen emlékeket lásson. De most a csapatépítő helyett unalmas tanórákat mutatok neki, majd pedig egy rövid részletet Selwyn professzorral, de mégis könnyedén félresöpri őket, hiába az igyekezet, így halkan szusszanok a végére, majd hajamba beletúrva dőlök hátra a székemben. Igen, én is érzem, hogy jobb volt, de még közel se jó. Némileg azért jóleső most nem a kék íriszekbe nézni, eddig csak elméleti szinten tudtam, hogy milyen veszélyes lehet, de most tapasztalni... Talán még többre tartom Holden tudását most, mint eddig. Akarom ezt az egészet, folytatnom kell! - Rendben! Igen, láttam, használtam is már, apám megmutatta, hogy kell. - varázstárgy... szóval egyértelmű, ahogy az is, hogy van a Castillo család tulajdonában. Talán tényleg egyszerűbb lenne egy emléknél megragadni. Az viszont meglep, hogy ismét elmondja, mit fog keresni, és bár alapvetően nem tűnne túl extrának az a bizonyos emlék, attól még nem szeretném, ha túl részletesen látná, mégse visszakozok, legyen akkor így. Idővel többet fog látni, mindig többet, ez elkerülhetetlen, magamat is fel kell készítenem rá. - Készen állok! - jelzem ismét, majd kék íriszeim a másik szemeire vetülnek, a gondolataim pedig most a beosztási ceremóniára fókuszálnak. Látta már, akkor maradjunk annál.
A kicsi Cameron a nagyteremben áll a többi elsős között, majd izgatottan, kicsit félve néz körbe a diákokon, olykor pedig a Süvegre tekint, melyhez elkezdik hívni a diákokat. Mindenki halkan sutyog, a beosztás kezdetét veszi... Egy ódon falú kúria csarnokában vagyunk egy kandalló mellett, ahol lobog a tűz... Majd hirtelen válik ismét boldogabbá a kép, az ismert gyertyák a mennyezetnél, a süveg Cameron Castillot hívja. Visszakanyarodtunk ide egy rövid időre. Megindulok a Süveg felé, majd... Egy fiatal férfi hirtelen kel fel a kandalló előtt lévő kanapéról és teszi félre a könyvet, amit addig olvasott. Nehéz léptek közelednek felé, szigorú arc és tekintet, kezében két levéllel. Az egyiket hanyagul a kandalló elé dobja, mintha szemét lenne, nem számítana, de mégse a tűzbe végzi, de láthatóan ki van bontva, akár csak a másik, amit felém nyújt. - Még mindig nem értem, hogy minek pazarolod az idődet a Sötét varázslatok kivédése szakra és hogy miért engedtem meg, hogy egyáltalán jelentkezz rá, de szerencséd van! - és itt már a kezembe is nyomja a felvételim eredményét, mely szerint az aurorképzőre is bekerültem. A másik papír a kandalló előtt pedig egyértelműen az SVK-s felvételi levelem. Próbálok koncentrálni, kizárni az emlékeimből Holdent, így a kép visszakerül a Roxfortba, a süveg a fejemen, nemsokára elhangzik, hogy Mardekár, de a kép homályos lesz, megjelenik mögötte apám képe, ki a hajamba mar, így húzva magához. - Ne kelljen csalódnom benned, tudd mi a kötelességed! - az arcom rémült, testem meghunyászkodó, semmit se teszek, hogy ellenálljak, hiába vagyok már férfi az emlékben.
- Ne! - hirtelen próbálom megszakítani a szemkontaktust, kilökni Holdent az emlékből, ellenállni neki. Kérdés, hogy sikerül-e. Így is túl sokat látott, nem akarom, hogy többnek is a részese legyen. A francba az egésszel. A szívem heves ütemben ver, némileg leizzadtam érzem, így ha enged, akkor előre dőlök kissé, térdeimre támaszkodom, próbálom rendezni gondolataimat és testemet. De nem, nem adom fel, erről szó sincs, de most én érzem, hogy egyetlen percre szükségem van, ami után már ismét hátra tudok dőlni és bár nem túl szívesen, de újból Holden szemeibe nézni.
◈◇ You either control your mind or it controls you ◇◈
Egyelőre nem terveztem élve elásni Castillot. Sokat finomodott a személyisége, és bár ez lehetett volna megjátszott jellemfejlődés is, én mégis szerettem volna azt gondolni, hogy őszintén átértékelt sok mindent az életében. A pimasz magabiztossága zavart a legkevésbé, tizenkilenc évesen én is azt hittem, hogy mindenre képes vagyok - és azt hiszem, ebben a korban ez is a természetes, teret engedni az álmoknak és az ambícióknak, máskülönben az ember megragad egy bizonyos szinten. A problémám Castilloval sokkal inkább a számomra elfogadhatatlan felsőbbrendűságtudatából és az otthonról hozott középkori nézeteiből eredt. Ezeket pedig szép lassan kezdte levedleni, és hiába szerettem volna olykor még mindig nyakon baszni, összességében elégedett voltam az iránnyal, amerre elindult. - Én nagyon kegyetlen ember vagyok. Azt hittem, ez köztudott tény az aurortanoncok körében - feleltem ironikus éllel, noha a tanoncok többsége tényleg, őszintén tartott tőlem. Ezt mindig nevetségesnek találtam, nem ettem újoncokat reggelire, csupán nem burkoltam cukormázas köntösbe a mondandómat, hanem a nyers valóságot közöltem velük és nem babusgattam a kis pillangólelküket. De ok nélkül, én legalábbis így éreztem, még egyetlen kölyköt sem baszogattam. Cassie Blackről nem ejtettem több szót, bár hosszassan tudtam volna méltatni és szidni is - mostanság inkább előbbi került előtérbe, bár így sem szűntek meg az állandó szócsatáink, csupán még inkább szórakozássá és megszokássá szelidültek. Sokkal tartoztam Cassie-nek, tulajdonképpen az életemmel, de erről kettőnkön kívül senkinek nem kellett tudnia. Elhallgattam a részleteket a bátyáim elől is, ők őszintén elhitték, hogy Cassie rossz embert tartóztatott le és sosem jött rá, ki volt a valódi tettes. Castillo nem igényelt hosszabb szünetet két okklumenciagyakorlás közben, bár talán javasolnom kellett volna. Az eseményeket azonban ez sem befolyásolta volna érdemben, akaratlanul, de olyan emlékre tapintottam rá - nem is, egyenesen, páros lábbal gázoltam bele -, amilyenbe a legkevésbé sem akartam, és ami őt is felzaklatta. Szándékosan könnyen előkotorható, de semmiképp sem túl személyes emlékekkel akartam gyakorolni, a magánéletében való vájkálás nem szerepelt a terveim között, a családi titkaik kilesése még kevésbé. Nem érdekeltek Castilloék, legalábbis eddig ezt gondoltam. Az emlékben szereplő másik férfi nyilvánvalóan Cameron apja volt, a vonásaik közötti hasonlóságot bárki könnyedén felfedezhette. Az idősebb férfi csalódottsága még így, egy lopott emléken is átsütött, hiába nem felém irányult. Nem ismertem az előzményeket, de valószínűleg annak a tudásnak a birtokában sem éreztem volna jogosnak az idősebb Castillo elfojtott és egyre inkább felszínre törő dühét. Hagytam volna Cameronnak, hogy kitaszítson az emlékből, de nem koncentrált - és ezúttal nem nehezteltem rá érte, nem a szándék hiányzott - és az éppen csak felvillanó roxforti nagyterem képét újból a két Castillo képe váltotta fel. Az apa keze durván nyúlt a fiú felé, úgy rántotta magához, ahogy jobb helyeken még egy kutyához sem nyúlnak. Durván, minden szeretet nélkül, a fájdalomokozás leplezetlen szándékával. Mondhatnám, hogy feldühített, amit láttam, de először inkább csak döbbenetet éreztem. Hirtelen kezdett összeállni az a homályos kép, amit eddig legfeljebb csak sejthettem Cameron véletlenül elejtett félmondataiból az apjáról. Érvelhetett volna bárki azzal, hogy tulajdonképpen nem láttam semmit. Hiszen Castillo a szó szoros értelmében nem emelt kezet a fiára, nem ütötte meg, nem szegezett rá pálcát, nem taszította neki semminek, éppen csak egy durva mozdulatot tett. Nem, az emléknek nem ez a része volt igazán borzalmas, hanem az a meghunyászkodó testtartás, amit egy gyereknek sosem kéne felvennie az apja jelenlétében. Tovább nézhettem volna az emléket vagy kereshettem volna másikat, de nem tettem. Nem akartam többet látni, bár vágytam a bizonyítékra, ami véglegesen alátámaszthatta volna, amit most gondoltam. Ehhez viszont nem volt jogom. Bár az emlékei és gondolatai közé eszem ágában sem volt visszalépni, a tekintetemet továbbra is Cameron arcán tartottam. Sápadt volt és elgyötört, valószínűleg azzal is kisebb fájdalmat okoztam volna neki, ha az emlékei között turkálás helyett betörtem volna a képét. Nem volt jól. Nem csak most, ebben a percben, hanem Cameron Castillo nagyon régóta nem volt jól. Elbújhatott az arrogáns aranyvérű pöcs vagy éppen a szorgalmas diák álcája mögé, de attól még csak az a kölyök volt, aki fülét-farkát behúzva görnyedt a tulajdon apja előtt, beletörődve a büntetésbe. Mondhattam volna neki sok mindent, feltehettem volna kérdéseket. Egyenesen megparancsolhattam volna neki, hogy válaszoljon a kérdéseimre. De egyiket sem tettem. Noha saját gyerekem nem volt, arról azért akadt némi elképzelésem, mivel ronthattam volna tovább a helyzetet egy rémült tizenkilenc éves fiúnál, a kérdések és kéretlen tanácsok, a túlzott személyeskedés pontosan ide tartoztak. Azonban szó nélkül sem hagyhattam a látottakat... képtelen voltam szó nélkül hagyni őket. - Az Auguránvadász Projekt miatt most már a közvetlen felettesed vagyok. A munkám egyik legfontosabb része a beosztottaim védelme és felügyelete, ebbe pedig elég sok minden beletartozik. - Az asztalra dobott varázspálcám után nyúltam, hogy az egyik polcról odalebegtessek magamhoz egy használaton kívüli bögrét. Más nem volt kéznél, de most az is megtette. Egy egyszerű Aguamenti bűbáj segítségével megtöltöttem vízzel és Cameron elé toltam. - Többek között az is, hogy ha valamelyik emberemnek bármilyen jellegű problémája akad, azt meghallgatom és lehetőségeimhez mérten segítek. Ezt meg idd meg, Cameron, rád fér. Hátradőltem a székben, továbbra is Cameron hullafehér, izzadtságtól csillogó arcát fürkészve. Bizonyos szempontból semmi közöm nem volt hozzá és az otthoni problémáihoz, hiszen ahogy a nevük is mutatta, ezek otthoni, nem minisztériumi gondok voltak. Másrészt viszont, aurorként arra esküdtem fel, hogy segítem az embereket, a kommandó parancsnokaként pedig arra is, hogy a beosztottjaim testi-lelki épségéért én felelek. És azt már meg se említsük, hogy öt - most már tragikus módon csak négy - gyerek szerető nagybátyjaként semmi, de tényleg semmi undorítóbb dolgot nem tudtam elképzelni ennél. Olykor viszont könnyebb valakit kimenteni az átkok kereszttüzéből, egy égő épület legmélyéről, mint lelki támogatást nyújtani. Különösen akkor, ha valaki annyira elbaszottul oldotta meg a saját belső vívódásait is, mint én. Jelenleg az egyetlen megoldásnak Cameron gondjaira azt láttam, ha valaki kitaposná az apja belét, de lássuk be, ez ismét súrolta volna a Belső Ellenőrzés által olyan szívesen használt "aurori túlkapás" fogalomkörét. - Szerintem mára ennyi okklumencia elég volt. Még szeretném megnézni, hogy a legilimencia hogyan megy, és utána mára befejeztük. - Olyan titkokat őriztem, amelyeket mindenki elől rejtve kellett tartanom. Attól viszont nem féltem, hogy egy Cameronhoz hasonló, teljesen kezdő legilimentor hozzájuk férne, így nem láttam akadályát annak, hogy velem gyakoroljon. Nem voltam a legjobb formámban, de ki tudtam zárni a kényes gondolatok és emlékek közül, ebben nem kételkedtem. Egy roxforti beosztási ceremóniához hasonló emléket pedig nem féltettem tőle, márpedig ennél személyesebbet értelemszerűen nem terveztem mutatni neki. De azt akartam, hogy legalább minimális sikerélménnyel távozzon ebből az irodából.
Hogy Holden Briggs kegyetlen lenne? Nem... én koránt sem hiszem, hogy az. Persze voltak összezördüléseink, de azok kettőnk hibájából történtek és nem igazán szándékozok most visszagondolni rájuk. - A kegyetlenség nem itt kezdődik. - csak ennyit felelek szavaira, melyek bár irónikusan hangzottak, mégis akaratlanul eszembe juttaták a valódi kegyetlenséget: apámat. Ő az. Nem csak velem, láttam én már, hogy másokkal is hogy viselkedett, ahogy azt is, hogy ezt mennyire tökéletesen titkolja. Senki se gondolná róla, hogy milyen is valójában. Ahogy beszélgetünk egy kicsit valóban segít ellazulnom, felkészülni a következő okklumenciára, de az az emlék olyan, amit teljes egészében nem szándékozok megmutatni a parancsnoknak. Mégis jó gyakorlás lesz és tisztában vagyok vele, hogy a későbbiekben ennél sokkal, de sokkal többet is látni fog, ha majd a gyakorlás komolyabb szakaszába lépünk. Mindenesetre eleinte jól alakul, a Roxforti beosztási ceremóniát mutatom meg Holdennek, de aztán időről-időre felsejlik a kúria képe, majd bármennyire ellenkeznék, úgy tűnik nem vagyok képes kizárni Őt a fejemből, így végignézhet egy rövid jelenetet a Castillo család mindennapjaiból, bár Ő ezt nem tudhatja. Erős akarnék maradni, mégse megy, testem kicsit megremeg, a fizikai reakciók beszédesek, a felől pedig nem lehet kétsége Holdennek, hogy ez hamis vagy igazi jelenlet volt-e. Látszik rajtam és nem lennék képes még pont Őt becsapni, ahhoz túl kicsike hal vagyok még. Igyekszem összeszedni magam, de kell néhány másodperc, talán egy egész perc is, de zavar, hogy magamon érzem tekintetét. Muszáj ránéznem újból és ez szépen lassan sikerül, bár van némi szégyen a szememben. Nem, a jelenlet végét nem lett volna szabad látnia. Kérdésekre számítok, faggatózásra, igazából sok mindenre, de arra nem, hogy a projektet hozza szóba. Eddig is a felettesemnek tartottam, habár egyben a tanárom is, mégis szavai komolyan csengnek, én pedig érzem a szégyent, hogy sajnálatot váltottam ki belőle. Ezt nem akartam... ezt egyáltalán nem akartam. Félre is pillantok, de a pálca felvétele meglep és egy pillanatra bennem a félsz, hogy immáron azzal a kezében fog a fejembe hatolni, amely előtt esélyem se lenne védekezni. Vagy ugyanarra képes pálca nélkül is? Nem most fog kiderülni, mert a heves szívdobogás picit enyhül a bögre és a víz jelenlétével, bár azzal, hogy elém tolja csak kérdő tekintetemmel találkozhat. - Értem, uram... - csak ennyit tudok kinyögni, de több nem megy. Mégis mit gondolt, hogy megnyílok neki, mint egy pszichomágusnak, elmondva mindent, mi bánt a születésem óta? Apám bánásmódját, anyám félrepillantásait, azt, hogy igazából én magam se tudom már, hogy ki vagyok? Nem, képtelen vagyok rá, csak a bögréért nyúlok és szó nélkül iszom belőle, de ismét inkább az asztalt nézem. Nekem... nekem nagyon furcsa ez a helyzet, a reakciója a parancsnoknak. Nem erre számítottam, inkább további gyötrésre, azt, amihez hozzá vagyok szokva, nem pedig... kedvességet. Összezavar, ahogy Caspar Morrison is, mert Ő is annyira más lett. Velem nem szoktak törődni, én ezt... ezt nem tudom hogyan kezelni. Mit kéne mondanom? Mi a francot vár tőlem? - Nem szeretnék beszélni az apámmal való kapcsolatomról. - kezdek végül bele, miközben a bögrét lassan visszacsúsztatom az asztalra. Minden erőmet próbálom összeszedni, hogy ne csapongjak a válasz közben és normálisan feleljek, majd lassan felnézzek ismét a parancsnok szemébe. - Tudtam, hogy mivel jár, ha megkérem arra, hogy tanítson. Tudtam, hogy fog látni olyan emlékképeket, amelyekről nem szeretném, ha bárki tudna, de ez... elkerülhetetlen a fejlődésemhez. Aranyvérűek vagyunk, de nem éppen mintacsalád... - igazából egy mugli boldogabb lehet a családjában, mint én, mert engem sose szerettek igazán, azt se tudom őszintén szólva, hogy mi az. Még barátaim se nagyon vannak, nem véletlenül. - Rendben. - engedek a témaváltásnak, jobb is lesz, ha így történik, így pálcámért nyúlok, mert nekem az nélkül aligha menne a varázslat, majd Holden szemeibe nézek. Mindketten tudjuk, hogyha nem enged be a fejébe, aligha jutok be, bár ki tudja... okozhatok még meglepetéseket. Igyekszem összeszedni magam, koncentrálni, kizárni a nemrég történteket, mert most végre nem az én elmémbe hatolnak majd be. Mindenesetre Holden most már tudja, hogy miért indítottam így az óra elején, hogy miért távoztam volna inkább. - Legilimens! - hangzik a varázsige, miközben pálcám a parancsnok fejére irányul, tekintetünk pedig ismét találkozik. Koncentrálok arra, hogy átjussak a védelmén, hogy lássak bizonyos emlékeket, de most nem egy konkrétra gondolok, inkább a könnyebben megközelíthetőeket keresem, de ha nincs ilyen, akkor nos... nálam is a beosztási ceremónia lesz a cél. Különös érzés egyébként pálcát mutatni a férfire, főleg, hogy Ő nem védekezik semmivel se ellenem, hiszen gyakorlunk. Ehhez is jól tudom, hogy kell egyfajta bizalom. Nem csak ahhoz, hogy az elméjébe engedjen, hanem ahhoz is, hogy úgy irányítsam rá a pálcám, hogy tudja, nem ártani akarok neki, nem egy átkot fog elszenvedni, hanem valóban azt teszem, amiért mi most itt ülünk. Nem is értem, hogy bízhat bennem. Holden Briggs számomra egy rejtély.
◈◇ You either control your mind or it controls you ◇◈
Volt némi elképzelésem arról, mit jelent a kegyetlenség. Bár én is gyakran átléptem határokat a munkám során és az utóbbi időszakban meghoztam életem legszörnyűbb döntését, mégsem gondoltam magamra kegyetlen emberként. Félre tudtam söpörni a lelkiismeretemet és tettem olyan dolgokat, amelyekre talán még az aurorok többsége sem lett volna képes, de sosem az ártó szándék vagy éppen a fájdalomokozás miatt érzett öröm vezérelt. Mert nem éreztem ilyesmit, soha. Csak kötelesség-és felelősségtudatot, illetve elégedettséget, ha egy munkát úgy zárhattam le, hogy tudtam, ettől jobb és biztonságosabb hely lett a világ. Persze egy vizsgáktól rettegő aurortanonc elképzelése a kegyetlenségről lehet valóban kimerült abban, hogy halálra szopattam az órákon - pedig mindez csak az ő fejlődésüket szolgálta. Nem vártam igazán semmit Camerontól. Nem voltam sem naiv, sem ostoba, még csak halvány reményt sem tápláltam aziránt, hogy kiönti a lelkét - és abban sem voltam biztos, hogy ezt ennyire váratlanul helyesen tudtam volna lereagálni. Az emberek többsége szeretett panaszkodni, de sosem az igazán nagy gondjaikról. Mindenki szívesen zsörtölődött a munkahelye, az időjárás vagy a rá törő migrén miatt, de a családi problémák, a bántalmazások mindig a szőnyeg alatt kötöttek ki. Mert ezek nem pusztán bajok voltak, hanem olyan elemei az emberek életének, amit szégyelltek. Még akkor is, ha racionális okuk nem volt rá, hiszen Cameron sem tehetett arról, ahogyan látszólag az apja bánt vele, arról pedig végképp nem, hogy milyen őszinte félelemmel reagált. Ez nem bátorság, nem tökösség kérdése volt - ezt még én is tudtam és elismertem, pedig a bátyáim mellett felnőve, majd ennyi évet lehúzva aurorként gyakran a toxikus maszkulinitásban nyakig fuldokolva találtam magam, és soha nem is tettem rá különösebb erőfeszítést, hogy ezen változtassak. - Nem is kell beszélned róla. Ez egy lehetőség, amivel azt kezdesz, amit akarsz. Semmi közöm a magánéletedhez, a véleményemet sem fogom kifejteni, mert nincs hozzá jogom, amíg nem kérsz rá és valószínűleg enélkül is sejted mit gondolok. Ha akarsz, élsz ezzel a lehetőséggel, ha nem akarsz, én soha többet nem fogom felhozni ezt a témát. De annyit jegyezz meg, Cameron, hogy idővel döntened kell, kinek a véleménye és elvárásai számítanak. - Kezdett egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy az otthonról hozott értékrendje és amit itt, az aurorparancsnokságon vártunk tőle, erősen ütközött egymással. Csakis rajta múlt, hogy az apja elveit választja vagy más felé is hajlandó nyitni. És nagyon is úgy tűnt, hogy utóbbi egyre inkább kezdte háttérbe szorítani a szülői elvárásokat... - Nincs olyan, hogy mintacsalád. Türelmesen vártam, amíg előszedte a varázspálcáját és teljes nyugalommal hagytam neki, hogy rám szegezze. Mitől kellett volna tartanom? Hogy egy tizenkilenc éves kölyök, akinek úgy lapoztam végig a gondolatait és emlékeit, mint egy könyvet, majd rám támad és megöl vagy maradandó károkat okoz nekem? Mindezt pont Cameron Castillo, aki úgy tepert az elismerésemért, mint egy kiskutya a jutalomfalatért? Nem, nem volt mitől tartanom, teljes higgadtsággal és bizalommal álltam a közös feladat elé. Nem féltem tőle, hogy olyat lát a gondolataim és emlékeim között, amit nem kéne. Sok-sok év rutin állt mögöttem és nem ebben a másodpercben kellett kitalálnom, mit akartam elrejteni előle és mibe engedtem neki betekintést. Gondosan elzártam előle minden titkos minisztériumi információt, a családom piszkos dolgait, az elmúlt hetek és hónapok kimondhatatlan eseményeit - a gyilkosságot, a Cassie Blackkel lezajlott szürreális beszélgetéseimet, a szépnek alig nevezhető szakításomat Lorival, a testvéreim rideg elutasítását -, és természetesen minden olyan zavarbaejtő emlékképet, amit az ember aligha akart látni az oktatójáról. Minden másba azonban szabad betekintést biztosítottam neki, hogy felmérhessem, milyen szinten tudta alkalmazni a legilimenciát. Ha csak a felszínt kapargatta, akkor láthatta, mi járt az eszemben legintenzívebben az elmúlt napokban. Vágni lehet a cigarettafüstöt az irodában, ahogy hajnalba nyúlóan válogatjuk a régi aktákat a minisztériumi archívumból Jerryvel - elém lök egy megsárgult körözési plakátot, összenézünk, majd egyszerre röhögünk fel Corban Yaxley jólfésült szőke hajkoronáján... Egy másik emlékképben Harperrel szemben ülők egy mugli cukrászda teraszán, a nap égetően süt felettünk a térkövezett londoni utcán, minden idilli lenne, ha az asztalon nem pihennének ott a kórházi prospektusok arról a kibaszott, alattomos betegségről... Valahol ott úszik a gondolataim felszínén egy mugli kocsma, az egyik félreeső asztalnál ott ül mellettem Lori, félreérthetetlenül közel és félreérthetetlenül spiccesen, miközben el-elakadó nyelvvel magyarázom neki a mugli Xbox működését - erős a kontraszt a Foltozott Üst sötét sarkával, ahol már egymással szemben, rideg távolságot tartva ülünk hosszú hónapokkal később, miközben Lori vázolja egy szalvétára rajzolva a Yaxley család felépítését... És felszínre kúszik egy nagyon régi emlék is: én, alig tizenhárom évesen, anyámat szorongatva a King's Cross pályaudvaron és kérlelve, hogy vigyázzon magára, rejtőzzön el, mert csak idő kérdése, hogy őt is megkeressék a fejvadászok - ő pedig csak biztatóan mosolyog, elhessegeti a kérdést és csak annyit mond, koncentráljak a tanulásra és egyek rendesen... Bármelyik emlékbe belepillanthatott volna, egyiket sem szégyelltem és nem volt okom rejtegetni őket. Ahogyan a mélyebben megbújó képeket sem, ha aféléket keresett volna, amilyenek között ezelőtt én kutakodtam az ő fejében, azokba is hagytam volna, hogy belenézzen. A Teszlek Süveg az orromig lecsúszik, ahogy tizenegy évesen, a bátyáimtól örökölt, vállban széles, hosszra rövid, viseltes egyenruhában várom, hogy végre elhangzzon a döntés: Hollóhát... Egy másik emlékben a roxforti ostrom zajai leszűrődnek egészen Roxmortsig, ahol az evakuált kiskorúak között ülök Gen kezét szorongatva, bizonygatva neki, hogy nem lesz baj - különös látvány az alig tizennégy éves, rémült kisfiús arc, a gyerekes pizsama fölé kapott kabát és a kezemben füstölgő cigaretta hármasa... Ha akarja, láthatja a sarokba húzódva töltött akadémiai bulikat, ahol csak külső szemlélőként vagyok jelen, messze a társaság közepétől, némileg tanácstalanul, várva, hogy Gen megunja a szórakozást és végre lelépjünk... És azt sem rejtettem volna el előle, ahogyan a majdnem húsz évvel fiatalabb Jerry Preston megragadja a vállamat és odalök egy mumust rejtő láda elé, pálca nélkül, csupán egy "oldd meg, te kis szaros stréber" utasítással... Csak rajta állt, hogy mibe szeretett volna belelesni, nem korlátoztam, hiszen éppen ez volt a feladat lényege, hogy megmutassa mire képes.
Tudtam, hogy sor fog kerülni arra, hogy Holden olyan emlékeket is meglásson a fejemben, amiket nem akartam volna, hogy vagy Ő vagy bárki más lásson, még sincs más megoldás. Ha nem bízom meg benne, ha nem segít, akkor nem lesz soha esélyem az apám ellen. De most… most fájó szembenézni vele, mert a valóság még nehezebb, mint amilyennek elképzeltem. Képtelen vagyok megnyílni neki, képtelen vagyok kitárni a szívem, pedig érzem, hogy megtehetném, hogy támaszkodhatnék rá, de vajon helyes döntés lenne? Apám elárulására még mindig nem vagyok képes, hiába olyan kegyetlen velem, képtelen vagyok még kitörni a karmai közül. Holden válaszára aprót nyelek, eleinte szemeibe nézek, de aztán halkan sóhajtva pillantok félre. Igen, sejtem, hogy mi a véleménye, de nem igazán akarom hallani. Mégis, mélyen belül kérném a segítségét, beavatnám mindenbe, de egyben rettegek is tőle. Túl sok bennem az ambivalencia, ellenben utolsó szavaira lassan visszanézek rá. Idővel választanom kell, igen, ezzel én is tisztában vagyok. - Miért nem lehet mindenki elvárásainak megfelelni? Én annyira szeretnék… - én tényleg próbálkozom, talán már túlságosan is, de apámnak egyértelműen semmi nem jó. Fogalmam sincs, hogy mikor volt rám utoljára büszke… Itt a parancsnokságon pedig szintén nem egyszerű, Holden is kemény dió, de minden egyes kedves szava jóleső, legyen akármilyen apró is. Bár könnyebb lenne az élet. Ideje viszont megmutatnom, hogy mire vagyok képes, így próbálom összeszedni magam és a gondolataimat, majd előveszem a pálcám és nemsokára már Holden felé irányítom. A varázsige elhangzik, az emlékei egy része pedig elém tárul. Könnyedén enged be, nem zár ki azonnal, érzem, hogy hagyja, hogy gyakoroljak, én pedig, ha már megadja rá a lehetőséget, nos… körbenézek. Eleinte csak a felszínen maradok, így láthatom meg az emlékfoszlányokat. Az első Jerry Prestonnal van, semmi különleges nincs a dologban, ellenben a következő már újdonságokat mond. Harpert most már felismerem, de az asztalon lévő prospektusok olyasmiről árulkodnak, amelyeket nem biztos, hogy túl kellene most fejben kombinálnom. Egy picit megremeg a kép, ahogy a koncentrációm romlik, de aztán visszatérek az emlékek közé, egészen egy kocsmába, ahol egy rettentően csinos nőt látok meg, kit szintén felismerek, akár csak Harpert. Lorival volt már dolgom, apám révén, viszont a következő kép annyira más. Szakítottak volna? És mi az a szalvétán? A kép ismét összeáll, biztos szabad ezt nekem látnom? De nem vagyok képes arra, hogy elszakadjak az emlékektől, még többet akarok tudni, de az ez utáni emlékkép fájdalmas és szomorú. Aprót nyelek, érzem, hogy szaporábban lélegzem, de nem, ehhez semmi közöm sincs. Mégis, a helyett, hogy kilépnék, a gyakorlatot folytatom, megpróbálok mélyebbre ásni, kikeresni a beosztási ceremóniát, hogy a fókuszálást is gyakorolhassam, konkrétan egy emlékképre. A Roxfort nagyterme nemsokára elém tárul, akár csak egy kisfiú képe is, akin annyira nagy az a süveg és… a ruházata is. Egyértelműen szegénységről árulkodik az egész összkép, értem már, hogy részben miért gyűlöl annyira. Hollóhát… tehát Hollóhátas volt. A következő kép viszont hirtelen villan elém, ahol kicsit idősebb már Holden, de retteg és jól hallom, hogy mitől. Erről beszélt nekem a múltkor… ezt nem vagyok képes átérezni, mely benne mély nyomot hagyott. A kép ismét vált egy akadémiai jelenetre, majd Jerryre, aztán… aztán úgy érzem, hogy első körben ennyi elég volt, leeresztem a pálcám, a tekintetem előtt ismét a mostani Holdent látok. Halkan sóhajtok, ez sok információ volt hirtelen róla és nem gondoltam volna, hogy ennyit enged. Az agyam cikázik, de… Ő se kérdezett. Nekem se szabadna… nem kéne. - Lori az összekötő? - bukik ki mégis a kérdés, de ami a legjobban foglalkoztat, Harper állapota, azt… azt nem merem megkérdezni. Nem vagyunk olyan viszonyban és bár a Loris kérdés is eléggé magánügy, de egyben mégse, hála az auguránvadász projektnek, így hát tudhatok róla. Legalább Holden is érzékeli, hogy valóban odafigyeltem a látottakra, nem csak pár dolgot vettem észre. A részletek se szokták elkerülni a figyelmemet. - Próbáljak megnézni még egy konkrét emléket vagy most Ön jön? - vagy befejezné mára? Korábban azt mondta, hogy ezzel zárnánk, de aztán ki tudja… Én nem bánom, ha folytatjuk a gyakorlást, minél rövidebb akarok minél többet fejlődni.
◈◇ You either control your mind or it controls you ◇◈
Egyszer régen, mikor annyi idős voltam, mint ő, talán én is sokat merengtem ezen a kérdésen. Miért nem lehet minden elvárásnak megfelelni? Miért nem lehetek tökéletes? Miért hibázom? De ahogy teltek az évek, megbarátkoztam a ténnyel, vagy legalábbis lemondóan elfogadtam, hogy minden maximalizmus, minden megfelelni vágyás ellenére az ember úgyis megbotlik olykor és mindig lesznek olyanok, akiknek nem elég, bármit is teszek. De Cameron még nagyon fiatal volt, ambiciózus és valószínűleg egyelőre csak kereste a helyét a világban, így azt is, milyen mércét kéne állítania... hogy kinek a mércéje számít. - Mert nem is kell mindenkiének megfelelni. - Azt azonban már nem dönthettem el helyette, hogy végül milyen értékrendet kell választania. Ezt senki sem dönthette el helyette. Nagyon régóta nem éreztem azt a meglehetősen kellemetlen élményt, mikor valaki az ember gondolatai és emlékei között kutat. Már fel sem tudtam idézni, mikor történt ilyen utoljára, és cseppet sem hiányzott az érzés, de ezekkel a különórákkal ezt a diszkomfortot is magamra vállaltam - ahogy egyben azt is, hogy Castillo felszínesen ugyan, de betekintést nyert a magánéletem bizonyos pontjaiba. Nem szerettem túl sokat megmutatni magamból a külvilág számára, részben ez is hozzásegített a kemény, megközelíthetetlen parancsnok imidzs kialakításához, aminek a fenntartása számomra létfontosságúnak tűnt, a szakmában való boldogulásom zálogának. Ettől függetlenül nem szégyelltem semmit, amit Cameron látott és különösebben illúziórombolónak sem találtam őket. Azokat az emlékeket, amelyek kínosak voltak vagy túl gyengének és érzékenynek mutattak volna, gondosan elzártam a fiú elől, jobb volt így mindenkinek. Leeresztette a varázspálcát, a zavaró érzés pedig azonnal megszűnt. Elgyötörten megdörzsöltem az orrnyergemet, a kurva életbe, tényleg elszoktam ettől - vagy csak rosszabbul esett mugli mozifilmként végigpörgetni a gondolatokat, amik mostanában gyötörtek, mint korábban gondoltam. Cameron kérdése azonban rögtön kizökkentett. - Igen, ő. Tulajdonképpen ő találta meg azt az állatot Amerikában, nekem csak továbbította, amit megtudott. Most is éppen San Franciscóban van... vagy faszom tudja, szerintem ott van. - A legutóbbi jelentése óta semmit nem hallottunk felőle, de ebben is egyeztünk meg, a túl gyakori levélküldés vagy személyes találkozás gyanút ébreszthetett volna. Szerettem volna azt mondani, hogy nem aggódtam érte - Jerrynek éppen elégszer bizonygattam is -, de ez nem volt igaz. Többek között a rá bízott feladat is ébren tartott éjszakánként. - Mára ennyi elég lesz - ráztam meg a fejem. - A legilimencia nagyon jó volt kezdésnek. Még csiszolunk a koncentrációdon, de szerintem egy-két hónapon belül már pálca nélkül is próbálkozhatsz. Volt hozzá érzéke és ezt kár lett volna tagadni - illetve nem is akartam, mert hiába állították az aurortanoncok, hogy egy paraszt voltam, a dicsérettel akkor sem fukarkodtam, ha valaki kiérdemelte. - Legközelebb jövőhéten ugyanekkor érek rá, amennyiben nem jön közbe valami minisztériumi szar, manapság sosem lehet tudni. Addig gyakorold minden nap az egyetlen emlékre fókuszálást. Nem kell sokat, naponta negyed órát szánj rá. Az is jó, ha egyedül gyakorolsz, legilimentor nélkül, a koncentrációs gyakorlatok is hosszútávon csodákra képesek, de ha találsz segítséget, az még jobb természetesen. De ne az apád legyen az, világos? Nincs rá szükség, hogy elkúrja a közös munkánkat. És arra sem, hogy bántsa a fiát, de ezt már nem tettem hozzá hangosan. - Ma viszont elég volt ennyi, kezdésnek még talán sok is volt, ma már inkább pihenj. Valószínűleg fájni fog a fejed, a migrén ilyenkor teljesen normális, nem kell megijedni. Menj le a minisztériumi büfébe, igyál sok vizet és egyél valami cukrosat, az segít. - Bár nem konkrét parancsot kapott, de minden bizonnyal érezte a hangomból: elvártam tőle, hogy ezután tényleg igyon és egyen rendesen. A fasztalicska apja, akivel eddig gyakorolt, a nyakamat tettem volna rá, hogy ilyen apró tippeket már nem osztott meg vele.
Tudom, hogy igaza van, az út pedig kezd egyre világosabb lenni lelki szemeim előtt, amit járni szeretnék. Mégis szükségem van hozzá még némi időre. De most nem gondolkodom ezen tovább, helyette azt teszem, amit Holden kér, a pálcám felé irányítom, hogy immáron én legyek az, aki az Ő gondolatait lapozza át, bár nem olyan könnyedén, ahogy az enyémmel tette az előbb, de azért én is láthatok pár dolgot, amelyek közül több meglep és bizony minden érdekel. Némi idő elteltével viszont leeresztem pálcám, tekintetem pedig a parancsnokon nyugtatom. Látom, hogy Ő se élvezte különösebben a gyakorlatot, de hálás vagyok neki, amiért engedi és megteszi mindezt. - Hmm… De, amikor együtt voltak, akkor is tudta, hogy informátor? Mert ahogy most beszél róla, úgy érzem, hogy már nincsenek. Mármint bocsánat, ehhez nincs semmi közöm! - biztos nem tudta, elvégre ez túlságosan is veszélyes lett volna. De nekem nem volt gyanús, hogy Lori pont Holden Briggs mellett kötött ki, hiába látszik a korkülönbség, a parancsnok kisugárzása erős és nem nevezhető unalmasnak a társasága. Gondolom ezt a nők is érzékelik. - Rendben! - biccentek, elteszem a pálcám, amikor jelzi, hogy mára ennyi elég volt és őszintén szólva én se bánom, fáj némileg a fejem és azért megviselt, mégha nem is akarom beismerni ezt magamnak. - Tényleg úgy gondolja? - csillannak fel szemeim. Az remek lenne, ha pálca nélkül is próbálkozhatnék. Alig várom! A következő óra említésére csak biccentek, majd hallgatom tovább a szavait és ha már szóba került… - Caspar Morrison is mondta, hogy gyakorolna velem. Ő gondolom megfelelő lesz. - megegyeztünk a férfivel, és tudom, hogy be fogja tartani a szavát. Apám említésére viszotn aprót nyelek, de képtelen vagyok kimondani azt, hogy ez nem rajtam múlik. Nathan Castillo bele fog nézni a fejembe, ha akarom, ha nem, bár félek, hogy ez megtörténjen… A héten csak vasárnap fogok hazamenni, egy családi ebédre, legalábbis ez állt a levélben, de egyértelműen tudom, hogy mit akar majd tőlem apám és rettegek attól a naptól. De most igyekszem nem kimutatni ezt, erősnek tűnni, így is túl sokat látott már Holden. - Én nem éreztem soknak… - egyáltalán nem, még bírnám tovább. A következő szavakat viszont hirtelen nem is tudom, hogy kellene fogadnom, mert… hát erre nem számítottam. Jól sejti, apám ilyesmit nem mondott, én pedig csak zavartan pillantok félre, mert ez kedves, törődő… - Úgy lesz, akkor… köszönök mindent! - kelek fel végül. Úgyis fogunk még addig találkozni, hála a közös munkáknak, de ideje távoznom, így is feltartottam már. - Viszlát! - a büfé lesz a következő célállomásom, veszek vizet és valami édes pékárut is, majd egy félreeső asztalhoz vonulok. Van mit átrágnom magamban.
//Köszönöm, nagyon imádtam ezt a játékot is, alig vártam, hogy ide jussunk! *-* Na jöhet a következő! <3 //
◈◇ You either control your mind or it controls you ◇◈
Nem akartam Lori Fontaine-ről beszélni, éppen elég volt, hogy a gondolataim felszínén valahogy mindig ott úszott, ha nem is éppen ő maga, akkor a saját ostobaságom, amiért nem vettem észre a nyilvánvalót és amiért többet láttam ebbe a kapcsolatba, mint ami valójában volt. Cameron Castillo pedig nem foglalt el túl előkelő helyet azoknak a listáján, akivel esetleg a párkapcsolati problémáimat szerettem volna kitárgyalni. A tanára voltam, a felettese, ebbe a viszonyba nem fért bele - és amúgy is, mit tudhatott volna egy taknyos tizenkilenc éves? - Éppen ahogy mondod: ehhez kurvára semmi közöd. - Már kezdtem hozzászokni, hogy Cameron száján néha kiszaladtak olyan kérdések, amelyeket ő maga is megbánt, amint kiejtette őket. Így ezúttal a nyilvánvaló elzárkózáson kívül semmit nem tettem. Megalázhattam volna egy durva válasszal, elküldhettem volna az anyjába, de nem tettem, csak rövidre zártam a beszélgetésünknek ezt a kis kitérőjét. - Tényleg úgy gondolom - bólintottam. Jó érzéke volt a legilimenciához, ami elszántsággal és szorgalommal párosult, minden oka megvolt neki is és nekem is az optimizmusra a fejlődését illetően. Nyilvánvalóan nem vártam tőle csodákat és túlterhelni sem akartam, de teljesen reális célkitűzésnek tűnt néhány hónapon belül a nonverbális, pálca nélküli legilimencia alapjainak elkezdése. A rutin pedig úgyis az évekkel jön majd, de ezt bizonyára ő is tudta. - Több mint megfelelő. - Morrisonra nyugodt szívvel rábíztam Cameront, értette a dolgát és professzor volt az akadémián, nyilván a tudása átadásában is volt gyakorlata. Arról nem is beszélve, hogy kölcsönösen tiszteltük egymást, így amiatt sem kellett aggódnom, hogy esetleg szándékosan belerondítana a munkámba és felülbírálna. - Most még lehet nem, de pár óra múlva valószínűleg hasogatni fog a fejed. Hidd el, kölyök, ennyi elég volt, nem foglak túlterhelni, annak nem látom értelmét. Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetésünket és a különóránkat is. Fáradtan biccentettem, mikor elindult kifelé, de a figyelmemet eddigre már újból az Auguránvadász Projekt titkosított iratai kötötték le. Túl sok munka várt rám és nem is szerettem volna egy másodperc pihenést sem hagyni az agyamnak, még a végén olyan gondolatokban merültem volna el, amelyekben a legkevésbé sem akartam... különösen az imént felszínre hozott emlékek fényében.
Nem akartam túlbuzgónak tűnni, így bármennyire nehéz volt megállnom azt, hogy ne hétfőn keressem fel Holden Briggset, képes voltam rá. De a keddnél tovább már nem ment a várakozás, így miután véget értek az Akadémián az óráim rögtön a Minisztériumba hoppanáltam, ahol az ismerős útvonalat nem kicsit izgatottan tettem meg, a bennem lévő félelmet pedig igyekeztem jó messzire űzni. Tudom jól, hogy kockázatos az, amit kértem az aurorparancsnoktól, de nem látok más megoldást, muszáj erősebbé válnom és ha képes leszek az okklumenciának hála elzárni az elmém, akkor apám ellen is biztonságban leszek. Már részben, bár sejtem, hogy kiakad majd, ha ezt észreveszi, de talán tudok hamis emlékképeket elé tárni. Erről majd megkérdezem az aurort. 
<3 //
