Draco & Scorpius, apa-fia beszélgetés

A szemeimet kinyitva csak lassan, óvatosan kúszik tudatomba a valóság. Mintha az elmém így akarna megóvni attól, hogy a fájdalom, a veszteség, a gyász egyszerre zuhanjon teljes súlyával a mellkasomra. A hitvesi ágyunk még őrzi az illatát, és néhány röpke, boldog pillanatig még elhiszem, hogy elég volna csak oldalra nyújtani a karomat, hogy elérjem, és újra magamhoz ölelhessem őt. Mégsem mozdulok, még a fejemet sem fordítom abba az irányba, csak mereven bámulom a mennyezetet, mert az agyam egy hátsóbb zugában már jól tudom, hogy hiába nyúlnék utána, hiába fordulnék felé, nem fogadna más, csak a hiánya, és ezzel együtt a bennem tátongó üresség, a szívemen tátongó seb újra felsajogna.

Egy ponton túl azonban már értelmetlen volna becsapni magam, és tovább ringatni magam ebbe az éber álomba. És ahogy felülök az ágyban, hirtelen fel is idéződik bennem az egész tegnapi nap, amit olyan gépiesen csináltam végig, mintha Imperius átok alatt álltam volna. Mintha valaki más irányította volna a testemet, az akaratomat, és csak sodródtam, tettem a dolgom. Tettem, amit a helyzet, a társadalom megkívánt tőlem. De lélekben igazából nem voltam teljesen ott. Magam sem tudom, hol voltam. Valahol egy sötét szoba legmélyén, ahová önként vonultam el, magamra zárva az ajtót, elhajítva a kulcsot. És legszívesebben most is, habozás nélkül, visszarohannék oda. De amíg a tegnapi nap a látszatról szólt, a kötelességekről, a kötelező kézfogásokról, az üres tekintetű bólogatásokról az együttérző szavakat hallgatva, addig mára nem maradt más, csak az egyszerű, családi hétköznapok rutinja – amelyet ezentúl, fullasztóan fájdalmas módon a feleségem, a másik felem nélkül kell végigcsinálni. De mennem kell, tennem a dolgom, mert Scorpius még itt van valahol a kastélyban, vagy annak területén. Legalább amíg itthon van, amíg nem megy vissza a Roxfortba, addig muszáj erősnek mutatkoznom. Érte. Hogy a támasza lehessek. Hogy tudja, hogy én még itt vagyok, engem nem veszített el. Bár valószínűleg azt kívánja, bárcsak én mentem volna el az anyja helyett! Mindketten ezt kívánjuk.

Az öltözés és készülődés monoton módon zajlik, bár nem tart sokáig. A sötét szövetnadrághoz csak egyetlen fekete inget veszek fel, végül annak ujját is felhajtom a karomon. Hozzám képest majdnem szokatlan az efféle lazaság. De a tegnapi esőnek már nyoma sincs, az évszakhoz és az alkalomhoz képest szokatlanul meleg van, éles ellentétben azzal a jeges hóviharral, ami a lelkemben tombol. Bent a falak között azonban túl fullasztó, ezért hamar a rózsakertben találom magamat, a kripta felé vezető ösvényen. Annyira szürreális. Alig fél órával ezelőtt még szinte elhittem, hogy Astoria még közöttünk van, mellettem, hogy újra a karjaimban tarthatnám őt, ahogy csupán két napja tettem. Most pedig az élettelen testét őrző kőház felé tartok. Nehéz ezt felfogni. Nehéz...

A gondolataim és lépteim megakadnak, amint megpillantom Scorpiust a kripta mellett. Elgyötört arcán némán peregnek végig a könnyek, és észre sem veszi, vagy csak nem akar róla tudomást venni, hogy a rózsa által megsebzett ujjából nagy cseppekben potyog a vére a porba. Az összkép annyira fájdalommal teli, hogy majdnem sarkon fordulok, hogy visszatérjek a kúriába. Nekem ez nem megy. Nem fog menni. Nem vagyok rá képes. Nem vagyok jó apa. Ezt a fiam is tudja és én is. Mit tehetnék? Mit mondhatnék? Mi olyat mondhatnék, amivel enyhíteni tudnám a fájdalmát? Még csak át sem érezhetem igazán, amit ő érez, hisz nekem még él az édesanyám. Én... csupán a feleségemet veszítettem el, a társamat, aki mellett le akartam élni az életemet...

Mire felocsúdhatnék, már előtte állok. Egyik kezem a rózsáért nyúl, elveszem tőle, másik automatikusan az övrészembe helyezett pálcáért, majd egy egyszerű gyógyító varázslattal visszairányítom a vérét a kezébe, eltüntetem a sebét.  
- Nem örülne, ha ezt látná – jelentem ki közben halkan, majd visszaszolgáltatom a virágot. Értheti arra, hogy magát bántja, vagy akár a rózsaszál tönkretételére. Talán mindkettő igaz lenne. De valójában továbbra sem tudom, mit mondhatnék. Csak leülök mellé, fejemet hátul a kriptának támasztva, és magam elé meredek.
- Reggeliztél? Enned kellene valamit. – Valószínűleg nekem sem jönne rosszul valaki, aki erre emlékeztet. De most nem én vagyok a fontos. Láttam, hogy tegnap sem volt igazán étvágya, sőt, az egész napos delíriumos állapot ellenére az sem kerülte el a figyelmemet, hogy alkohollal próbálta tompítani a fájdalmát. Remélem, megtanulta belőle, hogy az nem igazán segít.

Ahogy néhány pillanat erejéig csak némán figyelem a gyászba burkolódzó, zokogó fiamat, a “vérző” rózsával a kezében, szinte irigylem őt. Irigylem, amiért képes sírni, ezzel is utat engedni az érzelmeinek, ahelyett, hogy hozzám hasonlóan elfojtaná őket, hagyva, hogy azok belülről emésszék fel. Én nem vagyok ilyen szerencsés. Nekem ez nem megy. Egyetlen könnycseppet hullattam csupán, amikor Astoria a karomban haldokolva elbúcsúzott tőlem, de azóta sem tudtam teljesen átadni magam a gyásznak. Azt hiszem, egyelőre a tagadás fázisában rekedtem. Annyi évet áldoztam arra, hogy megtaláljam a megoldást, kerestem, kutattam, reménykedtem, feladtam, aztán újrakezdtem, és közben a gyász minden szakaszát újra és újra átéltem. Mert valahányszor egy utam zsákutcába vitt, és el kellett fogadnom, hogy ismét nem kerültem közelebb a célhoz, miközben az idő egyre csak fogyott, minden alkalommal földbe döngölt a veszteség, a saját tehetetlenségem súlya, de nem volt más választásom, minthogy végül ismét felálljak, és menjek tovább, ne adjam fel. És nem adtam fel, az utolsó hetekben sem, csak miután Asty már maga kérte, hogy engedjem el. Ne tegyem ezt tovább magammal. De valójában teljes egészében sem akkor, sem azóta nem tudtam elfogadni, felfogni, hogy vége. Képes leszek rá egyáltalán valaha?  
Ahogy sikerül kicsit leráznom magamról ezeket az érzéseket és gondolatokat, és a jelenre fókuszálni, Scorpius elé lépek, hogy rendbe hozzam a kezén ejtett sebet. Látom a tekintetében a csodálkozást, a fájdalmat, talán még haragot is. A szemei egyszerre üzenik, hogy tűnjek el innen, és hogy ne hagyjam őt magára. Én pedig az utóbbi mellett döntök, mert azt hiszem, nekem is szükségem van most a társaságára. És egyébként sem vinne rá a lélek, hogy visszatérjek az üresen kongó, gyásztól sötétlő kastélyba.

- Megértem - bólintok a fiú elutasító válaszára. - Nekem sem igazán van étvágyam. De ettől függetlenül előbb-utóbb muszáj lesz ennünk valamit. Muszáj lesz felállnunk, leporolni magunkat, és tenni, amit kell, hogy átvészeljük ezt... akkor is, ha nehéz lesz... Érte. - Mert Ő bennünk, általunk él tovább, és nem örülne, ha így látna bennünket. Nem hagyhatjuk el magunkat. De a monológom második felét már csak magamban mondom el. Nem érzem helyesnek prédikálni, miközben én is alig létezem, alig működöm jelenleg, és szinte minden lélegzetvétel fáj. Nem érzem igazságosnak, hogy én még itt vagyok, miközben Ő már nincs. Astoria biztos azt is jobban tudná, mit mondjon a fiunknak, mivel bátorítsa, mivel vegye rá, hogy ne akarjon belepusztulni a fájdalomba.

Váratlanul ér, ahogy Scorpius nekem szegezi a kérdését. Tekintetét az enyémbe fúrja, és annyi érzés, annyi harag tükröződik benne, hogy ha akarnám, se tudnék másfelé tekinteni. Egyszerűen ledöbbent az az energia, melyet a forrongó érzelmeiből merít, ahogy felpattan, szembe fordulva velem, és tornádóként támad be a számonkérésével. Időt sem hagy válaszolni. Egy-két másodpercig a három éves énjére emlékeztet, amikor hisztizve, toporzékolva akarta érvényesíteni az akaratát. Én már akkor sem voltam igazán jó abban, hogy ezt a helyén kezeljem. Bezzeg Astoria! Az ő türelme segített átvészelni a rettegett dackorszakot mindhármunknak. Szinte magam előtt látom most is, ahogy a csöppnyi szőkeség elé térdel, csendesen, megértően magyaráz, és pillanatok alatt elsimítja a gondokat. Az emléktől halvány mosoly suhan végig az arcomon, ami azonban furcsán elüt a jelenbéli helyzettől. Mély levegőt veszek, majd feltartom az egyik karom, hogy szót kérjek. A gyerek viszont addigra már teljesen összeroskad előttem, tehetetlenül markolássza maga előtt a poros semmit. Sóhajtok egyet, és le kell hunynom a szemeimet egy pillanatra, hogy visszazárjam az előbuggyanó nedvességet bennük az eredeti helyükre.

- Nem akarta, hogy lásd őt úgy az utolsó napokban, legyengülve... Azt szerette volna, ha legalább a te emlékeidben úgy maradhat meg, amikor még erős volt, és... - Elhal a hangom. Megköszörülöm a torkomat. Nehéz beszélnem. Nem akarok beszélni. De Scorpius válaszokat érdemel. - Régóta beteg volt már. Már a születésed előtt is... De nem akarta elvenni tőled a gondtalan gyerekkori éveket azzal, hogy elmondja az igazat, és ezzel egyet kellett értenem. Tiszteletben kell tartanod, hogy ez volt a vágya. Hogy az emlékeidben tovább szeretett volna élni úgy, ahogyan csak te láthattad... - Keresem Scorpi tekintetét, hogy láthassa, hogy éreztethessem vele, hogy ez fontos. Így kellett lennie. És már egyébként sincs semmi értelme emiatt emésztenie magát.

A dacos visszavágására muszáj égnek emelnem a tekintetem. Tudom, hogy gyászol, és dühös. Tudom, mert én is ugyanazt érzem. Valahol még azt is megértem, hogy rám haragszik, mert ha választhatott volna, valószínűleg nem én lennék az a szülő, aki itt marad vele az élők sorában. Megértem őt, ... legalábbis nagyon igyekszem. De nem tudom, meddig leszek képes a viselkedését ilyen higgadtan kezelni és tolerálni. Kettőnk közül, attól tartok, nem ő az egyetlen, aki közel áll hozzá, hogy kiforduljon magából. A veszteség mindkettőnket megvisel.

“Mindig, kivéve, ha a fiadról van szó!” A vádló kijelentése fájón szíven talál, másodpercekig a fejemben visszhangzik. Eddig is sejtettem, hogy rossz apának tart, de így, hangosan kimondva igazán az elevenembe talál vele. Talán éppen azért, mert én is érzem, hogy igaz. Nem tudok megfelelni neki. Nem vagyok jó apa. Nem is tudom, hogy lehetnék az. Úgy érzem, sosem volt előttem jó példa. Szeretem a szüleimet, de a családi mintájuk messze áll attól, amit továbbadnék. Astoria viszont, úgy vélem, ennek épp az ellentétje. Ő olyan valaki – volt – akihez sosem érhetek fel, sosem lehetek olyan jó és tiszta, mint ő. Ahhoz már réges-régen helyrehozhatatlanul elromlott valami bennem.

Scorpius szavai tovább záporoznak rám, támad, a kijelentései szúrnak és vágnak. Legszívesebben odalépnék hozzá, megragadnám a két karját, és alaposan megráznám, hogy észhez térjen. Újra és újra emlékeztetnem kell rá magamat, hogy a fiú gyászol, hogy nem gondolhatja teljesen komolyan, amiket mond. Ám a legutolsó kijelentései túlságosan fájnak ahhoz, hogy ezt higgadtan a helyén tudjam kezelni.

- Elég! Elég legyen! Fogd be a szád! - Emelem fel a mutatóujjam figyelmeztetően felegyenesedve. - Az apád vagyok, akár tetszik, akár nem! Hogy...? Mégis, hogy merészeled?! Nem szégyelled édesanyád alig egy napos sírja mellett ilyen módon bemocskolni az emlékét? Tényleg azt gondolod, hogy képes lett volna visszamenni a múltba, hogy a Sötét Nagyúrral...? - Be sem tudom fejezni a mondatot, annyira undorodom a gondolattól is. Ezek az aljas pletykák ilyen-olyan módon mindhármunk életét időről időre megkeserítették. A kölyök maga is tisztában van ezzel, hogy Astoria mennyit szenvedett emiatt. Hogy képes ilyet állítani, éppen itt, a kripta mellett?! Még ha egy kicsit el is hiszi, vagy ha csak bántani akart is... miért jön ezzel éppen itt és most? Egyébként meg talán sosem nézett még tükörbe? Ha akarnám, sem tagadhatnám le, hogy az én vérem.  

Ám ahogy kiadom magamból a haragomat, kezdem érezni, hogy kicsit talán túllőttem a célon. Máris bánom, hogy felemeltem a hangom, hogy nem reagáltam türelmesebben. Lassan kifújom a levegőt, és ezzel egyidejűleg a vállam is leereszkedik. Egy kicsit megint összeomlok, összeroskadok, hátamat ismételten a falnak vetve temetem az arcomat a tenyerembe pár pillanatra. Mikor újra felpillantok a fiúra, fájdalmat láthat a tekintetemben. Megbántottságot, szégyent, gyászt. Olyan mély érzéseket, amelyeket tőlem szokatlannak találhat.

- Hát tényleg ezt hiszed? Hogy nem szeretlek? - ingatom a fejem. - Scorpius, a fiam vagy... Te és anyád voltatok a legjobb, ami valaha történt velem... - közelebb hajolok, hogy a szemébe nézhessek, és közben megérintem a vállát. - Az utolsó percekig nem akartam elhinni, hogy elveszíthetem. Nem akartam feladni... A magam részéről talán ezért sem akartam neked elmondani: mert reméltem, hogy megmenthetem, és nem lesz mit elmondani... - fordítom el a fejem, és nézek el más felé, kerülve Scorpius pillantását. Az érzés, hogy cserben hagytam őket, olyan súllyal telepszik rám hirtelen, hogy jelenleg nem vagyok képes a szemeibe nézni.

Scorpius azonnal reagál a haragomra, a nyakát behúzva visszakozik. És ez számomra is éppen elég, hogy észbe kapjak, hogy a hevességemmel, a fenyegető kézmozdulattal elvetettem a sulykot.  Ugyanakkor mégis örülök, hogy még azelőtt sikerült észhez térítenem, mielőtt még inkább belelovalta volna magát ebbe a nevetséges vádaskodásba, és esetleg olyat tesz vagy mond, amit utólag nagyon megbánhat. Bár az arcát elnézve így is épp eléggé szégyelli magát, és sajnálja, amit kiejtett a száján.  

- Nem tudod...? - kérdezek vissza a fejemet ingatva. Hát komolyan lehetségesnek tartja, hogy ő volna a Nagyúr utódja? Hogy az anyja képes lett volna megtenni azt, amit pletykálnak? Miért? Miért veszi egyáltalán fontolóra ennek lehetőségét? Annyira szörnyűnek találná azt, hogy az én fiam, hogy még azt a sokak által rettegett gyilkos pszichopatát is hamarabb elfogadná helyettem? Ez tényleg megfordult a fejében? Miért?  
- Az, hogy beszélsz a kígyók nyelvén, nem jelent semmit... Mondtuk már korábban is neked. Ritka képesség, de nem annyira ritka. Ha kicsit jobban beleásnánk magunkat a családunk múltjába, egyáltalán nem kizárt, hogy találunk mást, aki hozzád hasonló volt – vonok vállat. Évek teltek el, mióta felfedezte, hogy mire képes, és ezzel sokkolt mindannyiunkat. A saját érdekében, a saját védelmében ajánlottuk, hogy erről ne beszéljen soha senkinek, és azt hiszem, azóta nem is hallottam egyszer sem párszaszóul megszólalni. Valamiért abban a hitben voltam, hogy ez már őt sem foglalkoztatja annyira, mint akkor, de láthatóan mégis. És ha így van, talán érdemes volna tényleg utánanézni alaposabban a családfánknak ahelyett, hogy erre alapozva tovább erősíti magában ezt a nevetségesen bántó tévhíresztelést.

- Nem... én, öhm... Különbözőek vagyunk, és... talán nem tudom kimutatni úgy az érzéseimet, mint ahogy szeretnéd, vagy várnád tőlem, de... - Elakadok, de egyébként is hamar újra a szavamba vág az újabb vádjaival. Ismét a fejemet kell ingatnom. - Nem, senki és semmi nem fontosabb nálad. Ugyanakkor... a látszat igenis fontos. Fontosabb, mint hinnéd - mélyet sóhajtok, majd teleszívom a tüdőmet levegővel, mielőtt folytatnám. - Az elmúlt évtizedekben rengeteget dolgoztam azon, hogy visszaállítsam a családunk hírnevét és becsületét. Mindannyiunk érdekében, beleértve téged is. Te nem tudom, milyen a társadalom szélére sodródni, ahol mindenki megvet és elutasít. De én igen. Helyre kellett hoznom a saját és a szüleim hibáit, és megtettem mindent, a mai napig megteszek minden tőlem telhetőt, hogy sose kerüljük újra olyan helyzetbe. - Nézek a gyerek szemébe nagyon komolyan, határozottan, mellé hevesen gesztikulálva. Lehet, hogy most még nem érti, de előbb-utóbb meg fogja érteni, ez mennyire nem lényegtelen kérdés. Remélem, hogy nem az enyémhez hasonló tapasztalatok által.

- Édesanyádon senki sem segíthetett. Tudom, hogy okos vagy, fiam. Hidd el, tudom. És tudom, hogy segíteni szerettél volna, de... Ha lett volna gyógyír, már megtaláltam volna. Régebb óta keresem, mint ahány éves vagy. Én mindent megtettem, de... kudarcot vallottam... Sajnálom, Scorpius... - A hangom az utolsó szavakra elhal, és lehajtom a fejem. Együtt kell élnem vele, hogy csalódást okoztam neki, hogy képtelen voltam megmenteni az anyját. De még mindig úgy gondolom, így a legjobb, hogy őt nem avattuk be. Pont azért, mert ezzel együtt élnie nagyon nehéz lett volna, és ő maga is megpróbált volna minden tőle telhetőt, a végén pedig megtörte volna, amikor kudarcot vallunk. Jobb, hogy ezt a keresztet egyedül kell vinnem, és azt sem bánom, ha haragszik rám emiatt. Már úgysem tudjuk megváltoztatni a múltat.  

- Miket hallottál rólam a Roxfortban? - emelem rá végül ismét a pillantásom. Talán ideje lenne, hogy kicsit meséljek neki, hogy ne csak a szóbeszédet ismerje, bár ehhez jó volna tudni, hogy mennyit tud.

- Ennek a pletykának legfeljebb annyi az alapja, hogy a családod tagjai egykor a rossz oldalon, Voldemort oldalán álltak. Ennyi. - Mondom ki nyíltan. Persze, az emberek szeretnek pletykálni, főleg békeidőben, amikor nincs jobb dolguk. De ettől még nem kellene mindent elhinnie. Én személy szerint még mindig alig tudom felfogni, hogy erről vitázunk, éppen itt, éppen most, Astoria sírjánál. Értem én, hogy Scorpiusnak vannak kétségei, amelyek most talán erősebbek, mint valaha, mert a gyász elhomályosítja az ítélőképességét, nem lát tisztán. Mégis kissé tiszteletlennek és kényelmetlennek tartom, hogy az anyja friss sírhelye mellett erről kell beszélnünk.

- Azt hittem, magadtól is tisztában vagy vele, hogy miért nem mondhattad el senkinek - nézek rá ezúttal értetlenül. - Azoknak, akik hinni akarnak abban a nevetséges mesében, ez csak olaj a tűzre. Még több alapot adnál nekik arra, hogy ok nélkül elítéljenek, hogy ferde szemmel nézzenek rád. Csak ettől akartunk megkímélni. - Egy bizonyos kor után olyan könnyű megfeledkezni arról, hogy mennyi bizonytalansággal és kérdéssel jár gyereknek, illetve tinédzsernek lenni. Főleg akkor, ha a drága feleséged eddig megtette helyette is azt a szívességet, hogy foglalkozott a gyermeketek lelki világával. De ő már nincs, itt hagyott bennünket, és nekem kell betöltenem az űrt, kitöltenem a réseket, irányt, útmutatást adnom - sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz lesz.  

- Először is: NEM vagy félresikerült! - hangsúlyozom a szavakat komolyan. - Egyáltalán semmi baj nincs veled. Másodszor pedig nem gondoltam volna, hogy ennyire foglalkoztat a kérdés. De még mindig nincs késő egy kis kutatást folytatni, ha ezt szeretnéd. Azonban, ha tényleg ezt akarod, azt hiszem, nem árt, ha figyelmeztetlek, hogy sok olyat találhatsz majd a családfánkon, amiről inkább nem szeretnél tudni – ingatom a fejemet egy mély sóhajjal. Néha komolyan azt gondolom, hogy Scorpius túl ártatlan, túl kedves ehhez a famíliához. Ami csak még inkább alátámasztja, hogy messziről sincs semmi köze a Sötét Nagyúrhoz. Egyszerűen csak az anyjára ütött. De ennek igazából csak örülni tudok.

- Nem, fiam, értem, hogy mit mondasz, de... ez idekint a való világban közel sem ilyen egyszerű. A dolgoknak, tetteknek, annak, amit kifelé mutatunk, képviselünk, néha sokkal nagyobb súlya van... komolyabb következményei lehetnek annál, mint hogy a diáktársaid egy ideig furcsán néznek rád. Kihatással lehet a munkára, a társadalomban elfoglalt helyünkre, a kapcsolatainkra, a lehetőségeinkre, a megítélésünkre. Arra, hogy... a bajban kihez fordulhatsz. Sok mindenre. - Nehéz ezt elmagyarázni egy tizenéves gyereknek, akinek általánosságban az a legnagyobb gondja, hogy kész lesz-e időre a bűbájtan házija, és hogy a legjobb barátja átjöhet-e a nyári szünetben? Persze csak ha elvonatkoztatunk attól a ténytől, hogy most veszítette el az édesanyját. Most még nem is biztos, hogy megérti. Talán soha nem is lesz olyan fontos neki ez a kérdés, mint nekem és az elődeinek, mert ő már teljesen másféle neveltetést kapott. Amíg nem kerül olyan helyzetbe, hogy megtapasztalja, a világ milyen sokat ad a látszatra, és amíg ebből nem származik igazi hátránya, talán tényleg nem érti meg.

A közénk hirtelen beállt csendbe Scorpi egyszerűen csak kiadja magából azt, ami a szívét a leginkább nyomja. Mindkettőnkét valójában. A szavai engem is visszahoznak a jelenbe, a gyászba a korábbi gondolatmenetemből, és a mellkasomon a szorítás ismét erősebbé válik. Fojtogatóbbá.
- Tudom. Én is ezt érzem... - ingatom a fejem. - De... nem tűnt el, nem veszett el teljesen... a függönyön túl vár bennünket. Várja a lehetőséget, hogy újra találkozzunk. Ezt ne felejtsd el! - mondom halkan, de határozottan. Szeretnék ezzel egy kis megnyugvást hozni neki. Én tényleg hiszem, hogy így van. Hogy ez nem egy végleges búcsú. Így is túl fájdalmas. Könny futja be a szemeimet, de erre csak akkor eszmélek rá, amikor egy-két csepp végiggördül az arcomon. Kezemet felemelve futólag megmasszírozom az orrnyergemet, és közben alig észrevehetően letörlöm az arcomról a nedvességet is. Ezekben a pillanatokban szinte megkönnyebbülés, hogy a kölyök eltereli a szót, még ha olyan irányba is, amiről évek óta kerültem vele a beszélgetést.

- Valószínűleg sok igazság van azokban, amiket rólam mondanak - bólintok beletörődően. - Azokban az időkben rengeteg olyan dolgot tettem, amire nem vagyok büszke. Nem szeretnék mindent a nagyszüleidre fogni, de nekik köszönhetően egy olyan kép élt bennem a világról, amitől felsőbbrendűnek hittem magam. Túl sok mindent megengedtem magamnak. Később pedig félelemből követtem a példájukat, tettem rossz dolgokat, és harcoltam velük a rossz oldalon. Időbe telt, amíg rájöttem, hogy a szüleim közel sem tökéletesek, ahogy az elveik sem. Őket sajnos azóta sem sikerült rávezetnem arra, hogy megértsék, hol a hiba bizonyos tetteikben és nézeteikben. Talán ez nem is az én tisztem... - vonok vállat lemondóan.

Scorpius jó gyerek. Őszinte, becsületes. És hihetetlenül büszke vagyok rá emiatt, még ha ez nagyrészt Astoria érdeme is. Lehetett volna olyan is, mint én, és az őseim. A Roxfortban én kétségtelenül az voltam, aki másokat bántott, gúnyolt, lenézett. Elkövettem hibákat. Sőt, bűnöket. De a fiam egyszerűen rendes kölyök, és még az is nehezére esik, hogy a saját érdekében megőrizzen egy titkot. Tudom, hogy jelenleg egyébként is nagy fájdalmat cipel, hiszen csak most halt meg az anyja, de próbálok a fejébe látni, az érzései mögé, hátha tudnék valahogy segíteni neki. Megoldást találni arra, hogy ezek a pletykák, és a saját titokzatos képessége ne egy plusz teher legyen, amivel meg kell birkóznia.

- Ha esetleg ki is derül, nem kell tudniuk, hogy eddig eltitkoltuk, hogy nem egy új felfedezés ez számodra is. De ha úgy érzed, hogy könnyebb lenne a lelked, ha legalább a barátaiddal megoszthatnád a titkod... Albus-szal esetleg... - dörzsölöm meg a borostás állam egy kicsit feszülten. Még mindig nem egyszerű elfogadnom, hogy épp a Potter gyerekkel barátkozott így össze. Nem azért, mert még mindig különösebb ellenérzéseket vagy haragot táplálnék Harry iránt, inkább csak... furcsa és hihetetlen ez a helyzet. De Scorpiusnak most nagyobb szüksége lesz a barátaira, mint valaha, és ha úgy érzi, a rejtegetett képessége éket verhet közéjük, akkor talán jobban jár az őszinteséggel. - Ha tényleg olyan jó barátod, meg fogja érteni, és nem fog emiatt mást gondolni rólad. Az apja is beszélt párszaszóul, és bár annak tényleg köze volt Voldemorthoz, ettől még senki sem vetette meg őt sem – vonok vállat. Ebből kiindulva egy Potter talán kisebb eséllyel köt bele emiatt, és kezd el elméleteket gyártani, mint bárki más.

- Aki jobban hasonlít rám? - vonom fel a szemöldököm a fiú szavaira, aztán sóhajtva ingatom meg a fejem. - Ennél távolabb nem is lehetnél az igazságtól. Sosem akartam, hogy olyan legyél, mint én. Azt meg pláne nem, hogy elkövesd az én hibáimat. Mit gondolsz, miért hagytam, hogy anyád az ő modern felfogásával neveljen fel? Miért távolodtam el a saját szüleimtől? Hogy majd amikor egy másik varázslóra vagy boszorkára nézel, ne azt nézd, hogy aranyvérű-e vagy sem, hanem csak egy másik embert láss. Anyád tiszta lelke és szeretete ott él benned tovább - bökök finoman Scorpi mellkasára. - Ennél többet nem is kívánhatnék - nézek rá komolyan, gyásszal, de büszkeséggel.

- Engem nem úgy neveltek, mint téged. Nem vagyok... és nem voltam mindig jó, és nem mindig tudom... nem mindig tudom megfelelően kimutatni ezt, de szeretlek, fiam. Kérlek, ebben soha ne kételkedj! - Scorpius folyamatosan dacol és vitázik velem, amióta csak csatlakoztam hozzá a kripta mellett, az érzések kaotikus összevisszaságban törnek elő belőle, amit még követni is nehéz, és nem egyszerű most még ezzel is megbirkóznom, de megértem őt. Semmiképpen nem szeretném, ha akár csak egy percig is azt gondolná, hogy nem fontos nekem, hogy elhagynám, hogy az anyja nélkül valójában egyedül maradt a világban. Itt vagyok. Itt leszek. Nekem is már csak ő maradt.

- Azt nem tudom, hogy valóban MINDEN igaz volna-e, mivel nem tudom, milyen történetek terjengenek. A te fogantatásod köré szőtt pletykák is jó példái annak, hogy az embereknek milyen jó fantáziája van néha, mennyire szeretnek kiszínezni történeteket, csak hogy izgalmasabb legyen, amikor továbbadják... De való igaz, hogy bántottam másokat fiatal diák koromban, és már tizenhat évesen halálfalónak álltam. Nem mintha sok választásom lett volna... bár kezdetben annyira nem is kerestem más megoldásokat. Csak miután... miután ráébredtem, mivel is jár ez. - Még mindig nem tudok bűntudat nélkül visszagondolni azokra az évekre. Sokan haltak meg, még többen megsérültek a háború alatt, és nem egyszerű együttélni vele, hogy ez részben az én bűnöm is.

- Eszemben sincs eltolni téged magamtól, Scorpius! De ha valaha véletlenül mégis úgy éreznéd, hogy ezt teszem, emlékeztess erre. Már csak mi maradtunk egymásnak. Anyukád... halála... mindkettőnkben mély sebet hagyott. De együtt átvészeljük ezt. Az idő segít majd. - Astorián kívül talán még soha senkivel nem beszéltem ennyire őszintén, és most sem megy egyszerűen, de érzem, hogy erre van szüksége. Talán nekem is. - Gyere! - hajolok közelebb, fél karral jelezve, hogy magamhoz ölelném, ha ő is ezt szeretné.

Megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy Scorpius lassan megenyhül. Már nincs benne annyi dac, annyi lázadás, annyi harag. Bármit megtennék érte. Bármit, hogy egyészséges legyen, hogy boldog élete legyen, hogy átsegítsem ezen a gyászon. Ám attól még jelenleg elképesztően nehéznek érzem ezt a feladatot. Astoria nélkül, egyedül vigyázni rá, foglalkozni vele, ápolni a lelkivilágát. Főleg így, hogy most én sem igazán találom a helyemet ebben a világban. De nem vagyok egyedül, itt vagyunk egymásnak, hála Astoriának. Ő már kezdettől tudta ezt, hogy milyen nehéz lesz majd nekem nélküle, és hogy milyen sokat jelent majd, hogy az elvesztése után is itt lesz nekem a fiam. Mindig Scorpius lesz az első.

Eltűnődöm kicsit azon, amit mond. Hogy Harry miatt nem biztos, hogy jó ötlet éppen Albusszal megosztani ezt a súlyos titkot. A múltunk tudom, hogy nem volt épp zökkenőmentes Potterékkel, de őszintén szólva nem gondolom, hogy tennének bármit, ami ártana a gyerekemnek. Legalábbis nagyon ajánlom, hogy ne fordítsák ezt ellene. Mert még mindig úgy gondolom, hogy jót tenne Scorpinak, ha nem kellene tovább titkolóznia. Ha legalább a legjobb barátjának elmondhatná, hogy párszaszájú.

- Igen, komolyan gondolom. Ő a legjobb barátod, nem igaz? Szerintem nem az a lényeg, hogy mikor mondod el, hanem hogy Te mondod el neki. Egy ilyen titkot nem egyszerű megosztani másokkal, de szerintem értékelni fogja, hogy őszinte vagy vele, és megbízol benne annyira, hogy elmond – biztatom a gyereket, és közben magamban igazán reménykedem, hogy igazam legyen. Semmiképpen sem szeretném Scorpius roxforti életét még inkább megnehezíteni a tanácsaimmal.

- Én is sajnálom. A nagyszüleid igazából nem rossz emberek. Tudod, ők csak... a maguk módján szemlélik a világot - vonok vállat. - De talán a jövőben javulni fog velük a viszonyunk – szalad ki a számon meggondolatlanul, ahogy belegondolok a dolgok állásába. Egészen biztos vagyok benne, hogy apám elsők között fog értesülni róla, amikor belépek a Magic is Might tagjai közé. Valószínűleg azt gondolja majd, hogy Astoria halálával már nem tartom magamat az eddigi elveimhez – ahogy elképzelhetően sokan mások is így látják majd -, aztán újra megpróbál majd közeledni felénk. Még nem tudom, hogy álljak ehhez. Apám nem tudhatja meg az igazat. Ahogy senki más sem. El kell hinnie, hogy egyetértek vele. Ugyanakkor nem szeretném ezután se, hogy sok közük legyen Scorpihoz, hogy hatással legyenek rá. Azt sem szeretném, hogy a fiamnak bármi köze legyen az ellenséghez, sem hogy tudomást szerezzen arról, mire készülök. De annak sem örülnék, ha Scorpius azt gondolná, az anyja halála után nekem már nem fontos mindaz, amire őt tanította. Épp ezért bánom, hogy kicsit elszóltam magam. Nem lesz egyszerű ez az egész egyébként sem. Gondterhelten dörzsölöm meg a tarkóm, és közben alaposan megfontolom, mit is mondhatnék, amivel helyreigazíthatnám az elszólásomat, még azelőtt, hogy ő kérdezne rá, mit értek ez alatt.

- A nagyid eléggé aggódik értünk most. - Ez még igaz is. - Azt hiszem, szeretne újra többet a közelünkben lenni. Te mit szólnál hozzá, ha gyakrabban látogatnának bennünket? - kérdezek rá óvatosan. Végül is ő mondta, hogy sajnálja, hogy megromlott velük a viszony.

- Gyászolsz. Tele vagy fájdalommal, haraggal. Szerintem érthető, ha most kicsit irracionálisan viselkedsz. Ilyenkor nehéz tisztán gondolkodni - nézek rá megértően. Ahhoz képest annyira még nem is “viselkedett hülyén”. Valószínűleg még így is hálás lehetek, hogy őszinte velem, hogy kiadta magából nekem mindazt, ami bántja, ahelyett, hogy cipelte volna ezeket a terheket tovább, eltávolodva tőlem. És hihetetlenül jó azt hallani, hogy szeret. Egy ilyen megterhelő nap után nagyon is.

- Így van, nem sokára tizenhat leszel. A felnőtté válás időszaka senkinek sem egyszerű, békeidőben sem. Keresni az utadat, eldönteni, mi akarsz lenni, milyen akarsz lenni... - A fejemet ingatom, ahogy ezt végiggondolva ráébredek, hogy ez valóban mindjárt itt lesz. Mikor reppent el így az idő? Hihetetlen, hogy nem egész két év múlva nagykorúvá válik.

- Persze, hogy hiányozni fog. Hiszen az édesanyád... - összeszorul a szívem, nem tudom befejezni a mondatot. Nekem sem akaródzik múlt időben beszélni Astoriáról. - De idővel ez a fájdalom majd enyhülni fog. Mindig ott lesz, de egyre elviselhetőbb lesz. Eljön majd az idő, amikor nem lesz ilyen nehéz lélegezni, és amikor legtöbbször majd mosolyogva tudsz visszagondolni a közös emlékekre... - Jelenleg még nekem is nehéz elhinni, hogy ez velem is így fog történni, a szívem ellenkezik az ellen, hogy elengedje ezt a fájdalmat, de az eszem tudja, hogy ez nem lesz mindig így. És hihetetlen az is - bár jó értelemben -, hogy milyen jól esik magamhoz húzni Scorpiust. Kissé ügyetlenül ugyan, de magamhoz ölelem, ő pedig viszonozza. Nem mindennapi bennünket így látni, de most erre volt szükségünk.  

- Egyetértek. Gyere, nézzük meg, mit készítettek a házimanók! - állok fel, majd húzom fel a kölyköt is a poros földről. A bejárat felé tartva egy pálcalendítéssel le is porolom magamat. - Reméljük, van tojás és bacon, mert tényleg megéheztem. - A manók valójában már elég jól ismerik az ízlésemet, ezért bizakodó vagyok. Jelenleg ketten élnek velünk, és szorgoskodnak a kastélyban, akiket apámtól kaptunk az esküvő után. Azt viszont elég kevesen tudják, hogy szinte rögtön felszabadítottam őket, és fizetek a munkájukért.

- Mikor tervezel visszatérni a Roxfortba? Maradsz még pár napot apáddal, vagy szeretnél visszamenni a barátaidhoz, készülni a vizsgákra? - Tudom, hogy a fiam okos gyerek, jó tanuló, szorgalmas, és fontosak neki a jegyei. De jelen helyzetben érthető volna, ha ez most nem élvez nála prioritást. Ha szüksége van még egy kis időre itthon. Persze az is elképzelhető, hogy a békésen zárult beszélgetésünk ellenére is inkább mielőbb itt akarna hagyni mindent, beleértve engem is.

- Igen, elhiszem, hogy hiányzott, hogy nem volt itt - bólintok, és kicsit megdörzsölöm az ujjam hegyével az állam, miközben elgondolkodom Scorpius szavain. Természetesen hiszek neki, de át nem érezhetem, hisz sohasem volt egyetlen olyan közeli jó barátom se, mint neki Albus. Örülök, hogy legalább a fiam megtapasztalhatja ezt - még ha most épp rossz is neki, hogy egymás nélkül kell ezt az időszakot tölteniük. És még ha továbbra is nehezemre esik felfogni és megemészteni, hogy éppen a Potter fiúval kötött ilyen szoros barátságot. Nem mondom, mutatni sem szeretem, de a magam módján azért hálás vagyok annak a kölyöknek, amiért ő ott van a fiamnak, már évek óta. Ott volt mindig, átsegítette őt azokon a nehézségeken, amiket a pletykák jelentettek a számára. Remélem, ott lesz ezután is, akkor is, ha Scorpi titka kiderül. Mert most nagyobb szüksége lesz rá, mint eddig valaha. - De te is tudod, ha az apja el is engedte volna, akkor sem érezte volna itt túl kellemesen magát, és talán nem is lett volna igazán biztonságban a tegnap megjelent mágusok között - pillantok komolyan a szemeibe. Ezt nem úgy értem, hogy bárki szó nélkül megtámadta volna, de a régi aranyvérű családok körében még mindig sokak számára nem olyan népszerű Harry Potter, mint a társadalom más tagjai számára. És egyesek talán még egy ilyen szomorú eseményen, mint egy temetés, sem biztos, hogy vissza tudták volna fogni magukat. Sajnálom, de ez az igazság. A mi családjaink keveredése könnyen bonyodalmakhoz vezethet. - De hamarosan újra találkoztok - teszem hozzá vigasztalásul csendesen.

A fiam épp elég szemfüles ahhoz, hogy ne kerülje el a figyelmét az elszólásom a nagyszüleiről, de igyekszem hamar orvosolni ezt a problémát. Bár talán így a legjobb, hogy még most felhoztam ezt a témát, és egyben ki is magyarázom, mert akár tetszik, akár nem, a beépülésem magával hoz majd egy-két változást a jövőben, amikhez alkalmazkodnunk kell majd. Ugyanakkor ügyelnem kell rá, hogy ezek ne hassanak ki túlságosan Scorpiusra, és semmiképpen sem tudhatja meg az igazat. Ha megtudná, hogy a szervezet tagja leszek, az automatikusan bajt hozhat a fejére, miközben azt hiheti, hogy szembe megyek az anyja halála után mindazzal, ami eddig fontos volt, és az értékrendünk részét képezte. Ha viszont megtudná az igazat arról, hogy valójában összedolgozom a barátja apjával, és információszerzés céljából teszem, amit teszek, azon aggódhatna, hogy veszélybe kerülhetek, én is, és talán ő is. Ennek sosem tenném ki.

- Örülök, hogy ezt mondod - bólintok lassan, és még egy apró mosolyféle is megjelenik az arcomon. Valóban megnyugtatónak találom, hogy nincs ellenére, ha a szüleim aktívabb részét képezik majd az életünknek. Remélem, ezzel együtt is majd kézben tudom tartani a dolgokat, megakadályozni azt, hogy az apám bármibe is bevonja Scorpiust. Anyám részéről viszont talán még jól is jön majd az a női gondoskodás, amit nyújtani tud az unokájának. - Igen, időnként megtörténhet, hogy olyan dolgokat teszünk a családért, a szeretteinkért, ami nem helyes... - Sajnos ez nem csak az apámra igaz.

- Még van időd eldönteni. Nem egész két éved van még rá. Tudom, hogy... anyád jobb volt ezekben a dolgokban, de ha szeretnéd, én is segíthetek majd kitalálni... megtalálni azt, ami leginkább illik hozzád. Mit szeretsz leginkább csinálni a Roxfortban? Melyik a kedvenc tantárgyad? - kérdezek rá, és közben, igen, rájövök arra is, hogy ezt valószínűleg már egyébként is tudnom kellene. Attól félek, nem tudok eleget a fiamról. De talán még nem késő ezen változtatni.

Ahogy felkelünk a porból, és megindulunk befelé, gondolkodás nélkül varázsolom magamat olyan tisztává, mintha csak most vettem volna ki a ruhámat a szekrényből, de Scorpiusról, és az iskolán kívüli szabályról egy pillanatra megfeledkezem. Azt hiszem, magamhoz képest ma szokatlanul szétszórt vagyok. De ez most talán megbocsátható. Egy “Ó, igaz is” kijelentéssel azért hamar odafordulok a gyerekhez is, hogy rajta is elvégezzem ezt az egyszerű bűbájt.

- Na lássuk csak, merre vannak azok a manók! - A felkiáltással egyidejűleg lépek be a kastély előterébe, és alig érek a mondat végére, a két említett előttünk terem a semmiből.
- Jó reggelt, Draco gazdánk! Jó reggelt, Scorpius úrfi! A reggeli már elkészült, gazdák - hajbókol előttünk azonnal Larkey, a testvérpáros fiú tagja.  
- Így van, gazdák. Minden pontosan úgy van, ahogy az úrnő meghagyta! Ha kívánják, egy szempillantás alatt megterítünk - fűzi hozzá Lossy. Egy bólintással jelzem, hogy igen, kívánjuk, aztán egy legyintéssel elhessegetem őket, és el is tűnnek a semmibe, ahonnan jöttek. A gyomrom ismét kissé liftezni a gondolatra, hogy Astoria még a halálában is gondoskodni akart rólunk, odafigyelni rá, hogy a házimanók most is rendesen megetessenek bennünket, de igazából nem lep meg. Mégis kell néhány másodperc, hogy ezeket a feltörő érzéseket feldolgozzam, és addig kerülöm Scorp pillantását. Szinte csak fél füllel hallom, hogy ismét Albust emlegeti, és alig várja, hogy visszatérjen hozzá a Roxfortba. Ám a következő szavakra mégis felkapom a fejem.

- Szóval anyád megígérte, hogy eljöhet? - vonom fel a szemöldököm. Aztán mélyet sóhajtok. Már ezen sem csodálkozom. - Legyen! - Eleve képmutatás volna nem vendégül látni a fiút, miután együtt fogunk dolgozni Harry-vel, arról nem is beszélve, hogy Astoria már belement. Lehetnék mérges emiatt, de... hogy is lehetnék? Scorpiusnak pedig kell valami, amit örömmel várhat a jövőben. Ennyi áldozatot megér a részemről.

- Hogy micsoda? - kérdezek vissza, és kezdem azt érezni, hogy a kölyök lassan már a határokat feszegeti. Megmasszírozom az orrnyergem, aztán visszafordulok felé. - Ha az apja is belemegy, akkor talán... meglátjuk! - Maradnék egyelőre ennyiben, aztán intek a fejemmel, hogy menjünk az étkezőbe.

Nem kell sokat magyaráznom Scorpiusnak, miért nem lehetett itt vele a legjobb barátja az anyja temetésén, hogy támogassa őt. Ő is pontosan tudja, érti. Annak ellenére, hogy ők ketten jóban vannak, eddig nem igazán foglalkoztatott a téma, hogy a családjaink, a Potter és a Malfoy família, mennyire különböznek, hogy a társadalmunk mennyire két teljesen eltérő részét képviselik. És hogy ezen mennyire nehéz és komplikált lenne bármennyit is változtatni. Ha egyáltalán lehetséges. Ami azt illeti, ezután sem kimondottan szeretnék erre időt pazarolni, de kezd egyre nyilvánvalóbbá válni számomra, hogy valamiképpen minduntalan egymás útjába sodor bennünket a sors.

Őszintén szólva néha fogalmam sincs, hogy fog ez az egész működni. A közös munka Harry-vel, a beépülés, a titkok és hazugságok sokasága, hogy folytonosan figyelnem kell majd arra hol és mit mondok vagy teszek. Jól tudom, hogy a változások a szüleimre is hatással lesznek. Apám egészen biztosan hamar tudomást szerez majd arról, amikor belépek a Magic is Might szervezetébe, és nem is fogja szó nélkül hagyni. Azt hiszem, még időben figyelmeztetnem kell majd őt, hogy erről semmiképpen nem beszélhet a fiammal. Nem fogja megérteni, miért kérem erre, de nem érdekel. Neki és anyámnak talán normális volt, hogy tizenhat évesen, őket követve, halálfalóvá váltam, vagy hogy mindig is tudtam, hogy a sötét oldalon álltak, hogy mi motiválta őket, de éppen azért, mert tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen hatással lehet ez az egész egy tinédzserre, én nem akarom ugyanennek kitenni Scorpius. És Merlin kegyelmezzen annak, aki ennek ellenére mégis belekeverné őt ezekbe a dolgokba! Ez alól a szüleim sem kivételek. Nem tudnék megbocsájtani nekik, ha bajba sodornák Scorpit.

Komolyan bólintok arra, hogy a segítségemet kéri a pályaválasztásához, belül azonban egyszerre érzek némi aggodalmat, amiért ez jelenleg nem kis kihívásnak tűnik számomra, ugyanakkor reményt, amiért úgy tűnik, előttünk az esély, hogy jobbá alakítsuk a kapcsolatunkat, és örülök, hogy eléggé megbízik bennem ahhoz, hogy ennek esélyt adjon. Tudom, illetve eddig is tudtam, hogy okos gyerek, és hogy sok ajtó nyitva állhat majd előtte, amikor végez majd a Roxfortban, de most mégis mérhetetlen büszkeséggel hallgatom őt. Az én fiam! Ugyan én sosem érhettem Hermione Granger nyomába a tanulmányaim során, de én magam is mindig kiemelkedően jó tanuló voltam. Ugyanakkor néha elgondolkodom azon, akkor is ennyire igyekeztem volna, hogy mindenből jó legyek, és bizonyítsak, ha a szüleim nem helyeztek volna rám ekkora nyomást? Vagy épp, hogy jobban teljesítettem volna anélkül? Scorpius azonban többnyire önszántából ennyire szorgalmas. Persze nekem is megvannak és voltak az elvárásaim felé, de egy bizonyos fokig erre mégis csak szükség van.

- Kviddics, bájital és legilimencia? Valóban elég változatos az érdeklődési köröd, de van még egy kis időd, hogy mindez letisztuljon. - Igyekszem őt megnyugtatni, ugyanakkor kihallhatja a hangomból, hogy mennyire elégedett vagyok. - Szóval érdekel a fogó poszt? Vehetünk egy-két új seprűt és cikeszt, hogy tudj gyakorolni majd a nyáron, ha szeretnéd - ajánlom fel neki egy félodalas mosollyal. Ebből akár közös program is lehet, ha nyitott lesz rá. Számomra is jó kikapcsolódást jelenthetne néha. - És... ami a legilimenciát illeti... egyszer megmutathatnád, hogy megy. Mióta foglalkozol vele? - Billentem enyhén oldalra a fejem, és kíváncsian pillantok rá. Nem is sejtettem, hogy már ebben is kipróbálta magát. Őszintén tetszik, hogy ennyire ambiciózus.

Beszélgetés közben lassan visszaindulunk a kúriába, mert már igazán elérkezett az ideje, hogy együnk is valamit. A manók hirtelen felbukkanásánál csak az lep meg jobban, amit mondanak. Egy részem hálás, amiért Astoria még a halálában is gondoskodik rólunk. Másrészről pedig a szívem szakad meg, ismét, hogy ez a csodálatos, figyelmes nő, feleség és anya valóban végleg elhagyta ezt a világot. De Scorpius felé nem akarom mutatni a pillanatnyi megrendülésemet, ezért szinte örülök, amikor új témát vet fel. Bár igazán megerőltethette volna magát egy kicsit jobban, hogy ne ismét Potterékről kelljen társalognunk. Nem igazán tartom tisztességesnek, hogy az anyja ígéretével csalja ki belőlem az engedélyt Albus Potter vendégül látására, de hát Malfoy ő is. A vérünkben van a manipuláció.

Besétálunk a hatalmas, szinte kongóan üres étkezőbe, a manók által pillanatok alatt gyönyörűen megterített asztalhoz, melyen máris mesésen illatozik a reggeli. Minden, amit ilyenkor megkívánhatunk. Elfoglalom a helyemet, majd töltök magamnak egy teát egy pálcaintéssel, aztán kezembe veszem a villámat, és készülnék tojást szedni a tányéromra, de végül muszáj visszatennem az evőeszközt a tányér mellé, hogy higgadtan tudjak válaszolni a fiamnak.

- Azért ugye érzed te is, hogy már erősen feszegeted a határokat ezzel a kéréssel? Komolyan azt várnád tőlem, hogy ÉN beszéljek Harry Potterrel, és magyarázzam el neki, miért kellene szívélyesebbnek lennie a családunkkal? - A homlokomon mély barázdák képződnek a gondolatra is. Ha Potter nem akarna épp beszervezni a nyomozásához, még azt is nehezen tudnám elképzelni, hogy egy biccentésnél több kommunikáció kialakulhat közöttünk. És az egy dolog, hogy együtt akarunk dolgozni, de ettől még nem lettünk jó cimborák, attól még ugyanúgy egy nagyképű senkiházi, akivel Fortuna általában kegyesebb, mint az átlaggal. Mégis miért süllyednék le arra a szintre, hogy én próbáljak némi értelmet beszélni belé, és megértetni vele, hogy az én fiam és van legalább annyira jó, mint az övé? Nos... Scorpiusért. Érte... azért, hogy végre megkapja, amit akar, hogy a gyász időszakában találjon valamit, ami egy kis örömet okozhat neki, miatta... talán hajlandó leszek. Ha az alkalom is adott lesz hozzá. - Hmm... - morgok halkan az orrom alatt, és úgy érzem, az arcomra van írva, hogy magamban végiggondolva  a dolgot némileg megenyhültem, ezért inkább újra kézbe veszem a villámat, és az ételre összpontosítok.
- Neked is, fiam! - felelem még mindig tűnődve, kissé morcosan. - Kétlem, hogy egyáltalán végig fog hallgatni – jegyzem meg a fejemet ingatva.

Párbajozni is SZERET... Vannak, akik önvédelemből tanulják, vannak, akik rákényszerülnek, mert kell a tapasztalat vagy a plusz pontok a tovább tanuláshoz, vagy egyéb okokból, és erre itt van ő, aki azt mondja, ő SZERET párbajozni IS. Büszke vagyok rá, ugyanakkor szórakoztat is, hogy ennyire buzgó. Azt nem mondanám, hogy túlbuzgó, hisz nincs azzal semmi gond, ha sok minden érdekli, hogy kihasználja az adottságait, és mindenből örömmel képezi magát.

- Jó jegyek, bájital ismeretek, érdeklődés a párbajozás és a legilimencia iránt... Tudod melyik az a szakma, amely ötvözi mindezt? - vonom fel a szemöldökeimet, és kérdőn, várakozva nézek a kölyökre. Aztán mély levegőt veszek, majd a fejemet ingatva lassan kifújom. - Még a végén auror lesz a fiamból. - Jelentem ki félig inkább magamnak, némi meglepettséggel. Ezt a gondolatot igazából még szórakoztatóbbnak találom, mint azt, hogy ilyen figyelemre méltóan ambiciózus. Fogalmam sincs, hogy állnék hozzá, ha tényleg ezt az irányt választaná. Bár valójában ez is egy nagyszerű pálya, és az ő tehetségével és szorgalmával hamar magasra törhetne, szerezhetne magának egy tiszteletreméltó posztot, elismerést a Minisztériumban, megbecsülést a varázsvilágban, magának és a családunknak. Már ha egyáltalán érdekli ez a lehetőség. De akármibe kezd is, biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan sikeres lesz.

- És biztos vagy benne, hogy a fogó pozíció a neked való? Kipróbáltad magad mindegyikben? Ugye nem csak azért szeretnél fogó lenni, mert én is az voltam? Minden pozíciónak megvan a szépsége, és tény, hogy ez egy sport, de az is fontos, hogy élvezd is, amit csinálsz. - Én nagyon szerettem a Mardekár csapatában kviddicsezni, néha hiányzik is. De tényleg fontos, hogy élvezze is, és semmiképpen se vállalja túl magát valamivel, amivel csupán bizonyítani akar nekem, magának, vagy bárki másnak. Egyébként valóban a fogó poszt a legjobb, és szerintem a legfontosabb is, de ezt nem mondom ki hangosan. Kíváncsi vagyok rá, Scorpius hogyan érez, és nem akarok ebben nyomást helyezni rá. Mindenesetre valóban nagy büszkeséggel töltene el, ha jövőre láthatnám játszani. Szíves örömest adományoznék is az iskolának és a házának egy nagyobb összeget, hogy személyesen is ott lehessek a meccseken.
- Örömmel gyakorolnék veled - bólintok rá a kérésre elmosolyodva, elégedetten. Hisz ez már nekem is végigfutott az agyamon. Kiváló kikapcsolódás lenne, és egy újabb lehetőség, hogy némi időt töltsek a fiammal. Bár valószínűleg mostanra kissé már berozsdásodhattam, furcsa érzés lesz újra seprűre ülni.

- A legilimencia is szinte olyan, mint egy sport, fiam. Gyakorolni kell, sokat, újra és újra edzeni magad, ahhoz, hogy tökéletesen menjen. Persze vannak, akiknek könnyebben megy, ösztönösen, mert érzékük van hozzá, de ez ugyebár a sportokra is igaz. Én biztos vagyok benne, hogy te is rá fogsz érezni - biztatom, és hiszem, hogy így van. Hiszen az én fiam. Én az ő korában már képes voltam könnyedén távol tartani még Perselus Pitont is a gondolataimtól egy egész éven át. Megvolt hozzá a képességem, hogy gyorsan belerázódjak, és akkor ez nagyon hasznosnak tűnt. Ő is hamar beletanul majd.
- De igen, én is - válaszolom meg a kérdését. - Nem sokkal voltam fiatalabb, mint te most, amikor elkezdtem vele foglalkozni - árulom el, bár a pontos évre már én sem emlékszem tisztán. Talán negyedéves lehettem, de lehet, hogy már előbb is?

Ideje magunk mögött hagyni a kriptát, és visszatérni a kastélyba. Nehéz szívvel hagyjuk itt magára Astoriát, de mégis kicsivel talán könnyebb most, mint mikor kijöttünk ide. És egy kicsit majd minden nappal könnyebb lesz, főleg, ha itt leszünk egymásnak, hogy támogassuk egymást. Astoria most valószínűleg büszke lenne ránk. De az is lehet, hogy ő mindig is tudta, hogy így lesz. Hogy képesek leszünk közelebb kerülni egymáshoz. Bár ez minden bizonnyal nagyrészt rajtam múlott mindig is. Én pedig most tényleg igyekszem, magamért, Scorpiért, az anyjáért, hogy megfeleljek, hogy jobb apa legyek. Hogy valamelyest kárpótoljam a fiút az őt ért veszteségért, hogy átsegítsem őt ezeken a nehéz napokon. És tetszik, sőt, jó érzéssel tölt el, hogy látom a változást rajta is, a kettőnk közötti viszonyon is, de még nem egészen tudom, hogyan álljak ahhoz, hogy látom, ezt kissé szemtelenül kihasználva próbál engem manipulálni.
- Én nem vagyok benne biztos, hogy ez még belül van – ingatom a fejemet, folyamatosan a homlokom ráncolva. Igen, a kedvében akarok járni, de nem engedhetem meg, hogy vérszemet kapjon, és a fejemre nőjön. Azért mindennek van határa! Ugyanakkor... bizonyos dolgokban igaza van.

- Tudom – felelem. Tényleg elég régóta barátok ahhoz, hogy tudjam, ez ellen kár volna küzdenünk. Már az értelmét sem látom az ellenkezésnek. Miért is harcolnék azért, hogy Scorpius elveszítse a legjobb és egyben egyetlen barátját, akire most mindennél jobban szüksége van? És ami Harry-t illeti, valóban beláthatná már ugyanezt. Scorpi és Albus nem mi vagyunk. Nem várhatja el, hogy ugyanazt az utat tegyék meg, mint mi egykor. A varázsháborúnak már régen vége. Már egy oldalon állunk. Elvileg. - Még mindig annyira rosszban vannak? Emiatt? - Nem tagadom, ezen kissé meglepődöm. Harry Potter ennyire nem tudná elfogadni, hogy az egyik gyereke más, mint ő? Ennyire képtelen volna megtalálni a módját, hogy rendbe hozza vele a kapcsolatát? Hiszen már évek teltek el, azt hittem, ez már rendeződött közöttük időközben. Az én kapcsolatom sem tökéletes a fiammal, de nem tudnám elképzelni, hogy évekig haragban legyek vele, csak mert nem tetszik, akivel barátkozik. Azt én sem tűrném szó nélkül, ha belerángatnák őt valami veszélyesbe, de egyrészt Scorpius nem jelent veszélyt Albusra, másrészt egy ilyen szituációban, ha dühös is lennék, annál is inkább mellette állnék, és résen lennék, hogy megvédhessem, ha szükség volna rá.

- Nem ígérek semmit, Scorpius. De ha alkalom adódik rá... talán... teszek egy próbát, hogy elbeszélgessek erről Harry Potterrel – jelentem ki végül megfontoltan, enyhe vonakodással. - Ám jobb, ha tudod, hogy ezzel bőven kimerítetted mára a szívesség-limitedet nálam - nézek a fiúra félig szigorú, félig szórakozott ábrázattal.

Amíg fel nem adta nekem a leckét, hogy elgondolkodjak rajta, milyen pályán is indulhatna el az általa kedvelt tárgyak alapján, egy pillanatig sem jutott volna eszembe a lehetőség, hogy éppen az én fiamból, egy Malfoyból, valaha auror válhat. De hát miért is ne? Magamról sem gondoltam, hogy valaha informátornak állok, aztán most úgy tűnik, mégis ez lesz a helyzet. Ha tetszene neki ez az irány, ha tényleg fontolóra akarná venni, én nem ellenkeznék. Talán, amikor még én voltam annyi idős, mint most ő, még valóban lehetetlen lett volna ez az elképzelés, de már más időket élünk. Az én apám ragaszkodott hozzá, hogy politikai pályán induljak el, én pedig nem is igazán tűnődtem el rajta soha, ÉN mit szeretnék. Mi az, ami valóban érdekelne. Ami valóban én volnék. De Scorpiusnak más sorsot szántunk. Sosem vártuk el, hogy az őseink által kitaposott ösvényen járjon. Miért éppen ebben korlátoznám? És szerintem az anyja is büszke lenne rá, már ha Scorp tényleg ezt szeretné. Bár ez a gondolat egyszerre melengető és fájdalmas... Azt találgatni, Astoria mit gondolna az adott helyzetben, miközben még nincs huszonnégy órája, hogy örök nyugalomra helyeztük őt.

- Persze, ez csak egy gondolat volt. A te jegyeiddel és eszeddel szinte bármi lehetsz, és bármit elérhetsz, amit csak szeretnél. Ebben nem kételkedem. Csak nem szeretném, hogy kizárj bármilyen lehetőséget amiatt, mert tartasz mások véleményétől. Ha valóban, akár csak egy kicsit is, foglalkoztat a gondolat, hogy auror légy, Harry Potter miatt végképp ne vesd el ennek a lehetőségét. Érthető, hogy nem kedveled, minden okod megvan erre. De sosem tudhatjuk, mit tartogat a jövő a számunkra: lehet, hogy két hónap múlva leváltják a posztjáról, vagy egyszer benőhet a feje lágya, felhagyhat az éretlen viselkedésével, és még meggondolhatja magát veled kapcsolatban. - Természetesen nem fogom hangosan megfogalmazni, de magamban hozzáteszem: ha Potter bennem képes megbízni, hogy elvégzem neki a piszkos munkát, annyit minimum elvárnék, hogy a fiamnak is adjon egy esélyt bizonyítani. És tudom, hogy egy esély elég is volna Scorpiusnak. A lényeg, hogy egyetlen ember miatt - főleg Harry Potter miatt – ne mondjon le egy adódó lehetőségről sem. Legyen az az aurori pálya, vagy bármi más!

- Ha így van, akkor tényleg edzenünk kell majd a nyár folyamán, hogy bebiztosítsuk a helyedet a jövő évre - bólintok elégedetten. Igazából ezt akartam hallani, hogy biztos magában, hogy valóban ezt akarja. A fogó posztot. Nem akartam, hogy csak miattam döntsön így, ugyanakkor tagadhatatlanul eltölt némi büszkeséggel, hogy részben ez is közrejátszik, és szívesen követné az én roxforti példámat. - Rendben, mindenképpen tudatni fogom, ha úgy látom, hogy nem neked való, vagy lenne hová fejlődni. - Azt hiszem, nem is én lennék, ha nem így tennék. Nincs értelme finomkodni, ha a kritika a fejlődését szolgálná. Főleg mert ez szó szerint verseny, és esélye sincs helytállni a háza csapatában, ha ezt nem vesszük komolyan. De előttünk az egész nyár a gyakorlásra, és lényegében tényleg az a legfontosabb, hogy élvezze és szeresse a kviddics játékokat.

- Mondd ezt azoknak, akik a sakkot is sportnak tekintik – vonom fel a szemöldököm. Nem vitatkozom vele, lehet erről teljesen ellentétes véleményünk. De tény, hogy van, aki szerint az agytorna nem sport, míg mások úgy vélik, keményebb sport, mint akármelyik másik. Annyi viszont bizonyos, hogy azoknak, akik nem született legilimentorként érkeztek erre a világra, a legilimenciához is kell a gyakorlás, hogy egyre ügyesebbé váljanak. És bár kissé fura lesz a fiam fejében kutakodni, vagy őt beengedni az enyémbe, tetszik, hogy ez a képesség is megvan benne, és hajlandó csiszolni.

Nemrég még úgy jöttünk ki a kriptához mindketten, hogy tele voltunk fájdalommal, gyásszal, haraggal, amit készen álltunk egymásra zúdítani. Ez részben meg is történt, most pedig úgy térünk vissza a kastélyba, hogy konkrét közös terveink vannak a nyárra, a köztünk levő hangulat pedig talán még sosem volt ilyen bensőséges. Furcsa érzéseket vált ez ki belőlem. Részben örülök, hisz már jóideje szerettem volna megtalálni a módját annak, hogy közelebb kerüljek a fiamhoz. Megnyugtat a tudat, hogy mi még itt vagyunk egymásnak, és ezzel mostanra, azt hiszem, ő is tisztában van. Ugyanakkor fájdalmas belegondolni abba, hogy Astoria halála kellett ahhoz, hogy ezt elérjük. Viszont egyértelműen jobb helyzetben vagyunk, mint Harry és Albus, és bár őszintén kívánom nekik, hogy ezen képesek legyen javítani ők is, Scorpius miatt is, de mégis némileg büszkeséggel tölt el, hogy mi, velük ellentétben, már elindulnunk egy úton a jó irányba.

- Mert James jobban hasonlít rá? - teszem fel a költői kérdést, mert igazából nem teljesen értem, így sem. Persze nem is érthetem teljesen, hiszen nekem nincs három gyerekem. Nem tudhatom, milyen összehasonlítani őket, vagy különbséget tenni közöttük, de ez akkor sem érződik helyesnek. Nem tetszik, hogy Scorpi tőlem várja a csodát, hogy értelmet beszéljek Harry fejébe, de mivel már megígértem neki, tudom, ha alkalmam adódik rá, meg fogom tenni, ami tőlem telik. Komoly tekintettel bólintok a hálálkodására, épp csak a szemem mosolyog kissé, ugyanakkor tagadhatatlanul örömmel tölt el, hogy ez a beszélgetés eljutott idáig, és hogy őszinte mosolyt láthatok az arcán. Az utóbbi időben nem sok ilyenben volt részem, és talán egy ideig nem is lesz, ezért ezt most elraktározom magamban.