Kint terveztem gyakorolni az udvaron a pálcámmal. Igen azzal a bottal, amit a tanév elején kaptam. Mert ha mondhatom azt, akkor rám parancsoltak hogy használjam megfelelően itt ezt a varázsláshoz igazán hasznos eszközt. Pár perccel ezelőtt még bosszankodtam és pufogtam magamban az udvar felé menet. Huss és pöcc! Ennyi lenne pálcával a varázslás, de azért ennél sokkal összetettebb pálca mozdulatok is vannak. Nem olyan kreatívok a pálca mozdulatok, mint az ujjaim táncai vagy a csukló mozdulataim, de el kell ismernem az európaiak is tökélyre fejlesztették a saját varázs technikáikat, amit én mint más kultúrkörben nevelkedett nehezen veszek át. A könyveket leteszem a szökőkút peremére és leülök melléjük. -Na, akkor nézzük. - felcsapom az elsős majd a negyedikes tankönyvet is, amikben mindenféle bűbájokat már meg tanultak itt a Roxfortban a velem egykorú diákok most én is úgy gondoltam, hogy hasznosak lehetnek pálcával is elsajátítani ezeket a varázslatokat. Mi előtt elő húznám a pálcámat, az ujjaimat meg-megnyalva lapozgatom a könyvet a lumos igéhez. Fényidéző bűbáj. Még mielőtt bármit is kimondanák és egy két pálcaintéssel megcsinálnám. Pillanatok alatt a kezeim közt megidézem a fényforrást, amit az itteni diákok a pálcájuk segítségével tesznek meg. Halk sóhaj kíséretében szüntettem meg a varázslatot. A pálcát a jobb kezembe fogom és úgy érzem már most, hogy korlátoz. Azért küldtek ide, hogy tanuljak és megismerjek másokat és ők is megismerjék az én világomat. Sok emberrel nem tudtam igazán megértetni milyen is, nálunk az oktatás, mert sok mindenben különbözik és másabb, mint itt. Sokkal természet közelibb és sokszor a való életre a muglik között készít fel. Azt mondják sokkal könnyebb pálcával bájitalokat főzni és egyéb komolyabb varázslatokat elvégezni. Az alapokkal kezdtem, hónnapokkal ezelőtt a gyakorlást, de néha-néha nem sikerült a pálcával megfelelően bánnom. Be kell vallanom a kezeim és ujjaim maradtak továbbra is a varázslás segítő eszköz és nem a pálca. Abban reménykedtem, hogy csak a pálca nem szeret engem és nem tisztel annyira, hogy ne teljesítse a legegyszerűbb bűbájokat, de hetek múltán rájöttem, hogy kissé más felfogást, látásmód és érzés kell a pálcahasználathoz. Pálcával sokkal inkább objektívebb lesz a varázslás és nem a misztikus felfogásban kell megélnem a pálcával való bűbáj gyakorlatokat. Máshogy fogják fel itt ezek az északi népek ezt a csodát és képességet, amivel mi varázshasználók születünk. Talán ezért, köteleztek rá engem is a pálcahasználatra, hogy megértsem az itteni diákokat és rá jöjjek az itteni emberek titkára. Elkezdtem a lumoshoz tartozó pálca mozdulatot gyakorolni, majd a noxhoz tartozót. Nem sok kellett ahhoz, hogy belefeledkezzek a pálcaintésekbe és ne figyeljek, hogy ki érkezik mellém, de mielőtt megérkezett volna mellém. -Lumos. - mondtam a noxhoz tartozó pálca mozdulathoz. Persze, hogy nem sikerült. -Hali.- Köszöntem a lánynak, aki ép átvágott az udvaron. Az a lány volt a hollóhátból, akinek a családja igazán befolyásos Afrikában, de mégsem rokonai körében az Uagadouban tanul már egy ideje, hanem itt. Ismertem az unokatestvéreit egy-kettővel még jóban is voltam. Reméltem, megáll és kisegít majd engem.
Mostanában állandóan menekül. Menekül a magány, a csend elől, menekül az emberek, a zaj elől. Menekül a szobatársai, a családja, a barátai de legfőképpen önmaga elől. Nem érzi jól magát a bőrében, vagy inkább ebben a borzasztó, idegen kultúrában. Egyszer már megbarátkozott vele, és most megint úgy érzi, hogy ha tehetné, egészen Afrikáig menekülne. Vissza oda, ahová való, a valódi családjához. Mert az Uagadouban minden napja olyan volt, mintha a valódi családjával töltötte volna őket. Szerették, várták és számítottak rá. De már nem ez a helyzet. Ha most visszamenne, pont ugyanez várna rá, mint most itt: keresztülnéznének rajta, fellöknék, kinevetnék és kirekesztenék. Túl fekete a fehéreknek, túl fehér a feketéknek, és nem bír nyugodni ettől a tudattól. Ha tehetné állandóan bőgne, megmutatná az anyjáéknak, hogy mit műveltek azzal a végzetes, rossz döntéssel, mikor kijelentették, hogy a nyáriszüneteken kívül búcsút mondhat Mozambiknak, és a család székhelye átkerül Angliába. Egyelten rossz döntéssel megfosztották élete egyetlen örömétől, és most itt van, darabokban, boldogtalanul, összetört célokkal, álmokkal és tervekkel. Most éppen a könyvtárból jön, a folyosókon futott, csak akkor vette kicsit visszább a tempót, mikor már tudta, hamarosan a szabadlevegőre ér. Úgy érezte, megfullad odabent, a pásztázó tekintetek kereszttüzében. Nem tudja, hogy tényleg őt bámulták, vagy csak képzelte, mindenesetre jobbnak látta, ha azelőtt eltűnik, hogy ott a nyílt színen sírja el magát. Az udvarra vezető ajtó előtt megáll, térdére támaszkodva kifújja magát, majd még mindig sietős léptekkel ugyan, de elindul keresztül az udvaron. Vagyis indulna, de meglátja Imanit, ahogy a pálcájával a kezében tanácstalankodik. Annyira ismeri ezt a helyzetet, muszáj megállnia. – Hello – viszonozza a köszönést egy apró biccentéssel. – Nem megy a pálcamágia? – érdeklődik, mintha csak a világ leghétköznapibb témájáról kérdezné, mondjuk hogy süt-e a nap. Nem akarja ráerőszakolni magát, inkább csak éreztetni akarja, hogy ha a kérdésre nem a válasz, akkor megpróbál segíteni, saját tapasztalatai alapján.
