Ütközünk? - P&C

El sem hittem, hogy Colson Angliában járt! Oké, oké, ő a tizenhetedik volt a listámon, szóval már réges-rég kiszerettem belőle, de ettől függetlenül imádtam nézni a játékát! Szóval, teljesen izgatottá váltam a ténytől, hogy bizony az egyik kedvenc játékosom Londonban járt, ráadásul pont akkor, amikor Gerbera nénit magával vitte az unokája a hétvégére, így szabad lehettem!
Nem kellett hát több, csodálatos varázsképességeimnek köszönhetően kiderítettem, hogy Colson hol járt éppen, és bizony galambként követtem őt. Sokkal, de sokkal könnyebb dolgom akadt így, hiszen nem kellett kerülgetnem az embereket, meg aztán feltűnés nélküli figyelhettem őt. Arra is gondoltam, hogy elhívom magammal Stuartot, de szerintem jelenleg jobban érdekelte a hentesüzletből való lopás, mint egy kviddicsjátékos. Viszont Colson olyan volt számomra, mint egy régi ismerős. Rengeteget jártam a meccseire, azonban sose sikerült dedikálást szereznem tőle. Ez pedig tarthatatlan volt, szóval néhány órát hajlandó volt arra szánni, hogy elcsípjem őt, és megkérdezzem, nem szánna-e meg egy autogrammal. Mert amúgy szenvedélyes gyűjtője voltam a hírességek aláírásainak is.
Így amikor szóváltásba került egy emberrel, akkor kicsit aggódva tekintettem rá, és már terveztem közbeavatkozni, de úgy tűnt, tudja kezelni a dolgot. Legalább is, az orrba vágás annyira megdöbbentett, mint amikor először láttam Stuart meztelen felső testét – szerintem azóta már inkább a fürdőben öltözik fel, pedig annyira imádom bámulni őt −, szóval annyira megdöbbentem, hogy elfelejtettem verdesni a szárnyaimmal, és majdnem lepottyantam a földre.
Aztán amint ismét visszanyertem a testem felett az irányítást, követni kezdtem Colsont, sőt talán egy kicsit be is vágtam elé, hogy legyen időm visszaváltozni. Épp egy másodpercen múlott az egész, és annyira hirtelen történt minden, hogy kicsit megszédültem, amikor belém jött.
Megtántorodtam, sőt a fenekemre is estem, hiszen élesváltás volt a galambtest helyett ismét a sajátomat használni. A fenekemet dörzsölgettem, ahogy feltápászkodtam a földről, és amikor felpillantottam, akkor színlelt meglepettséggel intéztem hozzá a szavaimat:
− Nahát! Colson? Te itt? – A hangom már-már éteri magasságokba emelkedett a színjátéktól, de inkább hazudtam, semmint hogy beismerjem, hogy követtem őt.
− Em… Emlékszel rám? – dadogtam, hiszen nem tudom hirtelen mi ütött belém, de olyan volt, mintha megint elfelejtettem volna beszélni. Talán az ütközés ereje hatott rám ennyire. – Pixie vagyok. Amerikában ott voltam pár meccseden! – próbáltam felfrissíteni az elméjét, hátha segítségre szorult, bár Lulu mindig azt mondta, hogy engem lehetetlenség lenne elfelejteni.
− Mit keresel itt? – érdeklődtem, persze ezt a kérdést ő is feltehette volna, csakhogy én rendelkeztem is egy jó füllentéssel ezzel kapcsolatban.

Aggódok Colsonért. Mégis csak a tizenhetedik volt a listámon, és aki egyszer felkerült oda, azért az emberért bármit megtennék, még akkor is, ha elfogadtam, hogy soha nem lesz köztünk semmi. Ettől függetlenül valamilyen szinten fontosak maradtak nekem. És nem hazudok, ha azt mondom, hogy a régi szobám fala még mindig ki van plakátolva kviddics-poszterekkel.
Azzal viszont nem számolok, hogy az átváltozás utáni zavart tetőzni fogja a koccanásunk is, aminek a hatására úgy elvágódok, mint a Stu által ledobott baglyok. No, nem mintha ezzel komoly fájdalmakat lehetne okozni, mert a következő pillanatban – a fenekemet fájlalva ugyan −, de már pattanok is fel a földről, mintha mi sem történt volna.
Azt hiszem, nem ismer fel. Kicsit csalódottan harapok az alsóajkamba, és csak azért is próbálom felfrissíteni az emlékezetét, mert engem nem lehet elfelejteni. Nem én mondtam, hanem a barátaim.
− Persze, talán az egyik legnagyobb – vágom rá a kérdésére vigyorogva, bár talán nem kellene ennyire elvetemültnek kinéznem.
Meglep, amikor a számra tapasztja a kezét, és magával húz, hirtelen nem is tudom, hogy mit csináljak, így csupán lefagyottan hagyom, hogy magával vonjon, és meredek rá, miközben a szívem vadul kalimpál a mellkasomban, az agyamban pedig egy vékony hang a következőt üvölti: MERLINRE! COLSOM GAMBY HOZZÁMÉRT! LEHET, HOGY MEG IS FOG CSÓKOLNI!
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ismét a listám aljára sorolom, az aktualitáshoz, de aztán felvillan előttem a hentesfiú arca, és ezt a gondolatot elhessegetem. Nem, nem, megvolt a magad esélye Colson, most nem te vagy a soros.
Olyan közel vagyok hozzá, hogy érzem az illatát, látom az apró bőrhibáit, és talán még a hajszíne is másabbnak tűnik ebben a megvilágításban. A kérésére csak bólintok persze, hiszen én sem szeretném, ha lebuknánk. Nem biztos, hogy el tudnám simítani az ügyet Colson és a pasas között.
Minden alkalommal összerezzenek, amikor a fickó feldönt, vagy odébb hajít valamit. Sose értettem az ilyen agresszív vadembereket. Amint elhalad, kifújom a visszatartott levegőt, és ismét olyan széles mosolyt varázsolok az arcomra, amely miatt büntetni lehetne.
− Hogy sikerült magadra haragítanod? – érdeklődök ártatlanul, hiszen én nem láttam az esetet. Ááá, dehogy. – Mondtam, hogy a legtöbb meccseden ott voltam, amikor még Amerikában éltem – vonom meg a vállamat, hiszen azóta nem tudom követni a pályafutását, mióta átköltöztem Londonba. Azóta elég sok mindennel felhagytam, de a helyükre új hobbik kerültek.
− Háát, amennyire egy év alatt meg lehet ismerni ezt a várost, de ha az Abszol útra szeretnél menni, akkor elvihetlek oda, hiszen arra lakok. Ha pedig mást szeretnél látni, akkor csak szólj, hogy hova akarsz eljutni, és megteszem, amit tudok – helyezem izgatottan a súlypontomat az egyik lábamról a másikra, elvégre nem mindennap kéri a te segítségedet Colson Gamby!

El sem hiszem amúgy, hogy ebben a forgatagban sikerült találkoznom Coltonnal! Már pusztán a látványától felélednek előttem a régi emlékek, amikor a lelátón drukkoltam neki, vagy pedig a lelki szemeim előtt látom az egykori szobámat, amik valóban különböző sztárok mozgó posztereivel voltak kiplakátolva, és bizony-bizony Coltonról is akadt egy-kettő. A gondolatra talán bele is pirulok, bár remélem, a fényviszonyoknak hála nem látszik annyira.
− Hát, ki tudja. Mindenki ezt mondja, nem? – mosolyodok el édesen akár egy gyermek. – De egyébként tényleg sok meccseden ott voltam – jegyzem meg valamivel halkabban, bár lehet bolondnak tartana, ha tudná, hogy galambként repültem be a stadionba, és ott rejtőztem el a lelátón. Viszont, így legalább ingyen volt, és soha senki, de senki nem csípett el még érte. És még Stuart leszólta a galambokat, amikor irtó hasznos dolognak tartottam a szárnyaimat. De hát, ő olyan kis cukin földhöz ragadt volt, hogy nem érhette meg milyen szárnyalni.
Azonban nincs időm tovább beszélni, hiszen olyan hirtelen tapasztja a kezét a számra, és von magával, hogy reagálni se lenne időm. No, nem mintha attól félnék, hogy bántani akarna, hiszen ismerem őt, és ha azt mondtam, hogy sok mindent tudok róla, az valóban így van. Azonban azt is tudom, hogy éppen kergetik őt, így befogtam a kis csipogómat, és csak akkor szólalok meg legközelebb, amikor elereszt.
− Valóban? Ez annyira röhejes… − színlelek döbbenetet, bár olyantéren valóban meglepett vagyok, hogy az emberek bunkósága néha teljesen elképeszt. Viszont, borzasztóan jól esik végre hallani az amerikai akcentust. Valljuk be, manapság ritkán találkozom bárkivel is, aki az Államokból jött.
− Ó, ez igazán kedves tőled! – csapom össze finoman a tenyereimet és picit előrébb dőlök. Vagyis, előre-hátra hintázok a sarkaimon, majd azért hozzáteszem: − De tényleg nem szükséges. Szívesen segítek, nem várok érte cserébe semmit – szelídül meg a mosolyom, hiszen sose azért cselekszem, mert valami hátsószándékom lenne, csupán látom, hogy bajban van, és megszántam egy kicsit.
− Viszont, ha nagyon ragaszkodsz hozzá, akkor az első sorból drukkolnék nektek. – Valóban képes lennék a lelátón pattogni, és kiabálni, hogy „Hajrá Colson! Menni fog srácok!” Mert régen is ilyen voltam, amikor elragadott a hév. Közben az agyamban pörgetni kezdem London térképét – legalább is azt a részét, amit én is ismerek −, hogy mit hol találunk, és miként tudnám odavinni őt. Igazából, ha nem adtam volna a kicsi szívemet Stuartnak, akkor örülnék neki, hogy Colson randira hívott, de így erre csak baráti meghívásként tekintek.
− Egyáltalán nem bánom! Ne butáskodj! Még rengeteg dolog van, amit én se láttam, szóval akkor előbb keressünk neked egy fagyizót, aztán pedig csak találunk valami turistabuszt is – felelem izgatottan, hiszen tényleg ritkán van esélyem kimozdulni, nemhogy még beülni valakivel egy fagyizóba, vagy városnéző körútra menni. Milyen jó, hogy ma kimenőt kaptam! A Sors vezetett ma Colsonhoz.
− Ó, hát imádom a citromost, a zöld almásat, az epreset, a nutellás banánosat, a sztracsatellát, a csokit, a karamellát, tiramisust meg… Még egy párat – nevetem el magam a felsorolás közben, hiszen nekem mindegy volt, csak finom legyen.
− De egyébként néhány utcányira van egy elég jó fagyizó. Egyszer az egyik barátnőmmel beültünk oda, de már rég nem volt alkalmam hozzá – pillantok Colsonra, miközben elindulok, és mutatom neki az utat. A lépteimet az övéihez igazítom, és arról csacsogok, hogy mennyire jó kis helyre fogom vinni őt, közben pedig biztosra veszem, hogy csodálattal tekintek rá. Hiába, a régi érzések nem szűnnek meg nyomtalanul.
− És neked mi a kedvenced? – érdeklődök udvariasan, amikor kiérünk egy szélesebb utcára, bár szinte tuti tudom a választ, de cuki és udvarias vagyok, így megkérdezem. Meg aztán, kicsit se lenne ijesztő, ha tudnám. Kicsit seee…

Nehezen tudom leplezni a lelkesedésemet, hiszen mint mondtam, ritkán van alkalmam kijutni a Zsebpiszok közből, az pedig, hogy Colsont megpillantottam, nagyjából olyannak számít, mintha a csillagok megfelelően állnának a mai napon. Legalább is, az univerzum gondoskodik arról, hogy történésekben ne legyen hiány, és legyen majd mit mesélnem Gerbera néninek, Lulunak és Zarának.
− Nem mondod? – kerekednek el a szemeim a döbbenettől. – Ez azért elég beteg…
Talán kicsit álszent a megjegyzésem, mintha én nem használnám ki a metamorf- és animágusi képességeimet ahhoz, hogy mások nyomába szegődjek, és Merlinre… Nem, inkább bele sem kezdek abba, hogy Stu hogy néz ki, mert a végén még elpirulnék, és az kicsit ciki lenne Colson jelenlétében, szóval a Stuarttal kapcsolatos érzelmeimet beteszem egy képzeletbeli csinos dobozba, azt jól lezárom, és félreteszem addig, amíg ma este haza nem érek, hogy az ablakomból megint őt bámulhassam.
− Tényleg imádom a kviddicset. Bár azt hiszem, látszik, hogy alkatilag nem vagyok a legmegfelelőbb ember, ezért nem is próbáltam soha. Meg aztán, másoknak jobb megy, én pedig szeretem az elsőszámú pomponlánya vagyok mindenkinek, az élet bármely területén, akit kedvelek – kulcsolom össze az ujjaimat a hátam mögött, miközben édesen mosolyogva ringatom magamat. De amúgy tényleg nem hazudok, én vagyok az első, aki ha kell felbukkan Zara galériájában egy jókora adag kávéval, ha lehetőségem adódik, és én vagyok az is, aki még Stunak is felajánlja a segítségét, hogy ingyen és bérmentve besegít az üzletben, ha nagyon elfoglalt. Arról nem is beszélve, hogy gyerek-, idős- és kisállat-megőrzőként is funkcionálok, és ha valakinek kérdése van, akkor hozzám fordul a környéken. Nem érdekel a saját kis életem, amíg látom, hogy a körülöttem lévők boldogok, amikor elérik a saját céljaikat.
− Előfordulnak furi alakok, de… Reméljük, hogy csak rossz napja volt – felelem szelíden, talán kicsit naivan, és bár a törés-zúzás után nehezen elhihető, de azért bízok benne, hogy nem annyira rossz ember az illető, csupán… Dühkezelési problémákkal küzd? Fogjuk erre.
Colson ajánlata viszont meglep, hiszen egyáltalán nem vártam ilyesmit, amikor úgy döntöttem, hogy közbeavatkozok. Azonban ki vagyok én, hogy vitatkozzak? Amikor viszont a vállamhoz ért, akkor éreztem, hogy ezúttal tényleg fülig vörösödök, és az a kis hang, amit próbálok folyton elnyomni, most észveszejtő hangsávot megütve visít, hogy „COLSON MEGINT HOZZÁMÉRT!”. Ez azért már kicsit ijesztő, annak ellenére is, hogy sok-sok alkalommal más-más emberekkel megtörtént korábban. Lehet, hogy azért vagyok ilyen, mert mégiscsak egy sztárral van dolgom? Remélem.
− Rendben van, köszönöm szépen – bólintok mosolyogva. Hiszen, ha tényleg szeretné, hogy ott legyek a meccsén, akkor nem utasíthatom el az ajánlatát. Az igencsak nagy udvariatlanság lenne. Nem is pattogok sokáig a témán, már csak azért sem, mert Colson is szeretne haladni, és mégsem azzal kellene töltenie az ittlétét, hogy egy londoni sikátorban ácsorog velem. Szóval először csak bólintok, és követem őt. Magamban jókat mosolygok azon, hogy milyen körültekintő. Vicces. Előlem még így sem menekülne, ha úgy akarnám.
Halk nevetés bukik ki belőlem, amikor kiül a döbbenet az arcára.
− Hé! Azért annyira nem szörnyű, és nem tehetek róla. Imádom a fagyit – vonom meg a vállamat mosolyogva. Minden alkalommal, amikor meglátok egy újfajta ízesítést, akkor azt nekem KI KELL PRÓBÁLNOM. Ezért is tűnhet hatalmasnak a listám, pedig hidd el kedves Colson, ennél hosszabb is lehetne.
A kezeimet lóbálva lépkedek Colson mellett, miközben az általam ismert fagyizó felé tartunk. Imádom azt a helyet, bár az abszol úti is elég finom, de azért a muglik is értik a dolgukat. Így hát lehuppanok a kinti asztalhoz, amit végül választunk, és izgatott vigyorral figyelem Colsont. Azt hiszem, még mindig nem tudok túllendülni azon, hogy egy hírességgel fogok fagyizni. Nagyokat pislogva hallgatom őt, úgy téve, mintha most hallanám először a kedvenc fagyijait, pedig betéve tudom az összeset.
Igazából ráhagyom a választást az enyémet illetően, hiszen bármit is választ, nekem az tökéletes lesz majd, azonban neki nem a megszokott ízei közül választok.
− Hm. A tiéd mondjuk legyen fehércsokis áfonyás és narancsos, csak hogy valami újba is belekóstolj. – Még mindig levakarhatatlan a mosoly az arcomról. Komolyan, olyan, mintha valaki egy vigyort ragasztott volna a számra, amelyet nem lehet eltávolítani.
− Köszönöm szépen – biccentek, amikor megérkezik a fagylalt, és megkapom a saját kelyhemet. Boldogan mélyesztem a kanalamat az édeskés csodába, miközben hallgatom Colson kérdését. Lenyelem az első falatot, majd elgondolkodva az ajkaimhoz nyomom a kanalat.
− Igazából, csak nem szerettem otthon lakni, és egy barátnőm is mondta, hogy el akar költözni otthonról, és úgy voltam vele, ha már ő vette a bátorságot, és meglépte ezt, akkor én is képes leszek rá – ejtem óvatosan a kanalat az üvegkehelybe, miközben átgondolom a kövi kérdését.
− Valóban sokkal másabb, de megvan a maga bája. És bár hiányoznak a barátaim és a régi szokásaim, de elég hamar teremtek úgy kapcsolatokat, így nem aggódok – vonom meg a vállamat, hiszen bár néhány embernek az agyára tudok menni, de azért a többséggel egész jól kijövök. Még a Zsebpiszok közben élők is megszoktak engem, és nem nyírtak még ki, ami azért valljuk be, elég nagy szó.
− És te? Csak a meccs miatt vagy itt? – érdeklődök felőle, hiszen eddig ő faggatott engem, és jobban szerettem, ha mások beszélnek körülöttem.

− Hát ez szörnyű! – takarom el apró kezeimmel a számat szörnyülködve. El sem tudom képzelni, hogy szegény, szegény Colson milyen megpróbáltatásokon mehet keresztül az őrült rajongói miatt. Milyen elvetemültek tudtak lenni az emberek! – Szóval, nem szeretsz híres lenni?
Oldalra billentem a fejemet, miközben felteszem a kérdésemet. Azt hiszem, ezt a szokást a galamboktól tanultam el, amikor velük töltök időt, ugyanis minél reálisabban szeretném visszaadni az ő viselkedésüket. Szerintem egyébként egész jól megy, csupán néha azon kapom magam, hogy már emberként is hasonló mozdulatokat teszek, mint ők. Kezdenék dilis lenni?,
− Csak képletesen értettem, de az tuti, hogy a leglelkesebb szurkolótáborokat szoktam erősíteni – mosolyodok el, hiszen számtalan kviddics meccsen megpróbáltam már a röpke húsz esztendőm alatt, és pontosan tudom, hogy mennyi erőt tudnak adni az emberek másoknak. Nem csak kviddicsben, hanem a valódi életben is.
− Á, jobb nekem két lábbal a földön. Nem én sportom… Túl törékeny vagyok hozzá – billenek az egyik lábamról a másikra. Attól tartok, ha nekem repülnöm kell, akkor jobban járok, ha galambszárnyakon szárnyalok, semmint seprűre pattanjak.
− Van, aki szereti túlreagálni. Tudod, drámakirálynők – vonom meg a vállamat, ahogy eszembe jut Stu mennyire szereti dobálni penészes hússal az arrajárókat, ha éppen rossz kedve van. Megesik. Ettől függetlenül cukinak tartom őt. Mármint Stu-t, ahogy dobálózik.
Azonban, ahogy hozzám ér és plusz jegyet ajánl fel, szinte teljesen zavarba jövök, ugyanis nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel.
− Hát, köszönöm szépen – hebegem végül zavartan, mert tudom, hogy úgyse nyugszik, amíg be nem adom a derekamat, és el nem fogadom az ajándékát. Ettől függetlenül sok mindenre számítottam a találkozó kapcsán, de erre nem.
Sebaj, talán jobb is, ha inkább a fagyiról kezdünk el beszélni, az kicsivel biztonságosabb terep, ugyanis tudom, hogy mit nem fecseghetek el. Elnevetem magam a döbbent arcán.
− Nem tehetek róla. Ha nem is látszik annyira, de édesszájú vagyok – kuncogok, hiszen tényleg elég vékonynak számítok, de csak a génjeimnek köszönhető, hogy nehezen hízok, ugyanis ha úgy van, rengeteget tudok enni.
− Ó, hidd el, tuti ízleni fog – lelkendezek, mert az én ranglistámon ez a fagyizó a londoni top háromban szerepelt, és ha kiszabadulok az Abszol útról, akkor itt is szeretek enni. A következő kérdésre hangosan felnevetek. – Persze, persze, csak… Nem mindennap ül le az ember fagyizni az egyik kedvenc játékosával – mosolyodok el, és ezáltal talán egy picit el is ismerem a zavaromat, de szerintem csak megérti. Fordított esetben is tuti hasonló történne.
Közben megkapom a fagyimat, és szinte rávetem magam, miközben a kérdéseire válaszolgatok.
− Valahogy úgy… Nekem is a szüleim mindenbe bele akartak fogni, én meg fogtam magam, és eljöttem – dünnyögöm az orrom alatt, bár tudom, nem illik, de nem szívesen gondolok erre a témára. – Hát, szeretek mászkálni, felfedezni, szórakozni… De mióta egy idős hölgyről gondoskodok, azóta kicsit limitáltak a lehetőségeim. Nagyon ritkán tudom csak magára hagyni – pillantok fel a fagyimról. Na, nem mintha annyira zavarna a kötöttség, mert ennek is megvan a varázsa, csak hát… Kicsit más. Kicsit nagyon más. Ellenben új hobbit is hoz magával, és ráébresztett arra, hogy bizony tényleg jó megfigyelő vagyok, még akkor is, ha mindenki tökre lenéz és butának tart.
− Ez tök király! – csillannak fel lelkesen a szemeim, hiszen én is szívesen utazgatnék, de annyi fizetésem nincs, meg hát Gerbera nénit nem tudom magammal cibálni. – Gondolom, azért akad pár csapattársad, aki hasonlóan vélekedik, nem? – érdeklődök, miközben a kanalamra varázsolok egy darabka fagylaltot. A következő kérdésre viszont megáll a levegőben a kanál, sőt visszaejtem a kehelybe.
Nem tudok azonnal választ adni neki. Pár pillanatig meredek rá, az agyam rendezi és szelektálja az embereket, majd végül csak kibököm.
− Az amerikaiak közül senki, de Shawn MacNamara és Curtis Whitaker egész jól játszik a brit ligában. – Bár egyikük sem egy Stu, viszont egész helyes és tehetséges játékosok. Mielőtt megint fülig elpirulnék, inkább betömöm a számat egy kis fagylalttal.
− Miért kérded? – kérdezek vissza ártatlanul, mintha nem érteném, hogy miért tette fel ezt a kérdést.

− Mármint, biztos azért eléggé megterhelő ez az egész. Nem tehetsz meg két lépést anélkül, hogy valaki ne sikítaná a neved, vagy éppen vetnék rád magukat… Persze, értem, hogy minden éremnek két oldala van, és olyan része is van, ami tökre élvezhető a hírnévnek, de azért néha ti is vágytok egy kis nyugalomra, nem? – billentem oldalra a fejemet, miközben nagyon okos szemeket meresztek rá. Én nem szeretem a túlzott figyelmet, mármint, ha egy embertől kapom azt, aki szeret engem, akkor elviselem, de ha hatszáz ember vesz körül és minden lépésemet figyelik, akkor lehet kicsit zavarban lennék. Mint például akkor, amikor megérinti az arcomat. Összerezzennék, de ennek ellenére nem merek megmozdulni, csak megvárom, hogy elhúzza a kezeit.
− Akár annak is – nevetek fel vidáman. – De bárkinek nagyon szívesen drukkolok, ha az illető elég tehetséges – billegek a sarkaimon jókedvűen, hiszen én igazából bármivel kapcsolatban hatalmas drukker tudok lenni, ha arról van szó. Gondoltam már rá, hogy létrehozok valami szervezetet, ahol a tagok személyesen varázsolnak mosolyt az emberek arcára, csak sajnos nincs annyi pénzem, no meg időm se, hogy mindezt véghezvigyem.
− Persze, akadnak bőven – kuncogok fel, bár én nem ítélek el senkit. Mindenkinek lehet rossz napja, esetenként még nekem is. Mondjuk, Stu-nak mostanában elég gyakran van rossz kedve és Zara hangulata is eléggé ingadozó, így nagyon igyekszem őket mindig felvidítani.
A fagyizó szerencsére nincs túlságosan messze, bár Colson társaságában semmi nem érdekelne. Még mindig nem tudom elhinni, hogy szóba áll velem, sőt hogy olyan rendes, hogy engem kért fel idegenvezető gyanánt. Kár, hogy nem tudok olyan sokat Londonról, mert ha tehetném, akkor egy éjszaka alatt bemutatnám neki az egész várost.
− Szerencsére én elég jó génekkel rendelkezem, szóval rajtam nem látszik meg – kuncogok, miközben megsimogatom a hasamat. Meg aztán, azért jövök-megyek, folyton csinálok valamit, lemozgom ám azokat a kalóriákat. – De amúgy tényleg annyit, de annyit tudok enni néha, hogy csoda, hogy nem kell gurítani – mesélem neki, bár fogalmam sincs miért fecsegek ilyeneket, hiszen tuti nem érdekli, de néha olyan dolgok csúsznak ki a számon, hogy magam is elcsodálkozom rajta, miért osztok meg ilyeneket másokkal. Na, nem mintha annyira zavaró lenne, de egy ilyen híresség biztos nem akarja egy mezei kis senki buta dolgait hallgatni. Bocsánatkérő mosollyal pillantok felé emiatt, hiszen tényleg nem akarom untatni őt.
− Nem hiszem amúgy, hogy ennyire meg tudnál hízni – mérem végig kicsit alaposabban, bár stalkoltam már eleget ahhoz, hogy tudjam a szokásait, vagy a testi adottságait. Már csak a DNS-ét kellene megszereznem valahogy, hogy aztán Wallace-t befogjam, hogy segítsen kivizsgálni. Mert ez még hiányzott a listámból, pedig azért egyszer valakinek meglesném a génkészletét. Mondjuk, Stu-ét, hogy tudjam, hogy mennyire okos és zseniális és csodálatos meseszép kisbabáink lehetnének.
− Jesszus! Az nagyon menő lenne! Kár, hogy nincsenek indíttatásaim arra, hogy fagyizóm legyen, pedig tuti, hogy ilyen zsákbamacska fagyizóm lenne, és nem biztos, hogy azt kapnád, amit szeretnél – csaptam össze a tenyereimet csillogó szemekkel, mert az emberek imádják a zsákbamacskát, és tuti jót nevetnének rajta. Azt hiszem, lehet, hogy egy kicsit pályát tévesztettem…
Fagyizás közben nem gondoltam volna, hogy Colson épp az én életutamat akarja hallani, ettől függetlenül szívesen adok betekintést abba, hogy amerikai létemre miként keveredtem ide.
− Igen, mindig is medimágus akartam lenni, aztán végül a képzésig nem jutottam el, csak Amerikában szereztem képesítést. De ne aggódj, éppen az unokájánál van, szóval ráérek – mosolyodok el, hiszen nyilván ennyire időre egyedül nem hagynám Gerbera nénit. Félnék, hogy leesik az ágyról, és baja esik, vagy bármi, tényleg bármi megtörténhet, amíg nem vagyok ott.
− Azt hittem, hogy egy ennyi ideje együtt játszó csapat kicsit összetartóbb, vagy akad olyan, aki közel áll hozzád – kanalazok bele a fagyimba, hiszen az elmondása szerint annyira csak nem rajonghat a csapattársaiért, vagy éppen viccel, és buta vagyok, és nem értem a poént. Én tuti azon lennék, hogy együtt bandázzak mindig a többiekkel mindig és minden körülmények között.
Ezek után olyan kérdést tesz fel, amire egyáltalán nem számítok, és egy kicsit váratlanul ér az egész. Kell idő, mire mindenkit átpörgetek az amerikai és brit ligákban, ugyanis túl sok infót tárolok a kis buksimban, és bizony ahhoz szükséges egy-két perc, hogy átgondoljak mindent.
− Jó játékosok. A Ballycastle Bats múltkor részben MacNamarának köszönheti a győzelmét. Curtis is elég bravúros cseleket tud bemutatni. De amúgy abszolút nem az eseteim! – mentegetőzök, bár ez valamilyen szinten igaz is, hiszen jelenleg nem látok mást, csupán Stu-t, de őt ilyen cuki rózsaszín, szív alakú formába zárva őrzöm a szívemben és az elmémben egyaránt.
− Én nem vagyok ilyen. Mármint, nem látom értelmét versenyezni másokkal, meg aztán nem is vagyok olyan híres, mint te – ingatom a fejemet édesen ártatlan mosollyal, s bár tény, minden ilyen újságot olvastam, és kivágtam az ehhez hasonló cikkeket, én nem tartom magam senki vetélytársának csakis önmagamnak.
A busz érkezésére felpillantok, bár nem tulajdonítok túl sok jelentőséget neki, ugyanis még mindig van egy kevés a fagyimból, és szeretném azt mihamarabb befejezni.
− Hm? – pillantok fel a fagyim eszegetéséből, ugyanis annyira elkalandozok, hogy nem is figyeltem Colson mit súgott az imént, de a következő kérdésére a kanállal a számban ismét a busz felé pillantok, majd megvonom a vállamat.
− Nem tudom, de komolyan itt akarod hagyni a fagyidat? – veszem ki a számból a kanalat, és nézek rá nagy bociszemekkel. Én nagyon szívesen csatlakozok egy ilyen kalandba, azonban valahogy a fagyim jelenleg jóval hívogatóbb, mint a turistabusz.
Nagyot sóhajtva feltúrom a maradékot a kanalamra, majd kisebb agyfagyást kapva halkan nyüszítek a hideg miatt, de készen állok arra, hogy Colson bevesse minden befolyását és pénzét.

Colson viselkedése összezavar néha. Olyan furi a világa. Vajon minden hírességnek ezeken kell keresztül mennie? Vajon mindenki így kezeli a hírnevet? Mert ha ez ilyen, akkor én sose szeretnék híres lenni. A kacsintással egybekötött megjegyzésre zavarodottan pillantok rá, talán egy kicsit a homlokomat is ráncolom, hiszen kell pár perc, mire feldolgozásra kerüljön az információ. Ezt nem is tudtam róla, de talán jó megjegyezni, sőt ezek szerint a róla szóló listám kicsit elavult, és nem árt feltölteni új dolgokkal. Az ajkamat harapdálva, képzeletben végigpörgetem a füzetemet, de valóban nem emlékszem ezzel kapcsolatos megjegyzésre.
Utána pedig csak sodródok az árral. Élvezem a társaságát, hogy szóba áll velem, és olyan dolgokat tudok meg róla ismét, amelyek vagy elkerülték a figyelmemet annak idején, vagy pedig nemrégiben alakultak ki nála.
− Igazából, szerintem nincs miért Te is elég jó kondiban vagy – mosolyodok el lágyan, majd a következő szavakra kirobban belőlem a nevetés. – Mondjuk, szerintem, ha pulykaként próbálnának megtömni engem, akkor nem biztos, hogy túlélném – kuncogok, ahogy elképzelem a jelenetet, bár tuti akadna pár ember, aki ennek csak örülne. Mostanában gyakran a fejemhez vágják, hogy bosszantó vagyok, én pedig könnyedén túllépek rajtuk.
− Milyen igaz. De ne aggódj, ha egyszer valaha is lesz egy hiperszuper fagyizóm, akkor majd… − Egy pillanatra elhallgatok, és a kanalamat elgondolkodva az ajkaimhoz nyomom. – Akkor majd Gamby Fagylaltozónak, vagy Gamby Fagylaltháznak nevezem majd el a tiszteletedre, és mint tiszteletbeli vendég, mindig ingyen ehetsz majd nálam – nevetgélek, bár tényleg nehezen tudnám elképzelni, hogy egy fagyizót vezessek. Sajnos, nagyjából nulla üzletiérzékkel rendelkezem, de cukin mosolyogni, miközben édességet árulok, az tuti menne.
− Én azt szoktam szeretni, amikor meggyőzöm az egyik barátnőmet, Lulut, hogy kóstolja meg, de kifog valami szellemízűt, és annyira borzasztó, hogy utána egy csomót kell innia rá. Aztán én is kapok egy ugyanolyat, és csak azért is úgy teszek, mintha finom lenne, ő meg tökre kiborul, hogy hogyan bírom ilyen jóízűen megenni – lelkesen belefogok egy kisebb történetben, amely azt igazolja, hogy néha én is tudok rossz lenni, de Lulunak annyira aranyos arca van, amikor kiborul!
− Igazából, csak ebben vagyok jó, szóval legalább olyan utat választottam, amelyben hasznos lehetek – jegyzem meg csendesen, miközben akaratlanul is eszembe jut, hogy apa hányszor hurrogott le, amikor előhozakodtam az álmaimmal. Viszont nem hagyom, hogy mindez kihasson a hangulatomra, így még lelkesebbre veszem a figurát.
− Mi lenne, ha benéznél a Szent Mungóba? Van ott ismerősöm, és a gyerekek tuti örülnének neked! Ráadásul, biztos vagyok benne, hogy neked is egy teljesen új élmény lenne – javaslom neki, hiszen tudok az adományairól, viszont tényleg sokkal másabb, ha látod, hogy a pénz, amellyel az ispotályokat támogatod, kiknek az életéről gondoskodik.
− Nem, nem gond – rázom a fejemet még mindig mosolyogva, de a következő kérdésre ismét kizökkent. – Nem tudom. Nem gondolkoztam rajta. Gondolom… Gondolom, majd keresek valaki mást, akiről gondoskodhatok – felelem bizonytalanul, hiszen a jövőt illetően nincsenek terveim, ráadásul annyira megszerettem Gerbera nénit, hogy bele sem akarok gondolni abba, hogy elveszítsem őt. Inkább elterelem a témát.
Hümmögve hallgatom őt, miközben a fagyimat kanalazgatom, de végül nem mondok semmit. Nincs több kérdésem a témával kapcsolatban. Viszont amikor ismét az én plátói síkon létező szerelmi életem kerül szóba, akkor félrenyelek, és pár percig abba se tudom hagyni a köhécselést.
− Biztosan nem ismered. Csak egy egyszerű fiú, aki az Abszol út környékén dolgozik – pillantok fel Colsonra, miközben a tekintetem ismét ábrándossá válik. Annyira sajnálom, hogy Stu néha nem akar észrevenni, pedig mi ketten remek páros lennénk együtt. De sebaj, nem adom fel a reményt, mert tudom, hogy minket az ég is egymásnak teremtett. Sőt, azt is tudom, hogy az esküvőnkön majd szabadjára engedem a galambbarátaimat.
− Szerintem mindenki a maga módján szép és különleges. Arról nem is beszélve, hogy ahány ember, annyiféle ízlés létezik, ezért nem látom értelmét ilyentéren a versenyzésnek – felelek nagy bölcsen, hiszen én vagyok az ékes példa arra, hogy mindenkiben meglátom a szépet. A barátnőim is mindig mondják, hogy nem értik mi tetszik nekem Stu-ban, de ők ezt nem tudják felfogni. Stu úgy csodálatos és gyönyörű, ahogy van.
A turistabusz érkezése kizökkent a gondolataimból, hogy milyen puha lehet Stuart szalmaszőke haja, és milyen édes, amikor gonoszkásan felnevet, vagy amikor éppen megszeppen, mert egy kicsit ráijesztek. Megeresztek egy halk sóhajt, aztán a fejemet az idegenek felé fordítom. Én még nem akarok elmenni, maradt egy kevés fagylaltom, de Colson javaslatára én is gyorsabban kezdek enni. Nem akarom, hogy véget érjen a találkozásunk, akkor se, ha ez magában hordozza azt az agyfagyást, amelyet a fagyi gyors elpusztítása okozhat.
Ezek után csak automatikusan követem Colsont, és hagyom, hogy mindent intézzen, én csupán megszeppenten pislantok körbe, mert magam sem tudom felfogni, miként kerültünk fel a buszra. Mint valami robot, úgy szedem a lépcsőfokokat, és helyet foglalok az első szabad helynél, ahol becsusszanok az ablak mellé.

− Jaj, eszem ágában sincs ám. Szegény pulykáknak nagyon szomorú életük van, én pedig nem akarok olyan lenni – rázom meg a fejemet hatalmas lendülettel, de olyannyira, hogy csoda, hogy nem simogatok arcon valakit a hajammal. Nem lennék a helyükben amúgy, talán ezért is jobb galambnak lenni, mert őket a környék macskáink kívül semmi nem akarja megenni vacsorára, márpedig vagyok ám annyira leleményes, hogy még Korminak se sikerült elkapnia engem! Pedig nagy vadász hírében áll ám!
− Ugyan, az ingyen fagyi kötelező – kontrázok rá széles mosollyal, bár nem hiszem, hogy túl jó üzletasszony lennék, mert mindenféle mondvacsinált indokokkal fagylaltot osztogatnék az embereknek, és akkor bizony nem lenne belőle semmi bevételem. De, legalább egy ideig szeretnének, amíg le nem húzom a rolót.
− Egyelőre nem szeretnék ilyen nagy dolgokban gondolkozni. Először szeretném megalapozni itt az új életemet, aztán ki tudja… Meg aztán, a tervezés nem az erősségem, én csak haladok az árral – mosolyodok el halványan, bár azért jól esnek a biztató szavai. Megmelengetik kicsiny lelkemet. Ilyenkor mindig rájövök arra is, hogy annak idején miért tetszett nekem annyira. De rég is volt!
− Ú, olyan velem is volt! Átszaladtam egyen. Nagyon… Hideg volt – idézem fel azt a pillanatot, amikor bizony nekem is sikerült átrohannom az egyikükön, ugyanis képtelen voltam időben lefékezni. Fene az én hatalmas lendületembe. – Nem, nem rothadó amúgy. Inkább olyan, mintha a hideg jegyet harapnál, aminek van egy fura utóíze – ütögetem a mutatóujjammal az alsó ajkamat, de egyébként magam se tudnám leírni az izét.
− Anyukád biztosan nagyon aranyos – pillantok Colsonra mosolyogva, de inkább nem fejtem ki a véleményemet a saját szüleimmel kapcsolatban. Úgy érzem, teljesen lemondtak rólam. Nekem már nincs is nagyon keresnivalóm Amerikában.
− Ha szeretnéd, akkor megpróbálhatom majd elintézni – ragadok meg egy szalvétadarabot, majd a zsebemben egy darabig elkotorászok, mire végre találok ott egy tollat. – Nem tudom,  hogy használsz-e telefont, de tessék. Itt a számom – firkantom fel a telefonszámomat a szalvétára, és áttolom az asztalon Colson elé. Így sokkal egyszerűbb tartani a kapcsolatot, meg a baglyokat is megkíméljük vele.
A továbbiakra nemigen tudok válaszolni. Gerbera néni jövőjébe jelenleg nem szeretnék belegondolni, arról pedig évekig regélhetnék, hogy kibe miért tudok beleszeretni. A fiúkat pedig ezek nem nagyon szokták érdekelni, szóval inkább maradok az a hebrencs lány, aki az imént véletlenül belebotlott. A buszon a lábamat lóbálom, és igyekszem úgy tenni, mintha tök természetes lenne a jelenlétünk, bár Colson szavai egy kicsit megmosolyogtatnak.
− Itt is akad egy ilyen busz, de te az ő szemszögükből szeretted volna felfedezni a várost – kuncogok, bár nekem sokkal egyszerűbb dolgom lenne. Elég lenne szárnyakat növesztenem, és magam mögött hagyhatnám a magnix járművek zötyögő araszolását. Fentről úgyis minden másabb. Azonban nem akarom elárulni Colsonnak, hogy animágus lennék, így csak izgatottan nézelődök mellette. A Buckingham-palotához érkezve azonban nem ér túl sok újdonság. Itt már jártam korábban, mégis lelkesen pattanok le a buszról, amikor végre megállunk.
− Hé! – kiáltok fel nevetve, amikor hallom Colson gépének a kattanását, hiszen arról nem volt szó, hogy engem is fotózunk. Ám legyen, belemegyek a játékba. Odaperdülök az egyik őr mellé, de nem érintem meg, hiszen tudom jól, hogy nem szabad őket ingerelni. Ettől függetlenül mindkét kezemet az arcomhoz emelem, az ujjaimmal V alakot formálok, és nyelvet öltve mókás arcot vágok. Várom, hogy Colson végezzen, aztán visszaszökdécselek hozzá. A kezemet a gépe felé nyújtom.
− Na, most te jössz! – Hiszen ő a vendég a városban. Nem mehet el anélkül, hogy ne készülne róla is pár menő kép!

Értem, hogy miről beszél Colson, de sajnos, ha egyszer engedtem volna másoknak, akkor máskor is megtörténne. Akkor pedig bármennyire is hangzik meseszerűen egy saját fagyizó, elég hamar csődbe vinném. Vannak emberek, akiknek nem való a vezetői szerep. Közéjük tartozok én is, elvégre ismerem magamat, és tudom jól, hogy képtelen vagyok a szigorra.
Nem is felelek hát a velem kapcsolatos szavakra, azonban az elborzaszt, amit az állítólagos barátairól mesél. Elkerekedett szemekkel hallgatom őt. Megdöbbenésemben a fejemet csóválom.
− Olyan szörnyű, hogy manapság az embereknek a pénz a mindene, és az igazi értékek teljesen elvesznek a sok számítás és színjáték között – bökdösöm szomorúan a kanalammal a fagylaltom maradékát. El se jut a pici agyamig az, amit az édesapjáról mond, hiszen olyan lehangoló, hogy a mai világban a pénz mindennek a mozgatórugója.
− Igazán rendes vagy. Köszönöm szépen – veszem el tőle a névjegykártyáját egy apró, félénk mosoly kíséretében. – De továbbra is úgy gondolom, hogy nem lennék jóvezető.
Legalább is, én így gondolkozom, hiszen annyira csapongó és engedékeny személynek tartom magamat, hogy a pénz kétkézzel folyna ki az ujjaim közül. Nem tudok nemet mondani másoknak, ezért pedig könnyű lenne kihasználni.
− Nem bizony. Érdekes dolog amúgy, hogy mi lehet az élet után, bár én sokkal jobban szeretek azzal foglalkozni, ami körül vesz. Azt hiszem, a túlvilág fogalma számomra egy kicsit misztikus és megérthetetlen – könyökölök az asztalra, hogy kitámasszam a fejemet. Nagyon sok dolog érdekelne az életben, de mindig arra jutok, hogy buta vagyok azokhoz a tevékenységekhez, így a kíváncsiságom hamar elhal. Az egyetlen, amiben tehetséges vagyok az az, hogy miként derítsek ki mindent az emberekről.
− Először engedélyt kellene kérnem a vezetőségtől, de biztos vagyok benne, hogy ők sem mondanának nemet erre a lehetőségre – szélesedik ki a mosolyom, miközben a kérésére visszanyújtom a kártyáját, amely eddig a fagyikelyhem mellett pihent. Nagyon megörülök, hogy megkapom a számát, bár közel sem vagyok olyan őrült, hogy hívogassam őt. Csak akkor keresném, ha tényleg fontos lenne, hiszen nem akarok betolakodni az életébe. Az egyetlen személy, akinek az életében akarok szerepelni pedig vélhetően most válogatja a rohadó csirkelábakat.
Miután visszakapom a névjegykártyáját szinte azonnal a zsebembe is süllyesztem mielőtt még elfelejteném, és valami mókás kedvű suhanc találna rá, és hívogatná az éjszaka kellős közepén. Ezek után követem őt a buszhoz, és kuncogva hallgatom Colson meséjét a járművekről.
− De hát azokon párnázó bűbáj ül, nem? – takarom el a számat kuncogva, nagyon ügyelve arra, hogy mások véletlenül se hallják a beszélgetésünket.
− Engem nem igazán engedtek felülni rá, így nem tapasztaltam ilyen kellemetlenségeket – teszem hozzá, utalva rá, hogy bizony nagyon óvtak engem a seprűlovaglástól. – Azt viszont meg kell hagynom, hogy a repülés kifejezetten varázslatos dolog.
Csak én kicsit másképpen szárnyalok, mint Colson szokott, hiszen amíg ő a seprűjére támaszkodik, addig én galambként emelkedek a magasba, és hagyom, hogy a szél a hátán hordozzon.
A palotánál viszont eljön a bohóckodás ideje, bár még az illendőség keretei között teszem, hiszen tudom jól, hogy ezek az őrök is emberek, és bizony van egy határ, amit meg kell húzni velük szemben. Szeretném erre Colsont is figyelmeztetni, de annyira nevetnem kell azon, amit csinál, hogy épphogy képet készítek, az őr már rá is kiabál. Mielőtt megszólalhatnék, az idegenvezető már magyarázni kezdi helyettem, hogy bizony ezzel Colson egy kicsit átlépett egy határt.
− Csak egy kicsit. Szólnom kellett volna róla, sajnálom – mosolyodtam el bocsánatkérően, hiszen teljesen kiment a fejemből az, hogy Colson nem biztos, hogy tudja az itteni szokásokat. A britek pedig kicsit merevebbek, mint az emberek odahaza.
A parkba érve mélyen magamba szívom a levegőt, és én egy kicsit jobban felengedek, hiszen itt nem kell már annyira viselkedni, mint korábban a palota előtt.
− Ennek én is örülök. Ritkán van lehetőségem így szórakozni – fordulok mosolyogva Colson irányába, és mivel a közeli metróvonal miatt egyre nagyobb a tömeg, ezért kicsit közelebb lépve hozzá ezt suttogom: − Mi lenne, ha itt hagynánk őket, és átmennénk a közeli Hyde Parkba? Ott több látnivaló akad, mint itt.
Persze, mindez csupán egy ajánlat, ha Colson szeretne itt körülnézni, akkor alkalmazkodtam hozzá. Csupán nem szeretem, ha kettőt nem tudok lépni másoktól.

Szeretném, ha több ember fordítana figyelmet arra, hogy a világunk jó irányba induljon meg. Sajnos azonban sokan nem így látták. Bármennyire is akarom meglátni a jót másokban, egyre inkább ráébredek, hogy rengetegen önzőek. Ez pedig elszomorít engem, hiszen annyival szebb és jobb jövőt kovácsolhatnánk magunknak! Helyette tönkreteszünk mindent, amíg nem marad egy picike dolog, amit értékelni tudnánk. Nem szeretek ilyeneken gondolkozni, pedig néha megesik, s olykor nagyon lehangol a dolog. Hinni akarom, hogy még nem veszett el minden, van még esélyünk jóvátenni mindent, de ehhez mások is kellenek. Egyedül kevés vagyok jobbá tenni a dolgokat, de arra talán épp elengedő lennék, hogy a környezetem arcára csaljak mosolyt.
− Borzasztóan pazarlónak gondolom mindezt, azonban nem ítéllek el. Legalább belátod, hogy ez nem helyes. Ha pedig idáig eljutottál, utána már változtatni is tudsz rajta, ha ez a szándékod – mosolyodok el lágyan, hiszen a belátás jó dolog. A változásra való hajlandóság pedig még jobb. Én mindenkiben igyekeztem meglátni az értékeket. Még Stuartban is látok valamit, ami ott rejtőzik sok-sok rétegnyi szarkazmus alatt, ami miatt megéri nyaggatni őt. Pedig egyébként a környéken sokan bántják őt, vagy éppen panaszkodnak rá, ahelyett, hogy megpróbálnák megérteni őt.
− Hm. Én nem tudom igazából – böködöm a fagyimat továbbra is, ahogy ezen a kérdésen rágódok.
− Biztos érdekes lehet tudni, hogy mi van a halál után, de… Én nem szeretném magam mögött hagyni a szeretteimet se – elmélkedek félhangosan. Hiszen, mi lenne Gerbera nénivel? Szegény így is elég rossz passzban van. És anyukámmal? A barátnőimmel? Walley-val? Ráadásul, Stuartot se hagyhatom magára. Nélkülem olyan magányos lenne a kócos kis szőke feje… Hiszen tudom jól, hogy azért titkon élvezi, amikor felbukkanok a hentesüzletben, még akkor is, ha időnként olyan fejet vág, mint egy sikítani készülő hörcsög.
− Hát, szerintem így korrekt. Meg azért fel kell készülni rendesen. Elvégre nemcsak a betegeket kell értesíteni arról, hogy jössz, hanem arról is gondoskodni kell, hogy ne tolongjon ott sok ember… Azért nem mindennap találkozhatsz Colson Gamby-vel, és biztiőrökre is tuti szükség lesz – fojtom el a kitörni készülő kuncogásomat, amikor rám kacsint.
− Ennyit költesz rájuk, és még kipárnázva sincs? – ráncolom össze a homlokomat, mintha egy Shar pei kutyus lennék, hiszen ha nem is nagyon ültem seprűn, azt azért mégis csak tudom, hogy milyen bűbájokkal van ellátva. Vagy lehetséges lenne, hogy egy versenyseprűnek másabb a kialakítása?
− Apukám úgy volt vele, hogy jobb nekem, ha a fenekemen maradok, mert szerinte így is a fellegekben járok – vegyül némi keserűség a hangomba, ahogy oldalra pillantok. Apa nagyon sok mindent kifogásolt bennem, de ha össze akarnám foglalni, akkor talán az egész lényem írná le legjobban azokat a dolgokat, amik nem tetszettek neki.
− Ha a királynő katonája lennék, én se örülnék neki – csóválom a fejemet mosolyogva, hiszen szegény őröknek sok butaságot kell kiállniuk nap mint nap, s bizony akadnak olyanok is, amiknek nem örülnek túlzottan, és nehezükre esik nem lereagálni.
− Azért remélem, az őr se fog kapni azért, mert rád szólt… − érintem a számhoz elgondolkozva az ujjamat, hiszen úgy hallottam, hogy nekik megszólalniuk se lenne szabad. Néha a britek olyan szigorúak voltak… Nem csodálom, hogy a szabályaik és az időjárás miatt sokszor szomorúak.
− Ha ragaszkodsz hozzá, de ahhoz visszafelé kell menni – pillantok Colsonra, majd megtorpanok, hogy odasúghassam neki: − Vagy akár hoppanálhatunk is valahol.
Fejben ezernyi útvonalat és lehetőséget rajzolok fel magunknak, így először el sem jut a tudatomig, hogy kitörténik pontosan. Csupán egy kutyus vakkantása, és az ugatás követő szavak rántanak vissza a valóságba.
− Nem tudom. De nincs rajta semmi… − pillantok körbe tanácstalanul, hátha kiszúrom a tömegből a gazdáját. Megrázom a fejemet, miszerint nem szeretném elvenni a labdát, azok után pedig pláne nem, hogy felhívja a figyelmemet a mentőre.
− Mi lenne, ha megpróbálnád felemelni a kutyust, és megnéznénk mi történt ott? Elég nagy a tömeg. Valakinek csak ismerős lesz – szorul el a torkom a gondolatra, hogy valaki bajban lehet, és én nem biztos, hogy tudok segíteni rajta, ugyanis itt nem varázsolhatok.
Meg sem várom szegény Colson válaszát, automatikusan már szaladok is a mentőautó irányába, hogy ott sűrű bocsánatkérések közepette megpróbáljak átvergődni tömegen.

Nagyon csúnya dolog lett volna a részemről, ha kinevettem volna őt? Mármint, tök aranyos meg minden, hogy valóban milyen apró lépésekben haladt. Azt hiszem, nem ítélkezhettem felette, hiszen ő legalább próbált jobb emberré válni.
− Hát, ez egy egész jó kezdés – mosolyogtam rá. Mármint, ha tényleg elajándékozta azokat a seprűket, amelyekre nem volt szüksége, és olyan helyre kerültek, ahol hasznát vehették, akkor végsősoron akár büszke is lehettem rá.
− Szerintem… Engedjük el ezt a témát, mielőtt még jobban elszomorodunk – vetettem fel a témaváltást, mint lehetőséget. A mosolyom erőltetett volt, hiszen nagyon nem szerettem a szomorú dolgokat. Azok tényleg csak lehúzták az embert, márpedig nekünk mosolyognunk kellett volna egy ilyen szép napon.
− Ugye tudod, hogy ha híre megy ennek, akkor nem csak pár lelkes rajongó lesz ott? Rengetegen képeseket megjelenni egy ilyen helyen, ráadásul a sajtó is kivonulna. Nem csak a te épségedre, hanem a betegekére és az ápolókra is gondolni kell. – Ki mondta, hogy nem tudtam felelősségteljes lenni? Mert elég nagy butaságokat hordott össze az az illető. Persze, képes voltam úgy lelkesedni dolgok iránt, és hirtelen cselekedni, hogy nem gondoltam át mindent, de egy ilyen esemény megszervezése több előkészületet igényelt. Ennyire még én sem voltam buta.
− Lehetséges – jelent meg egy fanyar mosoly az arcomon, ahogy édesapámra, vagy a köztem és Colson között lévő párhuzamra gondoltam. Mégis, sokkal több érdeklődéssel hallgattam immár azokat a szavait, amelyek róla szóltak.
− Azt hiszem, a maguk módján mindketten jót akartak nekünk, csak közben elfeledkeztek arról, hogy mi nem lettünk volna boldogok úgy – tettem hozzá elmerengve, aztán az abszurd szókapcsolata kapcsán nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak ismét.
− Ez azért eléggé illetlen. Különben is, Angliában nagyon ragaszkodnak a hagyományaikhoz – csóváltam a fejemet. A királynő katonájának lenni hatalmas megtiszteltetés lehetett. Legalább is, egyszer mintha ezt olvastam, vagy hallottam volna.
− Nem tudom… A nemesek világa túlságosan is más, mint a miénk – haraptam az alsó ajkamba, hiszen az a világ is annyira más volt. Egyszer mondjuk szívesen cseréltem volna egy napra egy hercegnővel, hogy milyen lehetett az életük.
A parkban járva azonban csak mosolyogva forgattam a szemeimet, ahogy Colson viccelődni kezdett. Még szerencse, hogy itt volt, hiszen ő könnyűszerrel elbírta a kutyust. Én viszont elszakadtam tőlük, ugyanis valamiért nagyon rossz érzésem támadt, és tudni akartam mi történt.
Amikor a férfi beemelték az autóba, akkor tudtam, hogy semmit nem tehettem érte. Ellenben a mellettem szipogó fiatal, nagyjában velem egykorú lánynak támaszt nyújthattam. A lány elsírta, hogy a nagyapja hirtelen rosszul lett, ráadásul a kutyájuk, Bella is elszaladt. Azt is elmondta, hogy az édesanyja a mentősökkel tartott, de neki már nem volt elég hely, és különben is meg kellett találnia a nagypapája kutyáját.
Gyengéden átkaroltam a vállánál, és kitereltem őt a tömegből. Elég hamar kiszúrtam Colsont a tömegben, így odatereltem az ismeretlent hozzájuk. Hamar felvázoltam neki a helyzetet, a lány pedig ráismert a corgie-ra, így legalább őt nem kellett keresgélnie.
− Nagyon sajnálom, ami a nagypapáddal történt. Jobbulást neki – köszöntem el a lánytól, miközben elszorult a torkom a látványtól. Szegényke… Elég nehéz lehetett most neki, mégis úgy tűnt, hogy nem tartott igényt a társaságra, csupán Bellát ölelte szorosan magához.
− Azt hiszem, ez elég volt nekem mára. Elviszlek az Abszol útra, de ha nem bánod, utána én hazamennék – fordultam Colson felé, s ha nem ellenkezett, akkor félrevontam őt egy apró mellékutcába, hogy elhoppanálhassunk a Foltozott Üsthöz.
− Köszönöm szépen a délutánt. És ha még mindig áll, akkor majd kereslek a Szent Mungóbeli látogatással kapcsolatban – búcsúztam el tőle, majd amikor eltűntem a szemei elől, akkor galambbá változva repültem hazáig. Befurakodtam a résnyire nyitott ablakon, majd emberi formában lehuppantam az ágyamra, és magam se értettem miért, de pityeregni kezdtem.