Az éjszaka lassan, rózsaszíne burkolva adta át helyét a nappal hajnali fényeinek. Londonhoz, sőt valójában egész Angliához mérten meglepően meleg nyár köszöntött be. Hiába alkalmaztunk hűtő varázslatokat az őrsön, ettől még terepen nem lett kevésbé meleg, ahogy az egyenruha sem lett kevésbé bélelt. Nem tudom, hogy ki tervezte, de bizonyosan nem húsz fokra, csak tízre számított. A helyzet pedig még éjszaka sem volt jobb. Sokkal jobb, legalábbis. Örültem, hogy végre vége a napnak, hogy hazafelé tartok, hogy már csak azon kell gondolkodnom, hogy ki kit és miért ölt meg. Semmit sem kellett csinálnom holnap reggelig, csak aludnom, boroznom és esetleg Orival találkoznom. Ez utóbbi még képlékeny volt, attól függött, hogy mikor is térek magamhoz. De szerencsére Orion nem az a férfi volt, aki nyomást vagy elvárásokat helyezett rám ilyen téren. Talán ezért is élveztem annyira a társaságát. A terveim azonban abban a pillanatban füstté váltak, amint a lakásom elé értem. Már készültem arra, hogy feloldjam az ajtót védő zárakat, ám semmi ilyesmire nem volt szükség. Az ajtó tárva nyitva állt, a védelemnek pedig nyoma sem volt. Ez… furcsa volt. Furcsa és lehetetlen. Apámmal - vagyis hát, sokkal inkább csak ő - rengeteg pénzt fizettünk ki ezért. Az állították, hogy feltörhetetlen, hogy rajtam kívül mindent és mindenkit képes visszaverni. Hiszen tulajdonképpen felismerés alapján működött. Csak akkor reagál - vagyis kellett volna reagálnia - ha én csinálok vele bármit is. Más esetben szó szerint vissza kéne dobnia mindent és mindenkit. Most mégis, mintha a varázslatok sose védtek volna. Éreztem őket, de szunnyadtak, mert valaki feloldotta. De ki, hiszen csak én… Oh! A felismerés villámként cikázott végig rajtam. Volt egy kitétel, egy apró - mondjuk úgy - záradék, az ikrekre vonatkozóan, de ezzel nem foglalkoztam. Nem láttam értelmét, hiszen semmit sem tudtam akkor a Caelum-ról, csak azt: él. Most mégis átkoztam magam ezért, figyelnem kellett volna az apró betűre. Sóhajtva nyúltam a pálcám után, majd tartottam védekezően magam elé. Normális esetben erre nem lett volna szükség, normális esetben az se érdekelt volna, hogy nálam van. De vele kapcsolatban most semmi sem volt normális, kiváltképp ő maga. Ezért óvatosnak kellett lennem. Lassú léptekkel szlalomoztam szétdobált dolgaim között, követve a motozás halk, mégis jellegzetes hangját. Nem tudom, hogy mire számított a bátyám vagy mit tudott, de az biztos, hogy mind rossz volt, nem nem úgy nézett ki - vagyis inkább hallatszott - mint aki menni készül, mert hamarosan hazaértetek. Óvatosan, lopva pillantottam a nappaliba. Nem volt ott semmi, csak a szétdobált dolgaim, a nesz pedig a szobám felől érkezett. - Mi lenne - köszörültem meg a torkom, magam előtt tartva a pálcám, ha esetleg szükségem lenne egy Protegora a jövőben -, ha inkább engem kérdeznél arról, hogy hol a pálcád, a helyett, hogy feltúrod a lakásom? - érdeklődtem nyugodtan, pontosan tudva, hogy mit akar. Már a múltkor is vártam a kérdést, de nem érkezett. Hát ezért. Maga akarta megoldani, csak elszámolta a dolgokat. Arról nem is beszélve, hogy ha átkutat itt mindent, akkor se találta volna. A pálcája nálam volt.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Tele van a fejem zsongó gondolatokkal, melyből nemhogy kivenni nem tudok semmit, nem is értelmezhető teljes egészében. Nem tudok átsiklani afelett, hogy Cassiopeia Black szemtől szemben állt velem, alig egy karnyújtásnyira, ráadásul a tekintete is ugyanolyan hideg volt, mint sajátjaim. Ez nem az a marha ikerdolog miatt volt...más volt. Megnyugtat? Nem, kicsit sem, inkább feltűzelt és ez az ami irritál. Leginkább az dolgozott bennem, hogy nála van valami, ami az enyém. Nem gondolkodtam tisztán, mikor az ajtaja előtt megálltam. Mintha fejből ment volna a védő varázslat megbontása, holott egyszerűen csak utána néztem. Eleinte attól tartottam, hogy ilyen tájt itthon van. Ám se kutyája se macskája, amik miatt itthon kellene lennie, így a lakása is magányos. Ha a félelem démonai léteznek, azok bizonyára mind tort ülnek most elvakult elmém és megbénított lelkem felett. Meg merek szegni minden szabályt, írottat és íratlant... Köztük azt is, hogy a testvérem lakására betörjek. Jó... ez nem számít teljes betörésnek, az akadály átengedett, az ajtó kinyílt, ez már nem az én bűnöm. Lassan léptem át az ajtó küszöbén, hátha akadnak csapdák is. Ám semmi nem érkezett, sem négylábú formában, sem robbanásként. Talán megúszom, főleg ha hamar meglesz. Az egész lakás magányos Cassiopeia hiánya miatt, talán még nyugodtabb is valamelyest. Az előszobában kezdtem a pakolászást. Fiókok, szekrények. Rejtett ajtókat, fiókokat is kutattam. Olykor megálltam egy személyes holminál, egy képnél, csupán pár másodperc volt csupán, de folytattam. Már nincs bennem semmi a testvéreim hiányából. Leot pátyolgatta eleget Cassie, miután majdnem mindenki otthagyta. Cassiopeia-nak meg ott voltak a kebelbarátai. Nem aggódtam miattuk egy cseppet sem. Megoldották az életüket. Blackek vagyunk és a legjobb fajtából. Kár is aggódni ilyen apróságok miatt. Konyhai eszközök, evőeszközök... Mindent átnéztem. Egyvalamit nem voltam hajlandó átnézni! Soha és semmikor semmilyen körülmények között. A húgom alsóneműit és az azokhoz való melltartókat. Csak kihúztam a fiókot, majd vissza is toltam abba a minutumban. Nem gondoltam bele semmi perverzióba, hogy mekkora méretet és milyen színeket hordhat. Pont leszartam, de voltam olyan udvarias és testvéries, hogy ezeket békén hagytam. Ától Z-ig felforgattam mindent, azonban voltak helyek, amiket meg sem néztem, be sem léptem. Úgy hiszem a mellékhelyiség sem nekem való hely, így visszatértem a hálóba, hogy ott kutassam fel újra a helyet, hátha kimaradt valami. De aztán érkezett is az ismerős hang, melyre egy pillanatra mozdulatlan maradtam. Ridegen tekintettem az ajtó irányába, hogy szemügyre vegyem az illetőt. A tulajdon ikremet, a kishúgom. Megint. Elkerültem volna egy újabb találkát, úgy tűnik elszámoltam az időmet. - Mi lenne, ha elmondanád, hogy hol a PÁLCÁM, Cassiopeia?! - egyenesedtem fel, fordultam a háló ajtajának irányába, majd tettem egy lépést felé. Láttam a rám szegeződő pálcát, sóhajtva emeltem fel a kezem a magasba. Utálom ezeket a kereszt kérdéseket. Amúgy meg a pálcám a helyén pihent, eszembe sem jutott pálcát rántani. Még. Előbb legyen nálam a pálca, vagy legalábbis tudjam merre van. Bár ha az egész lakást felforgattam és nincs sehol... vagy máshol rejtette el, vagy nála van!
Komolyan nem tudom mire vélni a szemében játszó dühös villanásokat és az arcára kiülő mérget, esetleg idegességet. Amikor másodpercekkel korábban, utoljára néztem, nem én törtem be az ő lakására és dobáltam szét a holmijait, hanem ez pont fordítva történt. Mindazonáltal ismert engem, vagyis… valamennyire ismert, nyomokban, mondjuk így, pontosan ezért sejthette, hogy, habár tudom mit szeretne, nem fogom kirakni az asztalra, egy “Jó, hogy újra itt vagy” kártya kíséretében, hogy vigye. Ennyire nem voltam előzékeny. Valamint, magamnak is nehezen vallottam be ugyan, de legalább annyira szerettem volna megtartani, mint amennyire hajlottam rá, hogy visszaadjam neki a pálcát. Kétesélyes játszma volt ez, ahol az eredményt még nem döntötték el. - Miért akarod tudni, Caelum? - érdeklődtem felvont szemöldökkel, pontosan olyan nyugalommal, ahogy azt az előbb is tettem. Nem törődve a ténnyel, hogy mióta ismét itt volt most először mondtam ki a nevét hangosan is. Az ő füle hallatára. Kisírtam már magam az előző találkozásunk utáni éjszaka - noha neki erről nem kellett tudnia, ahogy sok minden másról sem -, most mégis különös, megfoghatatlan érzések cikáztak át rajtam, amelyeket nem tudtam hova tenni, ahogy hasonlítani sem. Újak voltak, ismeretlen és megnevezhetetlenek egyszerre. Minél tovább néztem őt, az ikertestvéremet, az ember, akivel elvileg egyazon érem két oldalát képviseltük, annál távolabb éreztem magamtól. Attól, ami valaha köztünk volt. Noha azt sem állítottam volna, hogy ez a kötelék megszakad, esetleg elhalt volna, mert nem. Ott volt, létezett, akár akartuk - akarta -, akár nem. Egyszerűen csak el lett temetve, esetlegesen gyűlölve volt. Hiszen gyűlölni könnyebb, mint felejteni. - Minek az neked, mellesleg? - intéztem hozzá egy újabb kedélyes kérdést, hiszen ezt valóban nem értettem. Elment, itt hagyta és abból kiindulva, hogy bizony feltörte a védő-varázslatot, kellett hogy legyen neki másik. Így tehát: volt pálcája. Egy új, amit az elmúlt évek folyamán szerezhetett be valamikor. Talán egyből azután, hogy elment, talán már később, amikor ki tudta ejteni a száján azt a saját magával elhitetett gyönge hazugságot, hogy semmi sem marad már itt, ami fontos lenne számára. Hiába azonban a társalgó, már-már kedves hangnem, amit megütök vele eszemben, a védelmemet egy pillanatra sem engedtem le, semmilyen szinten. Ahogy készen álltam a támadásra, úgy óvtam az elmémet is, noha talán ennyire ő sem volt ostoba, hogy ily’ módon próbálja kiszedni belőlem az információt. Együtt születtünk, ugyanazokkal a képességekkel bírtunk, így életünk első szakaszában együtt is képeztük azokat. Hogy az utóbbi években mit tett azt nem tudom, de nekem a Minisztérium - és tulajdonképpen Pollux bácsikám is - hiába is ódzkodtam az elmékben való kutatástól, ragaszkodott a képesség szinten tartásához és fejlesztéséhez. - Csak puszta kíváncsiság, de miből gondolod, hogy még engedelmeskedik neked? - csevegtem tovább, mintha csak az asztal két felén ültünk volna egy hagyományos, négyórai tea délutánon, süteményekkel és apró, takaros csészékkel körülvéve.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Újra ugyanazokat a köröket futjuk, mint a legutóbbi találkozáskor. Ez pedig bosszantó számomra. Mint egy cincogó kisegér, alattomosan rágja, kaparja a falat és hiába űzöd el... folyton visszatér. Mint Cassiopeia. Csak hűvös tekintettel figyelem, ahogy a pálcát szegezi rám, hangja is elér ugyan, bár roppant mód idegfeszítő, hogy nem árul el semmit nekem. Pedig most azonnal adja nekem vissza! Lehet nem hallgatna már rám? Ugyan... Egy ciccentést hallatok, majd közelebb sétálok. Az elméje zárt, az enyém sem különben. Közvetlen elé állok, ha támadni akár, hát hajrá, jómagam csak a közelében akarok lenni, hallani a szívének dobbanását. - Mint mondottam...nincs Veled dolgom! Add a pálcát és itt sem vagyok! - hangom keményen adja tudomásul a másiknak, hogy csak azért jöttem, nem bájcsevegni. Se tea, se kávé, csak adja oda és itt sem vagyok. De nem érti, nem is értem mint vártam ebben a szituációban. Igaz, hogy a gondjaira bíztam, de nem örökre szólt mindez. Csak eddig, nem tovább. De húzza az időt, nekem pedig itt kell maradnom ez miatt! Annak mondjuk örülök, hogy egyedül van, meg hogy nem támadott azonnal hátba. Nem rá vallott volna. Azt hiszem tényleg túl jól ismerjük egymást. - Miért kell megnehezítened ezt az egészet!!? - nem, nem vagyok hajlandó (még) pálcát rántani rá, elég ha ő teszi mindezt...hiába, a bizalom elenyésző. Ez a kapcsolat van olyan bonyolult, mint egy házasság, csak még elválni sem lehet. Isten nem azért teremtett ikreket, hogy egymás nélkül éljenek. Anyám szavai jutnak eszembe, sajnos ez már a múlt, holott ő szerette volna, ha együtt maradunk, akár örökké is...de mióta meghalt, ezen kapocs megszűnt létezni. - Senki nem tud úgy harcolni az emberrel, mint a saját testvére. Senki más nem ismeri olyan pontosan a gyenge pontjaidat, és senki nem csap le rájuk annyira könyörtelenül... - elmosolyodom, bár ebben semmi kedvesség sincs, több benne a harag és a lenézés, mint bármi más. Kezembe egy pillanat alatt pálca kerül, szerencsére vagy sem, de kéznél volt. Mindenesetre a villám gyors mozdulatokat előbb megtanultam, amire büszke vagyok. A húgomra szegezve egyből támadok is, már ha nem ő a fürgébb, cselesebb, eszesebb. Azonban én sem most jöttem le a falvédőről. Egy elvakító fénnyel kezdenék... - Lumos solem! - amint a fény elvakítja teljesen, egy gyomorba küldött öklössel küldeném csupán a padlóra. Ez arra elég, hogy komolyan vegyen...
Elgondolkodva néztem rá. Sokkal inkább figyeltem őt. A rezdüléseit, azt, akivé az elmúlt, elszakított évek alatt vált. Volt benne valami ismerős, mégis távoli. Egyszerre volt hozzám közel, szinte csak egy karnyújtásnyira, mégis rettenetesen távolt. Ki tudja hol, az elméjének melyik sötét bugyrában. Nem tudtam, hogy mi és miért történt vele. Engem - másokkal, mással ellentétben - elfelejtett ebbe beavatni, aminek a miértjét nem tudtam, nem értettem és bármennyire is akartam, nem kérdezhettem rá. Még nem. Valójában utálni akartam őt, gyűlölni azért, amit tett, de képtelen voltam erre, ahogy a közönyre is. Akkor már inkább gyűlölöm, mert még az is könnyebbnek tetszett volna, mint teljes érdektelenséggel fordulni a felé az ember felé, aki egykoron a világ legnagyobb részét jelentette számomra. - Dehogy nincs - húztam szomorkás, magamat is meglepve, gúnytól mentes félmosolyra az ajkam. - Nem tudom eldönteni, hogy el is hiszed ezt a hazugságot vagy csak mindennél jobban szeretnéd hinni, ezért ismételgeted egyfolytában, ilyen hevesen. - Én a utóbbira tippeltem, noha ez most valóban csak egy tipp volt, semmi több. Amíg nem jön el az a pillanat, hogy rájöjjek, ki is ő most, ebben a formájában, addig biztos kijelentéseket sem tehettem az ikertestvéremmel kapcsolatban. Nem úgy, mint egykoron. - Te sem könnyítetted meg soha senkinek. Neked miért járna ez a luxus? - válaszoltam egyszerűen, a szemet szemért, fogat fogért elvet követve. Noha sosem voltam ilyen, az igazság, hogy most sem ezért tettem azt, amit. Még csak nem is az örökké közöttünk feszülő, fel nem tett kérdések válaszait szándékozom így kihúzni belőle. Nem. Egyszerűen csak nem éreztem azt, hogy ennyi év után, a lakásom feltúrása után, az előző találkozásunk után és még megannyi sérelem után ilyen egyszerűen át kéne neki adnom azt, amit a sajátjának hisz, hiába nem az övé. Mert nem az. Az előttem álló Caelum Black már nem az a fiú - férfi -, akit annak idején a pálcám másik fele kiválasztott. Ennek pedig, még ha ő nem is így élte meg jelentősége volt. Nem feltétlen csak ebben a tekintetben. Támadni fog. Tudtam, láttam rajtam. Ehhez nem kellett végig hallgatnom a kis beszédét, amelybe bele tudtam volna kötni. Megjegyezni, hogy mi jelenleg nem ismerjük egymást, azok az idők a múlt homályába vesztek, most a jelenben más szabályok uralkodtak. Nagyjából. Hogy ez rosszul esett-e? Egy kicsit mindenképpen fájt, úgy éreztem,ezzel átléptünk egy olyan határt, amelyről nem tudtam, vissza lehet-e táncolni. Azonban ezen gondolkozni sem volt időm. Amint a fény kitört a pálcájából már macskává is változtam - meg sem várva a következő lépést, ami a mozdulatai alapján egy ütés lett volna -, majd két szökkenéssel, ismerve a lakást és annak bútorzatát már mögé is kerültem, majd lendítettem a pálcám. Vele ellentétben én nem színpadias, sokkal inkább gyakorlatias személy voltam, így nem kiabáltam feleslegesen egy olyan varázslatot, melynek végrehajtására nonverbálisan sem okozott gondot. A Petrificus Totalus pedig ilyen volt. - Te képes lettél volna megütni - szólaltam meg végül őszinte döbbenettel a hangomban, még csak meg sem próbáltam palástolni, hogy mit gondolok. Azt azonban, hogy mit érzek a történtek nyomán, képtelen lettem volna nem hogy szavakba önteni, de megfogalmazni is. Kellemesnek még csak csúfolni se csúfoltam. Persze, számítottam rá, hogy megtámad, de egy pálca párbaj mégiscsak más volt, mint megütni valakit. A tulajdon ikertestvéred. - Alkut ajánlok - sóhajtottam végül némi lemondással, annak biztos tudatában, hogy meg fog hallgatni, hiszen nincs választása, lévén nem volt több, mint egy megmerevedett ember. - Ha tudod használni a pálcád, a régi pálcád, szabadon elviheted, aztán vissza sem kell nézned. Ha viszont nem, akkor itt hagyod és készséggel válaszolsz a kérdéseimre. Mondanám, hogy én is a tieidre, de eddig nem úgy tűnt, mintha neked lennének - vontam vállat hetykén, miközben feloldottam az átkot, hogy tudjon választ adni. Egyikünknek sem volt annyi ideje, hogy megvárjuk, amíg elmúlik annak a hatása. Kíváncsian, felvont szemöldökkel vártam a válaszát, egy pillanatig sem leengedve a védelmemet, készen állva, egy újabb támadásra adandó válaszreakcióra. Caelum - akármit is jelentett számomra most vagy egykoron, be kellett látnom, - ebben az állapotában kiszámíthatatlan volt, ami meglehetősen veszélyessé nem csak rám, de sok mindenkire nézve is.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Mindenki életében (legalább egyszer) eljön az a pont, amikor mindenki azt várná tőle, hogy haját tépve vergődjön a pánik és tehetetlenség nyomása alatt. Igen, az elmúlt évek alatt ez lenne az a helyzet, amikor teljes joggal megengedhetném magamnak, hogy valami ilyen abszurdumot produkáljak. Mert nem csak a tehetetlen kétségbeesés ütötte fel a fejét az évek folyamán, hanem a mérhetetlen düh és harag is. A gyűlölet, amit az összes általam ismert és ismeretlen (arany, vagy épp félvér) iránt érzek mind-mind őrületbe fordították parancsoló tekintetem. Mintha anyámmal halt volna belőlem is egy tisztességes darab, s emiatt tökéletesen üresnek éreztem magam. Ahogy az ellentámadás visszakézből pofán vágott - amire persze számítottam, hogy nem adja magát könnyen - ám a szavai azok, melyek leginkább dűhítettek. Megláncolt. Úgy isteniesen, hiszen egy sóbálvány átok sem lehet rossz csapás ellenem! Lábaim gyökeret eresztettek, a tudat letaglóz, mintha saját erőm béklyójába keveredtem volna, s hiába követtem drága kishúgom mozgását a tekintetemmel, lestem éberen minden rezdülését, a felcsendülő szavai szinte teljesen megbénított. Micsoda? Alku? Ne röhögtess! A saját pálcámat hogy ne tudnám használni?! Az enyém! Felhorkantottam ajánlatára. Ez egy olyan patt helyzet, amiből csak úgy szabadulhatok, ha valamelyikünk enged. Jelen esetben ez én voltam. Ám nemesi származású mivoltomat tekintve eleve lehetetlen, hogy minden szúrást és piszkálást engedelmes pincsi módjára hallgassak végig és nyeljek le. Szavaira kapzsi, féloldalas mosolyra húztam a szám, mint aki elégedett azzal, amit hall - hazugság lenne azt állítani, hogy ez nincs így. Vártam, hallgattam, figyeltem, kissé felszegtem az állam, úgy nézegettem rá dühösen. Talán másfél percig nem reagáltam semmit, majd mintegy békülékenységem jeléül felciccentem. Ő nem dobott fel az auroroknak, én pedig ezzel elálltam az eredeti szándékomtól. Hogy meglopjam. - Legyen hát! Nem akartam ezen pattogni tovább, ha felajánlotta, nyilván nem azért, mert nem gondolta komolyan. Vagy csapdába csalna. Azt nem így játszanánk! A feszültség kezdett feloldódni a vállaimban, s talán érzéketlennek tűnhettem rezzenéstelen arcommal, egyelőre semmit mondó tekintetemmel, ám kivételesen nem éreztem magamat vétkesnek, így feleslegesnek tartottam a látszat-bűnbánatot is. Előle egyébként sem tudtam volna leplezni a mosolyom hamis mivoltát. Így lesz a legjobb mindkettőnknek, mert szemmel láthatóan már egyáltalán nem működött az, ami hét ezelőtt igen. Az elmúlt idő távlatát tekintve ez nem lepett meg, képes voltam elfogadni, de nem kellett eltűrnöm.
Legalább annyira ismertem Caelum rezdüléseit, mint a sajátjaimat és mégis, valahol, valamilyen formán teljesen ismeretlenek is voltak számomra. Ez a paradoxon pedig körbehálózott minket, a kapcsolatunkat és a találkozásainkat is. Pont ezért, bár számítottam a támadásra, nem hittem, hogy képes lenne megütni. Kezet emelni rám, a húgára Noha ő sem sejthette, hogy már nem az a kislány vagyok, aki egykoron védelmet keresve és nyugalmat várva bújt el mögötte, ha úgy hozta a szükség. Megtanultam megvédeni magam, ahogy már attól sem rettentem meg, hogy pálcát emeljek rá vagy bárki másra, a támadás legkomolyabb szándékával. Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy kielégítő érzés, de ez nem is erről szólt, sem most, sem máskor. Hanem a sajátmagam védelmének szükségéről. Valami olyasmiről, amit mindenképpen el kellett sajátítanom, amikor egyszeriben mindenki eltűnt mellőlem. - Sejtettem - húzódott fel az szám széle, mosolynak azonban még véletlenül sem lehetett nevezni, azt ami az arcomon kirajzolódni látszott. Talán, ha mindenképpen aggatnom kellene rá egy jelzőt, elégedettségnek hívnám, az állt hozzá a legközelebb. Noha határozottan nem a helyzetnek, sokkal inkább a ténynek szólt, hogy igazam lett, ha nem is tudtam már pontosan ki ő, azért még akadtak dolgok, amelyekben hasonlítottunk. A sóbálvány átok feloldása után lassan mozdultam az asztal felé. Bár leengedtem a pálcám, még mindig árgusszemekkel figyeltem a mozdulatait, ahogy azt egy vadász is tette, amint kiszúrta a prédáját és nem akarta, hogy az kicsússzon a kezei közül. Hiába láttam rajta azt, hogy tartani szándékozik a szavát, nem bízhattam semmit a véletlenre. Egyszerű pálca mozdulattal tüntettem el a mahagónira hányt tárgyakat. Semmi törékeny nem volt közöttük, így nem törődtem azzal, ahogy szétgurultak a padlón. A lakás összképén már nem ronthatott, lévén Caelum tett róla, hogy úgy fessen ez a pár négyzetméter, mintha csak egy tornádó csapott volna le. Kimért mozdulatokkal vettem elő a pálcáját - mellőzve mindenféle magyarázatot, hogy miért is volt ez nálam tulajdonképpen -, helyeztem a falapra; némi hezitálás után tettem mellé a sajátom is, majd mielőtt még meggondolnám magam, egy erős lökéssel gurítottam át őket a másik oldalra. Egyenesen az ikertestvérem elé. Hirtelen ötlet volt ez. Hirtelen és kockázatos, hogy egészen pontos legyek, de a pillanat hevében így éreztem helyesnek. A pálcáink, legalább annyira hasonlítottak, mint amennyire különböztek, csakúgy, mint mi magunk. Nem akartam, hogy az a vád érjen: átvertem, szándékosan rosszat adtam neki, azért nem sikerült használnia (mert a hitem e téren megingathatatlan volt, tudtam, hogy képtelen lesz varázsolni vele), próbálja ki mind az enyémet is és nyerjen bizonyosságot saját maga. - Ott vannak, teszteld nyugodtan mind a kettőt, ha úgy látod jónak - biccentettem a két fehér fadarab irányába, ezzel egyértelművé téve számára a dolgokat, noha reméltem, a Roxfort utolsó évének hiánya nem ilyen logikai alapképességekre vonatkozó elvárások alul teljesítésében mutatkozik meg nála. - Egy Lumost vagy valami egyszerűt, kérlek. Ha őszinte akarok lenni, szeretek itt lakni. Csendes környék és kedves szomszédok. Nem örülnék neki, ha valami véletlen folytán rendrakás helyett új lakást kellene keressek.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Kieresztett a sóbálványból, kiroppantottam karjaim, S nyakam is egy mozdulattal, míg ő szemmel tartott. Az asztalról lesepert mindent, majd a pálcám is előkerült. Hosszan figyeltem a saját legelső imádott fegyverem, úgy néztem, mintha megbabonázott volna. Majd Cassie sajátja is oda került, azzal a lendülettel pedig elém került mindkettő. A húgomra csúszott az íriszem, mégis mit gondol erre az egészre. Választ is kapok. Csendes környék és szeret Itt élni... Szerény személyem szerint a kúriában volna a helye, távol ettől a fertőtől. Bár az ő dolga... Ennek okán szavakkal már nem válaszolok, nem hiszem, hogy kell. - Cöhh! - horkanok fel, mert azt remélem ezt Ő sem gondolta komolyan, hogy bármit megtilthat Nekem. Azt használok a saját pálcámmal, amit akarok... Azonban szájkaratézni ezen nem érdemes. Azon sosem gondolkoztam vagy elmélkedtem, hogy mi lett volna, ha máshogy alakulnak a dolgok vagy ez mennyire volt jó. Elfogadtam, hogy így volt és kész. De most térjünk csak vissza az előttünk lévő feladatra! Legyen bárhogyan is, nem húzom tovább az időt. Az egyébként sem az én ismérvem. Lassan nyúlok a testvérem pálcájáért, tekintetem is már oda fókuszál, holott az agyam máshol jár. Mehetnékem van igazából. Az idegen pálca hideg, kényelmetlen a fogása. Kicsit emelem meg, de a Lumos-t sem hajlandó feladatként kezelni. Csak van...a húgom pálcája csak a gazdájának engedelmeskedik, így visszateszem az asztal lapra. Csak elfintorodok. Tekintetem a sajátomra csúszik, az ikerpálcára, áhítozva markolom meg, úgy figyelem minden pontját, mintha újdonság lenne. Melegség áradt belőle. Az Enyém. Egy ösztönös mozdulattal nyújtom előre, hogy egy Lumos-t, a húgom kérésére nem rombolom tovább a lakást, ám meglep még engem is, a pálca csendben marad...hiába az ismétlés, újra és újra...semmi nem történik. Elönt a düh és még ha agyam egy zugában tudom, erről talán mégsem Cassiopeia tehet, nem fékezem meg indulataimat. Az asztal szélét megmarkolva egy erőszakos mozdulattal boritom fel, minden mással, mi rajta hevert. Zihálva veszek levegőt és húzom ki magam. Alapvetően nem célom - nekem sem - a pusztítás, nem a húgommal van bajom, a haragomat nem is ő vívta ki. Ezt legalábbis. Mindez most az egyébként sem túl barátságos hangulatomat és kedvemet ha lehet, még jobban felpaprikázta. Az élet nem mindig - nagyon ritkán - oszt olyan lapokat, amik tetszenének, ezt a leckét nagyon hamar megtanították és még el is ismételték az elmúlt években. A pálcám eltéve, az ikrek a földön hemperegnek. Elkeserít a tudat, a pálca használhatatlan. Miért? Miattam? Nem ismer meg? Mindez mindegy most. Karjaimat összefonom a mellkasom előtt, kezeimmel hátrasimított hajam az arcomba bukik, így a képembe lógó szőkésbarna tincseim alól tekintek végig a lányon. Ajkaim pengevékonyságúak, ahogyan összepréselem őket. Állkapcsom megfeszül és bár még mindig laza testtartásban dőlök a falnak, valójában egész lényemben megfeszülök.
- Csak egy egyszerű kérés volt, semmi több, ne nézz így rám, kérlek - sóhajtottam lemondóan az elégedetlen ciccegése hallatán, mintha valós esélyét látnám annak, hogy bekövetkezik a pusztítás, amelyet korábban emlegettem. (Hogy képes lesz használni a pálcáját.) Ahogy a bátyám - az ikrem - figyeltem óhatatlanul is eszembe jutott: vajon fordított esetben én is így festenék? Hovatovább, így viselkednék? Ilyen őrülten és kiszámíthatatlanul, szinte teljesen kifordulva abból a személyből, akinek valaha, valamikor mondhattam magam vagy csak mondani akartam. Erre a kérdésre azonban képtelen voltam nemmel válaszolni, ez pedig megijesztett. Bármennyire is szerettem azt mutatni és állítani, hogy erős, független és határozott vagyok, valójában nem voltam az. Legalábbis oly’ mértékben, ahogyan azt az emberek hitték és gondolták rólam. A dolog ijesztő mivolta azonban nem ebben rejlett, hanem abban, hogy őt - az ikremet, a másik felemet - és engem ugyanabból a fából faragtak; ahogy a pálcákat is. Az a két, szépen megmunkált darab egykor tökéletes metaforája volt a kapcsolatunknak, most pedig, hogy ismét előkerültek így, ebben a szituációban, Caelum társaságában, hirtelenjében megint tizenhét évesnek éreztem magam. A szívem hevesen kalapált. Mintha az egykori egyenruhám kényelmetlen nyakkendőjének szorítását is érezni véltem volna a nyakam körül. Már-már emeltem a kezemet, hogy meglazítsam azt. Ezzel párhuzamosan, bár én magam nem mozdultam, csak a gondolataim száguldottak, Caelum az egyik pálcáért nyúlt. Az enyémért. Nem engedelmeskedett neki, néma maradt. Az ő kezében nem volt több, csak egy mutatós, ámbár élettelen fadarab ez pedig… elszomorító volt és talán előre vetítette a jövőt is. Bár sosem beszéltünk róla, de tudom - tudtam -, hogy volt idő, még a szökése előtt, amikor az a pálca, amely láttán most fintorba rándult az arca gondolkodás nélkül, kezesbárányként engedelmeskedett volna neki. Valahogy úgy, ahogy én is tettem volna. Ahogy Holden Briggs is tette a testvéreinek. Az ő pálcája azonban… Felé nyúlt. Megfogta. Megemelte. Kivárt. Próbálkozott. Nincs fény. Nincs semmi. Csak sötétség. Sötét düh. … sosem volt ilyen. Makacs, határozott, büszke pálca volt, olyan, amilyen egykor, egy letűnt korban az ikrem. Nekem is csak akkor hajolt meg és engedelmeskedett, ha életveszélyben voltam és nem mutatkozott más lehetőségem a túlélésre. Az életemet megmentette, de többre nem volt hajlandó. Nem állítottam meg, amint pusztításba kezdett. Nem csak a pálca - vagy éppen pálcák, nézőpont kérdése - hiánya okán, hanem mert úgy ítéltem: egyszerűbb, ha kiadja azt a féktelen és tehetetlen dühöt, amelyet érez. Noha elnézve őt, a tombolását, a felboruló asztalt és a lakás legkülönfélébb pontjaiba guruló tárgyakat, nem tudtam volna megmondani, hogy ki és legfőképpen mi iránt táplálja ezeket a mély, kiapadhatatlannak tetsző érzelmeket. Mi… ki bántotta őt ennyire az elmúlt években? Az igazság, hogy amennyire vágytam a választ erre a kérdésre legalább annyira féltem is. Olyan vagy, mint egy durcás kisgyerek, mondanám neki bolondozva, talán még mosolyogva is egy másik, egy jobb életben azt látva, ahogy levetette magát a kanapémra. Éppen csak az hiányzott, hogy dacos hangon kijelentse: ő most nem hajlandó szóbaállni sem velem, sem pedig senki mással az őt ért sérelem okán. De ez, mint megannyiszor bebizonyította már az élet, nem egy boldog világ volt, hanem a keserves, fájdalmas valóság, amely elől próbálhattam volna elmenekülni, de úgyis előbb vagy utóbb, de megtalált volna. Tulajdonképpen… most is így volt. Nem én kerestem Caelumot, már nem. Évek óta nem. Ő botlott belém újra és újra feltépve ezzel a sebeim - sebeink? - fedő, ez ideáig erősnek tetsző, mégis gyengének bizonyuló varréteget. - Megváltoztál - jelentettem ki csendben, mégis tényszerűen. Minden szentimentalizmust száműztem a hangomból és magamból is, mert így kellett tennem. Nem engedhettem meg azt a luxust, hogy a szívemet is belevigyem ebbe a játszmába. Túl sokszor törték már össze a testvéreim, még egyet nem biztos, hogy elvilet volna. - Tudod miért nem működött, ugye? - kérdeztem továbbra is halkan, már-már kedélyesen, mégse kárörvendően vagy tudálékosan. Csak úgy, mintha valóban egy egyszerű baráti csevej lenne ez, semmit több, hiába kongott az érzelmek hiányától, a tátongó ürességtől. Noha nyilván nem erről akartam beszélgetni, nem ezt akartam megtudni tőle, mégsem vittem előrébb a beszélgetés fonalát. Kivártam. Nem csak a válaszát, hanem a kérdését is, ha volt neki. Végső soron az állt az alkuban, hogy ha akar, lehetősége van arra is, hogy ő kérdezzen tőlem. Én feltettem az első kérdésem, most rajta volt sor, ha élni kívánt vele.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
