Imani & René ~ hogyan csináljunk disznóólat?

Team Hufflepuff

René Yates-Newman | Csere hajtó

− Háhá, ez baromi nagy durranás lesz! – böktem oldalba Imanit, az utolsó napunkon, miközben rákacsintottam, hogy vegye a célzást. Durranás… Tűzijáték. Érteeeed.
Szóval elégedett vigyorral a tündéri képemen tekintek végig a Nagylépcsőházon, miközben a seprűmet szorongatom. A kezemben a pálcámat már szikrákat szór, de egyelőre még nem gyújtok fel semmit, csupán mindketten izgatottak vagyunk.
Hóborctól hallottuk ezt a sztorit, hogy annak idején a Weasley-ikrek így jelezték a nem tetszésüket a ronda banyának, és hát történetesen mi is rendelkeztünk egy randasággal, akitől nem ártott volna megszabadulni. Arról nem is beszélve, hogy ez volt Imani utolsó éve, így jövőre, nagy bánatomra nem trollkodhatunk többet. Pedig imádtam vele okosságokat kisütni, és felforgatni az iskolát, de attól tartok, a következő évben valaki mással leszek kénytelen társulni.
− Imani, csakhogy tudd, remélem, azért néha írsz majd nekem, mert baromi jól szórakoztam a társaságodban, és irtóra szomorú vagyok, hogy elmész, szóval a mai nap a te tiszteletedre is szól – pillantok a lányra, és már-már hajlanék is arra, hogy megöleljem, de a férfiak nem mutathatnak efféle elgyengülést. Ettől függetlenül tényleg egymás társai voltunk a bajban, és ha választanom kellett volna közte és Myrtle között, akkor egyértelműen ő lett volna a tuti befutó.
Azonban eljött az idő. Már igen kevés kellett ahhoz, hogy mindenki elinduljon a Roxfort Expressz felé. Az utolsó utolsó pillanatra időzítettük ezt a kis búcsút, így még csak házpontot se vonhatnak le tőlünk, vagy ha le is vonnak, akkor max jövőre mínuszból indulnak a házaink. Az pedig pont annyira érdekelt, minthogy a testvéreim milyen műkörmöt akarnak maguknak.
− Nos, hát, bajtárs, azt hiszem, lassan ideje lenni beizzítani azokat a kanócokat – fordulok ünnepélyes komolysággal Imani felé, aztán a lábaim közé veszem a seprűmet, a pálcámat megsuhogtatom, és elrugaszkodok a földtől.
Remélem, hogy a Roxfort is készen áll erre a kis mókára! Ráadásul, az egészben az a legszebb, hogy ha elég fürgék vagyunk, akkor bizony el sem csípnek minket, így megússzuk a büntetőmunkát is.
Felkacagok, hiszen annyira zseniális ez az egész! Imani tekintetét keresem, egy utolsó érzelmes búcsúpillantást vetek rá, majd kaján mosollyal az első doboz kanócra bökök.
Ideje felrázni ezt a helyet!

Team Gryffindor

Imani Akingbade | terelő

Viszonoztam és oldalba böktem én is őt, aki mellett ebben a tanévben száz annyiszor sírva nevetem. Sokáig úgy gondoltam, hogy ezek az északiak nagyon komor népség. Erre egy ilyen sráccal futok össze, mint ő. Titkon belezúgtam. Ez nem igaz. Csak félig bűvölt el és csak a haverom lett, aki mellett nem kellett komoly diáknak lennem itt a Roxfortba és elfogad olyannak, amilyen vagyok egy csenevész aktív lánynak.
- Jaja az lesz. Egy nagy durr... - vigyorgok szélesen, miközben a seprűmet fogva lépdelek mellette. Már hetekkel ezelőtt elő álltunk a tervvel, amit imádtam és alig vártam, hogy megvalósítsunk. René mellett sosem unatkoztam az elmúlt hónapokban. Első ötletként az jutott eszembe, hogy fessünk bajuszt az összes festményre, de ez az ötlet vitt mindent, amikor Hóborc elmeséltem nekünk.
Fantasztikus volt elképzelni, hogy milyen lehetet annak idején ez az egész, de most mi is huszonakárhány évvel meg próbáljuk megismételni azt, amit ők tettek. Ez az utolsó fellépésem az iskolában.
-René, már megint szikrázol. Csak óvatosan, ne játssz a tűzzel ideje korán, mert még felgyújtasz minket. - Jól ismertem a pálcáját, hogy mikor kezd el, így szikrázni és mennyire várja már a mesteri tervünk kezdetét. Sosem értettem a pálcákat, de azért lassan kezdtem kiismerni a hugrás botját.
- Én nem felejtek elírni, René, annál inkább te fogsz elfelejteni nekem írni. Ne légy szomorú, mert az nem áll jól neked. A mi tiszteletünkre a barátságunkra szól. - javítom ki a srácot kacsintok barátságosan felé. Annyira jó lett volna még egy hetet vagy hónapot vagy évet vele bolondozni. Még meg kell beszélnem anyámmal, hogy elhívhatom-e hozzánk a nyáron legalább egy hétre, de ameddig nem tudom, hogy szabad-e, addig nem ringatom Renét, hamis remények között és meg se említem eme fantasztikus ötletemet.
Lábaim közé veszem a seprűmet. Egy nagyot sóhajok és elrugaszkodom a földtől még a srác előtt.
- Aki utoljára éri el a plafont abba zúg bele Hisztis Myrtle. - Kacagok fel hangosan az üresen csengő lépcsőházba, ahogy a plafon felé tartok. Vegy ezt kihívásnak a Hugrabug cserejátékosa. Igen még cukkolni akartam, azzal, amit bizony tudok róla. Egy ideje tudom, hogy Myrtle oda van érte.
Egyet csettintek a kezemmel és már robban is az első doboz az egyik sarokban, rögtön azután, hogy René is elkezdi a partit. Most még egyszerű rakétát gyújtottam meg.
-HOGY KÉPZELITEK SUHANCOK! MERLINRE NE GYÚJTSATOK FEL!- Mondja egyik vagy másik kép a csarnokban.
-Gyerünk, René, érj utol, ha tudsz! - tekintek vissza a srácra és egy újabb dobozt tűzijátékot gyújtok meg. Egy-két festék bombát is szereztem meglepetés gyanánt és egy igazán egyedi tűzijátékot terveztem a végére, ami még talán a haveromat is meglepi majd.
A nagy durranások szörnyű emlékekre emlékeztetnek, de Yates-Newman miatt most ezek mind távolinak tűnek, mert vele még az életveszélyes dolgok is örömteliek

Team Hufflepuff

René Yates-Newman | Csere hajtó

Annyira fáj a kicsi szívem, hogy Imani elhagy engem, hiszen már két kezemen se tudom megszámolni, hogy hányszor voltunk együtt büntetőmunkán, amikor elcsíptek bennünket. Ha valami felfordulás történt a kastélyban, akkor tuti, hogy elsőszámú gyanúsítottakként vettek minket górcső alá. Még akkor is, ha éppen nem mi voltunk az értelmi szerzők, de ez éppen senkit nem érdekelt. Olyanok vagyunk, mint a börtöntöltelékek: ha egyszer megbélyegeznek, akkor örökre rossz maradsz.
Pedig mi nem vagyunk rosszak, csak egy kicsit túlságosan is kreatívak, akik nagyon könnyen elunják a fejüket, főleg az olyan undok és karót nyelt banyák társaságában, mint Juniszdrusszilla. Merthogy így hívom a tanfelügyelő nénit  a háta mögött. Na meg néha ha elhalad mellettem, akkor dúdolni kezdem a Szörnyella de Frász dalát, de szerencsére ő azt annyira nem ismerheti, mert még nem vágott nyakon érte. Vagy csak nem akarja rám fecsérelni az ő drága idejét, amikor olyanokon is kiélheti magát, mint a Dearborn gyerek, vagy a Travers lány. Hozzájuk képest mi Imanival a radar alatt repülünk. Repültünk. Nagyjából eddig a pontig, mert eljött az idő, hogy mi is villantsunk valamit.
− Alig várom, hogy lássam a gondnok meg Juniszdruszill fejét. Tuti ki fognak akadni – vihogok a markomba, és már előre áldom az eszemet, hogy az egyik szobatársamat megkértem, hogy intézze a csomagjaimat. Valahogy így hangzott a beszélgetésünk: „Ha nem térek vissza, akkor kérlek, küldd haza a bőröndömet a szüleimnek. Nagy küldetésre vállalkozom, veszélyesre, de meg kell tennem. Szóval, vigyázz a cuccomra, és ha kilopod a csokibéka-kártyáimat, akkor jövőre, amikor alszol, a füledbe nyalok!” Ezt a fajta fenyegetést pedig illik komolyan venni.
Imani figyelmeztetésére csak elvigyorodok, és nem is figyelve, hogy mit csinálok, megvakarom a pálcámmal a fejemet. Kész csoda, hogy nem gyulladt fel amúgy. Megint. Mert múltkor már sikerült.
− Ugyan már! Hát mikor gyújtottalak fel téged? – vigyorgok rá olyan Lockhartosan. Elvégre, emlékeim szerint mindenki más kapott már meleget tőlem, még én magam is, de Imaninak szerintem még nem sikerült odapörkölnöm. Aztán ki tudja. Lehet, hogy öregszem. És ezzel a gondolattal meg is rándítom a vállamat.
− Miii?! ÉN? – hördülök fel, mert ez pont olyan aljas rágalom, mint az, hogy járok Myrtle-lel. Egyik sem igaz. – Szerintem meg te megtalálod a bolond emudat, és rohadtul elfelejtesz majd engem! – vágok durcás képet. De csak nem tudom tartani, és elvigyorodok. Valóban, ez a mi barátságunkról szól most.
Seprűre pattanunk hát, és a következő csipkelődésre ismét úgy hördülök fel, mintha a közelemben egy csapat nundu készülne párzani. Vagy éppen készülnének velem dolgokat csinálni.
− Hé! Azért ez rohadtul nem fair! Nem én tehetek róla, hogy a csaj kattos! Különben is, te beszélsz?! Te mindig emukról hadoválsz! – kiáltok utána, és olyan hiperszuperfénysebességre kapcsolva próbálom beérni őt, amilyen gyorsnak még sose látott seprűn.
Visítva-horkantva röhögök, ahogy sorra robbantjuk fel a dobozokat, és a festmények kiakadnak ránk. Azt hiszem, többet nem fognak engem útba igazítani, de az élményért megéri. Még akkor is, ha Juniszdruszill ezek után úgy letépi a fejemet, mint még soha. Ha elkapnak persze. Még mindig ott volt, hogy HA elkapnak.
A pálcámmal a következő két doboz felé suhintok, miközben az egész lépcsőházat elárasztja a füstszag, és visszhangzik a tűzijáték ropogó hangjától. Mi pedig a szikrák között suhanunk keresztül, mert hát veszélyesen szép az élet.
− Figyelj, és tanulj! – röhögök fel, ahogy bevágok elé, és le is hagyom őt egy kis időre. Közben pedig a móka kedvéért feldöntök egy lovagi páncélt is, amikor lejjebb ereszkedek.

Team Gryffindor

Imani Akingbade | terelő

Az a nő személy nem fog hiányozni az életemből egyáltalán. Őrjöngeni fog, és volt egy olyan sejtésem, hogy az egészet valamilyen módon meg is fogja torolni, ha nem is rajtunk, de valakin biztos. Nem bírtam ki nevetés nélkül, mert elképzeltem az arcukat és azt ahogy ez a hely hogy fog utánunk kinézni. Eskü, ha velem takarítják ki, akkor is jó lesz borsot törni a Junisz orra alá. Nem gondolhatja komolyan, hogy a nekünk az úgynevezett tini korosztálynak nem enged meg semmi szórakoztatót dolgot. Igen őt egyáltalán nem tiszteltem sem mint felnőtt, sem mint tanár vagy amilyen tisztségben az iskola falain belül tetszelgett.
-Az biztos. - bólintok és fogom a kezemet a szám elé, hogy véletlenül se törjek ki hangos hiénaszerű visító nevetésbe. Már láttam is magam előtt anyám arcát, amikor kézhez kapja a levelet, hogy mit műveltem az utolsó óráimban a Roxfortba és üvölti a teljes nevemet az egész faluban. Imani Zemora Akingbade, hogy lehettél már megint ennyire gyerekes. Mivel addigra már mérföldekre leszek tőle, így nem is fogom hallani és nem válaszolhatom azt, hogy mert még gyerek vagyok.
-Soha. - ismertem el neki az igazságot, mert René annyira vigyázott rám, hogy ne essen bántódásom, ha a közelében voltam.
- Hát persze, hogy te fogsz elfelejteni visszaírni, mert jön egy csaj és teljesen elcsavarja a fejed. Ja hogyne, mert szerinted olyan könnyen találok majd Amerikában bolond emut, mint itt Roxfortban? - mosolyogva taglalom, hogy azért nem olyan könnyű emut szerezni még Amerikában sem, főleg hogy bolond is legyen. Nagyon komolyan tudom, keresni a másik nemben a lelkitársamat és azt a kiválasztottat, aki életem végéig elrabolja a szívem. Ja tudom, hogy valahol ott van az én Balondemum a nagy világban és talán megtalálom Amerikában, de talán nem. Talán már találkoztam vele csak nem vettük észre egymást. Renében a barátomat látom, azt akivel együtt tudok hülyülni. Sosem gondoltam rá Balondemuként, annál inkább ő az én bolond madaram.
-Kattos a csajod, te mondtad és nem én. Legalább az én balondemum, nem lesz annyira őrült, mint a tied. - öltöm ki a nyelvem rá, hogy tovább húzzam az agyát Myrtlelel kapcsolatban. Ahogy hozzá érek az egyik páncél rostély sisakját repülés közben felkapva csörömpölve dől össze a vért.
-Ezt kapd el. - dobom a sisakot René felé, mint egy kvaft labdát, amiben egy festék bomba található.
Már csak Hóborc hiányzik a buliból és még egy féltucat kopogó szellem haverja. Vajon ő is beszáll most a buliba, ha hívjuk? A füst kicsit csípi a szememet, de nem érdekel. Csak az hogy minél előbb elérjem a plafont, hogy utána a srácnak bemutassam a plafonhoz közel elhelyezett kis tűzijátékot, ami egy sárkány alakot ölt magára, ha begyújtjuk. Ezt tartogatom a nagy fináléra. Még két dobozt felrobbantok amik, hatalmas hanggal robbannak fel és még több festmény kezd ijedten képről-képre rohangálni. Ez egyre viccesebb lesz.

Team Hufflepuff

René Yates-Newman | Csere hajtó

Sajnálatos, vagy kevésbé sajnálatos módon Yates-Newmannek lenni egyet jelentett azzal, hogy irtóra idegesítő személyiséggel áldott meg Merlin. Nézz csak rá a tesóimra! Ők még több bosszantó gént örököltek, mint én, hiszen mire a szüleim elértek hozzám a sorban, addigra még kevés maradt ebből a csodálatos örökítő anyagból. És hogy honnan ismerem ezt a szót? Azt hiszem, Mae verte a fejembe, én pedig azóta is használom, már-már beleépült a szókincsembe. Pont, mint a pediszék. Pedig azt se tudom mi az a pediszék!
− Fú, de utálom amúgy azt a nőt! Minden jónak az elrontója! – forgatom meg a szemeimet bosszúsan, és már komolyan várom, hogy Juniszdruszill mikor fog dalmatabundás kabátban parádézni az iskolában. Már így is frászt kapok tőle.
− Na, látod! Lehetséges, hogy önmagamra és egy-két emberre veszélyt jelentek, de te valahogy mindig megúszod! – Lehet, hogy az afrikai szavanna szelleme védelmezi őt a pálcám gyújtogatási hajlamától, vagy éppen az emu az ő védőszelleme. A fene se tudja. Nem ismerem annyira az ő kultúráját, de az tuti, hogy irigylem a szerencséjét.
Felröhögök. Először zavartan, aztán a röhögésem átcsap ilyen hiénaszintű vonyítássá, ami még inkább annak a jele, hogy mennyire telibe talált a megjegyzésével, de azért se fogom elismerni.
− Ez egyáltalán nem igaz! Én nem vagyok olyan feledékeny, mint Herbálprof! Attól meg, hogy tetszik egy csaj, még nem fogom elfelejteni a kedvenc bűntársam levelét. Legfeljebb lusta leszek válaszolni, és valaki másnak diktálom le a levelet – rántom meg a vállamat egykedvűen, bár nem tudom ki lenne az a hülye, aki a kedvemért megválaszolná a leveleimet. Eskü, kéne találnom egy balekot, aki megcsinál nekem mindent.
− De hát az emuk úgy is őshonosak Amerikában! – horkantok fel. Amúgy, azt se tudom hogy néz ki egy emu, meg azt se, hogy hol laknak. De merem feltételezni, hogy amcsiföldön is megtalálhatóak, ha már Imani nagyon oda akar menni emu-kutató expedícióra.
Ismét felhördülök, és már félig lógok is a seprűn, miközben azon sírok magamban, hogy mégis mit követtem el, amiért Myrtle már hosszú évek óta kísért engem.
− Nem a csajom! Tudod, hogy most éppen ki tetszik? A Briggs-lány, de azt hiszem, akkor búcsút inthetnék a golyóimnak! – kiáltok utána, hiszen sose tagadtam, ha bejött valaki. – Egyébként meg, nem tudhatod, lehet, hogy egy pszichopata emut fogsz ki! Ne igyál előre a medvebőrére! – gyorsítok fel, de még mindig durcás képet vágva, hiszen a kísértet emlegetésével engem is le lehet hozni az életről. Még azon se nevetek, ahogy Imani folytatja az általam elkezdett rombolást.
− Hülye vagy?! – kiáltok fel, és rántom oldalra a seprűmet, hiszen annak még sem örülnék, ha hókon nyomna egy sisak, és lezúgnék a magasból. Így a sisak ehelyett egy festménynek csapódik, és a vászon tulajdonosa nyilvánvalóan nem örül az esetnek.
Köhögni kezdek a füsttől, hiszen úgy letüdőztem, mint más a füves cigit. Ettől függetlenül követem Imanit, miközben még felrobbantom a maradék tűzijátékot. Fogalmam sincs, hogy mire készül, de biztosra veszem, hogy nagy durranás lesz.

Team Gryffindor

Imani Akingbade | terelő

Igazat adok Renének és egyetértően bólogatok. Úgy van ahogy mondja. Nem véletlenül találtuk ki ezt az egészet. Nem talán rá döbben az öreg hölgy, hogy kicsit több szabadság kell ide, mint amennyit ő megenged.
-Igen én megúszom, de meddig? - incselkedek vele egy csöppet még, amíg még itt vagyok. Tudom, sose sodorna közvetlenül veszélybe, ahogy én se tennék semmi rosszat vele. Igen valahol, jól sejtem, semelyikünk se fog heti rendszerességgel, beszámolni élete minden egyes pillanatáról.
-Ne aggódj, én is rábízom magam majd tollbamondó tollak csodálatos varázslatára. - ismerem be a lustaságomat neki. Bár, talán az újdonság és a nagy környezetváltozás miatt nem fogok egy-kettőre neki állni az első napokban írni. Nyáron meg ha kéthetente papírhoz juthatok, nem biztos hogy az első dolgom az lesz, hogy neki írjak levelet. Hmm, már jól tudom, hogy én leszek az, aki nem ír vissza rögtön és halasztom a levél írásokat végtelenségig. Majd ráfogom a bagolyra, hogy az óceáni út során kissé megzavarodnak. Herbál profnál én se vagyok feledékenyebb Roxfortban, tehát nem fogok levelet vagy képeslapokat írni.
-Ausztáliában. - javítom ki és rázom meg a fejemet, mikor meghallom szavait. - Ausztrália nemezti madara az emu. Tudod az Ázsiától délrefekvő földrészről beszélek.- sóhajtok fel, és  újra neki dőlök gyengéden. - Ajj René, René, még sokat kell tanulnod az állatvilágról.
Jó kissé firtatom a szerelmi kapcsolatait és micsoda háromszögekbe kerül. Myrtle-René-Harper. Nem csak azoknak inthet búcsút, hanem másnak is oda lent,
-Majd lesz valaki Harp helyett is. - vigyorgok rá, mint a vadalma. - Ha Durci Myrtle is beléd esett, fogadni merek lesz más szellemes barátnőd, aki igazán bírni fog téged. M'bali mentsen meg, hogy ez meg történténjen velem. Nem iszok előre sem a medve sem az oroszlán bőrére. Dee tudod mit... hmm. Megígérem, hogy te leszel az első Roxfortos ismerősöm, akinek elmondom, hogy rá találtam a balondemumra. Okés?   Eskü neki mondanám el a Roxfortból először, hogy megtaláltam az illetőt, mert mégis csak az emukkal viccelődött, hónapokon keresztül. Nagyot nevetnék, ha tényleg egy őshonos emut találnék Amerikában, de előfordulhat.
Repülés közben bele se gondolok már milyen károkat fogok okozni. A sisak Renének dobása jó ötletnek tűnt, de tényleg baja eshetett volna.
-Bocsi - húzom be a nyakam a felhúzott vállaim közé, meghunyászkodva René előtt. A sisak, ahogy neki vágódik a falnak, a benne elrejtett türkízkék festékbomba szétterül a falon.
-MEGVAKULTAM? MEGVAKULTAAAAM!.. Miért miért teszitek ezt velem? - hallom a jajgató festékes hölgy hangját. Felrobbantok még három festékpatront, amire még emlékszek, hogy hol helyeztem el és hangosan visítok a nevetéstől, mint René.
-HÓBORC, Hóborc ezt neked is látnod kell. - Kiáltom el magam a füsttől könnybe lábadt szemekkel. Erősen fogom, a seprűm nyelét, hogy le ne zúgjak a seprűmről.
Alig várom, hogy ide érjen a kopogószellem és megcsodálja művünket.
- Emlékszel mit mondott Hóborc nekünk az ikrekek fináléjáról? - kérdezem meg a srácot levegő után kapkodva a szűnni nem akaró nevetés közben, mikor mellé érek a seprűmmel.
-Na ott... - mutatok az egyik szobor mögé - Ott lesz egy olyan tűzijáték, amit ha szabadjára engedünk még sokáig fogják emlegetni a nevünk.
Rá vár az a méltóság teljes tett, hogy meggyújtsa a sárkányt, amit búcsú ajándékként neki szántam. Felemelem a kezem egy ötösre várva tőle, még mielőtt belekezdene és a kanóc meggyulladna és végül mi is menekülőre fognánk. Egyre nagyobb az esély, hogy elkapnak minket és egy enyje-bejnyén kívül többet is kapunk, de megérte nekem, még egy csínyt elkövetnem Renével. Az ölelés túl nyálas lenne, de nem érdekel valahogy így seprűn ülve is megölelem.

Team Hufflepuff

René Yates-Newman | Csere hajtó

− Unatkozok én melletted? – tárom szét a karjaimat, hogy a gyújtogatásos esetek kilencven százaléka fixen abból fakadt, hogy rohadtul untam a banánt, és a maradék tíz számított be az én szerencsétlenkedésembe. Szóval, nem, kedves bűntárs, neked nem kellett attól tartanod, hogy a pálcám magyar mennydörgő stílusban tüzet ereget majd, hiszen lefoglalsz minket annyira, hogy én nem akarok ásítva lezúgni a seprűmről és a pálcám pedig a tűzijátékokon éli ki magát.
− Úúúú – nyújtom el ezt az egyetlen szócskát, és koppan hatalmasat a tény, hogy bizony nem is kellene megerőltetnem magam, hanem fetrengve is le tudnám diktálni azt a levelet, így nem kell senkit se palira vennem, hogy dolgozzon helyettem. Miért nem jutott eszembe korábban? Akkor most nem akarna lerohadni a kezem attól a három tekercsnyi bűbájtan leckétől, hanem vígan lóbálhatnám a kezemet, mint egy eszement. – Miért nem mondtad, hogy van ilyen penna, ha?! Leszakad a kezem tőle, pedig Szörnyella még egyszer sem íratta le velem, hogy hazudni bűn. Mondjuk, tuti, hogy ő is egy nagy kamugép, csak jól titkolja – morgom, hiszen Imani tényleg lehetett volna olyan rendes, hogy amikor a Nagyteremben ültem, és leckét körmöltem, akkor odajöhetett volna, és nyakon csaphatott volna emiatt. Amolyan, „hahó, normális vagy, ember?” kérdéssel karöltve, de bezzeg ezt nem tette meg, mert tuti akkor is a bolond emujára vadászott valahol a kastélyban.
Abban a pillanatban, hogy kijavít, megrökönyödve torpanok meg a pattogó tűzijáték szikrák között, és szívom be olyan mélyen a füstöt, hogy csak egy gigahapci után jutok el a válaszadásig.
− Mi? Mi a fene az az Ausztrálizé? Meg nem tudod jól, az emuk Amerikában őshonosak – legyintek bosszúsan, úgy téve, mintha nem vennék tudomást arról, hogy lehülyézett. Nem az én hibám volt, hogy az ostoba emuk az amcsikkal jobban szerettek lógni, mint a mesebeli Ausztráizében! Ahogy arról sem tehetek, hogy duzzogva húzom fel az orromat, amikor felemlegeti azt az ostoba szellemlányt, aki nem akar leakadni rólam . Biztosra veszem, hogy múltkor láttam őt a fürdőben leskelődni, az iskola meg mégsem tiltja ki őt a perverz szokásai miatt! Hát kérem szépen, normális volt ez?! Bezzeg Juniszdruszilla már azért nyakon csap, ha egy kicsit szórakozni akarok, de egy szellem ámokfutása mellett könnyedén elsiklik a tekintete! Jó, mondjuk, ha nem lenne olyan irtó bosszantó, akkor én sem vennék tudomást a létezéséről…
−  Ha nem hagyod abba Imani, akkor a fejedbe húzok egy sisakot, és jól megkongatom! Aztán a bolond emud se fog rád ismerni! – duzzogok továbbra is, bár a korábbi húzásainak köszönhetően némileg lemaradok tőle. – MÉGJÓ!
Alap, hogy mindenről be kell számolnia, mert már nem nagyon tudok majd kivel köpköveket dobálni, szóval KÖTELEZŐ volt neki elmesélnie mindent, ami vele meg az amerikai emukkal történik majd az iskolájában. De engem úgyse nem tud majd pótolni. Túlságosan is egyedi vagyok.
És szeretnék is egyedi maradni, ezért kiáltok rá, hogy a szép fejemet ne vigye le páncéldarabokkal, mert még szükségem lesz rá. Amúgy se akarom Félig fejnélküli Nickként tolni, meg szerintem a tesóim is elhánynák magukat, ha visszatérnék kísérteni őket, és ott mozgatnám a fejemet nekik.
Azt viszont nem tudom megállni, hogy ne visítsak fel, amikor a festékbomba az egyik festménynek csapódik, aminek a lakója irgalmatlan módon sikítani kezd.
− Ne aggódj, haver! Lemosható! – fordulok hátra, majd amikor ismét előrenézek, akkor a következőt motyogom: − Vagy nem.
Azt csodálom, hogy még nem kapcsoltak le minket, bár már az egész Nagylépcsőházban repkednek-durrognak a szikrák, és időnként újabb és újabb festékbombákat is robbantunk. A hisztérikus nevetésem pedig egybe folyik Imaniéval, bár elveszik a hangzavarban, de legalább irtóra élvezzük mindketten a finálét.
− Asszem. De tudod, hogy aranyhal vagyok – kiáltom oda neki, miközben a korábban emlegetett kopogószellem néhány társával Beetlejuice-os belépőt tartanak, és immár ők is csatlakoznak egy kicsivel lejjebb a rendbontáshoz. Tuti, hogy ezért az életem végéig büntetőmunkára kell majd járnom, ha anya nem tép ketté odahaza, de esküszöm, megéri.
A tekintetemmel követem a mozdulatát, és széles vigyor kúszik a képemre, ahogy próbálom elképzelni Imani búcsúajándékát, sebtében lepacsizok vele, amivel megkockáztatom, hogy kicsit megingok a seprűn, de Mae nagy bánatára, eddig még nem estem le a seprűről.
− NEEEEEEEEEEEEEEEEEEE, most tele lesz női kromoszómákkal a pólóm! – visítom drámaian, ahogy próbálok elhúzódni az ölelése elől, hiszen még a családban sem szeretem néha, ha ölelgetnek, nemhogy saccra kétszáz méter magasban ölelgessen egy LÁNY, aki a bolond emuját keresi. Szeretlek Imani, de azért nem annyira, hogy könnyek közt összeboruljunk.
− Akkor azt mondod, bumm-bumm? – tűröm fel a felsőm ujját. A pálcám vidáman szikrákat hány a kezemben, és szerintem ennek köszönhetően olyan égésálló lettem már az évek során, hogy akár egy lángszóróval is nekem eshetnének.
Odalent a kopogószellem-horda elvonul, Hóborc pedig megindul felénk, így megvárom, hogy mit akar tőlünk.