Ez a nap egy örökkévalóságnak érződik és kezdem úgy érezni, hogy soha se ér véget. Az idő is rosszabbra fordult, az égen villámok cikáznak, az eső pedig már nem csak apró cseppekben hullik alá, hanem ömlik, szinte mindent elmosva, megtisztítva. De anyám teste már békében pihen a családi kriptában, idebent pedig a vendégek jókedvűen lakomáznak és isznak, mintha ez az alkalom egy csodálatos ünneplésre adna okot. Nem helyes... ez nem helyes. Sohase szerettem a halotti torokat, én a halált nem vagyok képes megünnepelni, inkább csendes gyászban tenném, most erre még sincs lehetőségem. Még nincs. Astoria Malfoy fia vagyok, kötelességem részt venni a lakomán, méghozzá apám mellett ülve, egyenes háttal, komoly ábrázattal és jóképet vágnom az egészhez, de belül úgy érzem, hogy egyre jobban széthullok és egyre nehezebb tartanom magam. Sok emlék szóba kerül a vacsora alkalmával, szépek és borúsak, nekem pedig a szívem darabokra szakad. El akarok vonulni, elmenekülni mindenki elől és csak sírnék egy sarokban, kiadva fájdalmam, de erre vajon mikor lesz lehetőségem? Albus is hiányzik, mennyivel könnyebb lenne minden, ha most itt lehetne, mellettem. De mások nem néznék jó szemmel, tisztában vagyok vele, elvégre Ő Harry Potter fia, az itt jelenlévők pedig nem éppen az aurorparancsnok fiát, Voldemort nagyúr legyőzőjének a fiát akarnák mellettem látni. Apám se engedné, hiába írta azt anyám, hogy a nyáron eljöhet majd hozzánk és itt tölthet egy hetet. Erre attól tartok, hogy már nem lesz lehetőség. Minden széthullik körülöttem... Letekintek az előttem fekvő tányérra, amiben rengeteg finom étel van, de én szinte hozzájuk se nyúltam. Minimálisan szólalok meg, csak akkor, amikor muszáj és alig várom, hogy felkelhessek végre és odébb mehessek. Néhányan időközben távoznak, de sokan maradnak még, szerintem reggelig nem lesz csend a házban. Nem szokásom alkoholt inni, őszintén szólva soha se szoktam, most mégis töltök magamnak egy pohár whiskyt és azzal a kezemben vonulok félre, egy távoli sarokba az egyik kandalló közelébe. Úgyse foglalkozik velem senki, így leülök egy fotelbe, nagyot sóhajtok, majd kortyolni kezdem az erős italt, amelytől vágok egy fancsali képet, még a testemen is megjelenik néhány libabőr, de nem foglalkozom vele. Talán igazuk van azoknak, akik isznak, hogy az alkohol enyhíti a fájdalmat. Bármit megtennék most azért, hogy könnyebb legyen.
Vendég
Csüt. Júl. 01, 2021 8:04 am
Scorpius && Daphne
► Could you come back and stay a while? ◄
Az élet kiszámíthatatlanságára akkor döbbentem rá újfent, mikor néhány héttel a hazatérésem után új tragédia ért. Máig nem tudom eldönteni, hogy ez a büntetésem-e, amiért gyenge voltam és nem bírtam elviselni a szüleink halálát. Most pedig épp csak hazaköltöztem, máris újabb taggal gyarapodott a Greengrass család a fátyolon túl. Draco gyásztávirata váratlanul ért és azóta ostorozom magam, amiért nem vettem észre időben az intő jeleket. Tudnom kellett volna, éreznem kellett volna, hogy a húgom elhagyni készül minket. Bár tudnám, hogy megbocsátotta-e valaha, hogy csakúgy, mint a családomat, őt is magára hagytam hat hosszú évre, míg újra felépítettem magam az idegösszeroppanás után. Apánk elvesztése után. Az első sokk után, de még mindig önvádtól kínlódva ajánlottam azonnal segítséget Draconak, hisz egy temetés megszervezése a veszteség miatt borzasztóan megterhelő lehet neki. Persze akkor abba még bele sem gondoltam, hogy Astoria hátrahagyott maga után egy fiút is, a keresztfiamat. Ha csak eszembe jut, hogy Alex alig egy évvel idősebb Scorpiusnál, a hideg is kiráz a gondolatra… A temetés viszontagságok nélkül zajlott le, már amennyire egy ilyen eseménynél az elvárható. Nem akartam nagy port kavarni a szertartáson, így a családtagok mögött húzódtam meg és csak néhányan jöttek oda részvétet nyilvánítani hozzám. Voltak, akik meg sem ismertek, de olyanok is, akik összesúgtak a hátam mögött. Nem áll szándékomban olyat tenni, ami szégyent hozhatna erre a szent eseményre, de néhány jeges pillantással az összes összesúgót sikerül elhallgattatnom egy időre. Ez itt a húgom temetése, mindenki köteles akképp is viselkedni, máskülönben én magam kísérem ki őket a Malfoy kúria kapujáig, hogy szívélyesen megköszönjem nekik a részvételt. Vannak, akik maguktól is érzékelik, hogy maradásukkal az illendőség határait súrolják, de még mindig többen vannak, akik mulatoznak a szalonban. A svédasztal és az önmagukat újratöltő dekantálók kiszolgálják minden igényüket. Még csak véletlenül sem lehet okuk panaszra a vendéglátás miatt. Persze ez a házimanók érdeme is. Az este folyamán végig figyelem a szemem sarkából a legfiatalabb Malfoyt, de tapintatosan nem megyek oda hozzá, míg azt nem látom, hogy valóban társaságra lenne szüksége. Bár közel állunk egymáshoz – már amennyire hat év levelezés után közel állhatunk –, mégsem gondolom, hogy a részvétnyilvánítások és sajnálkozások közepette bármivel is javítani tudnék az estéjén. Ez nem az a pillanat. - Mondhatnám, hogy idővel jobb lesz, de ez nem igaz. Csak a fájdalom halványodik majd el valamelyest és a szép emlékek maradnak meg az emlékeidben.. – teszem a vállára a kezem, ahogy mögé lépek. Nos, van némi tapasztalatom ebben a kérdésben. Ha valaki tudja milyen érzés elveszteni a szüleit majd összeroppanni a súly alatt, az én vagyok. De erre most legkevésbé sem szeretném emlékeztetni. - Kivéve Madam Malkin nevetséges kalapját, azt hiszem az egy életre a retinánkba égett.. – próbálok meg legalább egy halovány mosolyt csalni az arcára, majd megkerülve a fotelt, félig elhelyezkedem a karfáján és átölelem a vállát. Nem, nem szándékozom leteremteni, amiért egy pohár whiskeyt találok a kezében. Ez nem az a pillanat, amikor meg akarom neki mondani, hogy mit tegyen. Sőt, ha Draco kérdezne rá, szemrebbenés nélkül mondanám neki, hogy én adtam a fiának az italt, akkor is, ha egyáltalán nem tetszene neki ez. Mindenki másképp gyászol.
Vendég
Csüt. Júl. 01, 2021 9:37 am
Daphne & Scorpius
A temetés estéje
Alig várom, hogy elvonulhassak, de túl messzire még nem mehetek, még látniuk kell, hogy itt vagyok, de legalább találok egy nyugodt helyet ebben a hatalmas kastélyban, ahol rövid időre nyugtom lehet. Mégse engedhetem meg magamnak, hogy a gyász legyőzzön, erősnek kell maradnom és talán ezért az ital, melyet lassan kortyolgatok. Nem ízlik, egy picit sem, de bízom jótékony hatásában. Ha pedig véget ér ez az egész felfordulás, akkor elvonulok a szobámba. Hozzám is többen odajöttek részvétet nyilvánítani, amit természetesen komoly képpel, illendően fogadtam, ahogy azt apám elvárja tőlem, és őszintén szólva többet nem is akarok. Fájna beszélnem arról, ami történt, még túl közeli a gyász, így megremegek akaratlanul is, amikor az ismerős hang felcsendül mögöttem, a női kéz pedig vállamhoz ér. Felkapom fejem, a kék íriszek pedig mérhetetlen fájdalomról árulkodnak. - Daphne... - mondom ki halkan a nevét. Régen láttam már, talán túl régen és bár tudom, hogy segített a temetés körül, én arra az időre elvonultam. Most se könnyebb, de tudom, hogy neki se volt az. Nem véletlenül ment el oly sok évre, de a hiányát én is éreztem, nem csak anyám. Mondanom kellene valamit szavaira, mégse jönnek a válaszok... túl mély a seb. De aztán megköszörülöm picit a torkom, tudom, hogy össze kell szednem magam, nem mutathatok gyengeséget, még Ő előtte se. Vagy talán igen? Ránéznem is fáj, mert bizonyos vonásai annyira hasonlítanak anyuéra... - Akár csak a Tieidben... - mondok végül ennyit, mert ennél több nem megy. Madam Malkin említésére bár máskor jót mosolyognék, most nem megy, ajkam se rándul, csak nézek magam elé, egészen addig, amíg mellém nem ér és át nem öleli a vállamat. Abba ismét beleremegek és bár eleinte megfeszül testem, maradok úgy, ahogy voltam, némi idő után engedek neki és finoman nekidőlök, mert... mert szükségem van rá. Szükségem van valakire most ezekben a percekben, aki megért és akibe több emberi érzés szorult, mint az apámba. Ő is elveszítette a testvérét, nem csak én az anyámat, jól tudom. - Azt hittem, hogy több időm lesz vele... Miért nem mondták el, hogy ennyire beteg? - láttam rajta, hogy gyenge, de bizakodtam, hiszen mindig megnyugtattak, hogy nem lesz baj. Anyám még a nyárra is tervezgetett, Albust is meghívta volna hozzánk, de most minden összeomlik. Miért nem tudhattam, hogy baj van? Felnézek Daphne-re, kérdőn, hátha Ő tud válaszokat adni, mert ezernyi kérdés kavarog bennem. - Apámat mintha meg se viselte volna... - be kellene fognom. Nem szabadna apám ellen felszólalnom, még ennyire se, mégse tudom tartani a számat. Most csak ketten vagyunk és én bízok Daphne-ban, Ő nem adja tovább azt, amiről beszélünk. Remélem nem, bár... ha apám meghallja se érdekel. Hogy lehet ennyire rideg?
Vendég
Csüt. Júl. 01, 2021 10:04 am
Scorpius && Daphne
► Could you come back and stay a while? ◄
Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a húgom állhatatosan küzdött minden evilágban töltött percéért, most viszont mégis azt kívánom, bár lett volna erősebb. Bár tudott volna maradni még köztünk. Csak egy kicsit. Persze nem lehetek ennyire önző. Már évekkel ezelőtt kiderült, hogy az állapota súlyos, még mielőtt elmentem volna. Mégis abban reménykedtem, hogy Draco megtalálja a módját, hogy segítsen rajta. A legjobb medimágusok vizsgálták ki tengeren innen és túl. Tudom, hisz nekem időről időre beszámolt az állapotáról, a kétségeiről, de arról nem, hogy mennyire gyenge már. Talán ő maga is belefáradt abba, hogy minden nap egy újabb csatát vív meg a halállal. Fel sem foghatom, mit élt át. Mégis megfordul a fejemben a gondolat, hogy talán azért most és azért így alakította az élet a szálakat, mert az érkezésemmel Astoria biztos lehet abban, hogy a fia mellett lesz valaki, akire számíthat. Nem szeretném Draco érdemeit elméltatni, vagy megkérdőjelezni őt apai mivoltában, de mégsem olyan, mint az anyja. Persze én sem vagyok olyan. Astoria egyszerűen pótolhatatlan mindannyiunk életében. - Borzasztóan sajnálom, hogy elvesztegettem hat évet... - ismerem be, bár ettől függetlenül igaza van. Az én emlékeimben is csak a szép emlékek maradnak meg. A homályos, kissé fakó gyerekkoriakkal kezdve, egészen az utolsó napokig, mikor még mindig képes volt nevetni. Szinte előttem van a kép az esküvőjéről, arról, és amikor először a kezében tartotta Scorpiust. Mégis olyan rövid idő alatt meglett a baj. Mikor azonban érzem testét az enyémnek dőlni, biztos vagyok benne, hogy benne is megtörik valami. Túl sokáig kellett tartania magát mások előtt, figyelnie minden gesztusára, pedig ő még csak egy gyerek. Draco pedig szigorú hozzá, ezt jól tudom. Próbálom nyugtatóan simogatni a vállát és a hátát, de csak óvatosan, épp csak éreztetni szeretném vele, hogy mellette vagyok. Nem mondom, hogy nekem nem nehéz, mert borzasztó belegondolni, hogy a szívem kínlódva vágyik arra, hogy Astoria üde mosollyal forduljon be a szalonba, kezében egy ezüsttálcányi aprósüteménnyel és kínálja végig a vendégeket, akik az ő tiszteletére gyűltek össze, mint minden egyes születésnapján tette hosszú évekig. De a vendégek közül most senki sem várja a felbukkanását, hisz épp ma délután vettünk tőle örök búcsút. A szívem szakad bele. - Biztos vagyok benne, hogy a húgom jó okkal döntött így. Apádnak pedig nem volt sok választása, mint tiszteletben tartani a kérését. - próbálom lecsendesíteni benne a dühöt, ami csak tehetetlenné teszi. Ilyen fiatalon még nem kellene tudnia milyen a gyász, de az élet kifürkészhetetlen. A szemeibe nézve pedig konstatálom, hogy bármennyire is szeretném, nem tudom elmulasztani a fájdalmát. Nem tudom visszahozni a húgomat a halálból. - Astoria tudta, hogy nem maradt már sok ereje, de sosem hagyott volna itt téged, ha egy percig is tud még küzdeni.. - simítom meg az arcát, bár a hangom elcsuklik a mondat közben, de képes vagyok összeszedni magam és visszahúzom az ölelésembe, mielőtt még azt látná, hogy én is teljesen elgyengülök. - Ne légy hozzá túl szigorú.. Ő is gyászol, csak ő másképp. Draco még nem olyan nevelést kapott, mint te.. - próbálok halkan utalni arra, hogy a mi időnkben a fájdalom kimutatása egyet jelentett a gyengeséggel. Belőlünk Greengrass-ekből azonban - fiúgyermek híján - megpróbáltak olyan erős nőt faragni, akik minden helyzetben megállják a helyüket. Nos, azt hiszem elmondhatom, hogy a húgom erősebb volt, mint én valaha leszek.
Vendég
Csüt. Júl. 01, 2021 10:40 am
Daphne & Scorpius
A temetés estéje
Tisztában vagyok vele, hogy anyám elvesztése nem csak az én számomra fájdalmas, hiába én voltam a fia, voltak testvérei, akik szerették őt. Daphne hat éve elveszítette a szüleit, most pedig a húgát... Felfogni se tudom, hogy mit élhet át, mégis jóval erősebb nálam. Erősebbnek látom magamnál és azzal, hogy eltűnt évekre bár fájdalmat okozott mindannyiunknak, mélyen belül megértettem a döntését és elfogadtam. Nem véletlenül nincs harag a szívemben vele kapcsolatban. - Tudom. Ne emészd magad. - attól csak még fájóbb lesz. Felpillantok rá, szeretnék valami biztatót mondani, mégis egyelőre nehéznek érzem, de jóleső, hogy idejött hozzám, hogy itt van velem és végre valakivel lehetek őszinte. Ő nem az anyám, mégis közel áll hozzám és jelenleg Ő itt az egyedüli mentsváram. Lágyan nekidőlök, alig láthatóan, de számára érezhetően és halkan sóhajtok, ahogy simító kezét megérzem. Mégis óvatos, nem mutat távolról se gyengének, pusztán vigasztalónak, én pedig nem borulhatok most a nyakába, egyszerűen nem tehetem meg. Túl sok kérdés van bennem, úgy érzem, hogy hazudtak nekem, amiért nem tudhattam meg korábban, hogy mekkora a baj. Miért így kellett ennek az egésznek történnie? Anyukám mellett lehettem volna az utolsó időszakban, így akartam volna cselekedni, bár mélyen belül jól tudom, hogy nem akarta, hogy olyan állapotban lássam, nem akarta, hogy én gondoskodjak róla és azok legyenek az utolsó emlékeim... Így az anyukám maradhatott, az életvidám, mindig erős nő, aki a fájdalmakat is büszkén viselte. Ő... Ő tökéletes volt... Számomra mindig az marad. - Mindig van választásunk. - csak ennyit mondok, de persze, apámnak így könnyebb volt, ahogy most is az, mert nem kell velem foglalkoznia. Néhány napot itthon töltök majd a temetés után, csak később térek vissza a Roxfortba, bár előre érzem, hogy ez nem jó ötlet. Úgyse lesz úgy az apám, ahogy anyám az anyám volt... az iskolában viszont ott lenne Albus. Mégse rohanhatok hozzá. Most nem. A további szavak viszont mélyre hatolnak, szinte marnak, miközben nagyot nyelek, az arcsimítás pedig túl sok lesz. Muszáj félrenéznem, lesütnöm tekintetem, visszapislognom kikívánkozó könnyeimet. - Tudom... én tudom... önző vagyok, amiért azt akarom, hogy itt legyen. - hiszen fájdalmai voltak és szenvedett. Mégis oly nehéz nélküle ezen a világon, de talán Daphne-nek igaza van és idővel könnyebb lesz. Fejem visszahajtom a nő vállához, de nem viszonzom az ölelést, próbálok még kemény maradni, de apám nyomaiba se érhetek. Ő... Ő teljesen más, mint amilyen én vagyok, de tény, a nagyszüleim keményen nevelték. Engem is úgy akart, de anyám győzedelmeskedett, inkább az Ő fia vagyok, sem mint apámé. - Neki csak az számít, hogy legyen egy fiú utódja, aki továbbviszi majd a család nevét, de én nem érdeklem. - így érzek. Mindig is így éreztem. Anyám megadta neki a fiút, akire oly nagyon vágyott, mégse adott soha se szeretetet. Anyám nélkül elveszett lennék, de felnevelt és tudom, hogy már nem vagyok gyerek, ideje felnőnöm és nélküle is a sarkamra állnom. Hinnem kell benne, hogy menni fog. Anyámért, mert Ő ezt akarná. - Most már itt maradsz, ugye? - pillantok fel rá ismét, remélve, hogy az újabb gyász miatt nem dönt ismét a távozás mellett és utazik el ismét hosszú időkre. Nekem szükségem van rá, szeretném, ha a közelben lenne. Nem akarom, hogy elmenjen és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Vendég
Csüt. Júl. 01, 2021 11:25 am
Scorpius && Daphne
► Could you come back and stay a while? ◄
Nem tudom tagadni, hogy mardos a bűntudat, mert a saját gyerekeimet elhanyagoltam az évek alatt és önző módon arra koncentráltam minden erőmet, hogy végre valahára kilábaljak a depresszióból és magam mögött hagyjam a sok fájdalmat, amit a szüleim elvesztése okozott. De nem csak őket hagytam hátra és bár Levint mintha láttam volna futólag az eseményen, a gyerekeim nem jelentek meg - bizonyára azért, mert tudták, hogy itt esélyünk sincs elkerülni engem. Őszintén szólva bármennyire is csalódott vagyok ezért, nem hibáztatom őket érte. Nem szeretném azt mondani Scorpiusnak, hogy nem csak emésztem, de okolom is magam a történtekért, így inkább egy hosszabb pislogásba sűrítem és lenyelem a mondandómat. Nincs szüksége most még arra is, hogy ilyen súlyokat helyezzen a vállára bárki is, hát még a tulajdon keresztanyja. - Draco is el tud gyengülni, ebben biztos vagyok... - sóhajtok halkan, ügyelve, hogy az iménti mondatot ne hallják a körülöttünk jól szórakozók. Ha nem is mutatja ki úgy, ahogy Scorpius az anyjától megszokta, akkor sem kételkednék abban, hogy szereti a fiát és egyszerűen csak meg akarta óvni attól, amit ő maga is csak nehezen tudott elfogadni. Hogy el fogják veszíteni a nőt az életükből. Mindketten. - Nem vagy önző. Ez teljesen normális.. - nyugtatom meg vagy legalábbis teszek egy próbát. Nagy eredményt nem várok és nem fogok csalódni, ha továbbra is zaklatott marad, mindössze annyi történik, hogy úgy viselkedik, mint bármelyik másik gyerek, aki épp elveszítette az anyját. Csak erősebb. Mert Draco ezt megköveteli tőle. Bár nem figyelem az apját, sejtem, hogy titkon néha ráles a fiára, mert nem hagyhatja, hogy gyengének tűnjön a családjuk. Ez azonban nem az a pillanat, mikor foggal-körömmel kellene harcolni a Malfoy névért. - Pontosan így éreztem, mikor anyám meghalt. Nagyon nehezen engedtem el őt. De nekem akkor ott volt Astoria, neki pedig én. Neked pedig itt van az apád, tudom, hogy azt hiszed, hogy érzéketlen, de csak máshogy gyászolja anyádat. És itt vagyok én is.. - mosolyodok el gyengéden. Szívesen kezdeném el simogatni a haját nyugtatásképp, de visszafogom magam, mert pontosan tudom, mi az illendő ilyen helyzetben. Valószínűleg az aranyvérű népség zöme már azt sem nézné jó szemmel, hogy Scorpius vigasztalásra szorul, de őszintén szólva el a legkevésbé sem érdekel, mikor az unokaöcsémről van szó. Talán egy kicsit nekem is jót tesz a jelenléte. Már-már olyan, mintha a saját fiam lenne, pedig Alex valószínűleg a háta közepére sem kívánná, hogy megöleljem. Carol pedig... Az egy másik téma. - Ez közel sem igaz.. - cáfolom meg szavait lepillantva rá. Óriási butaságot hord össze az apjáról. Borzasztóan hosszú napon vagyunk túl, amit csak tetéz, hogy érzelmileg is megterhelő volt. Hogyisne lenne az, mikor egy csöppnyi napsugárral lett kevesebb a világ, mikor a húgom elment. De ez nem indokolja azt, hogy kétségbe vonja az apja szeretetét. - Fontos vagy neki. Őszintén szólva elég furcsa, hogy nem szorosabb a kapcsolat köztetek, de biztosan van ok a viselkedésére.. - próbálom csitítani, mielőtt az egészből annyi maradna meg neki, hogy az apjának csak a családjuk nevének fennmaradása számít. - Még emlékszem mennyire megviselte őt, mikor kiderült Astoria betegsége. Sokkal rosszabb állapotban volt, mint a húgom, pedig tudjuk, hogy Draco elég sok mindent kibír... Talán ez a helyzet titeket is közelebb hoz egymáshoz - próbálom biztatni, hátha nem haragítom magamra. Én bízom a legjobbakban, márpedig valaki kell, akire számíthat. És a legjobb lenne, ha az apja személye lenne előtte a példa. Bár Draco részéről csupán egy nagy kérdőjel van bennem azzal kapcsolatban, hogy hogyan tervezi a továbbiakat. Nem mertem megbolygatni ezt a témát, a beszélgetéseink ezidáig csupán a temetés ügyintézésére koncentrálódtak. - Nem megyek sehová! - nyugtatom meg őt és újra megsimítom a vállát. Azt már nem teszem hozzá, hogy erre több okom is van. A legfőbb, hogy a gyerekeimet is megbékítsem és valamilyen kezdetleges anyai kapcsolatot alakítsak ki velük. Sajnálom, hogy Astoria tanácsát már nem tudom kikérni.
Vendég
Csüt. Júl. 01, 2021 12:18 pm
Daphne & Scorpius
A temetés estéje
Tisztában vagyok azzal, hogy Daphne számára is ugyanolyan fájó anyám elvesztése, főleg, hogy oly sok időt távol töltött tőle és egyben a családjától is, de most túl gyenge vagyok ahhoz, hogy én nyújtjsak vigaszt, pedig talán meg kellene tennem. Oly sok mindent kellene tennem, mégis képtelennek érzem magam rá. De hogy apám is el tudna gyengülni? - Nekem vannak kétségem e téren. Ő sokkal erősebb nálam... - ez tény. De én nem ismertem Őt fiatalabb korában, csak azt az énjét ismerem, akit láttatni engedett és kétlem, hogy könnyeket hullajtana anyám után, hiába tudom biztosan, hogy mennyire szerette. Mert szerették egymást, anyám boldog volt vel, csak valahogy az apa-fiú kapcsolat ment nehézkesen, és magam sem tudom, hogy miért. De Albusnak se tökéletes a kapcsolata az apjával, mégis, ott számomra láthatóbbak az okok, mint nálunk. Talán apám gyengének tart... lehet, hogy más fiúra vágyott volna. Önzőnek érzem magam azért, amiért szeretném, ha anyám még itt lenne, pedig most már jól tudom, hogy mekkora fájdalmai lehettek. Nem azért hagyott hátra, mert így akarta, hanem mert... mert képtelen volt tovább harcolni. Felnézek Daphne-re, amikor a saját anyukáját hozza szóba, a nagyit, majd elgondolkodok szavain. - Lehet, hogy nekem is könnyebb lenne, ha lenne testvérem. - unokatestvéreim persze vannak, de az... az egészen más. Nem olyan szoros a kötelék, mint a normális testvéreknél. Egykeként nehéz az élet, főleg ilyen apával, ezt tartom továbbra is. - Apám olyan, mintha itt se lenne... nem úgy, mint az apám, de igen, te itt vagy és nagyon örülök, hogy... hogy maradtál. - hogy nem távozott Ő is sokakkal együtt, pedig Levin is itt volt, de a gyerekeiket nem láttam. Nem is figyeltem őszintén szólva, Levinnel viszont beszélgettem egy kicsit, Ő rá ezért emlékszem ilyen tisztán, míg sokan mások szürke ködfelhőknek tűnnek. Teljesen lélekben nem voltam itt a temetésen, inkább csak testileg. Nem biztos, hogy jó ötlet visszakanyarodni apámhoz, de ki kell mondanom most azt, ami bennem van, Daphne-vel pedig lehetek őszinte. Úgy érzem, hogy lehetek. De hogy ne lenne igaz? - Honnan tudhatnád? - már azt, hogy fontos vagyok neki. Nem akarom felemlíteni, hogy az elmúlt hat évben nem volt itt és bár leveleztünk, semmi pozitívat nem hallhatott tőlem, és kétlem, hogy apám ódákat zengett volna a remek kapcsolatunkról vagy arról, hogy milyen fontos neki egy szem fia. - Ok? Egyszerű az ok, aranyvérűek vagyunk, Malfoyok, a vér kötelez! - érzéketlennek kellene lennem nekem is, jól tudom, de anyám tett róla, hogy én más legyek és jobban hasonlítsak Ő hozzá, mint a Malfoy család többi tagjához. - Had ne sajnáljam! - már apámat azért, mert még Ő volt rosszul, amikor anyám lett beteg. Nem is szóltak róla... És hogy ez a helyzet közelebb hozna minket? - Kétlem... - felelek csak ennyit, de érezhetően elutasító vagyok és haragos. Jó okom van ilyennek lenni. Nem hiszek már a gyermeki mesékben. - Akkor jó. - ne is menjen sehova, mert itt van rá szükség. Iszom egy kortyot a kezemben lévő rémes italból, de egyelőre nem érzem, hogy pozitívan használna bármit is, majd inkább megköszörülöm a torkom és hátradőlök a fotelben. Igyekszem témát váltani, beszélgetni... - Az unokatestvéreim hogy fogadtak? Ti... ti rendben vagytok? - mint család. Tudom, hogy haragudtak az anyjukra és őszintén szólva jogosan, hiszen itt hagyta őket, de vajon milyen most náluk a helyzet? Érdekel, hiszen közeli rokonaim és valami másról akarok most már beszélni és másra gondolni, legalább csak néhány percre. Lehet, hogy Daphne számára ez nehéz téma, de velem beszélhet erről. Tudom, még csak 15 éves vagyok, de nem a korom határoz meg.
Vendég
Szer. Júl. 28, 2021 3:16 am
Scorpius && Daphne
► Could you come back and stay a while? ◄
Mégis mi biztatót mondhatnék én? Bármi is az, nem tőlem kellene hallania, nem nekem kellene vigasztalnom őt, nem belőlem kellene erőt merítenie ahhoz, hogy Malfoyhoz méltóan tudja végigcsinálni a temetés utáni hajcihőt, ahogy azt elvárják tőle. Ez korábban sem volt másképp, tőlünk is elvárták annak idején, hogy udvariasan bólogatva, rosszalló pillantások nélkül üljük végig a halotti tort apánk temetése után. Évek elteltével sem könnyű visszagondolni rá, de akkor legalább a húgom ott volt nekem. Sokkal erősebb volt, mint én. - Tudod, én ugyanezt gondoltam a húgomról. Még mindig így gondolom. Nagyon erős nő volt, és ez benned fog tovább élni. Küzdött ezért. Erős férfinak nevelt téged. Mindketten annak neveltek... - teszem hozzá, mert bár tudom, hogy Astoria sokkal közelebb állt az unokaöcsémhez, Draco legjobb belátásra szerint neveli a fiát. Talán vannak hibái, de melyik szülőnek nincsenek? Nem gondolnám, hogy ezért meg kellene kérdőjeleznem a szándékait vagy azt, hogy milyen apa. Apró, de annál fájdalmasabb mosoly húzódik az arcomra, csak azért nem sóhajtok nagyot, mert tudom, hogy épp engem figyel. Minden rezdülésemet. Nem mondhatok neki ellent, nekem is ott volt a húgom, mikor szükségem volt rá és Carol is ott volt Alexnek, mikor én nem tudtam mellettük lenni. - Apád másképp gyászol. Velem sem beszélt.. - próbálom meg csitítani egy kicsit a heves érzéseit irányában. Fogalmam sincs, sikerrel járok-e, de ha meggyőzni nem is tudom, talán megkérdőjelezi a szavai igazságtartalmát. Abban ugyanis biztos vagyok, hogy nem azért nem kommunikál vele, mert nem tartja fontosnak. Talán csak nem tudja mit mondhatna.. Sokszor én is nehezen találom a szavakat. - Bárhogy is lesz, itt leszek, amikor csak szükséged van rám! Ha tanácsra van szükséged, ha csak beszélgetnél... - ejtem ki a fájdalmas szavakat a számon. Szerettem volna évekkel ezelőtt ezt mondani a gyerekeimnek is, sőt, most is szeretném ezt mondani nekik, de nem sok hitele lenne a szavaimnak a szemükben. Őszintén nem tudom őket hibáztatni ezért, mégis az én számban gyűlik a keserűség a gondolatra. Nem lett könnyebb az életem. - Ez nagyon egyszerű, Scorp. Nekem is fontosak a gyerekeim. Ezt egészen addig nem fogod megérteni, amíg nem lesz neked is gyereked. Legyél bárhol, csinálj bármit, nem lesz annál fontosabb, hogy a fiad... vagy lányod biztonságban legyen, jó helyen... Félre ne értsd, szerintem is rosszul kezeli a helyzetet, és apád egyértelműen nem hibátlan, de nézz csak rám. Nem is lehet megszámolni mennyivel jobb apa ő, mint amilyen anya én vagyok.. - simítom meg a karját. Tudom, ez sovány vigasz, de attól még igaz. Sosem rejtettem véka alá, hogy nem tartom magam jó anyának, bár az elején még hinni akartam benne, hogy egyszer az lehetek. Most, ennyi év után már teljesen biztos vagyok abban, hogy a gyerekeim jobbat érdemeltek volna, de ez nem változtat azon, hogy szeretem őket. S bár nem tudom, hogy Draco fejében mi minden fordul meg mostanság, tudom milyen szülőnek lenni. Kemény. - Csak adj neki időt. Meg egy esélyt.. - kérem halkan tőle, bár valószínűleg épp ehhez nem lesz sok kedve. Megértem őt, nem neki kellene türelmet tanúsítania, nem neki kellene felnőttként viselkednie. De erre legalább addig szükség lesz, míg nem tudok beszélni a sógorommal. Mivel azonban kerül vagy épp legkevesebb jelét sem mutatja annak, hogy hajlandó lenne más egyébről is beszélni, mint a temetés körüli teendők, nem tudom erre mikor kerülhet sor. Csak az biztos, hogy a végtelenségig nem halogathatja. Miközben újabb néhány alak veszi a lapot és fogja végül távozóra, még mindig nem teszek egyetlen megjegyzést sem arra, hogy az alkoholba fojtott bánat sem tűnik el. Elég csak arra ügyelnem, hogy a kelleténél ne igyon többet és időben ágyba kerüljön. Holnapra pedig kialussza majd azt a sok embert, akit ma a háta közepére sem kívánt. - Alex és Carol... - sóhajtok nagyot az említésükre. - Nincsenek elragadtatva a gondolattól, hogy újra Londonban élek. Attól sem, hogy felkerestem őket. Talán csak szembe kellene néznem a ténnyel, hogy egyikük sem kíváncsi rám. De egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy mindkettejüket elveszítettem.. - válaszolok végül. Nem szépítem a helyzetet, a gyerekeim gyűlölnek és minden joguk megvan rá. De csak most ébredtem rá, hogy milyen rövid is az élet. Nem bocsátanám meg magamnak, ha életem végéig haragudnának rám egy döntés miatt, ami azt szolgálta, hogy egyszer visszatérhessek hozzájuk.
Vendég
Szer. Aug. 04, 2021 9:30 am
Daphne & Scorpius
A temetés estéje
Elszorul a szívem, nehéz erősnek lennem, mégis igyekszem külső szemlélő számára annak tűnik, csak Daphne az, akit beengedek a falak mögé, mert szükségem van rá. Bizonyos szituációban anyát látom benne és tudom, hogy ezt nem szabadna így éreznem, de... örülök, hogy most itt van, velem. - Igen, nagyon erős volt és belegondolni is rossz, hogy mennyi fájdalmat élhetett át, mégis mindig mosolygott, volt ereje kedvesnek lenni és törődni mindenkivel. - és én még csak nem is tudtam volna. Ha tudom... ha tudom, akkor sok mindent másképp csináltam volna. Nagyot nyelek, érzem, hogy ismét vissza kell pislogni könnyeimet, de sikerül megtennem. És hogy erős férfinak lettem nevelve? Így van, nem okozhatok csalódást, nem hozhatok szégyent a nevemre, és főleg nem anyámra. - Mégse vagyok elég erős, Daphne... - rászorítok a pohárra, ujjaim elferéhednek némileg, de észbe kapok, így enged a szorítás, majd elhangzanak a következő szavak is tőlem. Ha lenne egy testvérem, most talán könnyebben képes lennék feldolgozni anyám halálát. Támaszkodhatnék rá, de nincs, apám pedig... Ő csak még jobban eltaszít magától. De örülök, hogy Daphne mellettem áll, bár nagyon mélyen belül ott a félsz, hogy ismét elmegy. - Köszönöm! - sokat jelent, amit mond. Felpillantok rá, tekintetünk találkozik és bár próbálnék elmosolyodni, ez nem megy, továbbra sem. De azt mégis honnan veszi, hogy fontos vagyok apámnak? Persze, én is tudom, hogy így van, mégis most mindent negatívabbnak látok, mint eddig bármikor, így nem feltétlenül logikusak a gondolataim, se a számon kiejtett szavak. Daphne magyarázatára és kedves érintésére kicsit tovább fürkészem arcát, majd végül biccentek, jelezve, hogy megértettem. Hibázott, de ezt nem fogom a szemére vetni, mégis tény, apám még itt van, velem. Csak ne hagyjon el... - Rendben van! - sóhajtok halkan. Megkapja apám az esélyt, mert anyám is ezt akarná. Nem örülne, hogyha a családunk széthullana, hogyha eltávolodnánk teljesen egymástól apámmal. Soha se álltunk túl közel egymáshoz, de talán van még erre egy pici esély. De vajon Daphne és a gyerekei rendben vannak? Belül érzem, hogy nem, és a nevek kimondása, a hangsúly, majd a sóhaj minden kérdésemet megválaszolja. - Nagyon sajnálom Daphne. - most én nyúlok keze után, majd finoman ráfogok és megszorítom, miközben felpillantok rá. - Érthető a haragudj, de az anyuk vagy. Meg fognak bocsájtani, csak időre van szükségük. - a tanács tehát ugyanaz, adja ezt meg a gyermekinek. - Hidd el, ha nem szeretnének, nem fájna nekik így az, hogy elmentél. De ha már nem lennél... rádöbbennének, hogy mit veszítettek és mekkorát hibáztak, amikor elutasították a közeledésedet. Idővel belátják majd, de ne add fel! És semmiképpen se fogadd el a jelenlegi helyzetet. - mindketten tudjuk, hogy neki kell tennie azért, hogy visszafogadják Őt az életükbe, arra pedig remélem nem kerül sor, amit mondtam, hogy Daphne halála kelljen ahhoz, hogy megbocsájtsanak neki és ismét észhez térjenek. - Szeretnéd, ha beszélnék velük? - ajánlom fel segítségemet, mert bár jelenleg még nem biztos, hogy jó ötlet lenne, talán a nyáron... az kellően odébb van, addigra talán én nekem is sikerül rendbe szednem magam.
Ez a nap egy örökkévalóságnak érződik és kezdem úgy érezni, hogy soha se ér véget. Az idő is rosszabbra fordult, az égen villámok cikáznak, az eső pedig már nem csak apró cseppekben hullik alá, hanem ömlik, szinte mindent elmosva, megtisztítva. De anyám teste már békében pihen a családi kriptában, idebent pedig a vendégek jókedvűen lakomáznak és isznak, mintha ez az alkalom egy csodálatos ünneplésre adna okot. Nem helyes... ez nem helyes. 
Az élet kiszámíthatatlanságára akkor döbbentem rá újfent, mikor néhány héttel a hazatérésem után új tragédia ért. Máig nem tudom eldönteni, hogy ez a büntetésem-e, amiért gyenge voltam és nem bírtam elviselni a szüleink halálát. Most pedig épp csak hazaköltöztem, máris újabb taggal gyarapodott a Greengrass család a fátyolon túl. Draco gyásztávirata váratlanul ért és azóta ostorozom magam, amiért nem vettem észre időben az intő jeleket. Tudnom kellett volna, éreznem kellett volna, hogy a húgom elhagyni készül minket. Bár tudnám, hogy megbocsátotta-e valaha, hogy csakúgy, mint a családomat, őt is magára hagytam hat hosszú évre, míg újra felépítettem magam az idegösszeroppanás után. Apánk elvesztése után.
