Levin & Scorpius

Rég nem volt már ilyen népes a Malfoy birtok. Időről időre újabb varázslók és boszorkányok érkeznek gyászos, fekete öltözetben, hogy részt vegyenek e szomorú szertartáson. Nekem is indulnom kellene, mégis képtelen vagyok rá. Lábaim szinte földbe gyökereznek, miközben az ablakom előtt állok és végignézek az összegyűlteken, kiknek nagy részét még csak nem is ismerem. Nem értem, hogy mit keresnek egyáltalán itt és semmi kedvem sincs ma erősnek mutatkozni, pedig tudom, hogy apám ezt várná el tőlem. Elveszítettem az anyukámat, aki a világot jelentette nekem, mégis meg kell játszanom magam, hogy az emberek egy erős Malfoyt lássanak, aki méltó a nevére.
Hirtelen fordítok hátat az ablaknak, kapom magamra fekete, elegáns kabátomat, majd sietős léptekkel indulok meg a hátsó kijárat felé. Nem állok még készen erre az egészre, egyszerűen... nem megy. És még csak el se búcsúzhattam tőle.
Utam egyenesen anyám rózsakertjébe visz, az égből pedig lassú cseppekben hullnak alá az esőcseppek, mintha az ég is siratná azt, ki nincs többé. Félúton megállok, fejem hátrahajtom, engedve, hogy az arcomra eső cseppek összekeveredjenek kék íriszeimből előtörő könnyeimmel. Nem törlöm le Őket, most magam vagyok, jogom van ahhoz, hogy könnyeket hullajtsak. Szükségem van pár percre, mielőtt még tovább tudnék menni, de végül összeszedem magam, majd a rózsakertbe érve rogyok le anyám egykori kedvenc kis padjára, ahol oly sok időt töltött velem még gyerekkoromban. Nem tudtam eléggé értékelni az együtt töltött időket, most pedig már nincs többé. Jobb kezemmel rászorítok a pad támlájára, szinte még ujjaim is belefehérednek, majd lehajtom fejem, mélyeket lélegzek, gyászolok csendben. A kellemes rózsaillat is Őt juttatja eszembe és néhány másodpercre a tudatalattim el is hiteti velem, hogy Őt érzem, hogy még itt van velem, de aztán az illúzió szertefoszlik, a valóság hirtelen tör rám, ahogy meghallom a közeledő lépteket. Fejem az érkező irányába kapom és ekkor látom meg apámat, elegáns, fekete öltözetében, hosszú kabátja pedig suhog utána.
- Gondoltam, hogy itt talállak, Scorpius. Indulnunk kell! - zavartan törlöm meg arcom, tüntetve el az árulkodó jeleket gyengeségemről, majd megköszörülöm picit a torkom és felkelek.
- Persze, máris megyek, apám! - még ennyi időt se kaphatok... Elnézek a csodálatos rózsák felé, majd vissza apámra és biccentek. Mellé érve viszont keze vállamra csúszik, mintha mozdulna, mégse teszi. Nem ölel át, képtelen osztozni velem a gyászon, képtelen kimutatni azokat az érzéseket, melyek benne vannak. Néhány hosszúnak tűnő másodpercig tekintetünk találkozik, majd végül velem együtt fordul. Ideje a kriptához mennünk.
Minden szem ránk szegeződik, amikor megérkezünk, én mégis képtelen vagyok bárkire ránézni. Csak követem apámat, lépkedek mellette, egyenes háttal és könnyeimet lenyelve próbálok keménynek tűnni. De anyám koporsójának láttán érzem, hogy megremeg testem. Mégis megállok, próbálok nem az emlékekre koncentrálni, de túl nehéz... nagyon nehéz.
A temetés kezdetét veszi, én pedig már máshol járok. Eleinte még figyelek a szavakra, de idővel képtelen leszek rá. Magamba merülök, összeroskadok, szinte megsemmisülök, mégis ez kivülről nem látszik. Csak állok és telnek a percek, az eső pedig a fejünk fölött létrehozott láthatatlan búrára csöpög, hogy senkit se zavarjon. Akkor emelem fel fejem, amikor a koporsó mozdul, majd a kriptába kerül, melynek ajtaja bezárul.
Az idő telik, nem tudom, hogy ki szól hozzám vagy ki nem, de apám távozik mellőlem, ahogy a vendégek nagy része is. A halotti tor része a vacsora is, ideje bemenni a kastélyba, én mégse tudok megmoccanni, mintha egy kőszobor lennék. Itt akarok maradni... Egy lépést teszek a kripta felé, majd még egyet, végül elé érve kezem a hűvös falra siklik. A szívem majd megszakad... Lehajtom fejem, utat engedek pár könnycseppnek. Most már úgyse lát senki... ha pedig mégis, képtelen vagyok odafigyelni rá. Nem vagyok olyan erős, mint az apám.