Délután óta ülök efölött a cikk fölött. Az idő szalad, én meg nem haladok semmire, mert egyszerűen mostanában olyan, mintha elvesztettem volna a képességem. Tudjátok, azt a szuperhipertitkos és nagyon érdekes képességem, ami segített abban, hogy a vicc rovat tényleg szórakoztató legyen, a rejtvények pedig nem túl nehezek, ám annál élvezhetőbbek. Most meg így... semmi. Üres az agyam. Talán azért, mert tudom, hogy az utolsókat rúgom ebben az iskolában. Már most annyira szomorú és csalódott vagyok, hogy itt kell hagynom, hogy az valami elképesztő. Ugyanakkor viszont nagyon izgatott vagyok, hogy milyen lesz az akadámián, hogy egyáltalán felvesznek-e majd. Mármint a verhetetlen optimizmusom azt mndatja velem, hogy semmi akadálya, de tudom, hogy ez már nem annyira egyszerű sétagalopp, mint amilyen eddig volt az életem. Mert lássuk be, eddig elég jó és könnyű életem volt. A családom és a barátaim mindenben támogattak, mondjuk ebben most sem hiszem, hogy hiányt szenvedek majd, na de bekerülök egy olyan közösségbe, ahol a tanárok nem fognak ismerni, nem fogják azt mondani, hogy "te vagy Percy Weasley lánya? És hogy van az öreg, hát vagy tíz éve nem láttam". Mondjuk az ilyenek nem fognak hiányozni. A családtól mondjuk nem szabadulok, bár igazából nem is akarok. Szeretem őket, meg hogy mindenhol is ott vagyunk. Na de a gondolataim már megint nem arra járnak, amerre kellenének, ideje lenne visszatérnem a való világba. Sztoikus nyugalommal tolom arébb magam elől a papírt, hátralököm a székem, felállok, és nyújtkózkodom egy sort. Már egészen kezd beállni a hátam. - Neked sikerült haladni valamire? - pislogok a tőlem nem messze ülő vörösre. Már csak ketten maradtunk idebent, már csak ketten szenvedünk a fantáziánk hiányától.
Az írás olyan dolog lett az életemben, ami segít kikapcsolni, segít kicsit elrugaszkodni a cseppet sem átlagos életemtől. Az, hogy kutató munkát kell végeznem a cikkek előtt, hogy utána a saját szavaimmal megfogalmazhassam a véleményemet, mindig is fontosnak tartottam, az Ilvermornyban is szerves része voltam az újságíró klubnak, így nem is volt kérdés, hogy amikor Angliába jöttünk, ezt ebben az iskolában is folytatni fogom. Van pár hobbim, amiből képtelen vagyok engedni, és kifejezetten örülök annak, hogy ha el tudom foglalni magam és a gondolataimat. Mióta Caine meghalt azt vettem észre, hogy meglepő módon több lett a szabadidőm, annak ellenére is, hogy sosem tartottam magam egy olyan személynek, aki képtelen meglenni a párja nélkül. Nem, kifejezetten az vagyok, aki tökéletesen képes megállni a saját lábán, és nem igazán van szükségem segítségre, sem arra, hogy lefoglalják az időmet. Caine viszont mindig is szerves része volt az életemnek: ő volt az, aki megmutatott nekem olyan dolgokat, amiket más esetben biztos, hogy figyelembe sem vettem volna, és nem jöttem volna rá, hogy élvezem csinálni, annak ellenére is, hogy azt gondoltam volna, hogy egyáltalán nem illik hozzám. Az írás is ilyen volt, és lám, mi lett belőle.
A gondolatra önkéntelenül is megjelenik egy apró mosoly az arcomon, bár ez inkább szomorú mosoly, mint vidám. Annyira sikerült elmerülnöm a gondolataimban és abban, hogy a múlton merengek, hogy még egyetlen sort sem sikerült írnom az épp aktuális cikkhez, amin dolgozom. Úgy látszik viszont, hogy nem csak én ütköztem ilyen problémákba, hogy még üres előttem a pergamen. Molly kérdésére felrázom magam az emlékezésből. - Nem, nem igazán, hagytam elkalandozni a gondolataimat. - Rázom meg a fejem kicsit csalódottan, saját magammal szemben, hiszen ilyenkor máskor már rég végeztem volna a kiszabott feladattal. - De úgy érzem, hogy mára szerintem hagyom is az egészet. Felesleges erőltetni az agyamat, ha nem akar arra figyelni, amire kellene. - Vonom meg a vállam és már tolom is el magam elől a pergament. - Még mindig van idő rá, majd holnap megírom, amikor úgy érzem tudok rá koncentrálni. Szerintem neked is jót tenne egy kis szünet, akkor könnyebben jönnek az ötletek. Mit szólnál ahhoz, ha csinálnánk valamit, amit még eddig egyikünk sem tett? - Kérdezem meg hirtelen, mert tudom, érzem, hogy Caine pontosan ezt javasolná, ha látná hogy éppen mit össze nem szenvedünk ezek felett a cikkek felett. Így pedig nem fogunk sehova jutni, ha viszont új élményekkel gazdagodunk… akkor talán még esély is van arra, hogy több kreativitás fog elfogni minket.
Vendég
Csüt. Júl. 15, 2021 10:36 pm
Kikka&Molly
Végső elkeseredésemben leírok valamit, de azzal a lendülettel ki is satírozom. Ez a borzalom nem kerülhet többszáz ember kezébe. Mert ez tényleg nem volt más, csak borzalom, nem volt benne semmi szórakoztat, ami valódi és minőségi szórakozást adhat a többieknek. Olyan munkát pedig nem adok ki a kezeim alól, amivel nem vagyok százszázalékosan megelégedve, mert utána hosszú hetekig, hónapokig kísért majd a gondolat, hogy nem volt jó, lehetett volna ezt másként, jobban is csinálni. Azért valahol megnyugtat, hogy jelenleg nem én vagyok az egyetlen, aki nem halad. Mármint ez kicsit gonosz, meg persze jobban örülnék, ha mindenki készen lenne, de így legalább van társaságom, és nem egyedül kell ülnöm itt a sötétben egy üres papír felett. Így, még ha csendben is vagyunk, de lélekben mindenképpen erősítjük egymást. Vagy legalábbis ő engem. - Az a baj, nekem már a gondolataim sem jönnek – szaladnak fintorba vonásaim, a szokatlan csend miatt, ami a fejemben uralkodik. Bár akkor lenne ilyen csend, mikor mondjuk aludni készülök. Olyankor hirtelen minden hülyeség eszembe jut, és aztán nem tudok tőlük pihenni. Igen, lehet ez lesz az, majd elalvás előtt megjönnek a jó ötletek a cikkhez is – legalábbis erősen bízom benne. De egyelőre abszolút nem érzem magam fáradtnak, szóval ez veszett ügy. - Igazad van, egy szünet sosem rossz, pláne ezután, hogy mennyi ideje ülünk felettük. – Fogalmam sincs, hány óra lehet, mert órát nem hordok, a falon meg nincs. Az biztos, hogy több órája ülök az üres papír felett, mert a nap még ragyogóan sütött, mikor bejöttem, és most lemenni készül. durva, hogy megy az idő, ha az ember lánya nem figyel. – Egy ilyen ötletre sosem mondanék nemet. Pláne, ha most csípőből meg tudod mondani, mi az, amit sosem csináltál még, de kipróbálnád – vigyorgok a lányra. Nekem lehet kicsit gondolkodnom kell, elvégre most nem játszik, hogy beszökjek egy elhagyatott kastélyba, vagy blicceljek a metrón, esetleg kiüljek egy rakás papírral és ceruzával az utcára, és rajzokat készítsek az emberekről. Ezeket például sosem tettem még meg, de egyszer szeretném, viszont most nem adottak hozzájuk a feltételek.
