Goldie & Frankie ~ for us, the cinema is not a slice of life, but a piece of cake

Szeretek a muglik közé menni, hiszen az Abszol úton igazán nehezen találsz mozit, én pedig imádom a filmeket. Épp ezért örülök annak, hogy végre sikerült egy találkozót lebeszélni a húgommal, mert manapság annyi minden történt velünk, hogy nem árt, ha egy kicsit kimozdulok. Hátha valamivel jobb kedvem lesz, elvégre mostanában a hangulatom a „rettenetesen szar” és a „kevésbé szar” skálán ingázik.
A Foltozott Üst bejárata előtt várok Goldie érkezésére, hogy együtt onnan induljunk a kedvenc helyünkre. Az elmúlt évek során bátran állíthatom: a környék összes moziját kipróbáltuk, mire megtaláltuk azt, ahol a rágcsa elfogadható áron van, az ülések kényelmesek és a közvetítés minősége is megfelelő.
Zsebre tett kézzel várakozok, majd mikor Goldie felbukkan a színen, közelebb lépek hozzá, és halvány mosollyal az arcomon köszöntöm őt. Azt hiszem, azóta még nem futottunk össze, mióta befestettem a hajamat, így biztos kapok rá valami megjegyzést.
− Szia húgi! – tárom szét a karjaimat, hogy megölelhessem, aztán ha nem figyel, akkor gyengéden összekócolom a haját.
− Na, mi újság? – érdeklődöm, bár egyedül ő érdekel, hogy apával mi van, pont teszek rá. Csakis a húgom hiányzik. Közben elindulok, hogy elhagyjuk az Abszol utat, és megérkezzünk a muglik világába.
Nem tudom miért, de mostanában jól érzem magam köztük. Csak csatangolok a környéken, és felfedezek olyan helyeket, amiket eddig még nem láttam. Most viszont arra koncentrálok, hogy Goldie itt van, így kérdésekkel zaklatom, hogy amúgy milyen filmet szeretne megnézni, mert általában mindig előtte szoktuk eldönteni.

Szokatlan ez az egész helyzet. Eleinte talán kicsit dühös is voltam Goldie-ra, amiért apát választotta, de ráébredtem, rá nem tudok haragudni. Túlságosan is szerettem, így a döntése miatt nem zárkózhatok el előle. Meg aztán, akkor is a kishúgom marad, ha rózsaszín gnómok potyognak az égből. Így nem csoda, ha egyből mosoly kúszik az arcomra, amikor megpillantom őt, és el is nevetem magam, amikor megtorpan egy másodpercre.
Hiányzott az ölelése, bár ezt nem ismerem el, mert ezáltal azt is elárulnám, hogy az ő nagy és erős bátya túlcsordult érzelmekkel. Goldie-nak pedig nem kellett arról tudnia, hogy mi zajlott le bennem, hiszen én vagyok az idősebb, nekem kell figyelnem rá. Még akkor is, ha éppen a rózsaszín köd rátelepedett az elméjére.
Hosszú másodpercekig ölelem hát magamhoz, és talán el sem akarnám őt engedni, hiszen olyan régen találkoztunk utoljára anélkül, hogy ne vesztem volna össze apával. Ezért is akarom kerülni azokat az alkalmakat, amikor át kell mennem hozzájuk, mert annak úgyis mindig balhé a vége.
− Á, semmi extra, magamra öntöttem anya valami hajkezelő löttyét – legyintek vigyorogva, persze ez koránt sincs így, ezért megtoldom némi magyarázattal: − Csak untam már, hogy mindenki azt mondja, hogy olyan vagyok, mint apa. Ezért változtatni akartam egy kicsit.
Egy flegma vállrándítás kíséretében mondom mindezt, hiszen Goldie nagyon jól tudja, hogy mi a véleményem jelenleg apánkról. Semmi jó. Az tuti. De anyát se kellett félteni, ő is rendesen a bögyömben van.
− Ó, ne aggódj. Múltkor Cassandra látogatott meg, és őt is lesokkoltam vele. Szerintem, mindenkit váratlanul ér – kuncogok halkan, hiszen felidézem Cassie arcát, és hát… Kísérteties a hasonlóság a kettejük arckifejezése között. Mondjuk, a húgommal ellentétben Cassie reakciója kicsit negatívabb volt. – De azért köszi.
Jól esik, hogy kapok tőle némi pozitív visszacsatolást, mert múltkor Cassie igencsak elbizonytalanított, viszont még mindig kitartok amellett, hogy szőke akarok lenni. Egyszerűen nem bírok úgy a tükörbe nézni, hogy apám hülye fejét látom magam előtt.
− Mintha, amúgy nem lenne hihető, hogy azok lennénk – nevetek fel. Ritka pillanatok egyike, amikor őszintén kacagok. Manapság nehéz akár mosolygásra késztetni. Egyszerűen sokszor nincs humorom az emberekhez, vagyis bizonyos emberekhez. Így megválogatom, hogy kikkel akarom tölteni a szabadidőmet. És bármennyire is szomorú, amíg a szüleim észhez nem térnek, addig látni sem akarom őket.
− Tényleg odáig vagy azért a srácért, mi? – sandítok rá szkeptikusan, ahogy hallgatom a meséjét. Nem bízom abban a srácban. A fene se tudja miért. Ösztön talán, vagy csak simán féltés. De egyszerűen nem rajongok azért a gondolatért, hogy a húgom körül serte-pertél. Egyszer el kellene beszélgetnem vele egy-két dologról. Elmerülök a gondolataimban, talán még a homlokomat is ráncolom, azonban egy szót sem szólok. Nem akarok összeveszni a húgommal azért, mert más véleményen vagyunk. Elég volt a szüleimet elveszíteni, a testvéremre szükségem van.
− Te is hiányzol – pillantok rá fájdalmas mosollyal. Fogalma sincs róla, hogy mennyire üres az otthonunk, hogy mennyire hiányzik az, hogy random felbukkanjon beszélgetni, vagy hogy mennyire hiányoznak a közös családi ebédek és vacsorák. Annyi minden másképp alakulhatott volna!
Ahogy közelebb húzódik, automatikusan ölelem át a vállánál, húzom egy picit magamhoz, hogy egy puszit nyomjak a homlokára.
Végül arra jutok, hogy talán jobb is, ha nincs otthon. Így nem látja a könnyeimet, a kiborulásaimat, vagy éppen a törött tükröt, amit azóta sem voltam hajlandó megjavítani. Goldie legalább nem látja mennyire darabokra hullik minden.
− A vígjátékok úgyis fájdalmasan pocsékok, hátha megnevettetnek – egyezek bele, majd bevágok Goldie elé, és egy kicsit leereszkedek előtte. A kezeimet hátranyújtom, és oldalra fordítom a fejemet.
− Pattanj fel a hátamra! – A régi idők kedvéért. Csengett a mondatom végén a gondolat, hiszen régen annyiszor cipeltem így, amikor bolondoztunk. Azt akartam, hogy ma csupa jó emlékekkel menjen haza, ha már a haza számára immár egy teljesen másik otthont jelentett.

Ahogy Goldie-ra pillantok, egyszerre vagyok boldog és szomorú. Örömmel telt el, hogy ilyen csodálatos kishúgom van, és keserít el, hogy a szüleink válása szétszakított minket. Elmondhatatlanul hiányzik a jelenléte, a nevetése, az ölelése, az ábrándos csacsogása, vagy a dúdolgatása, amely néha áthallatszódott a szobámba. Most mégis félre kell tennem ezeket a keserédes érzéseket, mert a mai napon nem azért futottunk össze, hogy szomorkodjak neki. Sokkal inkább azért, hogy halljam nevetni, és tudjam, legalább ő boldog.
Viszonzom a mosolyát, és egy pillanatra mégis visszahúzom, hogy megszeretgessem. Elképesztő, hogy ez az év mennyire szeretetéhessé tett. Azóta vágyom arra, hogy megérintsek, megöleljek másokat, amióta Goldie-ék elköltöztek. Akkor döbbentem rá arra, hogy egyből mennyire is egyedül vagyok ezzel a helyzettel.
− Viccelsz? Még videókat is néztem a neten, hogy miként kell hajat festeni. De amúgy egyedül csináltam az egészet – nevetek fel, és őszintén szólva, kicsit most irigylem a metamorfmágusokat, mert nekik nem kell ilyenekkel vacakolniuk. De az tagadhatatlan, hogy anya miatt állandó jelleggel odafigyelek, hogy miként festek, mert nem akarom, hogy elkapjon, és ő igazítson meg rajtam valamit. Az elég ciki.
− Nem tudom. Akárhányszor a tükörbe nézek, őt látom. És nem akarok olyan lenni, mint ő – fintorodok el. Talán ez az oka annak, hogy a szobámban lévő tükör a mai napig sincsen megjavítva, mert így legalább ott nem látom viszont magamat. A húgom szavai viszont szörnyen jólesnek, talán még könnyeket is csalna a szemembe, de nem sírhatok senki előtt.
− Te pedig a világ legjobb kishúga – mosolyodok el, amikor puszit nyom az arcomra, és a vállánál fogva húzom magamhoz, hogy puszit nyomjak a homlokára. Fogalmam sincs, hogy mi lenne velem nélküle. Tényleg ő a mi napsugarunk.
− Őszintén szólva, nem tudom eldönteni, de egyelőre ki vagyok vele békülve – morfondírozok, ahogy belepillantok egy kirakatba, azonban megtorpanok, amikor szóba kerül a babakék. – Azért, ennyire elvetemült én sem vagyok.
Megrándulok, amikor oldalba bök, és el is vigyorodok rajta, de nem viszonzom a gesztust. A kviddics miatti berögzült szokások miatt nem hiszem, hogy túl finom lenne a mozdulatom, bántani pedig nem akarom, így csak elnézem neki, hogy szórakozik velem.
− Látnod kellett volna. Olyan aranyos volt – nevetem el magamat az emlék hatására. Az egy egész kellemes délutánra sikeredett, amit boldogan idézek fel. Ahogy a mozi felé tartunk újabb és újabb emlékek, történetek kerülnek felemlegetésre, és nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam.
− Ja, már akkor is borzasztóak voltak. És a családi borsófőzelék? Épp annyira traumatizált, mint a békák. – A békákkal kapcsolatos ellenérzéseimet James-nek köszönhetem, és remélem, egy nap rászakad a Westminster-palota. Bár ezt a gondolatot nem osztom meg a húgommal, mert lehet a végén a fejemhez vágja, hogy milyen gonosz vagyok.
Ezután felemlegetem azt a srácot, és én nem vagyok ennek a dolognak a híve, és nem is szimpatikus a gyerek, de nem vagyok semmi rossznak az elrontója, így ismét csak lenyelem a véleményemet.
− Remélem, megtalálod vele a boldogságodat – jelenik meg egy apró mosoly az arcomon, és nagyon ajánlom annak az Astor-gyereknek, hogy viselkedjek, különben a terelőütőmmel fogom kiverni az összes fogát, ha bántja a húgomat.
− Én? – emelem fel a kezeimet. – Eszem ágában sincs belefolyni a szerelmi életedbe. Csak annyit mondok, hogy ha megbánt téged, akkor halott ember – vonom meg a vállamat, de szerintem apa is hasonlóan reagálna annak ellenére, hogy néha akkora egy Mimbulus mimbletonia, hogy az már fáj.
Nem is kívánok sokat beszélni erről a témáról, mert tudom jól, hogy mindketten másként látjuk ezt az egészet. Én örülök annak, ha a testvérem boldog, de ettől függetlenül, akármikor ránézek a srácra, viszket a tenyerem, hogy bemossak neki egyet.
A mai nap kicsit hullámzó a kedvem, de igyekszem egyben tartani magamat, és nem mutatni, hogy nem érzem teljesen jól magamat. Nem szeretném, ha Goldie-nak miattam fájna a feje.
− Így van – bólogatok hevesen, mielőtt még bevágnék elé, hogy a hátamra vehessem. – Néha egy kicsit mindenkinek meg kell őrülnie. Örülj annak, hogy csak cipelni akarlak, és nem csináltatok egy tetkót, ahogy Cassie múltkor poénból felvetette – vigyorodok el, bár abban biztos vagyok, hogy az már tényleg kiverné a biztosítékot odahaza. Mondjuk, nem mintha annyira érdekelne a dolog.
− Ugyan már! – horkantok fel, hiszen a kviddics miatt folyamatosan edzésben tartom magamat, szóval a húgom már-már pillekönnyűnek számít. Nem is izgatnak a kérdő pillantások. El akarok feledkezni a környezetünkről, és a pillanatnak élni. Goldie-t a lába alá nyúlva tartom meg, és olyan váratlanul ér a megszólalása, hogy egy másodpercre megcsúszik a kezem.
− Én is szeretlek, húgi – mosolyodok el, miután ismét magabiztosan tartom őt, és indulok el ismét. Hogy a viharba ne szerettem volna? Ő volt az én imádnivaló kishúgom.

Goldie jelenléte szörnyen hiányzik az életemben, hiszen a családunk szemefénye. Márpedig ő a legrosszabb napjaimon is képes lecsillapítani, és mosolyt csalni az arcomra. Most pedig azt érzem, hogy bármennyire is próbálok belé kapaszkodni, közös programokat szervezni vele, valahogy mégsem ugyanolyan, mint amikor egy házban laktunk. Sose zavartam ki őt a szobámból, mert éppen nem érek rá, hiszen mindig jó testvérek voltunk, és most megadnék mindent, ha esténként a szobámban kuksolna, és mesélne mindenféléről. De a lakás a távozásuk óta csendes, csupán akkor telik meg zajjal, ha felemelem a hangomat, vagy az ajtókat csapkodom. Egyébiránt a szobámban kuksolok, vagy pedig otthon sem tartózkodok, mert az étkezőasztalnál akaratlanul is elszorul a torkom a két üres helyet látva, vagy a házban mászkálva látom, hogy apa és a húgom holmijai eltűntek onnan. Arról nem is beszélve, hogy Goldie szobája is olyan, mintha kifosztották volna. Már szinte alig vannak arra utaló jelek, hogy az valaha az övé volt. Ezért se akarok vele otthon találkozni. Furcsa lenne ott vele, de a saját dolgai nélkül.
− El sem hiszed, hogy hány órát töltöttem azzal, hogy csak videókat nézegettem a neten. Egy életre az agyamba égtek a „beauty tippek” kifejezés – nevetem el magamat, bár minél jobban telik az idő, annál kevésbé tudom eldönteni, hogy tetszik-e ez a hajszín vagy sem.
− Én pedig unom, hogy mindig hozzá akarnak hasonlítgatni. Mint annak idején McGalagony… „Mr Longbottom, remélem, Ön nem olyan feledékeny, mint az édesapja volt…” – utánzom az igazgatónő hangját a szemeimet forgatva. Hogy én hányszor, de hányszor kaptam meg, hogy apám milyen kretén volt a roxfortos éveiben, és hogy én is biztos az vagyok… Aztán idővel meg azzal hozakodtak elő, hogy talán, ha jellemre nem is, de külsőre hasonlítok rá. Nekem sose volt kellemes érzés, hogy megpróbáltak párhuzamot vonni köztem és apa között. Bár teljesen megértem Goldie-t is, neki apa a mindene.
− Szerintem, hagyjuk őket – vonom közelebb magamhoz a húgomat, miután megsimította a karomat. Ma nem szeretném, ha a szüleink hülyesége beárnyékolná a napunkat. Szórakozni szeretnék, boldog perceket okozni a húgomnak, nem pedig azon kattogni, hogy vajon az egész család mit rontott el azért, hogy idáig jutottunk.
− Olyannak ismersz, aki túlozni szokott? – vonom fel a szemöldökömet, hiszen ha valaki, hát én kerekperec kimondtam a véleményemet. Ha nem akartam megbántani az illetőt, akkor nyilván valamivel kedvesebben, de apának és anyának nyugodt szívvel a fejéhez vágom, hogy utálom őket.
− Abszolút megértem – bólintok, hiszen nekem is fura az egész. Hiába kezdem megszokni, néha, ha éppen olyan hangulatom van, akkor utálom. – Meglátjuk, hogy meghagyom-e így, vagy visszaállítom a saját hajszínemet – vonom meg a vállamat, bár az sem kizárt, hogy következő alkalommal vörös leszek. Akkor a Weasley-ék örökbe fogadhatnának.
− Nem, nem igazán – vigyorodok el, majd nem tudom eldönteni, hogy szörnyülködjek, vagy nevessek. – Ha babakék, vagy rózsaszín lenne a hajam, azzal magamat égetném le. De… Lehet, hogy visszafizetem James kedvességét, és festéket keverek jövőre a samponjába… − morfondírozok magamban, és megnézném az arcát, ha a feketés tincsei helyett rózsaszínűen parádézna végig a Roxforton. Bár, amilyen hülye, lehet élvezné is. Egyébként meg, a békás húzása után mindent megérdemel. Nem is értem miért nem küldtek el pszichomedimágushoz emiatt…
− Ezzel nem tudok ellenkezni – emelem fel a kezeimet még szélesebben mosolyogva. – Rendes lány amúgy. Szeretek vele lógni – teszem hozzá, arról nem is beszélve, hogy tényleg az egyik legjobb barátomként tartom számon, akire bármikor számíthatok, és aki megérti a problémámat. Ritka az ilyen.
− Nekem nincs bajom vele, de a családi receptet szerintem ölésre találták fel – nevetem el magam, mert valljuk be, amikor életemben először és utoljára tették elém az az ételt, le mertem volna fogadni, hogy valami megmozdult a tányérban. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy az a valami megrágta a kanalat.
− Ja, tök aranyosak… Tényleg. Meg nem akarnak rosszat. Pont olyan, mint amikor apa alsónadrágban, az aputestét villantva felbukkan. Ő sem akar rosszat, csak végül is az emberiség ellen elkövetett merényletnek számít a villantása – színlelek öklendezést, mert hát valljuk be, apán van pár feleslegesen kilogramm, és bár nem akartam róla beszélni, a hasonlat önkéntelenül is kicsúszott a számon.
Szeretném azt hinni, hogy a húgom boldog. Szeretném azt hinni, hogy minden rendben lesz, de az ellenszenvem, a fejemben kongó vészharang nem erre enged következtetni. Mégis elmosolyodok, és úgy teszek, mintha hinnék neki.
− Hé-hé. Lassan az agarakkal! Megígérhetem neked, hogy eszem ágában sincs bántani őt, amíg tudom, hogy jól bánik veled. Csak annyit mondok, hogy ha megbánt téged, miatta sírni látlak, vagy bármi rosszat tesz veled, akkor azt nem fogod megköszönni. De mivel azt mondod, hogy rendes srác, így nincs okom így viselkedni, nemde? – sandítok rá. Csak egyszer, de tényleg egyszer jusson a fülembe, hogy végig igazam volt, és a srác egy büdös bunkó, a saját gurkóütőjével fogom lenyomni a torkán és kihúzni a seggén. De nyilván, amíg Goldie boldog, addig nem mondhatok és tehetek semmit.
− Akkor sem kell úgy tenni, ahogy ők csinálták. Szerinted az normális, hogy pikk-pakk túlvannak az egészen, és más karjában vigasztalódnak szinte azonnal? – válik kicsit élesebbé, ingerültebbé a hangom. Azt meg tudom érteni, ha valami nem működik, de az, ahogy mindezt kivitelezték egyáltalán nem tetszik nekem, és minden jogom megvan ahhoz, hogy utáljam őket emiatt. Egyébként is nehéz időszakon megyek keresztül, nem éppen a legjobbkor robbantották azt a bizonyos bombát.
Mély levegőt veszek, és inkább visszanyelem a további, kikívánkozó gondolataimat, és megpróbálok ismét mosolyt varázsolni az arcomra.
− Miért is ne? Pedig mondtam neki, hogy eljöhetne velem, és csináltatunk valamit közösen, de azt mondta, hogy megölnének minket érte – ütöm el a korábbi éles szavaim élét némi viccelődéssel, miközben azon jár az eszem, hogy én vállaltam volna a kockázatot.  – Szerintem tökre megérné – vigyorodok el. Már csak azért is, mert szinte hallom, ahogy anya hangjának a magassága az egekig emelkedik, és szinte látom apa rosszalló tekintetét, de nem találná a szavakat, amikkel leteremthetne érte.
− Tényleg? –pillantok Goldie-ra meglepetten, mert személy szerint, én nem tudom magamat úgy elképzelni. – És mit gondolsz? Hova és milyen tetkót kellene csináltatnom? – fordítom oldalra a fejemet, hogy egy kicsit láthassam őt, és lelassítok, mielőtt nekimennék valaminek.
− Igazából te vagy az én kicsi és kevésbé erős húgom, akit könnyű cipelni – vágok vissza, és ezúttal rajtam van a sor, hogy ugrassam egy kicsit. Közben pedig megérkezünk a kedvenc mozink elé, így leteszem őt.
− Na, akkor nézzük meg a kínálatot, viszont rád hagyom a választást, hogy valami botrányosan rossz filmet nézz ki nekünk – pillantok Goldie-ra, majd a tekintetem átvándorol az aktuális filmeket reklámozó plakátokra.