Athalea & Caelum

Sokszor történt már így, még sem tudok teljesen hozzá szokni, hogy ne kerítsen a félelem némileg az uralma alá. Ijesztő dolog, mikor az ember fogja magát, és egy megérzés alapján felöltözik, majd útra kell. Sokszor szoktam eljárni otthonról, legfőképpen unalomból, és hogy elszökjek otthonról. Úgy érzem magam sokszor, mint egy toronyba zárt hercegnő. De hiába várok, és várok, senki nem jön hogy kiszabadítson. Egy varázsló tehetné ezt meg, és kezd elhagyni a remény. Nem válaszolt a levelemre egy jó ideje. Be kell látnom, hogy lehet csupán kihasznál, és hiába próbálok neki segíteni, és várom, hogy visszatérjek, lehet ez soha nem fog bekövetkezni. Mindig betartottam a rám eső részt, és információt szolgáltatok neki. Bár nem tagadhatom, ő csak annyit igért, hogy tartja velem a kapcsolatot. De már ezt is kezdi megszegni. A gondolataimban teljesen belemerülve döbbenek rá, hogy hova is kerültem. A három seprű előtt állok meg, és reszketek. Hűvös van , és én nem öltöztem fel elég jól. Késő van, ilyenkor nem igazán szerettem soha ilyen helyekre járni, hisz sötétedés után merészkednek ki a "rossz" arcok. Toporgok még az ajtó előtt egy darabig, de ahogy a kis dzsekimhez érek érzem, hogy átfagytam. Muszáj leszek mindenképp ha már itt vagyok egy kis időre betérni, és felmelegedni. Nem hiába jöttem ide, nem hiába szoktam megadni magam megérzéseimnek. De még is, valamiért rossz ötletlen találom. Végül benyitok. A nóta szól, de a ricsaj minden más hangot elnyom. Alkohol bűze csavarja meg az orromat, és elfintorodom. Soha nem szerettem az alkoholt, nagyon mély ponton kéne ahhoz, hogy legyek. Viszont bármilyen gyerekes a vajsört mindennél jobban imádom. Az iskolás éveket juttatja eszembe, mikor mondhattam magam boldognak utoljára. Az emlékre elmosolyodom miközben a pulthoz sétálok, a cipőm kopog a fadeszkán, parkettán, amivel eleve figyelmet keltek. Nem kerülte el a figyelmemet pár tekintet, hisz ahogy gyorsan körbe nézek, nem igazán van most a kocsmában egy csinosabb boszorkány. Bátorságot veszek magamon, és kikérem az italomat. Felmelegedek, aztán eltűnök innen. Ez a terv. Bármiért is kellett ma ide jönnöm, nem hiszem hogy megéri. Meg kapom a vajösörömet, és gyorsan oda megyek egy üres helyre. Szinte remegek, és nem tudom eldönteni hogy még mindig a hidegtől, vagy attól, hogy megrémisztenek a foghíjas alakok, akik épp elém lépnek. Bűzök megcsapja az orromat, automatikusan elfintorodom.  
- Nem tetszik valami hercegnő? - kérdezi az egyik, a vigyora még rosszabb, és kirázz a hideg. Azért remélem hogy megihatom a vajsöröm, és még időben eltudok menni.  
- Nem akarok bajt... - mondom határozottan, már amennyire tudom.  
- Mi sem, csak szórakozni szeretnénk. - megállnak a két oldalamon, mikor a vállamhoz ér, akkor telik be a pohár, és felpattanok. Szinte rohanok ki a kocsmából, pálcámat szorongatom a kezembe, miközben hallom, hogy csapódik még egyszer be az ajtó mögöttem, azaz követnek...

Az egész álomszerű, és nagyon gyorsan történnek a dolgok. Szinte fel se fogom mi történik hirtelen körülöttem. Azok a szemétek utánam jönnek, beszólogatnak... ami teljesen nevetséges, még kínomba is kénytelen vagyok egy gúnyos nevetést megejteni erre az abszurd helyzetre. Ezek ha tettlegességig mennek, szerintem letudom őket rázni, míg nem tudok biztonságosan elhopponálni innen. Nem veszélyesek teljesen, csak részegek, és épp ezért úgy gondolom nem tudnak kellően védekezni, ha esetleg arra kerülne a sor. Az ujjaim már fájdalmasan szorulnak a pálca kerül, mert attól függetlenül, hogy a gondolataim magabiztosak, és bátrak, én még nem biztos. Nem kerültem még soha ilyen helyzetben. Ezzel jár, ha valakit ketrecben tartanak, bár azért nem panaszkodom, hogy eddig nem voltam bármilyen támadás áldozata. Majd az ajtó még egyszer kicsapódik, amire már kénytelen vagyok visszanézni. És ekkor gyorsulnak fel a dolgok, mintha egy időnyerőt pörgetnének. Egy férfi lép ki hozzánk az utcára, az arcát nem látom, valami eltakarja, és amúgy is egy gyér lámpa fénye világítja be csupán a helyet, amúgy korom sötét van. Kegyetlenül bánik el, a részeges támadóimmal. Kikerekednek a szemeim. Főleg akkor kapok a szám elé, és sikkantok fel haloványan, mikor az egyik varázsló kigyullad.  
- Ne!! Merlinre... - emelném a pálcámat, hogy eloltsam szerencsétlent. - Aqua... - ekkor az erőszakos " megmentőm ", erősen megragadja a karomat. Lehet tőle jobban kéne félnem, mint a támadóimtól? - Ez fáj!! Engedj el, még is mit képzelsz??? - förmedek rá, majd betessékkel vissza a kocsmába. Kicsit meglepődök, de egyben megnyugtató, mert ha olyan szándékai lesznek talán tudok segítséget kérni, bár előbb még egy olyan varázsló, se boszorka ült itt, akitől inkább ne kéne félnem.  
Még mielőtt jobban körül tudtam volna nézni, hogy kihez tudnék fordulni segítségért, az illető leveszi a kapucnit, és az ismerő hangra is a szívem hatalmasat dobban.  
A hangja haragos, és erős. Egyben megijedek, és meghatódom. A szemeim megtelnek könnyekkel, és ... máshogy gondoltam a viszont látást. A ridegsége kicsit vissza ránt a valóságba. És próbálom össze szedni magam.  
- Ennyi? Mi a frászt keresek itt? Előbb én tennék fel több kérdést is! - támadom le, miközben újra megtalálom a hangom. Miután leülünk, keményen állom a tekintetét, mintha egy kobrával ülnék szembe. Nem tetszik ahogy velem viselkedik, dacára annak, hogy elbőgném magam, és egyben a nyakába borulnék. De nem, erősnek kell lennem. Ha már itt van, a megérzéseim ide vezettek hozzá, nem pocsékolhatom el a drága időt. Meg kell tudnom mindent, meg kell értenem... tudnom kell, hogy van e bármilyen remény, vagy engedjem e el örökre... persze ha képes lennék rá.  
- Egyszerűen ide kellett jönnöm, valami ide vezérelt. - válaszolok a kérdésére, ezzel talán megpuhítva, hogy a továbbiakban Ő is ezt tegye viszonzásul. Bár nekem sokkal több lesz.  
- De a legjobb kérdés: TE mit keresel itt? És miért vagy... - teljesen más... fejezem be magamba a mondatot, de valahogy nem tudom hangosan kimondani. Rá se ismerek. Ahogy elintézte azt a két fickót. Kirázz a hideg...

A szívem oly hevesen ver, hogy éppen, hogy nem hallatszik. Mély levegőket veszek, miközben erősen szorítva leültet magához egy boxba, és még ő kér számon engem. A változástól szóhoz se tudok jutni az elején. Oh drágám, még is mi történhetet veled? Nem igazán mondhatnám, hogy önmaga, de lehet tudnék segíteni, még is miért nem akarja, hogy megmentsem?  Könnyek gyűlnek ugyan a szememben, de nem engedem őket útjuknak, csak nyelek egyet, és letörlöm gyorsan azokat a cseppeket, amik közben kiszöktek. Nem, most erős leszek. Valahogy tudatnom kell vele, hogy erős vagyok, és megbízhat bennem. Bármi történik vele, meg tudok birkózni vele.  
Ahogy kiejti a nevemet, a becenevemet, ahogy Ő kezdett el hívni, a hideg is kirázz. Ismerős hang, ismerős ember, szólal meg, és kellemes emlékek rohamoznak meg pár másodperc alatt.  
- Mégis milyen dolgokat? - hajolok elszántan, már cseppet sem gyengén felé. - Miért nem avatsz be? Lehet tudnék segíteni. - mondom elszántan. A következő szavai pedig csak azt a tényt erősítik meg bennem, hogy nem igazán akarná elmondani. Miért nem térhetne haza?  
- Még is mit? Mi olyan súlyos? - őszintén szólva, semmi olyan elvetemült dolgot nem tudnék elképzelni tőle, ami megbocsájthatatlan lenne. Megváltozott, érzem, és látszik rajta. A sok fájdalmat, és összeszorul a szívem tőle. Mikor azt a kérdést felteszi: Fájdalmas dolog ez a távolság, nem igaz? ... egyszerűen hátra dőlök fájdalmasan, szorosan behunyom a szemem, szinte fáj. Mély levegőt szívok be.  
- El nem tudok képzelni mennyire... Nem csak neked nehéz. Tudod kellemetlen, de nem tudok tudatlanul segíteni. Szerintem nem látom, és nem érzem azt, hogy kihasználsz? Hogy megváltoztál? Mit vársz tőlem? - itt ismét előre dőlök, és közelebb húzódom. Ugyan az italt kihozták közbe, de én nem kértem semmit, semmi nem csúszna le. - Elhagytál, bárhogy nézzük, ott hagytál. Én pedig tűrtem, segítettem, melletted álltam, tudatlanul szó nélkül. Évek teltek el, miután ezek szerint nem volt már rám szükséged ... már nem válaszoltál? Így állunk? Tudnom kell... - mondom határozottan, enyhe kétségbeeséssel a hangomban egyszerre. Nehéz erősnek maradnom, mikor legszívesebben felpofoznám, és haza cipelném.  
- Felbontották az eljegyzést, apám másnak add oda... - mondom végül ki, nem tudom tud e erről egyáltalán, hogy érdekli e egyáltalán. Próbálom érzelmek nélkül, azaz ne látszódjon tőlem addig semmi, amíg ő nem reagál. Hátha így már kitudok szedni valamit?

Végre itt van , karnyújtásnyira tőlem. Rég volt így, mikor találkoztunk személyesen akkor is csak pár percre, és tartott tőlem a távolságot. Most viszont itt van, szemtől szemben vagyunk egymással, és több időt töltünk együtt mint a elmúlt években összesen. Borzasztóan hiányzott, olyan természetessé vált mellettem, hogy fájt a hiánya. De kénytelen voltam az elmúlt években hozzá szokni ahhoz, hogy csak futólag tartozik az életemhez. Próbálom így megragadni az alkalmat, hogy mindent megtudjak, és ő tisztában legyen a jelenlegi helyzettel. Nem akarom elengedni magam, nem akarom, hogy egy gyenge, és megkeseredett nőt lásson bennem. Nagyon nehéz lepleznem, de igyekszem.  
- Ugye tisztában vagy vele, hogy a jelenlegi helyzetünket tekintve, ez a még viccnek is rossz volt. - fejtem ki véleményemet egy gúnyos mosoly kíséretében. Főleg, mivel az iménti kinti jelenettel, eléggé megijesztett egy pillanatra el is feledtem kivel van dolgom. Csak akkor tudom, hogy szerelmem még benne rejtőzik valahol, mikor a szemeibe nézek.  
De kirabban belőlem, lehet túl kétségbe esett vagyok, de valóban kétségbe esetten keresem a válaszokat, tudni akarom mi van vele, mi történik vele. Mikor viszont ezt az egyetlen egy mondatot kimondja: " maradj velem " Szívem akkorát dobban, hogy azt hiszem kiszakad a mellkasomból. Becsukom hosszasan a szemem. Még is mit tettem eddig?  
- Eddig is kitartottam Cal, ha te is kitartasz mellettem, és tudtomra adod, hogy van miért, hogy érzel e valamit irántam, továbbra is így lesz... - mondom kissé félve. Kezem útközben megáll, mert automatikusan megakarnám fogni az övét, de fogalmam sincs, hogy ez jó ötlet e.  
Ismét teljes történet helyet, egy enyhe magyarázatot kapok, majd értetlenkedve nézek rá, és összehúzom a szemem.  
- Nem emlékszel? Konkrétan amnéziád van? - kérdezem rémülten. - Ezt fejtsd ki kérlek... - teljesen meglepődök, nem igazán számítottam erre. Mégis mi a fene történhetett vele? Megszakad a szívem.  
De nem mond semmit, nem tudok semmit, nem tudok meg többet csupán egyenlőre annyit, hogy ködösek az emlékei, és nem magyaráz el, mond el semmit. Mondván, hogy védeni akar vele. De ezzel nem megyek sokra, nem kapok semmi biztosan, nekem pedig ketyeg az órám. Ha Ő nem, akkor én játszom nyílt kártyákkal. Elmondom neki, hogy apánál betelt a pohár, ami tulajdonképpen teljesen érthető, hisz évek óta tart úgy a jegyességünk, hogy semmi hírt nem kapott a vőlegényről. Annyit se tudott róla, mint én. Csak én szavaimnak adhatott hitelt és reményt arról, hogy egyáltalán életben van. Próbáltam falazni, mindent megpróbáltam. Cal reakciója meglep. Azt hittem ezt is érzelemmentesen fogja kezelni, olyan szinten, hogy lelegyint, de ennyire heves, és agresszív reagálásra egyáltalán nem. Rám förmed, a kezei között pedig szétpattan a pohár, ami dacára a hatalmas nagy kocsmai ricsajnak a körülöttünk lévő varázslók, és boszorkányok pár pillanatra ránk figyelnek, majd mikor látják nincs balhé visszatérnek a társaságukhoz.  
A következő kérdése, pedig annyira szíven üt, hogy csak hitetlenkedve nézem egy darabig. Azt is, hogy lesöpri a szilánkokat, amire egy házimanó azonnal ott terem csettint párat, amivel eltakarítja, majd tovább áll. Ezzel időt adva annak, hogy összeszedjem magam, arra, hogy válaszolhassak. Megfogok egy zsebkendőt kabátom zsebéből, és letörlöm a sminket bal oldalamról, ahol egy horzsolásom volt. Ugyanis pont tegnap vetette fel apám a lehetséges új vőlegény jelöltett, mire azt mondtam, hogy előbb mennék hozzá egy hegyi trollhoz.  
- "Mindig csak bólogatok". Tudod ha többször is szenteltél volna rám figyelmet... - itt előrébb hajolok, hogy jobban láthassa az arcomat. Próbáltam ugyan gyógyító bűbájjal eltűntetni, de csak halványítani tudtam rajta, annyira ideges voltam, és remegett a kezem. - ... tudnád, hogy már rég "nem csak bólogatok". - nagyon dühös leszek, soha nem éreztem még magam ennyire megsértve, mint most miután pont ő ilyeneket feltételez rólam. Lassan, kimérten beszélek hozzá, hogy a szavaim elérjenek hozzá, és nyomatékod adjak nekik.  - Évek óta mást sem csinálok, csak falazok neked, kiállok érted. HARCOLOK ÉRTÜNK - utóbbi mondat minden egyes betűjét megnyomom - Minden percben arra várva mikor térsz vissza, mikor házasodunk össze. Mindent megtettem, de az apám türelme véges egy szellemmel. - nem bírom tovább, egy-két könnycsepp legördül arcomon, és azonnal vissza is egyenesedek, és le is törlöm őket. A következő kérdésére nem is válaszolok, még valami meglepetés a mai napra? Itt csak kínomba elnevetem magam, és hitetlenkedve megrázom a fejem, miközben könnyeimmel küzdök. Inkább megvárom míg lehiggadjon, és valami értelmesen is előtudjon állni, mint azzal, hogy engem támad. De megint megenyhülök, persze nem teljesen, csak egy kicsit utolsó mondatán.  
- Nekem csak annyit kell biztosra tudnom, hogy szeretsz. Több nem kell. Tudod akár el is szöknék veled... - soha nem voltam ennyire, nyílt és őszinte, mintha felvágtam volna a mellkasom, hogy láthassa a szívem. Akár azt is megtenném, ha már ennyire megnyílik neki. De jogosan kérem, ennyi idő után, hogy kapjak bármilyen biztosítékot. Bármi arra, hogy szeret, és nem csak játék és kihasználás az egész. Mert valóban, ha tudnám igazán szeret, elszöknék vele...  eszembe jut egy mugli történet, egy könyv, amit még nagymamától kaptam titokban. Egyik kedvencem volt, többször is kértem gyerekkoromban, hogy olvassa fel nekem. Valamiért ez a tragikus történet jut eszembe a saját kapcsolatomról is, ami nem tudom jó dolog e... Rómeó és Júlia.
" Mert még regékbe sincsen arra szó,
Mit szenvedett Júlia s Romeo."

Gondolataim cikáznak, mint egy hevesen menekülő cikesz. Pánik van úrrá rajtam, hisz most itt van, és már szinte görcsösen nem akarom elengedni. Teljesen más embernek néz ki ugyan, de a szemébe nézve az én régi Cal-omat látom. Azt a határtalanul vicces, és minden zrityiben benne lévő Cal-t. Azt aki éjszaka kiszöktetett a Mardekár klubhelyiségből, és elvitt egy titktos randira a csillagvizsgálóba. Hiányzik annyira, hogy mar belülről. Most másnak tűnik. Megrekedtnek, semmi tréfa nincs a tekintetében, csak a komolyság, az elszántság, és a megtörtség, amitől a szívem összefacsarodik. Muszáj, ezt az utolsó esélyt adtam magamnak, hogy kiderítsem mi történt vele. Nem tudok tovább várni, nem tudok folyton rá várni. Apám ma jelentette be ki az új jegyesem, azaz kire gondolt. Heves ellenkezésem eredménye egy jókora pofon lett, miközben kiejtette a piáját a drága szőnyegünkre. Már tudja kit nézett ki nekem, félek ha haza megyek már a bemutatás fog várni. Nem történhet meg. Cal pedig nem hajlandó semmit elmondani, én pedig egyre inkább megtörök. Hiába próbálok meg mindent. Őszinte vagyok, vele akarok lenni, érte, értünk harcolok. De nem tudok a végsőkig. Látom az érzelmek áradatát végig futni az arcán, a hangján. Itt próbálok józan ésszel gondolkodni. Lehet nem beszélhet? Lehet belekeveredett valamibe? Ahogy mély levegőt veszek, észreveszem az apróbb jeleket. Ahogy mindig félre pillant, lopva körülnéz. Én is így teszek. Tán figyel bennünket valaki? Ajkamba harapva nézek rá, kicsit megenyhültebben.  
- Kedves tőled... - válaszolom, kissé mogorván az összetett és rövid reakcióját mindenre, amit mondtam. De lehet tényleg jó a megérzésem, és figyelnek bennünket. Épp ajánlanám fel, hogy mi lenne ha máshova mennénk, szinte egy időben mikor épp megszólalnék teszi meg ő előbb. - Haza ? - kérdem meglepődve. Még is hova haza akar vinni? Engem haza ? Kétségbe esés fog el. Megragadom a kezét, ezzel ő felsegít helyemről, és megyünk kifelé. Legyek türelemmel? Oh kedvesem... csukott szemmel, és némi könnyel fogadom a csókját, minden idegszálam megbizsereg. Csak bólintok, meg kell bíznom benne. Majd ahogy kiérünk, szembe fordulok vele, és rá nézek.
- Hova "Haza" megyünk? - kérdezem hallkan, ha valóban hallgatnak minket, akkor ne hallja senki a válaszát. Majd megérzem azt a már ismerős kellemetlen érzést, mintha a köldökömbe akasztanának egy kampót, és mint egy halat a tóból rántanak rajtam egyet. Hopponálunk, és nekem fogalmam sincs még mindig hova...