Tudtam, hogy nem jó ötlet megtépni egy másik háztársamat. Persze figyelmeztethetett volna valaki, hogy „Juno, nem kéne!” de valószínűleg hamvába holt ötlet lett volna, főleg, miután a nevemmel szórakozott a kisasszony. Sosem kedveltem igazán Penny Malborought, aki nem egyszer biztosította már a háztársait arról, hogy nem igazán egy kedvelhető figura. Halvány lila fogalmam sem volt arról, hogy a Hollóhátban is tartózkodnak ilyen egyedek, akik teljesen fölöslegesen tengetik a napjaikat ezen a világon. Egyrészt azért, mert előlem szívják el a levegőt, másrészt pedig azért mert a jó Merlin gondolhatna rájuk és küldhetne nekik meghívót a csarnokába. Vagy az Odin? Sosem voltam igazán tisztában azzal, hogy mikor melyik mitológiát használjam, de Isten lássa lelkem és fogjon kezet Merlinnel valahol, hogy próbálkoztam. Próbálkoztam én mágiatörténeten, de valahogy nem lett igazán kézzel fogható eredménye annak, hogy a professzoraim kitartásra kívántak sarkallani engem. Azt hiszem, hogy amelyik tárgyból sikerült, azt meg is tartottam magamnak ötödév után, a többiektől pedig könnymentes búcsút vettem, mert a szemem körüli smink eltüntethetetlen. Leszámítva azt, ha valaki megbűvöli a készletemet. Akár lehetett az bizony Penny is, mert… miért is ne? Nem én lennék az utolsó ezen a vérvonalon és biztosan nem az első, aki rémeket lát és úgy cselekszik. Jaj nekem. Juno, apád mindig azt mondta neked, hogy viselkedj rendesen – és ha már ilyen névvel áldott meg a sors, vagy éppen átkozott, akkor a lehetőségeimhez mérten legyek rá büszke. De mire is lehetnék egyébként, ha mindenkinek az jut a vezetéknevemről eszükbe, hogy a nagynéném milyen irritáló ember is lehetett? Ugyan, kit álltatok, én sem vagyok néha különb. Csak nem akarom máglyára küldeni azokat, akik egy kicsit is különböznek tőlem. Még szerencse. - Longbottom professzor? – három koppintás az ajtón, de bebocsájtást nem enged a gyógynövények szakértője. Ha nem olyan lenne, amilyen már biztos azon gondolkoznék, hogy a birtokhoz közeli tökágyásban fetrengene hullára betépve, de mind tudjuk, hogy a Herbária koronázott királya talán még egy törpegolymóknak sem tudna ártani, vagy azt is csak akkor, ha éppen rávetné magát a kedvenc sütijére. Elmosolyodok a gondolatmenetemre és a pálcámat a kezemben forgatva – révén, hogy azért már bőven estére jár az idő – egy fénygömböt gyújtok rajta, hogy amíg a professzorra várok, ne üljek itt a kuka sötétben. Van, amikor megbabonáz, van amikor megigéz és a vérem, azonban csak nem mehetnék be egy szál combfixben a professzorhoz, hogy „jöttem büntetőmunkára, dugj egy mandragórát a seggembe, utána meg pasko…” – egészen eddig juttotam, ugyanis artikulálatlan röhögésem úgy csattog végig a folyosón, hogy a közeli festmények pár tizennyolcadik századi szitokszavakkal illetnek. - Jaj, duguljatok már be, Merlin kackiás bajszára. – fennkölt hangnemem nem tart sokáig, ugyanis most már erőteljesebben – értsd: dörömbölve – fejezem ki a professzor ajtaja előtt belépési szándékomat. - Longbottom professzor! Háló? Egy megbüntetendő Mardekáros szeretne bebocsátást nyerni a ké… akarom mondani szobájába. Terrorizálnak a festmények, PROFESSZOR! – nem erőltetek magamra segélykérő hangnemet, ha Neville bácsi az ajtó másik oldalán tartózkodik, pontosan jól hallhatja, hogy a nevetéssel küszködöm. - Na jó, ha a tanár úr nem hajlandó nekem ajtót nyitni, akkor bizony kénytelen leszek ÉN megenni azt a csokis sütit, amit a PROFESSZOR ÚRNAK KÉSZÍTETTEM! SAJÁT KÉZZEL! HÁLÓ! Engem Balgalábú Baltazár terrorizál itt és ha még egyszer forróvérű csatakancának hív, akkor kénytelen leszek belépni a festménybe és móresre tanítani! – dobbantok egyet dühösen a cipőmmel. Neville Longbottom, öt percet kap, hogy kinyissa nekem az ajtót, különben esküszöm sarkon fordulok. Arról persze eddig egy percig sem beszéltem, hogy talán az egyik – ha nem A kedvenc professzorom kárhozott – itt azért megforgatom a szememet – büntetőmunkára. Mintha olyan nagy büntetés lenne nekem segíteni a gyógynövényekkel. Amiket egyébként kifejezetten kedvelek is.
