- Jó volt, srácok, szerintem a következő fellépésünkön ezzel a számmal tarolni fogunk. - Mondom büszkén a többieknek, érezve, hogy a mostani próba tényleg nagyon simán ment, mintha most mindenkinek meg lett volna a megfelelő hangulata hozzá, még csak nem is kellett olyan sokszor el próbálnunk a legújabb számot, amit írtam. Boldog vagyok, hogy még az iskola falain belül is képes vagyok azzal foglalkozni, amit igazán szeretek: a zenével. Igaz, hogy ez alaposan rámegy a tanulásra, és az sem feltétlenül szerencsés, hogy pont azért, mert minden szabad percemet gyakorlással és dalírással töltöm, ezért a legtöbb tantárgyból elég silány érdemjegyeket sikerült csak összeszednem, de jelenleg ez sem tudja letörni a kedvemet. - Holnap ugyanitt, ugyanekkor találkozunk, ha mindenkinek jó. - Mosolygok rájuk, majd megragadom Rosie kezét és kihúzom a teremből, miután búcsút intettem mindenkinek. A gitáromat továbbra is a másik kezemben szorongatom. -[b]Ne haragudj, Dash, de ma tanulnom kell. [/color] - Mondja a barátnőm sajnálkozva, mire kicsit csalódottan sóhajtok, de megértően bólintok és adok egy gyors puszit az ajkaira, hogy aztán el is engedjem. - Menj csak, lehet nekem sem ártana végre kinyitnom valamelyik tankönyvemet. - Mondom kicsit nevetve, mire csak rám mosolyog és egy újabb búcsúcsók után ő is elsétál, a könyvtár felé.
Még mindig némiképp kicsit csalódottan veszem az irányt a Mardekár klubhelyisége felé. Már alaposan benne járunk a délutánban, ezért amikor belépek, sok háztársammal sikerül összefutni, a legtöbben ugyanis úgy döntöttek, hogy hála a nem túl szép időnek odakint, inkább élvezni fogják a klubhelyiség kényelmét. Nagy általánosságban én olyan ember vagyok, aki imádja az emberek társaságát, és valószínűleg ott is marad, hogy beszélgessen a többiekkel, de most valahogy nem vágyom erre, néha ez is előfordul. Ezért pár biccentés és köszöntés után egyből a hálókörletbe megyek. Halkan nyitom ki az ajtót és lépek be a szobába, majd amikor észreveszem, hogy sajnos nem üres, hanem az a sznob, kiállhatatlan alak is itt van, egyből önkéntelenül is küldök felé egy fintort. Sosem jöttünk ki jól, az pedig nem segített a helyzeten, hogy úton útfélen emlékeztetett arra, hogy az emberek mekkora köcsögök is tudnak lenni, ha a származásról van szó. Nem mintha valaha is érdekelt volna a véleménye, egyszerűen csak bosszantó, az pedig különösen, hogy már elsős korunk óta kénytelen vagyok őt elviselni. -Nem akarsz máshol agyalni a világ elpusztításán, Black? - Kérdezem egyáltalán nem barátságosan, de nekem viszont eszem ágában sincs újra lemenni a klubhelyiségbe, akármennyire sem szeretném elviselni az Ő társaságát. Leteszem a gitáromat az ágyamra, majd én is egyből elnyúlok rajta nem sokkal később, kedvtelenül a kezembe véve a mágiatörténet tankönyvemet. Amit egyáltalán nincs szándékomban megtanulni, de jobb, mintha nem csinálnék semmit…
Levelet írok. Magamban. Nem akarom papírra vetni még, nem akarom elküldeni az illetőnek. Éppen elég hogy fejben megvan. Ráér. Ráadásul piszkosul unnom a fejem a mai nap. Csak fetrengek az ágyban. Amit kellett megtanultam, amit lehetett megcsináltam és akivel lehetett, azzal összebalhéztam. Semmi különös nem volt ma. Csak annyi, hogy Athalea családja érdeklődött a családalapításban. Dühös vagyok az egész helyzetre, ráadásul kikanyarodni sem lehet a szituációból. Mást sem szerethetek, közöttünk már minden el van rendezve. A hátunk mögött szervezkednek amihez csak jópofát kell vágni és minden oké. Persze. Ráadásul a csajtól már gyereket akarnak látni 16-17 éves korára. Az mindegy, hogy mi... Gondolataimat a félvér szobatárs szakítja meg, amire hálás is lehetnék, hiszen utálok ilyenen pörögnek, hogy mi lesz 2-3 év múlva. Tekintetem egyből vándorol is rá, lenézően figyelem, gúnyos vigyorom is előbukkan egy röpke időre. Mindennapos a kapcsolatunk ha balhéról van szó. Fogalmam sincs, hogy direkt szúrtak ki vele, vagy csak véletlen az egész, mindenesetre nem nagyon unatkozom ilyenkor. Szavaira ég chhh-t nyögök ki és felülök. - Nem akarsz máshol az idegein lenni másvalakinek Wini!? - winters? Dash? Egy a nevei közül, melyet gúnyként aggattam rá az évek során. - Megint elroptatátok a muzsikát a bandával!? - gúnyos karccal a hangomban érdeklődők, bár a kutyát sem érdekli hogy mit adnak elő ezek. Nem szoktam megnézni, sem meghallgatni, ezerszer jobb időtöltésem akad ennél. A többiek kint vannak, nem zavarnak be a kettőnk dolgában. No nem mintha sűrűn azt megmernék tenni ... Több eszük van annál, minthogy megálljt parancsoljanak Nekem. Nincs olyan egyén, aki velem mer vitatkozni bármin. Az hogy helyeselek egy tanárnak... Megint más dolog. Figyelem a gitárt, figyelem a pózt, amit mutat felém, majd a könyvre csúszik a tekintetem. - Stréber. Unalmas vagy... - dőlök vissza az ágyra, fejemet ingatom, végül rossz indulatú kacagás tör fel belőlem. Kinevetem őt mindenért is!
Nem vagyok az a kifejezetten gyűlölködős típus, ahogy az sem jellemző rám, hogy ellenségeim legyenek, de Caelum Black határozottan ebbe a kategóriába tartozik. Az pedig már csak a sors balszerencséjének köszönhető, hogy egy szobába is kerültem ezzel a barommal, hogy még véletlenül se legyenek egyszerűek és vidámak az iskolai éveim. Pedig azok lennének, ha ő nem létezne, ebben biztos vagyok. Igaz, vannak olyan sznobok ebben a házban, akiket messziről elkerülök, mert egyszerűen képtelen vagyok megérteni a gondolkodásukat, de amíg ők békén hagynak én is békén hagyom őket és ez tökéletesen működne is… ha nem lenne itt Black is, aki felrúgja ezt a tökéletesen működő harmóniát. Frusztráltan sóhajtok egyet, mikor megint előjön az egyik hülye becenevével, de nem akarok annyi figyelmet szentelni neki, hogy teljesen elrontsa a hangulatom, habár ő akkor is képes rá, ha meg se szólal, csak van. - Mintha annyira érdekelne, hogy mi van a bandával. - Jegyzem meg szemforgatva, de továbbra is igyekszem figyelmen kívül hagyni a jelenlétét. Sajnos a mágiatörténet könyv ebben nem nagy segítségemre van, ugyanis azt is annyira kívánom a hátam közepére, mint Blacket.
Viszont a további megjegyzésével kezd úgy alaposan felcseszni. Már egy ideje érik az, hogy behúzzak neki egyet, de eddig sose fajult tettlegességig az egymás kölcsönös utálata és szeretném is, hogy ez így maradjon. Nem mintha tartanék tőle. Ó, dehogy. A sértései nagy része is teljesen lepörög rólam, az egyetlen amivel igazán ki tud hozni a sodromból, ha a családom bármelyik tagját is sértegetni merészeli, ez az egyetlen pont, amivel egyből elborul az agyam, amíg viszont engem talál meg célpontnak, egyenesen leszarom, hogy miket magyaráz. -Pont te mondod? Te vagy az éltanuló vagy mi a faszom. - Teszem le a könyvet, mert tudom, hogy úgysem fogok belőle egy betűt se megtanulni. - Mellesleg nagyon unatkozhatsz, ha itt kacarászol egyedül a nagy semmin, igazán sajnállak. - Nem kell félteni engem sem, ha megjegyzésekről van szó. - Hol vannak a kis követőid? Nekik is elegük lett belőled? Nem csodálom, meglepő, hogy bárki is képes elviselni öt percnél több időt a társaságodban. - Mondom teljes meggyőződéssel.
Nem, nem érdekel különösebben sem a zenei tehetsége, se a banda, amivel oly’ szépen felvág. Az érdekel, hogy egy házban vagyunk, az érdekel, hogy egy félvérrel osztozkodom egy szobán. Elég nagy baj mindez. Bár tettlegesség még nem történt mióta egy szobába „parancsoltak” minket, tekintve hogy egy ejnye bejnyével nem úsznám meg, ráadásul jó lenne ha nem mennék át úgy másik suliba, hogy ezt meg azt szétvertem. Meg hát még nem húzott fel agyilag se, az is egy jó dolog azért részben. Éltanulónak nem mondanám magam, de jobb vagyok tőle, aztán még nem sűrűn látott könyvet a kezembe se. Csak egy fintorral nyitva hagyom eme kérdését, ezen nem vitatkozunk sokáig asszem’. Éltanuló vagy nem éltanuló. A húgomat kellene megkérdezni, mint éltanuló... Ő tanul normálisan. - Ugyan Vinnikém, mindketten tudjuk és nagyon jól tudjuk, hogy nem kellenek ahhoz „követők” hogy szétzúzzalak úgy rendesen. Hiányzik?! Megoldjuk!! - gúnyolódásból jeles, ezt rá is mondhatom, ám még itt nem húzom meg azt a bizonyos határvonalat. Nehogy azt higgye, hogy neki mindent elengedek, csak mert lehet egy tanár van a közelben. Hát aztán. Kiléphet magyarázni mindent is! Közelebb lépek, a könyvét megragadva mellőle amaz már repül is a falnak egy mozdulattal, végül a sráchoz közelebb hajolok. - Téged nem visellek el! Öt perc, tíz perc... A kezdetek óta a bögyömben vagy Vinni! Kérhettél volna egy cserét is... Két szobával odébb csak félvér gyülekező van... - sziszegtem az arcába, majd ha hagyta akkor lökték is rajta egyet. Nagyarcú. Azért egy apró gúnyos vigyor megjelenik az arcomon. - A barátnőd mit eszik rajtad? Rosie-nak hívják ugye? - kérdezem utálatos érdeklődő hangnemben. Nem, nem érdekel a csaj, ahogy az sem, hogy mit esznek egymáson. Ők szabadon dönthettek a szerelmi életük felől, míg nekem...Athalea-t nyújtotta a Rowle tata. - Óh! Tényleg! A macskakornyika... Biztos a falra mászik tőle... - ingatom meg a fejem, majd hátrébb lépek, egészen a könyvig, ami a földön hever, abba rúgok egyet, hogy amaz ágyáig csússzon. - Miért tett egy ilyen szerencsétlent a Süveg a Mardekárba? - érdeklődöm, hátha kapok értelmes választ is rá. Tekintetem rideg, testtartásom feszes.
Az évek elmúltával egyre csak rosszabb és rosszabb lett a viszonyunk, és habár sosem fajult tettlegességig a dolog, én sem vagyok az a típus, aki olyan egyszerűen hagyná magát megalázni rendszeresen. Meg tudom védeni magam, ha nagyon kellene verekedésben is, habár tény és való, hogy valószínűleg Caelum kerülne ki győztesen, de így is meg tudnám lepni egy-egy jól irányzott balegyenessel. - Úgy sem teszel semmit, mindig csak fenyegetőzöl. - Mondom határozottan, egy pillanatra sem nézve el a szemeiből, mert minden egyes szavamat komolyan gondolom. Különben sem változna semmi: még ha sikerülne is legyőznie egy verekedésnek köszönhetően, az pusztán csak azt jelenti, hogy fizikailag van fölényben. Semmi másban viszont nem, és nem tudna ezzel se megfélemlíteni, sem elérni azt, hogy meghunyászkodjak a közelében. Nem, egyáltalán nem az a típusú ember vagyok. Pontosan ezért szinte meg sem rezzenek, mikor a könyvemet a falnak vágja, és még csak egy kicsit sem mozdulok meg, mikor behajol a személyes terembe, pedig mit meg nem adnék, ha jó alaposan beverhetném azt az idegesítő képét. De nem, nem én leszek az, aki ezt a lépést megteszi. Ő sem fogja. Túlságosan tart attól, hogy botrány lenne belőle, mert kitudódna valamilyen úton-módon, akkor is, ha én nem mondanám el senkinek.
- Cserét? Mégis minek? - Kérdezem szemforgatva. - Attól, hogy az egyik pöcstől megszabadulok, attól még továbbra is lesznek olyan faszkalapok, akik idegesítően nagyra vannak magukkal. A félvérek között is, egyébként. - Jegyzem meg még higgadtan. Ez a higgadtság, csak akkor kezd eltűnni, amikor felhozza a barátnőmet, pedig tudom, hogy direkt csinálja, hogy ki tudjon hozni a sodromból. Düh villan a szemeimben, de pár mély levegővel sikerül magam annyira lenyugtatnom, hogy ne rontsak rá és kezdjek mégis verekedésbe. - Ezt én is kérdezhetném. Tudod, attól, hogy egy aranyvérű seggfej vagy, attól még seggfej vagy. A Mardekárba pedig nem csak azért kerülnek be az emberek, mert aranyvérűek, hanem a tulajdonságaik miatt. - Mondom hűvösen, teljesen leszarva azt, hogy rúgdossa a könyvemet, különben sem vagyok oda érte. Az én testtartásom is feszes, mintha bármelyik pillanatban azt várnám, hogy mikor támad rám. Igazából ez így is van… fel vagyok készülve arra, ha nekem rontana, akármennyire is végezném én vesztesként. Az biztos, hogy nem adnám fel harc nélkül, ha a helyzet így alakulna.
Úgy sem teszek semmit...ha meg tennék, hát félre állna a szája! A probléma az, ha most leállnék vele testi bántalmazással, a családom is hallgathatna miatta, hogy az iskola falain belül léptem fel ellene. A jó híremet meg nem akarom tönkre tenni, hogy egy félvért könnyebben szétverek, mint eg hozzám közelebb állót. Pedig egyszer úgy de úgy megfojtanám egy pohár vízben! Nem azt akartam tulajdonképpen, hogy elismerje felette állok, egyszerűen csak a Black hatalmat kívántam megmutatni neki, érezze a súlyát, ébredjen rá, hogy rohadtul nem jó úton halad. Egyszerre érzem magam dühösnek, büszkének, egyszerre tekintem kihívásnak a történteket és mégis nevetni támadna kedvem. Oldalra döntött fejjel a fiú arcvonásain időzöm. Néhány hosszúra nyúlt pillanatig tartottam ki a szemkontaktust, aztán minden figyelmeztetés nélkül a válasza után, ha esetleg követne néma mozdulatomban, csak egy intéssel adom tudtára, hogy ül és marad. Aggodalomra semmi ok. Nyitom az ajtót, és kinézek a folyosón. Üres, semmi mocorgás, semmi hang. Vissza csukom, vissza lépek a sráchoz. - Engem senki sem tud térdre kényszeríteni, Dashiell. Akkor inkább öljenek meg! És mivel cseppet sem testi értelemben értem, így hát nem is hazudok. A testemmel azt tesznek, amit akarnak, de a lelkem soha nem lesz képes arra, hogy behódoljon. Szerepet játszani, hazudni, színelelni egy magasztosabb cél érdekében még nem esik nehezemre, de hogy valóban szolgáljak, hogy fejet hajtsak... ami pedig a félvérséget és a tulajdonságait illeti... - Akkor adok ehhez egy kellően hasznos tanácsot. Fogd be a szád és az ilyesmit tartsd meg magadnak. Ha nem én hallom, könnyen lehet, hogy hamar olyan mélyen fogod végezni, ahonnan senki sem lesz képes élve kikaparni! - csak állom a szemkontaktust, hosszú percekig, de ezek a percek egy örökkévalóságnak tartanak! Ráérünk, én ráérek. Leszoktam már a sietségről. Még csak nem is pislogok. Acélos tekintettel állom a srác tekintetét. Finom és elegáns mosolyt hazudok az arcomra. - A zenét meg hagyd meg egy hozzá értőnek... - azzal a lendülettel el is léptem az útjából, hogy fekhelyemre tegyem le a seggem. - ....mert te aztán nem érted azt, amit csinálsz!
