A Csillagvizsgáló torony nappali rejtelmei...

Sok szürreális dolog történt velem életem során. Ott volt például az új szomszédunk, aki távcsővel leste a kerítésen keresztül azt is, ha Rody kivitte a szemetet, én pedig megöntöztem a virágokat a kertben, közben feljegyezte egy noteszbe minden gyanús lépésünket. A szemközt lakó család pedig abban a hitben élt, hogy Rody egy kedves francia ornitológus, mert máshogyan nem tudtuk megmagyarázni a környékbeli mugliknak a házunk körül repkedő baglyok jelenségét és a Lestrange név különös hangzását sem. Egyszóval a mindennapjaim a Roxforton kívül is elég mesébe illően teltek, amennyiben a tragikomikust annak lehet nevezni. De eddig még egyszer sem fordult elő, hogy egy vadászgörény kilopott a kezemből egy doboz cigarettát. Vagy fene se tudja mi volt az a hosszúkás testű állatka, a természettel kapcsolatos ismereteim kimerültek az orchideáim és kertünk büszkeségének, egy cseresznyefának a nevelgetésében. Volt egy kutyám, de erős túlzás lett volna azt állítani, hogy túl nagy állatszelídítő vénával születtem, Kenyér még leülni is alig volt hajlandó, ha megkértem rá. A természetnél közelebb állt hozzám a könyvtár és ezt le sem tagadhattam.
Ha az ember naponta olyan sokszor jár ki dohányozni, ahogyan azt én tettem, akkor az élet kevésbé kellemes élményei közé tartozik végigkergetni a folyosón egy vadászgörényt. Szinte kiköptem a tüdőmet, mire utolértem a csillagvizsgáló toronyban, ahol aztán kiosont az egyik ablakpárkányra felszökkenve. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy ezt mégis hogyan mesélem majd el Rodynak. Aztán az is, hogy ezt nem tudhatja meg, mert Mr. Minden-reggel-futok-száz-kilométert-amíg-te-alszol hetekig ezen röhögne. Szeretett bájosan gúnyolódni a szerinte ingerszegény életemen, mintha ő olyan egészségesen élt volna. De nincs ebben semmi meglepő, a kapcsolatunk az első pillanattól fogva egymás idegesítésére épült, akik nem ismertek minket, azt gondolták, hogy mi folyton veszekedünk egymással. Pedig az igazság az, hogy a legtöbb vitánk kimerült abban, ki miért nem hozott tejet a boltból. Békés emberek voltunk, tényleg.
Az esetek többségében legalábbis. A torony tetején dohányzó diákok nem estek a kedvenc dolgaim tágas halmazába.
Éppen fel akartam adni és visszaindulni, amikor meghallottam a hangokat a torony tetejéről, majd megéreztem a füst szagát. Szürreális élményeim kezdtek még szürreálisabbá válni. Bizonytalanul az ablakhoz léptem, kihajoltam és oldalra pillantva, az egyik nem éppen biztonságosnak tűnő kőpárkányon megláttam a diákot, aki egész tanári pályafutásom alatt a legtöbb fejtörést okozta nekem.
- Ugye ezt most rosszul látom?
A diákjaim többsége kedvelt. A tantárgyamat nem igazán, de a személyemet igen, és erre mindig büszke voltam. Fájó pontnak éreztem, hogy éppen az egyik legokosabb, legérdekesebb diák az, aki az óráimat sem akarta látogatni. Én tényleg igyekeztem akár csak egy kicsit is megkedveltetni vele a történelmet, elsős korától kezdve bizonygattam, hogy lenne hozzá érzéke, mindezt feleslegesen. Nem érdekelte és nem kedvelt, ha a fejem tetejére álltam, akkor sem. És ez tényleg zavart, még ha nem is adtam hangot neki.
- Tudod, engem nem szokott érdekelni, ha nálad idősebbek okoznak maguknak tüdőrákot, tényleg nem. De tizenhárom évesen... komolyan? - Nem haragudtam rá, inkább elszomorított, hogy itt találtam, éppen így, miután reggel a kávém mellett beírtam neki a dupla hiányzást a naplóba. Tizenhárom évesen matricákat kellett volna cserélnie a barátnőivel vagy valami hasonlóan ártatlan elfoglaltságot keresni, nem dohányozni. Jó, a matricagyűjtés túlzás, elismerem, de a cigaretta is.

Mindig büszke voltam arra, hogy a diákjaim alapvetően laza, jófej tanárnak tartottak. Nem akadtam fenn apróságokon, nem vártam tűkön ülve, hogy mikor találhatok ki valami igazán kreatív büntetést és általában midenkihez akadt néhány kedves szavam - Kyle Briggshez és a barátaihoz nem, de ez bizonyára megbocsátható bűn. A legtöbben a horrorisztikusnak bélyegzett dolgozataim miatt sem gyűlöltek és kimondottan szerettek nálam RBF vizsgát tenni, mert remek érzékkel kérdeztem úgy, hogy kivezettem a legfelkészületlenebb diákot is a szürke ködből. De úgy néz ki, egy harmadikos kislánynál ez sem volt elég és nem tudtam, hogy mivel siekrült így meggyűlöltetnem magamat vele.
- Nagyon kedves, hogy aggódsz a látásomért, de engem személy szerint az jobban érdekel, hogy a te egészségeddel mi lesz. - Tizenhárom évesen akkor sem mertem volna rágyújtani, ha kényszerítenek rá. Elsősorban persze azért nem, mert semmihez sem sikerült elég bátorságot gyűjtenem. Tizenhárom-tizennégy évesen kimerítettem a szorongás tankönyvi definícióját, eszembe sem jutott olyat tenni, ami szabályokba ütközött. Utólag belegondolva nevetséges volt, az égvilágon senkit nem érdekelt, hogy dohányoztam-e két óra között vagy sem. Apámat legfeljebb az izgatta, hogy a tanárok előtt viselkedjek tökéletesen, felőle aztán heroint is lőhettem volna Hisztis Myrtle mosdójában.
- Azért mégis van egy kis különbség. Én harminckét éves vagyok, te pedig tizenhárom. Bárhogy is nézzük, gyerek vagy és ez hatalmas különbség. Az én koromban már belefér a tüdőrák, a tiédben nem. - Nem terveztem még egy ideig meghalni, Rody elveszett volna nélkülem, lényegében alkalmatlan volt az életre. És a saját jövőmet illetően is voltak még terveim, amik között minden pesszimizmusom ellenére sem szerepelt a halál.
Idegesítő gyakorisággal zúdítottam Rody nyakába, hogy csináljon valamit Ginával, mert ez tarthatatlan. Mindig bólogatott, hogy persze, persze, beszél vele és biztosra vettem, hogy meg is tette, de értelme nem sok volt. Hiába mondta el Ginának, hogy járjon be rendesen az óráira, ne ültesse el Neville pálcáját és lehetőleg semmi illegális ügybe ne keveredjen bele, ez a lány mégis mindig megtalálta a bajt.
- Igazából már nem látom értelmét. Téged nem érdekel, én pedig nem érzem magamat jobban tőle. Egyszerűen csak azt szeretném tudni, hogy miért csinálod ezt. Miért jó neked, hogy tönkreteszed a jövődet? Mindketten tudjuk, hogy a te eszeddel bármi lehetne belőled, de akkor nem, ha majd évet ismételtetnek veled a hiányzásaid miatt vagy esetleg kicsapnak innen.
Nem tudtam, mihez akar kezdeni az életben. Talán nem is voltak tervei, pedig a tizenhárom évesek szeretnek nagyot álmodni. Már ha nem törik össze hamarabb a sérülékeny lelki világukat. McGalagony egy korábbi beszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy Gina élete nem egyszerű, és én őszintén sajnáltam - senki nem vonhatta kétségbe, képes voltam megsiratni egy elhalt növényt is, nemhogy egy kislány darabokra hullott életét. De nem tehettem érte semmit, ha ennyire gyűlölt.

Igaza volt, a maga kamaszos, dühös filozófiájával, de ráérzett egy fájdalmas igazságra. Vannak, akik fiatalon meghalnak, vannak, akik sokáig élnek, és teljesen mindegy, hogy nő volt vagy férfi, milyen színű volt a bőre, tudott-e varázsolni vagy sem, nőt szeretett-e vagy férfit... Persze a statisztika néha rácáfolt erre, de nem az egyén szintjén. És ez nem olyan gondolat volt, ami egy tizenhárom éves fejében kellett, hogy megszülessen.
- Az emberek mindig különbséget tesznek, ezt te is tudod. - Ilyenek voltunk, szerettük az elhatárolható csoportokat, biztonságot adott nekünk. Legyen szó öregek és fiatalok halálozási esélyeiről, mágusokról és muglikról, többségről és kisebbségekről. Kényszert éreztünk rá, hogy szakadékot ássunk magunk és mások közé. Nálam jobban ezt senki sem tudta, pont elég különbségtételt tapasztaltam és láttam már életem során.
A következő pillanatban Gina felállt, én pedig kaptam legalább egy infarktust. Ösztönösen előre léptem, hogy utána nyúljak, egészen biztos voltam benne, hogy leveti magát a párkányról, öngyilkos lesz, széttöri magát a zuhanástól és nekem végig kell néznem egy kislány halálát, akin segíthettem volna, ha... De nem ez történt, Merlinkének hála alig pár másodpercen belül már a toronyszobában állt, valami olyan bámulatos akrobatamutatvány után, amit én még a képzeletemben sem tudtam volna megtenni.
Kieresztettem a bent tartott levegőt, éreztem, hogy remeg a kezem és zakatol a szívem, pedig nem történt semmi. De történhetett volna... A legnagyobb félelmeim közé tartozott, hogy egyszer valamelyik diákom kárt tesz magában és én nem veszem észre a jeleket. Bizonyára minden tanár tartott ettől, de úgy sejtettem, én a természetesnél egy fokkal jobban.
- Hát ezek után nehéz elhinni - fakadtam ki rémülten. - Többet ne csinálj ilyet, le is zuhanhattál volna! Nem is értem, hogy juthatott ez eszedbe, Merlinre...
Ellenkezni akartam, de nem találtam a szavakat. Igenis lett volna esélye többre vinni annál, mint amit magának szánt, bármi lehetett volna belőle - és semmiképp sem hajléktalan csavargó. Megdöbbentett a lemondás a hangjában, egyszerűen nem illett ahhoz a kemény, rendíthetetlen lányhoz, aki dacosan ült a mágiatörténet tanterem utolsó padjában, a füzetébe firkálgatva vagy ki tudja mivel foglalatoskodva, de biztosan nem rám figyelt. Az ő erejével és eszével bármerre sodorhatta volna az élet, ha nem mond le a jövőjéről.
- Már hogy ne számítana... Könnyebb azoknak, akik mögött támogató család áll, de miért lenne kőbe vésve, hogy belőled nem lehet semmi? - Tudtam milyen gyerekként egyedül lenni, minden támogatás nélkül. Nem halt meg senkim, apám, anyám és a testvéreim éltek és virultak. Éppen csak megszakítottak velem minden kapcsolatot, éppen úgy kirántották annak idején alólam a talajt, ahogyan az Ginával történt. De lett belőlem valaki. Nem fontos minisztériumi főosztályvezető, ahogyan apám akarta, azonban a saját céljaimat elértem és mertem újakat kitűzni magam elé. Persze régen én sem jósoltam magamnak fényes jövőt, talán el is süppedtem volna az önsajnálatban és önutálatban, ha nincs Rody. De nem lehet mindenkinek egy Rodyja, Ginának biztosan nem volt.

A következő néhány napban nem tudtam elűzni a gondolataim közül a kis füzetet, amit Gina elhagyott menekülés közben. Nem állt szándékomban kutakodni a holmijai között, tiszteltem mások privát szféráját, de bolond lettem volna otthagyni vagy ignorálni. Így is szégyelltem magam, amiért belelapoztam, sőt, még Rodynak és Viviananak is megmutattam, mert őszintén érdekelt a véleményük.
Volt valami hihetetlenül fájdalmas abban, hogy a fotóról mosolygó hétéves kislány és a dacos kiskamasz Gina között ilyen mély szakadék tátongott. Senkinek sem szabadna ilyen korán felnőnie, végképp nem jövőbeli remények, álmok nélkül. Túl gyakran eszembe jutott azóta a rövidre zárult beszélgetésünk minden apró részlete, de legfőképpen az, hogy Gina azt gondolta, számára nincs semmilyen lehetőség a jövőjére nézve. Egyetlen tizenhárom évesnek sem szabadott volna így éreznie. Gyerek volt még, előtte állt az egész élet, aminek nem cigarettalopkodásról és a túlélésért való küzdelemről kellett volna szólnia.
Rody természetesen biztatott rá, hogy beszéljek Ginával, bár magamtól is ezt terveztem. A különbség csupán annyi volt, hogy Rodynak sokkal könnyebben ment ez, őt mindenki kedvelte, ordított róla, hogy tipikus "rendes pasas". Én pedig... ha a fejem tetejére álltam, Gina akkor sem akart megkedvelni.
Péntek volt, a karácsonyi bál napja, az aznapi utolsó órámat a harmadikosoknak tartottam. Hamar felmértem, hogy esélytelen fenntartanom az érdeklődésüket, amint hátat fordítottam nekik és felírtam valamit a táblára, már neki is álltak a bálról beszélgetni és cetliken üzeneteket körbeadni. Nyilván jobban érdekelte őket életük első ilyen eseménye, mint a történelem. Valószínűleg tizenhárom évesen én is jobban izgultam volna a hajam és a bálpartnerem, mint Binns professzor előadása miatt.
Az óra után a diákok úgy startoltak ki a teremből, mint akik versenyt futnak, valószínűleg nekik is ez volt az utolsó órájuk és már szerettek volna a klubhelyiségükben készülődni. Nekem is ezzel kellett volna foglalkoznom, természetesen mi is feliratkoztunk az esti eseményre Rodyval, bár a báli hangulat egyikünket sem hozott lázba. Jobban szerettük a kettesben koktélozós-whiskyzős estéket, de ebből sem akartunk kimaradni. És valószínűleg McGalagony meg is fojtott volna mindkettőnket, ha nem felügyeljük a diáksereget és a kedves, adakozó szülőket.
Éppen kiszúrtam a teremből kifelé iszkoló Ginát, mire újból eszembe jutott a múltkori beszélgetésünk a Csillagvizsgáló-toronyban.
- Gina, várj egy percet - szóltam utána.
A tanári asztal tetejére dobott könyvkupachoz léptem. Két megkezdett regény, egy szakkönyv, két folyóirat és valahol középen Gina füzete.
- Ezt legutóbb elhagytad - nyújtottam felé a füzetkét.

Vártam a kínos kérdést, hogy "beleolvasott, ugye nem?", de az nem érkezett. Gina csak megköszönte és elvette a füzetet, majd a táskájába süllyesztette. Igazából hálás is voltam, amiért nem tette fel a kérdést, mert borzasztóan rosszul hazudtam, az igazság pedig biztosan nem tetszett volna neki. Tudtam, hogy illetlenség mások személyes irataiban kutakodni, de a valóságban senki sem képes ellenállni a kísértésnek. Engem legalább jó cél vezérelt és attól Ginának sem kellett tartania, hogy kiszolgáltatom másoknak, amit a kis könyvben olvastam. Rody és Viviana kivételével, természetesen, de ők maguk is megbízhatók voltak.
- A Csillagvizsgáló toronyban hagytad, a földön találtam. - Csupán ennyit fűztem hozzá. Nem tudtam, hogyan kéne felvezetnem, amit mondani akartam neki ezzel a füzettel kapcsolatban. Hiszen eddig minden alkalommal melegebb éghajlatra küldött, amikor az elpocsékolt lehetőségekről papoltam neki...
A következő mondatára a kelleténél nagyobb lelkesedéssel kaptam fel a fejem. Imádtam olvasni, gyerekkorom óta faltam a könyveket, hetente többet elfogyasztottam, a rajongásomat azonban nem volt kivel megosztani. Rody néha elolvasott pár regényt, amit a kezébe nyomtam, de sosem érdekelte igazán az irodalom. Rajta kívül pedig csak a kollégáim maradtak, akikkel beszélgethettem, nem volt túl sok barátom, az évek alatt elkoptak mellőlem. Részben az ő hibájukból, részben az enyémből - sokak szemében én kínos társaság voltam, én pedig egyszerűen jobban szerettem a saját kis buborékomban létezni ahelyett, hogy kimozdultam volna másokkal.
- Komolyan? Zseniális regény. Még csak az első részt olvastam, de az két sor után megfogott. A másodiknak még nem volt időm nekiállni, most mást olvasok, viszont nagyon jó kritikákat kapott az is. - Mások talán azt mondhatták, ok nélkül hurcibáltam magammal ennyi könyvet, ha történetesen még neki sem álltam az egyiknek. Az igazi könyvmolyok viszont értették. Sosem tudhatja az ember, mikor lesz szabad öt perce, amikor felcsaphatja a regényt, ami után már napok óta sóvárog. - A folytatást is olvastad? Ha nem, akkor szívesen kölcsönadom. Én még egy darabig úgysem tudok nekiállni, most ez foglal le.
Megkocogtattam egy nagyjából ezeroldalas, bőrkötésű szakkönyv borítóját, szinte már ettől a mozdulattól szállt belőle a több évtizedes por. Mindig is jobban kedveltem az új könyveket, de ezt az ősöreg példányt csak használtan lehetett már kapni, márpedig nekem ez kellett a készülő tanulmányomhoz.
- Nem jössz a bálra? - vontam fel a szemöldököm meglepetten.
Gina nem volt átlagos gyerek, valamiért ostobán mégis azt feltételeztem, hogy a többi harmadikos lányhoz hasonlóan alig várja az esti bálozást. Nyilvánvalóan nevetséges gondolat volt. Gina nem olyan tinilánynak tűnt, aki örömét leli a csinos ruhákban és a bálpartner keresésében. Nem mintha az olyan kamaszlányokkal probléma lett volna, éppen csak Gina a gyökeres ellentétük volt és úgy sejtettem, általában nem azt szereti, amit a korosztálya. - Én sem szeretem a bálokat, de ez egészen szórakoztató lesz. Igazán benézhetnél legalább egy kicsit, elméletileg még a Weird Sisterst is meghívták. Vagy ők már nem menő zenekar? Egy ideje elveszítettem a fonalat a zenei trendeket illetően...
Amikor én voltam roxfortos, a Weird Sisters nagyon menőnek számított. Valami azt súgta, hogy most már csak egy csapat ráncos, bőrdzsekis punk öregembernek tűnhettek a diákok számára és a helyükbe lépett egy sokkal divatosabb fiúzenekar. Talán meg kellett volna kérdeznem Leot, ő biztosan kimerítő választ adott volna erre a kérdésre. Eltekintve attól, hogy biztosan képen röhögött volna engem és Rodyt, amiért mi még mindig Queent hallgattunk otthon. De hát Freddie egy isten...

Úgy döntöttem, nem erőltetem a füzet kérdését. Legalábbis közvetlenül nem, közvetetten nehezen tudtam volna félresöpörni a témát, amikor akárhányszor Ginára néztem, arra gondoltam, hogy "ez a gyerek nem dobhatja el magától a jövőjét". Lehetett belőle bármi - na jó, talán nem bármi, a szabályokhoz és törvényekhez való hozzáállása aurorként vagy a Wizengamot tagjaként nem lett volna éppen szerencsés, de a lázadás a megszokottal szemben például a tudományos pályán kimondottan hasznos tulajdonság is lehetett. Jó kutató lett volna belőle, ha nem hajítja pusztán dacból a kukába a tehetségét.
Már meg sem lepődtem, hogy azonnal elutasította a kedves gesztust, még csak azzal sem törte magát, hogy hihető indokot találjon ki. Tanulnia kell, hát hogyne... Ha legalább egyszer időben adta volna be a házi feladatait, talán elhittem volna, így viszont ennél átlátszóbb hazugságot elképzelni sem tudtam. Legközelebb mivel próbál lerázni, szülinapi bulit szervez a barátainak? Mert ennél már csak az lett volna abszurdabb, hiszen nem voltak barátai és erősen kételkedtem benne, hogy rajongana a színes lufikért és úgy általában a bulizásért vagy a szülinapokért.
- Amit már két hete le kellett volna adnod? Igen, biztosan beleszakadsz a tanulásba - forgattam a szemem, majd egyszerűen a kezébe nyomtam a regényt. - Olvasd el nyugodtan. Persze ez nem azt jelenti, hogy a beadandódat elengedtem, kapsz rá még egy hét haladékot. Azért most már tényleg írd meg, nem bonyolult téma, te egy óra alatt befejeznéd, ha végre rászánnád magad.
Nyilván volt egy hatásos kifogása, miért nem akart eljönni a bálra. Bevallom, én magam is nehezen tudtam elképzelni őt a báli ruhás korabeli lányok között vagy egy izgalomtól izzadó tenyerű évfolyamtársa oldalán, aki felkéri egy táncra, de attól még harmadikos tinilány volt, komolyan ki akart hagyni egy ilyen élményt? Kicsit sem volt kíváncsi rá, milyen lesz a karácsonyi bál?
- Igazából ennek a bálnak van funkciója, adományokat gyűjtenek az iskolának. Ez persze téged csak közvetetten érint - tettem hozzá, mielőtt még ebbe is belekötött volna és kaptam volna egy kioktató monológot arról, számára miért nem logikus a részvétel. - De akár jól is érezhetnéd magad. Láttalak párszor Lucy Brown társaságában, biztos ő is ott lesz, nem kell egyedül kuksolnod a sarokban és utálni a világot. És lesz elég sok édesség, ami véleményem szerint önmagában egy érv.
A Queen említésére, ha lehetséges, még jobban felcsillant a szemem, mint a könyv esetében. Fogalmazhatunk úgy is, hogy Rodynál és nálam nem sok nagyobb Queen rajongó sétálhatott ennek a kastélynak a folyosóin.
- Én is jobban kedvelem a Queent, az az igazság. Mármint nagyon kedvelem. - Richard, nyugalom, ne közöld vele, hogy Freddie Mercurynak hívják az otthoni cseresznyefátokat, mert ez ijesztő és kínos.
Sikerült megállnom, hogy teljesen lejárassam magam, pedig kellemetlenül közel jártam hozzá. Az évek alatt megtanultam, hogyan nyomjam el magamban a lelkesedést vagy tulajdonképpen bármit, kedves családi örökség az elfojtás, jó voltam benne.
- Persze a te dolgod, ha nem akarsz eljönni, akkor nem muszáj. De Rennes tanárnő talán szeretne bemutatni néhány ismerősének. Nem akarok az ő nevében beszélni, de megemlítette, hogy szerinte pályáznod kéne egy ösztöndíjra és szívesen segítene benne, biztosan bemutatna az akadémiáról néhány hallgatónak vagy professzornak, ők tudnának neked mesélni a lehetőségekről. Főleg arról, hogy vannak lehetőségeid. - A legnagyobb probléma ez volt. Tagadta, hogy számára létezik boldog, sikeres jövő. Nekem nem akarta elhinni, Viviananak és Rodynak sem, hátha egy idegen meg tudja győzni. - Van bárki, akivel tudsz ilyesmiről beszélni? Tudom, hogy a szüleid már nincsenek melletted, de van bárki, egy felnőtt, akivel tudsz beszélni a továbbtanulásról vagy bármiről a jövőddel kapcsolatban?
Gina le fogja harapni a fejemet, egészen biztosan. De meg kellett kérdeznem. Talán létezett az állami gondozásban valaki vagy a szülei ismerősei közül bárki, aki felkarolhatta volna. Egy barát is elég lett volna, egy roxfortos diák is több a semminél. Nem tudtam, hogy Lucyvel mennyire szoros a barátsága, reméltem, hogy eléggé és valakinek legalább Gina is képes megnyílni.