Továbbra sem merem elhinni, hogy itt vagyok és nem a minisztériumban. Pár perce érkeztünk meg a házhoz, ami nagy valószínűséggel az otthonom lesz, de egyelőre annyi érzés kavarog bennem, hogy nem is tudnám megmondani, hogy boldog vagyok-e. Nem, inkább határozottan össze vagyok zavarodva, hiszen mégis miért lenne képes bárki is befogadni tudván azt, hogy mi vagyok? Azt ugyan nem teljesen tudják, hogy mi mindent tettem abban az alagsorban, de biztos vagyok benne, hogy vannak róla sejtéseik és mégis: itt vagyok, Letha pedig lényegében befogadott. Már egy ideje minden el lett intézve ahhoz, hogy ide jöhessek, ebbe a házba, a Letha családjához. Tudok arról, hogy rajtam kívül van még három gyerek, ez pedig… őszintén szólva rettegéssel tölt el. A múltam árnyai soha nem hagynak nyugodni, még azután sem, hogy sikerült elszabadulnom arról a szörnyű helyről, így tudom, hogy valószínűleg az, hogy amikor a kisebbekkel fogok találkozni, az nem lesz egyszerű a számomra. Meg összességében sem lesz egyszerű megszokni azt, hogy egy igazi otthon nyugalmában leszek, nem pedig fehér, hideg falakkal körülvéve, vagy pedig szörnyen szigorú őrizet alatt, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban bekattanhatok és mindenkit megölök a közelemben.
Ahogy közeledünk az ajtóhoz, úgy érzem, ahogy a szívem a torkomban dobog, a kezem nyirkos az izzadságtól, és habár külsőre nagyon nem látszik meg rajtam, hogy mennyire rosszul érzem magam, minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy be tudjak lépni azon a bizonyos ajtón. Miért gondolta bárki is, hogy jó ötlet engem idehozni? Mi fog történni akkor, ha tényleg bekattanok és az egész ház felrobban, vagy ami még rosszabb: felgyullad, ugyanúgy, ahogy az első emlékeimben lévő ház is, ami talán egykor a saját otthonom volt? Annyi kérdés és kétség kavarog a fejemben, hogy az egész bemutatkozás procedúra, és a körbevezetés számomra olyan, mintha csak egy mély vízből figyelném az egészet. Nem mondok semmit. A kérdésekre sem válaszolok. A védekező mechanizmusom ez alkalommal is a teljes némaság volt. Csak akkor sikerül kizökkennem ebből a szánalmas állapotból, amikor már kicsit lenyugodtak a kedélyek és már én sem vagyok annyira a figyelem középpontjában, amit soha nem szerettem. Mostanra találtam magamnak egy csendesebbnek tűnő kis sarkot, és igyekszem a kezemben lévő könyvre koncentrálni, hogy teljes mértékben sikerüljön lenyugtatnom magam.
Ez a taktika egy ideig működik is. Már kevésbé érzem úgy, hogy bármelyik pillanatban fognám magam, hogy elmeneküljek innen és habár még mindig bőven vannak kétségeim, már azt sem érzem, hogy annyira nyugtalan lennék, mint a legelején. Minden kezd egy kicsit kitisztulni, leülepedni, és hiába féltem attól az elején, hogy a varázserőm kiszabadul, tudom, hogy képes vagyok irányítani és hogy nem lesz belőle semmi baj. Nem tudom, hogy pontosan mennyi idő telt el, mióta megérkeztem, és megtaláltam ezt a kis sarkot a nappaliban, hogy olvasással nyugtassam le a felzaklatott érzéseimet, de végül, kicsit bátorságot merítve abból, hogy bármi jobb lehet a kórháznál és a minisztériumnál, lassan felpillantok a könyvből. A tekintetem egyből találkozik, egy kíváncsi zöldes szempárral, és habár az idegesség visszatér, úgy döntök, hogy nem hagyom, hogy megint leküzdjön. - Szia. Mila vagy, ugye? - Kérdezem halkan, szinte suttogva, próbálva visszaemlékezni a nem olyan régen történtekre. Szerencsére, habár lelkileg nem teljesen voltam jelen, az agyam úgy látszik így is mindent megjegyzett. Tudom, hogy mennyire megközelíthetetlennek tűnök így elsőre, ezért igyekszem összeszedni magam, hiszen nem szeretném, hogy féljen tőlem. Különben is, szerintem én jelenleg sokkal jobban félek én tőle, mint fordítva.
Hallottam dolgokat, vagyis kifüleltem egyes aprócska híreket. Meg hát fél füllel is hal ezt azt a Boszorkányok kisgyermeke. Hogy igazak-e vagy sem, nos fogalmam sincs, de szuper lenne ha igaz volna eme történés. Anya haza hoz egy fiút, persze nem nálam fiatalabbat, nem most született, sem egyidőst velem... idősebb lesz, valahogy Nico korú. Várom-e a találkozást? Naná! Hát persze! Megannyi kérdésem akad felé, így megülni a fenekemen sem tudok, míg a magántanárom az órát tartja. Kattogok a kérdéseken, ám választ egyikre sem lelek magamtól. Mindent felszeretnék tenni neki, hogy megválaszolja őket. A következő kérdés... Mikor érkezik? Milyen magas lesz? Nevettető lesz a kacagása? Milyen színű haja lesz? És a szeme? Mind mind olyan kérdések ezek, melyekre most akarok válaszokat kapni! De nem lehet. Türelem rózsát terem, mondják sokan, de Mila Armstrong-Shaw vagyok, nem ismerem a türelmes énemet. Mindenesetre az órám véget ért, illedelmesen megköszönöm és elköszönök is egybe aztán rohanok átöltözni, még bekapok pár falatot, melyet a Dadus vitt be a szobámba. Ruhát kerítek elő, melyet magamra is kapok. A hajam a reggeli készülődés műve, azt hagyom úgy... Sőt! El is foglalom még magam kicsit, pörgök, hogy a szoknyám is pörögjön. Csak a kacagásommal telik meg a saját szobám, tekintetem a tükörre vetül, majd az abban kirajzolódó asztalom és az azt körül ülő babáim, plüss állataim, ahogy a teázáshoz vannak beállítva. A csészék a helyükön pihennek, el is mosolyodom, sőt lépek is a kancsóhoz, hogy teát töltsek magunknak. El is telik ezzel kis idő míg felszolgálom nekik a teát, aztán eszembe jut hogy a nappaliban hagytam Yukie-t, a reggelit követően. Astra a terráriumban pihen, hamarosan ebédidő lesz számára. De Yukie-nak itt fent a helye. Szaladok is az említett szoba közelébe, mikor a bejáratán túl jutok, kicsit megszeppenve veszem tudomásul, hogy Yukien kívül más is van már itt. Aki nem Anya, nem is Nico és nem is a Dadus. Göndör fürtjei vannak... olvas. Olvas?? Ajkaim elnyílnak ahogy figyelem őt, ám a szemei lassan engem kezdenek vizslatni. S még rám is köszön. Nagyon rövid ideig állok csak ott némán egyhelyben, aztán lassan közeledni kezdek felé. Csak bátran. Csak nem eszik kislányokat. - Igen. Mila vagyok. Üdvözöllek. Téged hogy hívnak? Hány éves vagy? Szeretsz olvasni? Mit olvasol most? Nem vagy éhes? Te is tudsz varázsolni? - sorozatos kérdésáradatot tettem fel neki nagyon is lelkesen, miközben elértem hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem magamnak. Yukie az egyik széken ült, ahol hagytam, senki nem nyúlt hozzá. Most én magam szedem le onnan és mutatom meg a fiúnak. - Nézd. Ő Yukie. Az enyém. Körbe vezethetlek? Mit kérsz inni? Nekem a narancslé a kedvencem, meg a citromos mentás víz. - igazán kellemes lehet a társaságom, főleg így hogy mindent tudni akarok most azonnal, de nem akarok ezzel rosszat. Le is telepszek mellé, hogy onnan figyeljem őt. Nagy kerek szemekkel nézem meg magamnak a haját, az arcát, a szemét és a ruháját.
Nem tudom, hogy mi volt az a pont, amikor észrevettem, hogy már nem vagyok egyedül, de az a kíváncsi zöld szempár viszonylag hamar felkelti a figyelmemet. Kicsit tartok a gyerekektől… hála annak, hogy eddig csak gyerekekkel kommunikáltam, és általában rossz vége lett belőle a dolgoknak, viszont ez azt is jelenti, hogy velük viszonylag könnyebben el tudok beszélgetni, mint másokkal, hiszen ehhez szoktam hozzá. Így amikor elkezd felém közeledni küldök felé egy bátorító mosolyt, hiszen egyáltalán nem az a cél, hogy elijesszem magam mellől. Szerintem én jobban félek tőle, mint ő tőlem. - Nagyon szép neved van, Mila. - Ismerem el. Számomra a neveknek különleges varázsuk van: az alagsorban senkinek sem volt neve, még a Doktornak sem, mindenkit számok alapján azonosítottunk, engem is. A nevek túl személyessé tették volna az ottani kapcsolatokat, ami csalódásokat okozott volna mindenki számára. Így is bőven akadtak olyanok, akik barátok vesztettek el, egyik pillanatról a másikra. - Én Dexter vagyok. - Mutatkozok be én is, habár ez a név még tényleg idegennek számít, még az én számomra is. -Tizenöt éves vagyok. Te hány éves vagy? - Kérdezek vissza kedvesen, automatikusan tudva, hogy mit kell tennem, ha egy gyerekkel kerülök kapcsolatba.
- Igen, nagyon szeretek olvasni, a legtöbb időmet, könyvek társaságában töltöm és töltöttem. Most egy tudományos könyvet olvasok, valószínűleg neked nem lenne a kedvenced, habár vannak benne érdekes dolgok. Szereted a meséket? Ez is kicsit hasonlít ahhoz, csak más köntösbe kell csomagolnom ahhoz, hogy neked is érdekes legyen. Ez a könyv a csillagokról szól és az ő titkaikról, amiket rejtegetnek ott fent a magasban. - Mesélem neki türelmesen, továbbra is mosolyogva. -Nem, nem vagyok éhes, de köszönöm, hogy megkérdezted. - Csak az utolsó kérdés előtt halványul el egy kicsit a mosolyom, de igyekszem továbbra is őszinte válasszal szolgálni neki, olyan formában amit ő is meg tud érteni. - Igen… nekem is van varázserőm, csak egy kicsit másképp működik, mint a többségnél. Nehezebben tudom irányítani, kicsit olyan, mint a te varázserőd. Nincs pálcád, ahogy nekem sincs, de mind a kettőnkben ott szunnyad, és néha váratlan helyzetekben jön elő, még olyankor is, amikor nem hívjuk. Vagy éppen egyáltalán nem akar velünk együttműködni, akármennyire is szeretnénk lenyűgözni a körülöttünk lévőket. Ilyen szempontból nagyon hasonlítunk egymásra, Mila. - Csukom be most már végleg a könyvet és koncentrálok teljesen a kislányra.
- Üdvözöllek, Yukie. - Biccentek az említett felé komolyan, mintha valóban élne. -Igen, azt kifejezetten megköszönném, ha körbevezetnél. - Egyezek bele egyből és ennek örömére fel is kelek az eddigi helyemről. Amúgy sem árt egy kicsit átmozgatni a végtagjaimat és sosem baj, ha többször is szemügyre veszem a házat, amiben úgy néz ki ezentúl élni fogok. - Te melyiket ajánlod nekem? A narancslét, vagy a citromos-mentás vizet? Szerinted én melyiket kedvelném? - Kérdezem Milától kedvesen. - Még egyiket sem kóstoltam, ezért szeretném, ha te döntenél helyettem. - Teszem még hozzá mint egy extra információként. Nem hazudok, valóban nem volt szerencsém ezeket az italokat kipróbálni, mindig csak vizet ittunk az alagsorban, semmi mást.
A fiút Dexternek hívják. Volt egy Dexter nevű kiskutyám, vagyis csak egy simogatás erejéig az utcán. De ez mellékes. 15 éves. Hogy én mennyi? - Várj. Gondolkodom... - nagyon rövid idő után végül rávágom. - ...hat! Hat éves vagyok! És nem ... Nem vagyok kicsi! - jelentem ki végül elég komoly arccal. Kapok válaszokat a kérdéseimre és nem hajt el, szóval ámulattal hallgatom a mesét. - Tudományos? Az mi? Az is egy ilyen felnőtt dolog? Vagy a varázs iskolához köthető? - kíváncsiskodom, mert hát mit is tehetnék, még kicsi vagyok és nyitott a világra. Talán kicsit nagyon is. De eddig ez senkit sem zavart, hát Dexterről majd kiderül. Meg hát tudományos könyv még nem akadt az én kezembe. A csillagok meséjére mosoly húzódik arcomra, úgy figyelem Őt. Az hogy nem éhes, kicsit szomorúvá tesz, de a mosolyt akkor sem eresztem el. A varázs erőre át terelve a szót pedig kiderül, hogy neki is van valami a kis tarsolyában. Tud varázsolni, de másképp működik. - Én nem tudok varázsolni. Csak a bátyám tud és anyukám. - horgasztom le a fejem, hangom is szomorúvá válik. Jó majd ha kicsit nagyobb leszek, akkor tuti hogy majd fogok tudni, de most az még olyan messzinek tűnik. Felkacagok azon, ahogy Yukie-t is üdvözli majd magamhoz ölelem a plüsst. Végül a fiú feláll, hogy körbe tudjam vezetni a ház minden pontján. - Hogy melyiket ajánlom? - gondolkodom el egy pillanatra, de aztán felcsillan a szemem. - Figyu... kóstold meg mindkettőt és eldöntöd neked melyik ízlik. Jó? - érdekes fiú. Csak szájtátva bámulok rá, de aztán Intek neki. - Gyere velem te kis butuska. - nem, nem nézem le őt azért mert másképp gondolkodik és nem ismer dolgokat. Nem szabad. Most kicsit megmozgatom az agyát, ahogy anyu is szokta mondani. Megindulok a konyha irányába, majd felé fordulok. - Hideget vagy házhőmérsékletűt szeretnél? - ha hideget, akkor a hűtőből veszek elő 2 kancsót. Az egyikben a narancslé van, a másikban a citromos mentás víz. Ha nem hideget kér, akkor a konyhapulton lévőért nyújtózkodom és kettő szabad tiszta pohárba töltök. Egyikbe narancsot, a másikba a másikat és elé teszem. - Tessék. Idd meg mindet, aztán eltudod dönteni. Helyetted senki sem dönthet, Dex. - mosolyogva figyelem ezután, hogy mihez kezd. Öltözet, kinézet
Továbbra sem merem elhinni, hogy itt vagyok és nem a minisztériumban. Pár perce érkeztünk meg a házhoz, ami nagy valószínűséggel az otthonom lesz, de egyelőre annyi érzés kavarog bennem, hogy nem is tudnám megmondani, hogy boldog vagyok-e. Nem, inkább határozottan össze vagyok zavarodva, hiszen mégis miért lenne képes bárki is befogadni tudván azt, hogy mi vagyok? Azt ugyan nem teljesen tudják, hogy mi mindent tettem abban az alagsorban, de biztos vagyok benne, hogy vannak róla sejtéseik és mégis: itt vagyok, Letha pedig lényegében befogadott. Már egy ideje minden el lett intézve ahhoz, hogy ide jöhessek, ebbe a házba, a Letha családjához. Tudok arról, hogy rajtam kívül van még három gyerek, ez pedig… őszintén szólva rettegéssel tölt el. A múltam árnyai soha nem hagynak nyugodni, még azután sem, hogy sikerült elszabadulnom arról a szörnyű helyről, így tudom, hogy valószínűleg az, hogy amikor a kisebbekkel fogok találkozni, az nem lesz egyszerű a számomra. Meg összességében sem lesz egyszerű megszokni azt, hogy egy igazi otthon nyugalmában leszek, nem pedig fehér, hideg falakkal körülvéve, vagy pedig szörnyen szigorú őrizet alatt, attól tartva, hogy bármelyik pillanatban bekattanhatok és mindenkit megölök a közelemben. 
• 
