We each begin in innocence. We all become guilty.

- Nem - sóhajtottam, miközben mintha egy kicsit erősebben szorítottam volna a nálam lévő, a Minisztérium címerével ellátott fekete dossziét. Nem lett volna szabad kihoznom onnan, noha ez a szabálytalanság eltörpült ahhoz képest amit éppen elkövetni készültem, jobban mondva, már el is követtem. Hiszen nem egy tettre kész osztaggal, hanem egyedül a pálcám - pálácáim - társaságában álltam egy gyanúsított ajtaja előtt. - Nem azért jöttem, mert szükség van rád egy bevetés miatt a Minisztériumban, felesleges öltöznöd, a téma… kicsit más. Bemehetnék esetleg? Talán jobb lenne, ha a négy fal között beszélnénk meg, nem pedig a folyosón - vetettem rá egy szigorú, talán kissé rideg pillantást, amellyel azt kívántam üzenni, hogy nincs más választása. Vagy ő áll arrébb és enged be azon az ajtón, vagy pedig én engedem be magamat, ez utóbbiban azonban nem lelet volna köszönetet. Ezt neki is tudnia kellett. Holden Briggs gyilkos volt, de nem ostoba.
Holden Briggs, a gyilkos.
A szavak, hiába nem mondtam ki őket hangosan, csak gondolatban, kesernyés ízt hagytak maguk után így is.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha tiszteletemet teszem a férfi lakásában, főleg nem azért, hogy letartóztassam. Noha, nem valójában nem ezért voltam itt, nem csak azért. Sokkal inkább akartam válaszokat a kérdéseimre. Azoknak a hézagoknak a kitöltésére, amelyekre én is a muglik képtelenek voltunk. Noha, a mugliktól amúgy se vártam ennél többet, mégis el kell ismernem, hogy hasznosabbak volta, mint arra számítottam. Ha nincsenek, talán sosem oldom meg az ügyet és sosem állok itt, hogy megvádoljam a Miniszter öccsét gyilkossággal.
Holden Briggs, a gyilkos.
A gondolat, nem is, sokkal inkább a tudat, már napok óta visszhangzott a fejemben, hiába próbáltam figyelmen kívül hagyni. Különös volt belegondolni, hogy kezdetben az egész nem volt több, mint egy egyszerű prostituált eltűnése, talán soha nem is derült volna ki az egész, ha a lány barátnője - aki Merlinre csak 15 éves volt, fiatalabb, mint az öcsém! - nem jön kisírt szemekkel hozzánk, hogy nem találják őt napok óta. De, megmondom őszintén, még ezzel se foglalkoztunk volna, ha nem hangzik el Russel Briggs neve és az, hogy az utóbbi időben megkörnyékezte valaki - már halottat - bizonyos információkért. Az egyszerű, figyelmen kívül hagyható, üres ígéreteket tartalmazó ügy hirtelenjében nemzetbiztonsági kockázattá lépett elő. Hiszen Kyle Briggs már meg halt, ha pedig megölték Russel - pofátlanul fiatal, 17 éves szeretőjét, aki mellesleg annyi idős volt, mint a tulajdon lánya, basszameg - szeretőjét és esélyesen információkat szedhettek ki belőle, akkor semmi sem garantálta azt, hogy nem megint a Miniszterelnök és annak családja volt a célpont. Potter, Granger és a feljebbvalók legalábbis erre jutottak. És minket bíztak meg az ügyel.
Igen, engem és a bátyámat.
Az egyik első számú rivális - sokkal inkább ellenség -, Pollux Black rokonait, azokat, akiknek egyes vélekedések szerint inkább lett volna oka megölni az áldozatot és eltussolni a valódi tettes - hovatovább fenyegető - kilétét,  mint kideríteni, hogy ki is a tettes.
Mióta tartott a nyomozás mindenfelől összeesküvés elméletek szálltak. Mindenki egymásra mutogatott, a sajtó pedig minden bizonnyal kedvét lelve csámcsogott az ügyön, mintha mi sem lenne természetesebb. Mintha nem egy fiatal lány életét oltották volna ki, akinek a Roxfortban, nem pedig egy bordélyban, az belül is Russel Briggs társaságában lett volna a helye. Erről persze látszólag mindenki megfelejtkezett, engem kivéve.
Mindenki, beleértve a feletteseinket is, hiszen elsősorban azt akarták tudni, hogy ki veszélyezteti Briggséket, ki tör megint az életükre. Én személy szerint végtelenül tettem erre. Volt elég pénzük és befolyásuk ahhoz, hogy megvédjék maguk. A kommandót is bármikor mozgósíthatták, a maguk elcseszett módján biztonságban voltak. Ellenben egy lány meghalt, egy lány, akiről senki sem beszélt, vagy ha mégis, nem volt több, mint egy prosti, akit megdugtak. Ha elő is vették, inkább volt téma a házasságtörés, mint maga a lány. Ez pedig dühített, végtére is ő volt az áldozat. Arról nem is beszélve, hogy mint mindenki más, ő is megérdemelt volna egy normális életet, vagy úgy általánosságban az életet, nem pedig azt, hogy elfeledve, a nevét se tudva, muglik találják meg a Temze partjára vetev, pár méterre egy kikötőtől.
Mert igen, a lányt muglik találták meg, ez pedig magával vonzotta azt a ritkán használt, kellemetlen protokollt, amikor együtt kellett velük dolgoznom. Nem voltam - annyira - rasszista, de a muglikat határozottan nem kedveltem. Volt bennük valami különös földhözragadtság, amit nem tudtam hova tenni - anyám ügyéről nem is beszélve. Most mégis, ha nincsenek, akkor egészen biztosan nem oldom meg soha ezt az ügyet.
Egy egészen apró részem pedig, hiába akartam mindenképpen lecsukni a gyilkost, ezzel megadva a végtisztességet az áldozatnak, akiről szerettek megfelejtkezni, azt kívánta bár sose jöttem volna rá.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell valljam: nem gyanakodtam volna Holden Briggsre. Néha ugyan kibírhatatlan volt, főleg amikor csak poénból kötött bele az emberbe, de jó aurornak, hova tovább: jó embernek tartottam. Mégis… amint megláttam azt a felvételt, róla. A viselkedéséről és végiggondoltam az azutáni napok eseményeit, a kérdéseit, amikkel zaklatott és mindent, ami történt, annyira tiszta lett az egész.
Annyira egyértelmű.
Mint amikor megtalálod a puzzle azon darabját, amitől ha nem is lesz kész a kép, de összeköti az eddig érthetetlennek és összekapcsolhatatlannak tűnő részeket egy egésszé. Minden passzolt, a vád gond nélkül megállt volna. Abban is biztos voltam, hogy elég csak egy végzést kérnem a pálcája vizsgálatára és kimutatják, hogy használta azt a bizonyos varázslatot nem lejelentett, munkakörülmények között. Arról tudtunk volna. Ki is töltöttem a papírt, minden készen állt mégis… képtelen voltam arra, hogy elindítsam az egészet. Képtelen, mert nem értettem.
Egyszerűen nem értettem, hogy Holden Briggs miért ölt meg kislányt. Egy védtelen, egyszerű gyereket, aki senkinek sem ártott és aki… többet értelmet volna. Ez… nem állt össze, ezen a téren nem. Hiányzott a konkrét indíték, még ha bizonyítékaim voltak is, olyan szép számmal, hogy Holden lehetett volna maga Merlin, akkor sem ússza meg. De ez nem rá vallott, nem arra az aurorra, akit mind ismertük.
Ezért álltam most itt egyedül, mert válaszokat akartam. Nem beismerést. Nem letartóztatást, csak válaszokat. Talán megkaptam volna ezeket egy kihallgató szobában a Minisztériumban is, de… nem vitt rá a lélek. Képtelennek bizonyultam arra, hogy csak az ügyet nézzem és az embert ne, pedig ezt kellett volna tennem, a nagy könyv szerint ez lett volna a helyes. Noha anyám mondta mindig: "szabályos és a helyes között néha van különbség, csak rajtunk múlik, hogy melyiket követjük".
Bár talán túlzás lett volna helyesnek titulálni azt, amit csináltam, mégis jobbnak éreztem ezt, mint megalázni Holdent az egész őrs előtt, mert a szabályos lehetőség ezt takarta. Már pedig erre képtelen lettem volna, főleg így, hogy nem voltak válaszaim, csak bizonyítékaim.
Hiába volt Holden Briggs, a gyilkos.

Mint mondtam: Holden Briggs gyilkos volt, de nem ostoba. Annyira legalábbis biztosan nem - ha már képes volt ölni -, hogy ennek tényét egy nyitott ajtóban tárgyalja meg velem, egy muglikkal teli házban.
Miért lakott egyáltalán velük?
Ezt fel nem foghattam, de nem volt sem tisztem, sem pedig jogom ítéletet mondani e felett. Nem is kívántam, hogy teljesen őszinte legyek. Ahogy a lakásáról sem, ami valójában pontosan olyan volt, mint a legtöbb, amelyben életem során jártam már. Nyilván a berendezésekben és azoknak az árában, esetleg minőségében akadtak különbségek - jelentős különbségek -, de most nem ezekre figyeltem. Jelentéktelen részletek voltak csupán abban a történetben, aminek a végén voltunk most, mert hát ez az volt. Rájöttem a turpisságra, lebukott, vége volt a dalnak és mégis… szerettem volna hinni, hogy lesz itt egy csavar a történetben. Egy csavar, ami… amitől nem tudom mit vártam, ahogy azt sem, hogy miért. Hasonló helyzetben Holden Briggs minden bizonnyal boldogan, mellét kihúzva, nagy csinnadrattával kísérve vitetett volna be a kapitányságra, ezzel is bizonyítva azon elméletét, hogy mi, aranyvérűek nem voltunk többek közönséges neo-halálfalóknál.
- Nem köszönöm - ráztam meg a fejem -, de rád lehet rád férne valami… valami erős˛ - tettem hozzá némileg bizonytalanul, végig mérve őt.
Holden Briggs volt és még sem.
Noha tudtam, hogy ő áll előttem, mégis annyira másnak tetszett, mint az a magabiztosságtól duzzadó férfi, aki az őrsön úton-útfélen belém kötött, csak mert olyanja volt. Annak a határozottságnak a nyomát sem fedeztem fel benne. Sápadt volt, kócos, a szemét pedig sötét karikák keretezték. Az utóbbi időben nem aludt túl sokat, noha ez lehetett azért is, mert… elég csúnyán ért véget az unokatestvéremmel folytatott kapcsolata. Én csak ennyit tudtam, a részletek homályosak voltak és azt hiszem, nem is voltam kíváncsi rájuk. Amit Lori - és a MACUSA - csinált az nem az én dolgom volt. Nem feleltem a rokonamiért és a cselekedeteikért.
Hirtelenjében elképzelésem sem volt arról, mit válaszolhatnék neki. Ahogy ott állt, ahogy azt mondta, amit. Nem ő volt az első gyilkos, akivel találkoztam, ahogy nem is az első, aki letartóztattam - jobban mondva le kellett volna tartóztatnom -, mégis ő volt az első, akin komolyan megesett a szívem. Nem azért, mert ismertem - ez jelen esetben sokkal inkább lehetett volna hátrány, mint sem előny -, hanem mert annyira nyomorultul festett. Ott állva, a szobában, sokkal inkább hasonlított egy elhagyott kisfiúra, mint egy majd negyven éves férfira, aki a Varázsbűn-üldözési kommandót vezette. Vagy mint egy gyilkosra.
- Ülj le Holden - sóhajtottam végül, a keresztnevén szólítva őt. Egyszerűbbnek éreztem így, noha nem tudtam volna megindokolni, hogy miért. - Még nem akarlak letartóztatni, most nem - nyomtam meg direkt az első szót, azt nem kellett tudnia, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit akarok csinálni. Nem volt ám olyan egyszerű bevinni egy kollégát, rohadtúl nem, még akkor sem, ha róla volt szó. Pedig a nagybátyám milyen büszke lett volna rám! De nem ő voltam, ahogy nem is az apám - inkább anyám lánya voltam, mint azt annyiszor a szememre vetették gyerekként -, nem áldoztam fel mindent és mindenkit a politika oltárán. - Én egyelőre csak… tudni akarom, hogy miért - mondtam, miközben az asztalra tettem az aktát. Ha akarta megnézhette, elnézve őt nem féltem attól, hogy elpusztítaná vagy hasonló, arról nem is beszélve, hogy mindenről volt másolatom. Nem voltam olyan ostoba, hogy az egyetlen példányt hozzam magammal. - Ismerem a hogyant, kishíján pontról pontra, egészen odáig, hogy a vízbe dobtad. Majdhogynem percre pontosan meg tudom mondani a mikort is, ahogy abban is biztos vagyok, hogy ha megvizsgálnánk a pálcádat, akkor egyértelműen ki lehetne mutatni, hogy használtad az Avadake Davrát nem hivatalos ügyben - foglaltam össze röviden a tényeket, amelyekről ő is tudta, hogy bőven elég lett volna ahhoz, hogy letartóztassam. - De… nem értem, hogy miért - ráztam meg a fejem. - Nem ismerjük egymást túl jól, jó… leginkább semennyire, azt is csak felszínesen, de… - nem fejeztem be, inkább csak megráztam fejem. Rábíztam hogy miként egészíti ki a folytatást. - Elmondod nekem, miért tetted? - kérdeztem óvatosan, elővéve azt a hangszínt, amit akkor használtam, amikor Leo tett rossz fát a tűzre és nem értettem miért.
Féltem attól, hogy elég egy rossz szó és Holden Briggs a szemem láttára törik darabokra, mert még én is, aki meglehetősen alulképzett voltam mindenféle pszichológiából, meg tudtam mondani, hogy nagyon közel áll hozzá. Rettenetesen közel. Talán még egy hajszálnál is kevesebb választotta el tőle.

Ma nem, volt a nyelvem hegyén a válasz, mégsem mondtam ki. Bármikor nagyon szívesen, a lehető legnagyobb élvezettel belekötöttem Holden Briggsbe; bármikor, kivéve ma. Nem volt szokásom még nagyobbat rúgni egy földön fekvőbe, már pedig ez a lehető legnagyobb találat lehetett volna, amit bevihettem volna ezen az estén. Ha sokat nem is, annyit biztosan tudtam az előttem éppen összeomló férfiról, hogy a munkája rettenetesen sokat jelent neki. A munkája és a pozíciója, hogy pontosak legyünk.
- Higgy nekem, jót tenne neked - kötöttem az ebet a karóhoz, noha nem voltam erőszakos inkább csak…. csak fogalmam sincs mi. Vagy tudtam, csak nem akartam tudni és elismerni, hogy a legkevésbé szakami módon érzelmileg is beleinvolválódom egy ügybe ahelyett, hogy objektíven viselkednék.
E mellett pedig, nem leitatni akartam Holdent, egyszerűen csak úgy véltem, hogy egy pohár bármi jót tenne neki, talán kicsit segítene neki ellazulni. Már ha el lehetett az után lazulni, hogy megölt egy gyereket, ami láthatóan azóta is kínozta minden pillanatban legyen ébren, vagy aludjon, már ha tudott. Ezt nem volt nehéz kitalálni, tulajdonképpen a videófelvétel után ez, és a folyamatos kérdései segítettek összerakni a képet. Azt, hogy nem Briggsék a célpontok - hovatovább: áldozatok -, hanem ők maguk az elkövetők. Ez a tény pedig, egyszerre volt logikus és mellbevágó, mert ha nincs az a felvétel, nincs az a hiba, akkor lehet - hangsúlyozom lehet -, hogy sosem jövök rá arra, mi is történt azon a végzetes éjszakán.
Nem tudtam volna megmondani, hogy mit várok, milyen történetet, vagy éppen magyarázatot. Azt hiszem, hogy leginkább semmit, mert valóban el sem tudtam képzelni, hogy mi vitte rá. Miért érezhette a Briggs klán, hogy egy tizenhét éves prostituált, aki még a Roxfortot sem fejezte be, veszélyes lehet rájuk.
A nyomorult pozíciójukra.
Némán hallgattam őt, az indokait az okokat és egyszerűen nem tértem magamhoz. Jobban mondva: sokkolódtam. Világéletemben tudtam, hogy elcseszett a családom. Hogy vannak olyan dolgaink és szokásaink, amiket mások, akik nem a mi közegünkbe születtek betegesnek, furcsának és érthetetlennek találnak. De soha, ismétlem soha egy rokonom se vett volna rá arra, hogy öljek meg valakit, just for fun - vagy mert neki arra van szüksége. (Az ilyen esetekre elegánsabb megoldásaink voltak profik személyében, akik nem buknak le.)
Ahogy a testvéreim sem kértek volna tőlem ilyesmi, hiba volt mára mind a két bátyám nos… ugyanolyan elcseszett, mint a családunk en bloc, tudtam, hogy sosem kívánnának tőlem ilyesmit, ahogy én se vártam volna el tőlük hasonlók. Leoról, akit tulajdonképpen én neveltem fel nem is beszélve. Az már más kérdés, hogyha a szükség úgy kívánná, a saját akaratomból bárkit és bármikor megöltem volna érte. Legalábbis szerettem volna ezt hinni.
Egy szó mint száz: megértettem én, hogy Familia supra omnia. De… hogy kérhet, hovatovább: kényszerítheti valaki az öccsét ilyesmire? Mert sütött Holdenről, hogy nem ő maga ajánlkozott erre a feladatra. Így is kezdte, nem akarta megtenni.
- Mivel tudott volna ártani nektek? - kérdeztem óvatosan, vádtól, szarkazmustól és hibáztatástól mentesen, hiszen azzal nem mentem volna semmire. Abban sem voltam hirtelenjében biztos, hogy hibáztatom-e Holdent avagy sem. - Miért… tetted meg, ha nem akartad, Holden? Miért érezted úgy, hogy ilyen sokkal tartozol neki... nekik? - érdeklődtem, holott ez nem tűnt fontos kérdésnek. Valójában nem is kellett volna annak lennie, de tudni akartam. Nem azért, mert arra számítottam, hogy így még több vádat tudok ráhúzni a családjára, nem rendelkeztem ilyen ambíciókkal, inkább csak szerettem volna átlátni a nagy egészet. Azt, mi volt az az út, ami Melanie halálhoz vezetett.
- Jól van jól van, nyugodj meg egy picit. Vegyél pár mély levegőt - ültem le a kanapéra, nem közvetlenül mellé, mégis elég közel ahhoz, hogy elérjem őt. A vállára tegyem a kezem, mielőtt neki áll kapkodni, hogy egy szedett-vedett levelet írjon az unokahúgának. Ilyen állapotban gondolkodni sem tudott, nem hogy értelmes mondatokat papírra vetni. - Nem kell most mindennel kapkodni, nem foglak most bevinni, ahogy holnap reggel se fogok egy nagy és hivatalos csoporttal visszajönni. Azzal nem érnék el többet, csak megaláznak mindenki előtt, aki éppen akkor dolgozik. Én szeretném… csendesen intézni a dolgot - sóhajtottam, annak ellenére, hogy még abban sem voltam biztos, hogy letartóztatom.
Merline, miért nem lehetett olyan mint a legtöbb gyilkos, akiket gond nélkül csuktam le, ha a szükség úgy kívánta?

Némán, aprót bólintva vettem tudomásul, hogy bármennyire is próbáltam, Holden hajthatatlannak bizonyult az alkohol kérdését illetően. Pedig továbbra is azon tartottam magam ahhoz, hogy jót tett volna neki, noha nem voltam az anyja se senkije, hogy ilyen végletekbe menően aggódjak érte. Annak ellenére, hogy valamiért - Merlin se tudja miért, valószínű azért, mert egy ostoba, irracionális idióta voltam - minimálisan ugyan, de törődtem vele, ezt tagadni is felesleges lenne. Ha nem így lett volna, akkor most nem itt, a lakásán beszélgetek vele, hanem az őrsön, az egyik kevésbé barátságos kihallgatószoba félhomályában.
Nem voltam benne teljesen biztos, hogy hallani, hovatovább: tudni akarom a feltett kérdéseimre a valódi választ, hiszem bizonyosan nem csak egy egyszerű “Kérlek” vezetett el eddig a pillanatig. Egy rövid ideig azt hittem, hogy Holden nem fog válaszolni, megtartja magának ezt az információt, amiért egy rossz szót sem szólhattam, hiszen ez nem egy kihallgatás volt. Nem hivatalos, legalábbis.
De akkor mi volt?
Fogalmam sem volt róla, és legalább annyira féltem ettől a választól is, mint azoktól, amelyeket Holden adott a kérdéseimre, mert megszólalt. Próbáltam eltekinteni a hangjában csendülő lemondástól és elengedéstől, de képtelennek bizonyultam erre (is). Ha pedig képes is lettem volna, az a története után bizonyosan megfordul.
- De… - válaszoltam szűkszavúan, száraz ajkakkal, tartva a szemkontaktust. Rejtve a kezem remegését. Nem vehette észre, az csak kérdéseket szült volna. Olyan kérdéseket, amelyeknek nem volt itt helyük.
Nem olvastam jól ugyan az emberekben - legalábbis akkor, ha ezt nem szó szerint értettük -, de még én is láttam, hogy nem hiszi, megérteném azt, amit mondott. Hogy át tudnám érezni, milyen is az a helyzet, amibe kerültek, pedig Merlinre, ha volt ember, aki tudta, az én voltam. Nyilván, voltak különbségek, hiszen nekem sosem kellett semmiben hiányt szenved nem, mindig volt pénzem és anyagi hátterem. (Tulajdonképpen dolgoznom sem kellett volna, lévén a legtöbb ruhám vagy éppen borom, drágább volt, mint egy havi fizetésem. Nekem ez tényleg sokkal inkább volt hivatás, mint munka.) De azt hiszem, hogy egy ilyen szituációban nem csak ez számított. Sőt! Inkább a legkevésbé sem ez számított.
Ahogy néztem Holdent, amint ott ült akarva akaratlanul is, de elkezdtem párhuzamokat vonni.
Ő éppen csak két évvel volt idősebb, mint én, amikor az édesanyját megölték és az apja lelépett. Tizennégy voltam, amikor a bátyám se szó, se beszéd ott hagyott minket és tizenhét, amikor az ikertestvérem is megtette ugyanezt, tizennyolc pedig, amikor rájöttem, hogy ha ez így folytatódik, akkor Leo is áldozatául esik mindennek. Soha senki se kérte, hogy vigyem el őt és próbáljam egy viszonylag normális környezetben egy viszonylag normális - ámbátor kissé nagyon elkényeztetett - gyerekké nevelni őt. Senki sem kérte, ahogy nem is várták el - problémákat is szült valójában, apámat, aki akkor már régen alkalmatlan volt bármiféle nevelése nehezen győztem meg -, az én döntésem volt.
Senki sem kért rá, ahogy a Briggs fivéreket sem. Mégis… Holdent nézve felmerült bennem a kérdés, hogy képes lennék-e az életem bármely szakaszában, bármiért is ilyen állapotba juttatni az öcsémet? A válasz egyértelmű volt. Soha. Hiszen a testvére voltam, sosem hajtottam volna be rajta, hogy “felneveltelek tartozol nekem”, mert nem. Semmivel sem tartozott, még egy köszönömmel sem. Briggsék mégis ezt tették.
Fel nem foghattam, hogy hogyan nevezhetik magukat ezek testvéreknek. Mert nem voltak azok, nem igaziak legalábbis.
Házimanó. Így hívta őt Ada Lachlan a csapatépítőn tréningen. Akkor nem értettem, azt hittem csak húzzák egymás agyát, ahogy ő és én szoktuk, de… azt hiszem most ez is a helyére került. Valahol igaza volt neki és még sem. Holden nem volt házimanó, csak egy szerencsétlen kisfiú, aki idejekorán elvesztette a szüleit, majd támaszkodni akart valakire, ők meg kihasználták és a mai napig ki is használják ezt.
És még volt pofája annak a kettőnek azt mondai, hogy a mi családunk elbaszott. Nem voltunk ugyan szentek, tény, de nem csináltunk lelki roncsot egy testvérünkből sem. Legalábbis… nem így, nem szándékosan, kényszerítve egy gyilkosságra.
- Jól van, megígérem - bólintottam, noha úgy éreztem, mintha legalább egy Crutioval kínoznának közben. Ha volt valaki, aki igazán börtönt érdemelt ebben a történetben, az nem Holden volt, hanem a Russel és a kedves miniszterünk, aki fejemet rá: mindenről tudott és támogatta azt. - Nem keverem bele a testvéreid - mondtam ki, hogy biztos lehessen benne. Még ha nem is értettem ezzel egyet, még ha bele is tudtam volna kötni, nem tettem. Most arra volt szükség, hogy Holden megnyugodjon, talán ha ez sikerül, akkor én is képes lettem volna ismét racionális gondolkodásra, nem pedig párhuzamok vonására és érzelmen alapuló döntésekre.
- Az én karrierem legyen csak az én problémám, te aggódj magad miatt, szerintem - próbáltam rövidre zárni a témát. Ő nem akart a gyilkosság részleteiről beszélni, én erről nem akartam beszélni. Nem vágytam reflektorfényre, ahogy dicsőségre sem. Legalábbis nem így, nem ilyen áron. Más lett volna, ha egy valódi, kegyetlen gyilkost kerítek kézre, aki valóban veszélyt jelent a társadalomra de így… ez így nem lett volna helyes. Holden gyilkos volt, de…
Volt itt egyáltalán de?
Igen és mégis, nem kellett volna, hogy legyen. Ugyanúgy kellett volna viselkednem vele, mint a többi emberrel, aki elég került, de képtelennek mutatkoztam erre. Eddig is, most pedig már pláne, mert ahogy ránéztem nem őt láttam - nem a nagy és arrogáns főparancsnokot - hanem azt a tizenhárom éves fiút, aki volt, akit csúnyán kihasználtak. Aki akár lehettem volna én is, hovatovább: Leo is. Nem kellett volna megkérdeznem, hogy miért tette. Csak el kellett volna fognom és ennyi. Nem véletlen, hogy óva intenek minket az ilyen akcióktól.
- Biztos hogy nem maradt más? Az unokahúgod, akinek írni akartál? Érte nem aggódsz, mi lesz vele? Vagy saját magad? A börtönben esélyesen azok közé fogsz kerülni, akiket te juttattál oda - mondtam halkan, óvatosan, próbálva rávenni, hogy a testvérei helyett végre aggódjon más miatt is. Lehet most úgy érezte, de nem csak ők léteztek ám a világon. - Elhiszem, nemsokára vége lesz, ígérem - szorítottam meg a vállát. Csak ezért nem öleltem meg - mert Merlinre átkozzatok el, de késztetést éreztem rá, hogy megöleljem Holden Briggst -, mert nem voltunk olyan szoros kapcsolatban, hogy ilyet tegyek. Noha, azt még nem tudtam, hogy mit fogok tenni, hogyan zárom le ezt az egészet. Hivatalosan nem volt választásom, azonban rajtam - és a muglikon -  kívül senki sem ismerte igazán a bizonyítékokat, tehát nem hivatalosan voltak lehetőségeim.
De… akartam én ennyit kockáztatni Holden Briggs miatt, aki fordított helyzetben már régen bevitt volna?
- Ma... most viszont tényleg nem tartóztatlak le - ezt már eldöntöttem. Attól, hogy menekülni fog nem féltem. Éppen csak képes volt emberként funkcionálni, egy profi szökést képtelen lett volna kivitelezni, főleg a testvérei támogatása nélkül. - Megtehetném, de akármit is mondasz, vannak még elvarratlan szálaid. A beteg unokahúgod is többet érdemel, mint egy szedett-vedett, se eleje se vége levél, nem igaz? - talán nem volt szép ezzel jönni, főleg hogy nem is tudtam, Naomiról vagy Russel szőke lányáról van-e szó, akit még névről sem ismertem, csak láttam párszor az apjával és Holdennel, de szükségem volt ennyi időre, hogy eldöntsem mit fogok tenni. Hogy eldöntsem helyesen cselekszem-e. Már az után, ha megfejtettem, mi is pontosan a helyes cselekedet szinonimája ebben a helyzetben.

- Értem, világos - bólintottam nyugodtan, igyekezve ezt átadni neki is, miközben magam sem tudom mikor az a kezem, amivel nem a vállát fogtam a hátára csúszott.
Valójában nem voltam biztos benne, hogy értem - hiába értettem meg őt, azt mit miért tett -, de semmi szükség nem volt arra, hogy ennek hangot is adjak. Melanien már nem segített, ő halott volt és egy vaságyon feküdt valahol a minisztérium alatt, egy hideg dobozban, hogy a teste az ügy lezárásáig egyben maradjon. Már amennyire egy vízben talált holttest egyben tudott maradni.
Csak remélhettem, hogy a lelke, a történtek ellenére békében nyugszik, vagy ha eddig nem is tette, most, látva ezt a jelenetet békére lel. Ha bosszúra is vágyott, megkaphatta. A férfi, aki megölte, nem volt messze attól, hogy összeroppanjon a tette súlya alatt. Nekem pedig, bármilyen paradox is, ezzel kellett most foglalkoznom, mert… mert továbbra sem tudtam volna megmondani, hogy miért.
Már a párhuzamokon kívül, amelyek valami különös módon összekötöttek engem Holden Briggs-el. Amelynek nyomán nem tudtam öt többnek látni, egy kihasznált, átvert és összetört kisfiúnál. Ő pedig erről még csak nem is tudott, valójában nem is kellett tudnia.
Sosem voltunk barátok, ahogy igazán közeli kapcsolatban sem álltunk egymással. Munkatársaknak mondhattuk magunkat, akik beszólnak a másiknak. Noha ezeket sosem én kezdeményeztem, ha ő nem szól hozzám, akkor pontosan olyan elegánsan hagyom figyelmen kívül a létezését, mint bármely más emberét, aki nem érdekel. Mert Holden Briggs a neve ellenére soha, semmilyen körülmények között nem érdekelt volna.
Most mégis itt voltunk.
Ha hittem volna abban, hogy létezik felsőbb irányítás, akkor azt mondom, hogy ez nem véletlen, a Világnak biztosan terve volt, avagy lesz velünk. De ostobaságnak tartottam az ilyesmit, szerettem azt gondolni, hogy nem láthatatlan hatalmak, hanem a saját cselekedeteink irányítják és alakítják az életünk. Hogy mi követjük el a hibáink, nem pedig mások miatt tesszük azt, ezzel feloldozást adva magunknak a súlyuk alól.
- Semmiség - ráztam meg a fejem, holott ez szemenszedett hazugság volt. A legnagyobb ezen az estén. Ha volt ebben a történetben olyan, aki valóban megérdemelte volna, hogy bedobják a dementorokkal körülvett Azkabanba és addig kínozzák, amíg éppen csak marad egy kis józan esze, az nem Holden volt, aki ezzel a sorssal kellett farkasszemet nézzen, hanem Russel Briggs, aki minden bizonnyal éppen élvezte a kurvázás örömeit. Nem olyan embernek tűnt, aki képes tanulni a hibáiból, vagy éppen bármi másból.
- Látod, vannak még akikért aggódhatsz és akik, meg is érdemlik azt - mutattam rá, képtelennek érezve magam arra, hogy befogjam a szám, noha nem voltam durva. A legkevésbé sem éreztem magam annak. Nem mondtam, ki konkrétan, hogy a testvérei nem érdemesek erre, csak utaltam rá, finoman, lágyan. Abban sem voltam biztos, hogy megértette ilyen állapotban. - Te is tudod, hogy nem lennél a király, ennyi ember ellen nem… - suttogtam csendben, kicsit szorosabban fogva a vállát, óvatosan az ajkamba harapva, nem gondolva arra, hogy ha beviszem Holdent, akkor nem csak a karrierjét és az életét teszem tönkre, de valószínűleg meg is ölöm. Hiszen, lehetett ő bármennyire is nagy kommandós, a sok rab ellen nem győzhetett volna, főleg egyedül, segítség nélkül. Rendfenntartóként nem létezett rosszabb, mint bekerülni azok közé, akiket te juttattál rács mögé.
Ha letartóztatom, magam is gyilkossá válok vajon?
- Sok mindent. Néha csak akkor jössz rá, hogy van még vesztenivalód, miután elvesztetted, hidd el nekem. Mindjárt jövök - álltam fel sóhajtva, hogy hozzak neki egy kis vizet. Szörnyen nézett ki, ha megkérdeznek, akkor képtelen lettem volna arra, hogy megmondjam mi, vagy éppen ki tartja még benne a lelket. Talán még egy halálos beteg is jobb bőrben volt, mint most Holden Briggs a saját kanapéján ülve.
Nem esett nehezemre eligazodni a lakásban, egy konyhát pedig még megismertem, ahogy egy pohár megtalálásához is rendelkeztem elég szakértelemmel. Nem kutakodtam, feleslegesnek ítéltem, az ügy és minden más szempontjából is. A beismerő vallomásom megvolt, a magánéletére nem voltam kíváncsi. Így is többet tudtam róla, mint valaha akartam. Amint meg volt az, amiért mentem el is indultam visszafelé, hirtelenjében mégis megtorpantam. Váratlan ötlet volt, nem is tudnám megmondani, hogy honnan jött, de nem tetszett rossznak.
Holdennek alvásra volt szüksége, bármit is teszek vele.
Óvatosan húztam elő a gyógynövény keveréket a táskámból, majd borítottam bele a vízbe és vártam meg, míg teljesen elvegyül. Talán nem kellett volna ezt tennem, hiszen nem volt helyes benyugtatózni valakit az akarata ellenére, de szüksége volt rá és láthatóan rajtam kívül nem volt itt senki, akit ez érdekelt volna. Az pedig, hogy mi a helyes, azt hiszem már ebben a helyzetben relatívabb fogalom volt, mint ezen a világon bármi más.
- Mondták már, hogy nem jó ötlet vérig sérteni az aurort, aki tudja, hogy megöltél egy embert? - húztam fel az orrom elégedetlenül, miközben leraktam elé a poharat. - Idd meg, jót fog tenni. Csak egy kis víz, mielőtt megijednél. Felfogtam, hogy nem kérsz alkoholt - tettem hozzá gyorsan, mielőtt megint meg kellett volna hallgatnom a kiselőadást arról, hogy ő márpedig nem iszik semmit. - A kérdésedre válaszolva pedig nem. Hetek óta nem beszéltem vele, nem hogy rólad, de másról sem - sóhajtottam elshunava a tény felett, hogy az unokatestvérem tudott a gyilkosságról, eltussolta azt és bűnrészesnek számít. - Azért elég megalázó, hogy ennyire semmibe veszed a nyomozói képességeim. Lehet, hogy a szemedben nem vagyok több, mint egy pénzes aranyvérű picsa - mert lássuk be, a legtöbben csak pontosan ennyire vettek komolyan engem, az eredményeim és a teljesítményeim  -, de nem puszira vagy másra kaptam jelvényem, ugyanannyira keményen megdolgoztam érte, mint bárki más - ha nem jobban, hiszen végül is Jerry Preston kínozott… akarom mondani képzett, nem pedig egy normális ember, aki nem élvezi a tanítványai nyomorát és szenvedését. Ennek ellenére, hogy már csak a felvetés is sértett, nem emeltem meg a hangom, még csak él sem társult hozzá. Továbbra is inkább beszéltem úgy hozzá, mint egy nővér, aki dorgálja az öccsét, nem pedig mint egy gyilkossági nyomozó, aki azzal beszél, akit le akar tartóztatni.

Furcsán szomorú, már-már nosztalgikus érzés volt látni, amint Holden Briggs a szemeim előtt süllyed egyre mélyebbre és mélyebbre. Kicsit olyan volt, mintha apámat személtem volna, amint az évek alatt szerzett depressziója - mert bár nem vizsgálták ki soha, a nyakamat tettem rá, hogy az volt (van) neki - uralkodott el rajta. A különbség mindösszesen csak annyiban rejlett, hogy ezek a változások Holdenen percek, nem pedig évek alatt mentek végbe.
Valószínű, hogy bármit megígértem volna neki ebben a helyzetben, amitől egy kicsit jobban érzi magát. Ezzel pedig, hiába nem volt racionális, képtelen voltam kezdeni bármit is. Már azon kívül, hogy sodródtam az árral és próbáltam kizárni a gondolatot, hogy ez, hogy Ő, akár én is lehettem volna, ha csak egy kicsit alakul másképpen az életem.
- Azt, hogy ne add fel, legalább ne ilyen könnyen - mondtam továbbra is tartva azt a hangszínt, amit egészen eddig. Mintha csak az öcsémhez beszéltem volna, nem pedig egy gyilkoshoz. Mert bármennyire is nehezemre esett elhinni, Holden Briggs az volt. Hiába omlott össze előttem, gyilkos volt, megölt egy tizenhét évest, ezen pedig nem tudtunk változtatni. Sem ő, sem pedig én. - Ne várd a halált, ne reméld a halált, mert bármit is tettél, vannak még olyanok, akiknek szükségük van rád. Te magad mondtad. Te magad is tudod. Inkább adj hálát, hogy még, ha nem is biztosan sokáig, de itt lehetsz nekik, hogy nem egyik pillanatról a másikra hagyod itt őket - ráztam meg a fejem rosszallóan, de határozottan nem feddőn.
Itt kellett volna őt hagynom, hovatovább: ide sem kellett volna jönnöm. A szabályok nem véletlenül voltak szabályok, a protokollt sem viccből találták ki. Én mégis, annyira nagyon okosnak képzeltem magam, erre tessék. Itt ültem egy hidegvérű gyilkos mellett és vigasztaltam, hogy ne adja fel, küzdjön. A legrosszabb pedig az volt mindenben, hogy bár láttam benne a kivetnivalót - Merlinre, hogyne láttam volna -, mégsem éreztem helytelennek. Ez pedig, ha lehetett ilyet mondani, jobban összezavart, mint eddig maga az egész szituáció.
Pontosan ezért nem indokoltam azt sem, hogy miért voltam még mindig a lakásán. Miért nem hagytam itt boldogan abban a pillanatban, hogy mindent bevallott nekem. Az egész egy álom-ügy lehetett volna. Egy ügy, ami pillanatok alatt jelenleg elérhetetlen magasságokra repített volna. Én mégis sokkalta inkább éreztem rémálomnak.
Az, hogy Holden Briggs, az örökké mindenre figyelő Holden Briggs, egy szó nélkül ivott bele a nyugtatós vízbe is mutatta, hogy az idegei már csak elméleti síkon léteztek. Gyakorlatban már mindent felőrölhette az aggodalom és a bűntudat. Én most mégis hálás voltam ezért, így minden sokkal egyszerűbb volt. Hiába tudtam, hogy mit kellene hoznia a holnapnak, azt nem tudtam, hogy valójában mit is fog hozni.
Ingadoztam.
Pillanatról pillanatra változott az elhatározásom azt illetően, hogy feladom-e őt vagy sem. Mind a kettő könnyű lett volna, hiszen csak két ember létezett az egész világon, akik ismerték annak az éjszakának a teljes történetét. Holden és én. Holdent elnézve pedig minden azon állt, hogy én mit teszek. Ha hallgatok, akkor ő is hallgatni fog, ha beszélek, akkor ő is beszél. Nem volt - és még napokig nem is lesz - olyan állapotban, hogy felelős, önálló döntéseket hozzon bármiről is legyen az az ebédje vagy éppen a kommandó egy bevetése.
- Köszönöm… azt hiszem - biccentettem, noha nem tudtam volna megmondani, hogy pontosan mit érzek a szavai nyomán. Már az őszinte meglepettségen kívül, mert bármikor máskor Holden örült, hovatovább: büszke lett volna, hogy sikerült bele gyalogolnia az önérzetembe. Most bocsánatot kért, talán még mentegetőzött is.
- Megszokás - engedtem meg magamnak egy félmosolyt. Látszik, hogy Holden Briggs szart se tudott arról, hogy milyen is valójában aranyvérűnek lenni. Nem csak csillogás és aranyélet, ahogy ő azt éveken keresztül, szegény kisgyerekként, majd bosszúszomjas felnőttként vizionálhatta. - Legyen az ember Black vagy Fontaine, nem könnyű érvényesülni - főleg nem aurorként, amikor abból is legalább annyi van a családfán, mint vérfertőzésből -, bármit csinál és bármit ért el, az csak a neve, a pénze és a rokonai miatt lehet, nem azért, mert amúgy a belét is kidolgozta azért, hogy eljusson oda, ahol tartott - ez pedig tény volt. Mind a ketten tudtuk, hogy az én hátam mögött is pontosan ugyanúgy összesúgtak és súgnak a mai napig, mint Ada Lachlan-é mögött. Én egyszerűen nem Levin Dolohov kurvája voltam - vagy csak simán kurva -, hanem a pénzes aranyvérű picsa. Egyik kreatívabb megnevezés volt, mint a másik.
- Nem, nem volt köze hozzá - erősítettem meg megint a tényt, legalább ez némi lelket önt belé. Bár… nem, nem volt jogom ítélkezni és nem is akartam, pedig tudtam volna, hiába volt szó a tulajdon unokatestvéremről. - Ha nem ilyen szituációban lennénk, akkor biztosan jól szórakoznál rajta, vagy éppen rajtam, mert valójában a mugli technológiának köszönhető, hogy összeraktam a  képet - osztottam meg vele ezt az apróságot egy leheletnyi fintorral kísérve. Továbbra is szóval tartva őt, várva, hogy hasson végre a nyugtató.
Megtehettem volna, hogy lelépek és itt hagyom, de őszintén szólva, komolyan féltem attól, hogy amint kilépek az ajtón, megfogja az első kést és felvágja az ereit.

Ha egy nulla intelligenciával rendelkező aranyhal lettem volna, akinek a memóriája húsz másodpercre korlátozódik, akkor is feltűnt volna, hogy Holden Briggs egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a letargiában. Én pedig nem tudtam, hogy hogyan tartsam a felszínen.
Honnan is tudhattam volna?
Akkor, amikor én voltam hasonló állapotban - noha nem gyilkosság miatt -. akkor sem maradtam fent, hanem szépen, lassan süllyedtem el a kétségbeesés és az önmarcangolás fekete, feneketlen gödrébe. Mégis, a talán a folyton folyvást felmerülő és mesteri módon elhessegetett legfontosabb kérdés az volt, hogy ez miért is érdekelt engem? Semmivel sem tartoztam a férfinak, ennek ellenére itt voltam vele élete egyik legsötétebb pillanatában.
- Mert igen is számít. Mert nem mindegy, hogy az ember hogy távozik. A hogyanok is ugyanúgy nyomot hagynak, mint maguk a cselekedetek. Ezt te is nagyon jól tudod  - feleltem óvatosan, továbbra is a nyugodtság megtestesült szobraként. Én is fel tudtam volna magam zaklatni, rettenetesen könnyű lett volna, mégsem tettem. Jobban mondva tehettem, bőven elég volt, ha az egyikünk teljesen ki van borulva. - Sosem bocsájtanád meg magadnak, ha e miatt bárkinek kisiklana az élete,  lásd be - suttogtam és tisztában voltam azzal, hogy nem játszom tisztességesen, megint. Noha ettől függetlenül abban sem kételkedtem, hogy igazam van. Ha a gyilkosság ténye mellett más nem, az biztosan kiderült már a számomra, hogy Holden Briggs nem egy egyszerűen családcentrikus, sokkal inkább család függő ember. Hiszen képes volt saját magát börtönbe juttatni, hovatovább halálra ítélni csak azért, hogy a mocsok testvére - testvérei? - megússzák a börtönt.
Soha nem hittem, hogy valaha ezt fogom mondani - sokkal inkább gondolni -, de volt abban valami jóleső, amikor Holden még ha csak pillanatokra is, de mintha magára talált volna. Ez talán azt jelentette, hogy még nem teljesen reménytelen minden, hogy Holden képes lesz összeszedni magát és életben maradni, bárhogyan is alakuljanak a dolgok a jövőben. Amelyek tulajdonképpen rajtam múlottak és amelyekkel még mindig ötletem sem volt, hogy mit tegyek, pedig lassan ideje lett volna eldöntenem.
Mindenki érdekében.
- Könnyű azt mondani - pillantottam a plafon felé, nem állítva meg a szarkazmust sem, ami akarva-akaratlanul is, de belecsúszott a mondatba, ezzel egy kicsi, de pont elég élt adva neki. - Nem hiszem, de még ha sok mindenben is hasonlítunk - bár fogalma sem lehetett, hogy ez alatt mire gondolok, ahogy arra is fogadtam volna, hogy ezt nem most fogja megkérdezni. Lehet fel sem fogta, hogy mit is mondtam pontosan az imént. - De ebben pont nem. Az életem nagy része arról szólt, hogy másoknak kellett megfelelnem, nehéz levetkőzni ám az ilyen berögződéseket - hiába fárasztott már végtelenül, hogy próbáljak tökéletes lenni, aki mindenre képes. Hiszen nem voltam az, megvoltak a korlátaim minden téren. Talán még tovább is feszegettem volna a témát, ha a hirtelen jött magabiztossága nem párolog el.
Ha kérdeznék, bizonyosan nem tudnám felidézni, hogy hogyan történt, vagy éppen mikor, de mire felocsúdtam, Holden Briggs a vállamon zokogott. Keservesen, mint egy kisgyerek. Azt hiszem, hogy most zuhantak rá a rideg tények több napnyi kialvatlansággal karöltve.
Ha én magam nem is tudtam hirtelen mit kezdeni ezzel, szerencsére az ösztöneim résen voltak. Lassan, ütemesen simogattam a hátát, mintha tényleg egy gyerek lett volna, akit az ilyen apró mozdulatok képesek megnyugtatni. Talán valahol - nem is olyan mélyen - az is volt. Mondani azonban nem mondtam semmit, mert azt hiszem, hogy minden szó, vagy unásig ismételgetett frázis most felesleges lett volna. Hiszen semmi sem volt rendben, ahogy baj is volt rengeteg, ezt pedig ő is tudta. Hazugsággal pedig csak rontottam volna a helyzetet, így maradt a némaság és a simogatás.
Miközben hosszú, nem számolt perceken keresztül ültünk így a kanapén két dolog jutott eszembe. Ez egyik, hogy pár héttel ezelőtt még ott tartott a kapcsolatunk, hogy öt percnél többet nem voltam hajlandó eltölteni a közvetlen közelében, most pedig itt voltunk, bőven túl ezen az időintervallumon. A másik pedig, inkább egy kérdés volt, egy a millió közül: Miért én voltam itt vele? Most nem a saját szemszögemből, hanem Holdenéból. Hiszen volt családja, volt egy nő is, aki a történtek ellenére - elvileg - szerette, voltak unokahúgai és öccsei - olyanok is, akik nem gyerekek voltak már, hanem felnőttek, nyugodtan terhelhetőek, mert nyilván azért egy Roxfortos diáknak nem mind el ilyesmit az ember, én se tettem volna -, valamint voltak testvérei is. Ebből a felsorolásból pedig két csoport biztosan tudta hogy mi történt, min mehetett keresztül, mégis egyedül hagyták szenvedni. Ez pedig, szomorú volt, nem pedig szánalmas, ahogy minden bizonnyal Holden és mindenki más is titulálta volna, szomorú, hiszen hiába volt családja, mégis én ültem itt vele és próbáltam tartani benne a lelket és az életet. Én, akitől előzetesen mindenki azt várta volna, hogy örülni fogok, ha elbukik, mégis hiába a sok basztatás, beszólás és ok nélküli szekálás, képtelen voltam erre.
Ezt egy ember sem érdemelte, legyen az bárki is.
- Semmi baj. Tessék - nyújtottam felé egy kissé gyűrött papír zsebkendőt. Biztos voltam benne, hogy nem akar itt taknyos orral szipogni nekem a továbbiakban, addig, amíg ki nem üti őt a nyugtató. - Azt mondják, a sírás segít. Oldja a feszültséget. Jobb egy egészen kicsit? - érdeklődtem óvatosan, tökéletes indokot szolgáltatva neki arra, hogy ne érezze magát kellemetlenül mert… mert nem tudom. Már tényleg nem akartam azon gondolkodni, hogy mi a fene is történik vagy éppen alakul ki köztem és Holden között - szigorúan nem romantikus értelemben Merlinre, még mindig nem kéne akkor se, ha ő lenne az utolsó férfi a földön.
- Igen, bár van arra felé egy vegyesbolt, valami ritka ostoba, mugli névvel. Ne haragudj, nem jegyeztem meg. Többször törtek be oda, mint egészséges lenne - noha nem csoda, rosszabb környék volt az, mint az egész Zsebpiszok köz - így a tulaj is szereltetett fel kamerákat - és ezeknek a felvételei jóval élesebbek voltak, mint a térfigyelő kameráké, azokon előbb néztem volna Holdent kentaurnak, mint Holdennek. - Köszönöm. Bár nem értem a mugli technológiát, de egész tanulékony vagyok, azt hiszem - vontam meg a vállam. Végül is ez volt a munkám, mindent felhasználni, amim csak volt, hogy kézre kerítsem a gyilkost. Bármennyire is akartam, nem lehettem finnyás.

- Vagy csak magadat értékeled alul - mutattam rá meglepően szelíden, annak teljes tudatában, hogy bármit is mondok, nem fogom meggyőzni Holden Briggst arról, hogy igazam van. Részben, igazam van, hogy teljesen őszinték legyünk. A bátyjai életében szemlátomást nem volt több, mint egy házimanó - aminek ugyebár Lachlan is nevezte, valahol jogosan -, de az unokahúgaiban és unokaöcséiben nem voltam már ennyire biztos. Sőt! Még ha voltak is automatikusan átvett gesztusaik, nem hiszem, hogy ők (is) annyira semmibe vették volna, mint Maurice és Russel. Az azért egy egészen mély árok lenne, ami ékesen bizonyítaná, hogy Briggsék még annál is elbaszottabbak, mint amilyennek eddig - sokkal inkább, ez alapján a beszélgetés alapján - gondoltam őket. Már pedig ez egy olyan szint volt, amiről úgy gondoltam, lehetetlen lenne megugrani. Vagy csak megint cserbenhagyott a képzelőerőm.
- Bárcsak igazad lenne - sóhajtottam, de nem mentem bele a részletekbe. Nem lett volna értelme. Holden nem értette volna meg, hogy nálunk másban mérik a sikert és az elismerést, mint az átlagos családoknál. Auror lettem? Igen. Évfolyamelsőként végeztem? Igen. Magam miatt értem el mindezt? Igen. Számított ez bármit is? Nem. A legkevésbé sem, vagy ha mégis, akkor csak nagyon kicsit. Olyannyira kicsit, hogy szóra sem volt érdemes. Miért is lett volna? A hivatásom nem egy biztonságos, kedves, kirakatba illő, ideális feleség munka volt. Ha a nagybátyámon múlik, akkor nem vittem volna többre, mint egy titkárnői állás - de az kiemelt bérezéssel -, esetleg valami közepesen fontos tanácsadó, lévén mégiscsak Black voltam. Ha a szükség úgy kívánta volna, bizonyosan kiállítanak a rivaldafénybe, mint egy szép, engedelmes porcelánbabát.  Apám szerint pedig kifejezetten ijesztette a remek kérő jelöltjeit, hogy auror voltam. Arról nem is beszélve, hogy mind a kettejük szerint már régen házasnak kellett volna lennem, gyereket szülnöm és tovább vinni az örökké tiszta vérvonalat.
Szóval, ha azt nézzük, a család egyik elém támasztott elvárásához sem sikerült igazán felérnem. De nagyapa legalább boldog lehetett a túlvilágon és elégedetten, a szokásos, pökhendi mosolyával az arcán jelenthette ki, hogy ő bizony megmondta.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem aggasztott a helyzet és az, hogy Holden folyton folyvást arról beszélt, hogy szeretné, ha végre vége lenne már. Persze, valahol megértettem. A bűntudat és a tettének súlya minden bizonnyal egészen idáig ólomként nyomta a vállait. Ellenben féltem, hogy ezt nem egy letartóztatással kívánja elérni, hanem egészen másként, lévén… nem elképzelhetetlen, hogy valóban az lesz a kimenetele a dolgoknak, nagyon hamar.
Nyeltem egy nagyot.
Még ha ez is lett volna a munkám, nem akartam őt börtönbe zárni. Megérdemelte nyilván, hiszen Merlinre, bármiért is tette, megölt valakit. Egy ártatlan tizenhét évest, de… a börtön egyet jelentett volna halállal. Én pedig nem akartam őt halálra ítélni, még ha csak közvetve is. Persze, ringathattam magam olyan tévképzetekbe, hogy a testvérei majd segítenek neki bent, elintézik a magáncellát és hasonlók de… nagyon jól tudtam, hogy ez nem igaz. Holden az én vállamon sírt, nem pedig a testvéreién, ez pedig sok mindent elmondott. Túl sok mindent. Azt hiszem, már tudtam mit fogok tenni és nem, a legkevésbé sem voltam elégedett a döntésemmel.
- Ne félj, nem mondom  el senkinek, sosem volt célom megalázni téged - ígértem meg könnyedén, hiszen még ha szóba is kerülne, ki hinné el nekem, hogy ilyesmi történt köztem és a kommandó parancsnoka között? Senki. Senki se hinne nekem, azt gondolnák sokat ittam, napszúrást kaptam vagy csak egyszerűen megőrültem, esetleg ezeknek a keveréke. Tulajdonképpen én se hittem volna el, ha nem vagyok itt és nem velem történik mindez.
Csak némán hallgattam. Hagytam, hogy összerakja a képet, mind e közben pedig a lassuló mozdulatait figyeltem. Merlinnek hála elkezdett hatni a nyugtató. Ilyen állapotban már képtelen lett volna ártani magában. Elnézve a le-leragadó szemeit, már csak azért volt ébren, mert én itt voltam.
- Egy percig sem féltem attól, hogy elszöksz, annál tisztességesebb ember vagy - még ha egy gyilkos is. - Más miatt aggódtam, de most már az is rendben lesz - álltam a fel a kanapéról érzékelve a legkevésbé sem finom utalások arra, hogy ideje lenne magára hagynom őt. - Nem kell felállnod, kitalálok magamtól is. Ha pedig meg fogadsz egy utolsó tanácsot: aludj egyet, rád fér - vettem fel a korábban az asztalra dobott aktát, majd egy utolsó, bátorítónak szánt mosoly után kiléptem a folyosóra.
Merlinre, túl hosszú éjszakának néztem elébe!