Hogy meggyőződtem-e a második percben arról, hogy rossz üzlet volt hagyni, hogy beköltözzön egy kocsmatöltelék a néném kanapéjára?! Ja, mondhatjuk.. Hogy kész vagyok-e vállalni érte a felelősséget? Ha betartja a szabályokat - márpedig nagyon ajánlom neki, mert nem fog érdekelni, hogy kétszer nagyobb nálam, én cibálom vissza a retkes, ázott kis lakásába ha nem -, akkor nem lesz baj. Hogy találtam-e már megfelelő indokot, amit még esetleg Linda is kifogás nélkül fogad egy hosszú nap után?! Na ebben nem vagyok teljesen biztos. Épp ezért a szokottnál is alaposabb vagyok, mikor nénémet hazavárom. És frusztráltabb is, mert engedélyt adtam valakinek arra, hogy beköltözzön, pedig ez nem is az én házam. Ráadásul Linda még nem is találkozott Travis-szel, ami csak tovább bonyolítja az egyébként is kínos helyzetet. Mintha nem lenne elég bajom még enélkül is. - Szia Linda... - nyúlok a táskájáért, hogy előzékenyen elvegyem tőle és egyből a konyha felé invitálom, ahonnan mesés illatok szállnak felénk. Tényleg finomak, nem véletlenül, hisz a kedvenc vacsoráját készítettem el, amit persze tőle tanultam. De ez részletkérdés. - Hogy telt a napod? - kíváncsiskodom, talán egy kicsit túl feltűnően és elállom a kilátást a nappaliba is. Nem venné ki magát túl jól, ha még azelőtt meglátná a jókora táskát, mielőtt felvezetném neki a sztorit. Elvégre Travist nem dugdoshatom a végtelenségig előle. - Gondoltam megvacsorázhatnánk kettesben, egy kis borral... - vés közben már veszem is elő az üveget a hűtőből, hogy kibontsam. Még mielőtt bármit szólhatna, már a kezében is landol a borospohár. Persze tudja, hogy mint mindig, én magamnak most is csak egy keveset töltök. Nem, nem akarom leitatni őt, csak tartok attól, hogy szembesít a saját hülyeségemmel.
Vendég
Kedd Jún. 15, 2021 8:44 pm
Stranger in our home?
"Az élet a kellemetlen meglepetései mellé mindig csomagol némi elégtételt."
Egy hosszú és fárasztó nap után az ember semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy lehuppanjon a kanapéra és egy pohár bort elszürcsölgetve kibeszélhesse magából minden gondját baját. Viszont van az a helyezt amikor hiába vágyakozunk valamire, az élet valami teljesen mást tartogat a számunkra. A boszorkányos hatodik érzékem pedig azt súgja, hogy a mai estém pontosan ilyennek ígérkezik. Szinte még be sem létem a házba, de máris szemben találom magam az unokahúgommal aki egy szorgos kis méhecske módjára döngicsélt körülöttem. - Szia Gwen! – adom oda neki a táskám, miközben beleszimatolok a levegőbe. Eszméletlenül jó illatok terjengtek az egész házban amitől egy pillanat alatt megkordult a gyomrom. Nem sok mindent ettem egész nap, szóval még a vasszöget is eltudnám rágni. De az illatokból ítélve ma az egyik kedvenc fogásom kerül terítékre. - Isteni illatok vannak. – mondtam lelkesen, miközben követtem őt a konyha irányába. Gyanús nekem, hogy ennyire a kedvemre akar tenni. Vagy valami szörnyű dolog történt, vagy fog történni, vagy Finn megint eltört valamit. Hogy őszinte legyek, nem igazán van más ötletem. Gwenről sok minden eszébe jut az embernek, de az nem tartozik közé, hogy bármiféle esztelenséget követne el. Szóval most már egyre kíváncsibb vagyok, hogy a csuda folyik a háttérben. Mert a nyakam merném rá tenni, hogy van valami, és azt is meg merem kockáztatni, hogy ki fogok tőle akadni. Ezért ez a kényeztetés és mindenféle „előjáték”. - Köszönöm! – pillantok rá mosolyogva, miközben elveszem a kellemesen hűs borral teli poharat. Nem vagyok az a könyörtelen gonosz némber aki képes lenne leharapni a kedvenc unokahúga fejét holmi apróságok miatt és ezt Ő is pontosan jól tudja. Amióta csak él, én akartam lenni a legmenőbb és legszuperebb nagynéni. Aztán, hogy ez mennyire jött össze azt nem igazán tudom. De amikor Jenna és Archie meghaltak, akkor megfogadtam, hogy sosem akarok majd pót anyja lenni a gyerekeknek. Én csupán az az ember szeretnék lenni akire a bajban és szükségben támaszkodhatnak és akitől megkapják a lehető legtöbb szeretetet és törődést. Most mégis gyanakvóan pillantok rá Gwen-re és még mielőtt bármiféle mesével elterelhetné a figyelmem, felteszem neki a nagy kérdést. - Igazán jólesik, ez az egész drágám. – mutatok körbe a a pohárral a kezemben, miközben leülök a konyhapulthoz. - De valahogy túl gyanús. Mi történt? – nézek mélyen a szemeibe. Nem szeretek kertelni. A munkám területén és a magánéletben is mindig azt mondom, hogy jobb ha az ember egyenesen kiböki azt ami a szívét nyomja. Aztán abból még mindig könnyűszerrel lehet építkezni, nem úgy ha csak halogatunk valamit.
Vendég
Kedd Jún. 15, 2021 9:36 pm
wine goes in wisdom comes out
Messziről látszik rajtam, hogy ideges vagyok. Már hogyne lennék ideges, mikor csupán egyetlen délutánom volt kitalálni, hogy fogom előadni a mai eseményeket Lindának. Még Finntől se tudok tanácsot kérni, hisz a levél a Roxfortba se érne, nem hogy vissza hozzám. Egyébként még azt is ki kell találnom, vele hogy fogom közölni, bár az ő reakcióját legalább előre borítékolhatom. Végül az órám is üt, mikor Linda megérkezik az előkertbe, majd az előszobába. Nem titkolt szándékom addig húzni-halasztani a dolgot, amíg csak lehetőségem van rá. Mondjuk az első pohár borig. Vagy a másodikig, addigra bármilyen napja is volt, legalább egy kicsit jó lesz a kedve. - Igen-igen, azt a ragut főztem, amit annyira szeretsz.. Véletlenül épp volt hozzá minden itthon, gondoltam megleplek vele. Mostanában sokat dolgoztál, kijár egy kis kényeztetés... - dobom be a nehéztüzérséget azonnal. Talán túl korán, hogy még a csírájában felsejlő gyanút is megpróbáljam eloszlatni. - Ugyan semmiség.. - ölelem meg a vállát fél kézzel, bár ez nem újdonság, ezt egyébként is sokszor csinálom, mikor csak kettecskén vagyunk. Az élet sokat vett el tőlünk, mégsem a veszteséget érzem. Már nem, és erről a nénikém tehet. El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha nem hozza meg azt a nehéz döntést, hogy befogad minket. Akár el is választhattak volna Finntől, hisz egy kisgyereket sokkal könnyebb örökbe adni, mint egy kamaszlányt. Talán ő is épp erre gondolt, mikor hazahozott minket és elújságolta a hírt. Én pedig így hálálom meg... Egy valamiben azonban még így is biztos vagyok: ha Linda első blikkre ki is akad, nem fog rám a végtelenségig haragudni. Talán egy kicsit csalódik majd, amiért előbb kötöttem alkut, minthogy vele egyeztettem volna, de a kapcsolatunk nem fog rámenni erre az egészre. Olyan számomra, mint egy legjobb barátnő és egy anya keveréke. Néha úgy is viselkedem vele, hisz csak ránk kell nézni, a Goldsmith-vér mindkettőnkön kiütközik. Sajnos ő is gyorsan átlát a szitán. Máskor ez remek tulajdonság, de akkor nem, ha épp nekem van valami takargatnivalóm. - Honnan veszed, hogy történt valami? - próbálom menteni a menthetőt, és egész ártatlanul pislogok rá, miközben méricskél. Aztán elfordulok és kavarok néhányat a vacsorán. Csak azt remélem, hogy a kertben tevékenykedő Travis nem épp most szándékozik berontani és közölni, hogy éhes. Azt azért nehezen magyaráznám ki, melyik barlangból szabadult az ősember a konyhánkba. - Oké, tényleg van valami... Gondoltam egy nyugis vacsora mellett megbeszélhetnénk.. - próbálok nyerni még néhány percet, mielőtt kihúzná belőlem az igazságot. - Ígérem mindenre lesz magyarázatom, és én sem pont így terveztem az egészet... De mostanában nem vagyok Fortuna kegyeltje.. - szabadkozom előre. Késő bánat, talán ha megrémítettem volna valamivel, csak legyintene a következő bejelentésemre.
Vendég
Szer. Jún. 16, 2021 10:34 pm
Stranger in our home?
"Az élet a kellemetlen meglepetései mellé mindig csomagol némi elégtételt."
Szerencsére volt időm kiismerni az unokahúgom és megtanulni azt, mikor titkol valamit. Nem azt mondom, hogy sokszor volt ilyenre példa, de azért nem ismeretlen a terep. Meg hát amúgy is a szakmámban nem árt ha könnyedén tudok a sorok közt olvasni. - Amikor kicsi voltam, a nagyi mindig azt főzte ha felakart vidítani egy kicsit. – meséltem el, miért is szeretem annyira azt a ragut. Szegény Gwen annyi mindenről kimarad, amit csodás lett volna ha átél. A nagymamája annyira szerette Őt, hogy azt szavakkal nehéz lenne leírni. Még ennyi év távlatából is pontosan emlékszem rá, hogy szinte magán kívül volt a boldogságtól amikor a bátyám és Jenna bejelentették a nagy hírt. Biztos vagyok benne, hogyha több közös idejük lett volna együtt, akkor iszonyatosan jó kapcsolatban lettek volna. - Tudod, azon gondolkoztam, hogyha Finn hazajön a szünetben, akkor talán elutazhatnánk valahová. Mit szólsz? – pillantottam rá kíváncsian. Sok mindenen keresztülment már a családunk és így, hogy azt érzem minden kezd egyenesbe jönni, ideje lenne lazítanom egy kicsit és több időt tölteni a srácokkal ameddig még van rá időm. Lassan már mind a ketten felcseperednek és előbb vagy utóbb, de a saját útjukat kezdik el járni. Amiben nekem már jóval kevesebb szerep jár majd. Most viszont még itt vagyunk a házamban, a házunkban és mind a ketten próbáljuk kitalálni, hogyan tovább. - Gwendolyn! Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy messziről kiszagolom, ha valami nem stimmel. – dorgálom meg egy kicsit, lágy hangon. Ő és Finn jelentik számomra a mindenséget. Éppen ezért is nem szeretem, ha úgy gondolják, hogy el kell titkolni előlem valamit. - Merlin szakálára! Ugye nem azt akarod mondani, hogy terhes vagy? – pillantok rá megdöbbenve. Nem mondanám, hogy prűd vagyok, vagy maradi, de azért meglepne ha Gwen ennyire meggondolatlan lenne. Ismerem Őt és tudom, hogy szinte mindig mindent megfontol, és inkább kétszer, mint egyszer sem. Úgyhogy ha mégis az van amire gondoltam akkor arra biztos van logikus és értelmes válasz.
