Jelenleg nem vagyok túl jó bőrben. Túl sok minden történt az elmúlt időszakban és úgy érzem, hogy minden kicsúszott az irányításom alól. Apám is természetesen tudomást szerzett a hibámról, amiért megkaptam a magam büntetését, hasznavehetetlennek tart, koloncnak, aki még a Castillo névre se méltó, anyám pedig ahogy mindig, úgy tett, mintha ott se lenne. Viszont, ha már ennyire nem vagyok jó semmire se, akkor apám úgy döntött, hogy vigyek el én egy varázstárgyat Lori Fontaine-nek, hátha legalább ezzel némileg hasznossá teszem magam. A feladatom egyszerű, a tárgyon egy erősebb átok ül, amit az átoktörőnek kellene leszednie róla. Apámnak volt már dolga a nővel, így bizonyára most se lesz probléma Ms. Fontaine-nek az, hogy segítsen, elvégre rendesen meg lesz érte fizetve, ahogy mindig, engem pedig nem titkolt módon érdekelnek az elátkozott varázstárgyak és az azokon lévő átkok feltörése. Nem véletlenül gondolkodtam el azon az utóbbi időkben, hogy a szakdolgozatom témája is ez lesz. A feladat ellen tehát nincs kifogásom - nem is lehetne -, apám pedig oda morogta, hogy talán tanulok ebből majd valamit. Kora délután érkezem meg London azon részére, ahol meglepően sok mugli él, a társasházak pedig túl egyszerűnek, túlságosan is átlagosnak tűnnek. Nem gondoltam volna, hogy Lora egy ilyen környéken él. Nem túl szimpatikus, de rögtön megértem, hogy apám most miért engem küldött és miért nem az egyik emberét. Tudta jól, hogy nem fogom olyan jól érezni magam errefelé. A cím adott, így megigazítom a vállamon lévő oldaltáskám, mely az elátkozott tárgyat rejti és határozott léptekkel közelítem meg a társasházat, ahonnan egy idős néni sétál éppen kifelé. Kedvesen, mosolyogva köszönt, amit próbálok hasonlóan viszonozni és ha már nyitva az ajtó, nos... akkor bemegyek. Majd bekopogok, nem szükséges a kaputelefont használnom, elvégre tudja a nő, hogy ma érkezem, gondolom itthon lesz. Öltözetemet tekintve ma nem a fekete szín dominál nálam, hanem a sötétszürke és a kheki. Kiegészítő nincs rajtam, arcom egy kicsit borostás, de hajam normálisan fest, csak kissé karikás szemeim jelzik a fáradtságomat, hogy nem feltétlenül aludtam jól az elmúlt időszakban. Az ajtóhoz érve kopogásra emelem kezem, de... ekkor tűnik fel a névtábla: Holden Briggs és Lora Fontaine. Na ne... Ez valami rossz vicc? Apám vajon erről tudott és ez volt a másik oka, amiért ide küldött? Fogalmam sincs, de a magabiztosságom egy pillanat alatt tova szökik, végül nagyot nyelek és bekopogok. Az aurori csapatépítő óta kerülöm az aurorparancsnokot és Ő se szól hozzám többet a feltétlenül muszájnál. Nincs rá oka és talán jogos is mindez, bár továbbra is tartom, hogy mindketten hibáztunk. De ez már nem számít. A férfi sokat dolgozik, talán túl sokat is, biztos itthon se lesz, szóval elintézem azt, amiért jöttem Lorával, aztán már itt sem vagyok. Az lesz a legjobb.
Túl sokat dolgoztam, az utóbbi időszakban pedig még a tőlem megszokottnál is többet. Nem azért, mert hirtelen ráébredtem, mennyire jó dolog a papírmunkával szarakodni két bevetés között, egyszerűen szükségem volt arra, hogy minél kevesebb szabadidőm legyen. De a szabályok attól még vonatkoztak rám is, ahogy arra Potter sosem felejtett el emlékeztetni. Most sem hagyta ki a remek alkalmat, hogy közölje velem, ideje lenne kivennem egy szabadnapot, mielőtt Granger mindkettőnket megöl - ugyanis néhány teljesen értelmetlen Wizengamot munkatörvény előírta, hány napot dolgozhatott egy auror a hónapban és hány napot kellett kötelezően biztosítania a főosztálynak, amikor nem hívhattak be semmilyen ügyben. Ezért létezett a kommandó parancsnokhelyettese. Ez is egy ilyen nap volt, kényszeredett szabadság, amit a hátam közepére sem kívántam. Voltam hobbijaim, nem ezzel akadt problémám. Szerettem olvasni, ott várt rám a legújabb lövöldözős videojátékom és akár - ha nem féltettem volna az életemet, de legalábbis a tökeimet - folytathattam volna sunyiban azt az új gyilkossági nyomozásokról szóló dokumentumsorozatot is, amit elkezdtünk Lorival (bár úgyis rájött volna, hogy tovább néztem nélküle, és tényleg kiherélt volna). Egyszerűen mostanság nem szívesen maradtam egyedül a gondolataimmal, amikről a munka tökéletesen el tudta terelni a figyelmemet. De továbbra is Potter volt a főnök, akármennyire vágyott a fél aurorgárda a leváltására a csapatépítő tréning óta. A Harpertől kölcsönkapott regény utolsó előtti fejezeténél jártam - egy olyan hobbi, amiről senkinek nem beszéltem, mert mégis mennyire lett volna kínos bevallani, hogy a Varázsbűn-üldözési kommandó parancsnoka az unokahúga kedvéért képes elolvasni az összes Éhezők Viadalát és most még az előzményregényt is? Majdnem annyira, mint még azt is beismerni, hogy Harperrel nagyon elkötelezett Team Peeta típusú olvasók voltunk. Mindez nehezen illett bele a kemény parancsnok képébe, de Merlinnek hála egyik kolléga sem tudta, mivel töltöttem a szabadidőmet. Ekkor kopogtak. Bár Lorinak is lassan haza kellett érnie, tudtam, hogy nem ő volt az, hiszen magától is be tudott volna jönni. Valamelyik szomszédra gyanakodtam, az emeleten lakó egyedülálló anyukának besegítettem olykor, ha elromlott náluk valami. Ő egy szerelőgéniusznak tartott, pedig csak egy gyors Reparoval oldottam meg a problémáit. A muglikat igazán könnyű volt lenyűgözni... De miután ajtót nyitottam, nem egy segítségkérő középkorú nő várt rám, hanem az, aki nagyon előkelő helyet foglalt el "a hátam közepére sem kívánom az irritáló pofáját" listámon. - Te meg mi a faszt keresel itt? - A csapatépítő óta egy szót sem szóltam Castillohoz. Nem basztattam az órákon, habár megtehettem volna. Mégis mit tehetett, bepanaszol Potternél, mert a csúnya gonosz Briggs parancsnok kicseszett vele? Nyilván semmi nem állta volna utamat, ha esetleg úgy döntök, megkeserítem a hétköznapjait "tisztavérű" Cameronnak. De nem tettem, mert úgy ítéltem meg, hogy az ignorálása hosszútávon sokkal rosszabbul érinti majd. Ki akart tűnni a többiek közül, én viszont tettem róla, hogy az óráimon a legtehetségtelenebb idióta is több figyelmet és elismerést kapjon, mint ő. Azt viszont nem feltételeztem, hogy lenne bátorsága csak úgy beállítani hozzám és esetleg számon kérni rajtam a mellőzését. Egyáltalán honnan szerezte volna meg a lakcímemet? Nyilván a Minisztériumból küldték, Granger vagy Potter, mert mégis sürgősen szükség volt a kommandóra. - Gondolom, Potterék küldtek. Menj vissza, mondd meg nekik, hogy tíz perc és a Minisztériumban vagyok. - Ott várt tökéletesre vasalva az egyenruhám a szekrényben, csak át kellett öltöznöm és felkapni a nappaliban hagyott pálcámat, és már munkára készen is álltam. Mert nyilván ezért volt itt Castillo, más racionális magyarázatot nem találtam.
Itt vagyok, mert itt kell lennem, de arra nem számítottam, hogy Lori Fontaine neve mellett pont Holden Briggsét fogom találni. Eddig se voltam túl lelkes attól, hogy ezen a környéken kell bóklásznom, de most már határozottan nincs kedvem itt lenni. Ismerve az aurorparancsnokot viszont abban reménykedek, hogy nem lesz itthon, elvégre sok dolga van, de amikor a kopogásomat követően nyílik az ajtó, minden remény szertefoszlik. Próbálok érzelemmentesen nézni rá, de ahogy "köszönt" az bicskanyitogató. Még sincs kedvem se visszapofázni, se kikérni magamnak a hangsúlyt. Az óráin arra számítottam, hogy akár csak Morrison, minden lehetséges módon belém fog majd kötni, de levegőnek nézett, mintha ott se lettem volna. Ezért eleinte még hálás is voltam, de jól sejti, ahogy telik az idő, egyre szarabb érzés, mert pont nem ezt akartam elérni nála. De a csapatépítőn történteknek hála leírtam magam egy életre, mégis muszáj megpróbálnom jóvá tenni. Apám nem nézi el ezt a hibát. - Jó napot! - köszönök teljesen normálisan, semmi fennakadás, semmi félrepillantás, és már nyitnám a számat, hogy folytassam, amikor közbevág. Megköszörülöm picit a torkom, majd nemet intek a fejemmel. - Briggs parancsnok, nem akarom zavarni és őszintén szólva fogalmam se volt róla, hogy itt lakik. Én nem Önhöz jöttem, hanem Lori Fontaine-hez. Apám küldött, hogy kérjem a segítségét az egyik nálunk lévő varázstárggyal kapcsolatban. Ha itthon van, megtenné, hogy szól neki? Ha nincs, akkor majd a ház előtt megvárom. - nem fogok kellemetlenkedni és jelenleg fáradt vagyok az újabb vitához. Bármit a fejemhez vághat, nem érdekel, annál rosszabb úgyse lehet, mint amit apámtól kaptam. Csak némi nyugalomra vágynék. Mindenesetre türelmesen várakozok, hogy szóljon az élettársának, mert gondolom az, ha pedig nincs itt, akkor hátat fordítsak és ahogy mondtam, valóban az épület előtt lévő parkban várakozzak. Akad több pad is és bár nem szimpatikus a környék, nem fogok belehalni abba, hogy leülök valahova és kivárok. Bár nem ismerem fel Ms. Fontainet, hiszen még soha se láttam, de valahogy majd csak megoldom. A folyosón mégse ücsöröghetek az egyik lépcsőn...
Az első beszélgetésünk alkalmával nyilvánvalóvá tettem Castillo számára, hogy nem toleráltam a visszapofázást, még egy olyan egyszerű kérdésben sem, mint egy láda átcipelése egyik helyről a másikra. Ehhez utána tartotta is magát, egészen a csapatépítő hétvégéig. Nyilván az alkohol volt legnagyobb részt a hibás a történtekért, de ettől nem enyhültem meg. Ahogyan attól sem, hogy az eset után meghúzta magát, ha nem is bánta meg a szavait, legalább annyi szorult belé, hogy tovább nem fokozta őket - és nem is próbálta meg visszanyalni magát. Kussban volt és én is elkerültem őt, ez tűnt az egyetlen munkahelyi körülmények között elfogadható megoldásnak. Csakhogy most nem munkahelyi körülmények között voltunk, hanem a lakásom küszöbén. A szívemhez legközelebb álló kollégák nagy része sem járt még itt, nemhogy egy aurortanonc. Szerettem a magánéletemet elkülöníteni a munkától és minél kevesebb embert beengedni. Nem sok közük volt az életem egyetlen személyes pontjához sem, Cameron Castillonak különösen nem. Szinte reflexből vágtam volna rá, hogy nyugodtan vissza is mászhat az utcára és várakozhat ott, de nem tettem meg. Nem miatta, hanem egyedül Lori miatt. Az ő munkájáról volt szó, ahogy ő tiszteletben tartotta az enyémmel járó kényelmetlenségeket, úgy nekem is félre kellett tennem a magánvéleményemet ebben a helyzetben. A fiú hozzá jött munkaügyben, nem küldhettem le az utcára vagy mondhattam neki, hogy üldögéljen a lépcsőn, mert ezzel Lori üzletének ártottam volna. Le kellett nyelnem a személyes sértettségemet, ideiglenesen mindenképp. - Még nem ért haza, valószínűleg még a Gringottsban van. - A következő mondatokat alig tudtam kierőszakolni magamból. - De nemsokára hazaér, legalábbis elméletileg haza kéne érnie. Merlinre, gyere be, nehogy nekem megszegd a Varázstitok-védelmi alaptörvényt ennyi mugli között... Tényleg tele volt az utca muglikkal, errefelé nem sok varázsló és boszorkány élt. Habár azt nem feltételeztem még a kölyökről sem, hogy ennyire életképtelen lenne, talán egy padra le tudott volna ülni anélkül, hogy túl nagy feltűnést keltett volna muglik körében... Ennyire nem lehetett életképtelen aranyvérű. Kelletlenül félreálltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni. Nem igazán érdekelt a véleménye az otthonomról, bár szokás szerint egyetlen váratlan látogató előtt sem kellett volna szégyellnem magam, hiszen a legutolsó sarokban is rend és tisztaság volt - nem mások miatt, pusztán mindig is érzékeny voltam a környezetem rendezettségére. Átvezettem a nappaliba, elvégre nem álldogálhatott az előszobában és frusztrált is volna, ha otthagyom egyedül. A nappali falainak nagy részét könyvekkel végigpakolt polcok lepték el, nem kellett hozzá profilozó aurornak lenni, hogy valaki kitalálhassa, mivel töltöttem szívesen a szabadidőmet. Bár a szoba inkább illett egy átlagos mugli lakás mintájához, mint a varázslóotthonokéhoz. Valószínűleg nem sok mágus tartott otthon tévét vagy éppen Xboxot, pedig igazán zseniális kütyük voltak, én rajongtam értük. - Ülj le, ne csak álldogálj ott, mint egy rakás szerencsétlenség - vetettem oda neki, a kanapé felé bökve a fejemmel. - Sajnos külön szalont nem tartok fenn a vendégek fogadására, gondolom, nálatok ez így szokás, de azért remélem, ez is megfelel az igényeidnek. Afelett a tény felett szokás szerint átsiklottam, hogy Lori az Egyesült Államok egyik legnevesebb aranyvérű családjából származott és ő sem igényelt szalont, mikor először itt járt - bár nem is futottunk felesleges udvariassági köröket akkor, de ez lényegtelen. A kínos szituációt jobb megoldás híján az egyetlen módon kezeltem, amit ismertem: bunkósággal.
Ez az a találkozó, amire jelen pillanatban egyáltalán nem álltam készen. Nem számoltam vele, hogy itt él, ahogy arra se a névtábla elolvasása után, hogy itthon lesz, de apám kezét sejtem a dologban. Kétlem, hogy Ő ne tudta volna, hogy ki Lori Fontaine élettársa és azok után, amit a fejemben látott tett róla, hogy a mélyvízbe lökjön, rosszabb már úgyse lehet alapon. Tisztában vagyok, hogy mit vár el tőlem és egyre inkább nehezemre esik fejet hajtani és végrehajtani a parancsait, mégis, vajon valaha lesz más út? Egyre kevésbé hiszek ebben, hiába próbálkozom... A nő viszont nincs itthon, legnagyobb sajnálatomra, de az nem kérdés részemről, hogy megvárom, még akkor se, ha egészen estig kell így tennem. Nem térhetnék úgy haza, hogy nem csináltam meg a dolgomat, pedig nekem itt most nincs sok feladatom. Csak el kellett hoznom a tárgyat, majd miután Lori leszedi róla az átkot fizetnem és hazavinnem. Egyszerű... csak Holden Briggs ne lenne itt. Kívül tágasabb, nagyon jól tudom és eszem ágában sincs bemenni ebbe a lakásba, főleg nem úgy, hogy édes kettesben maradjunk. Biccentek, amikor hallom, hogy még nem ért haza, de a további szavakra nem számítottam. Nem gondoltam volna, hogy Holdent érdekli ennyire az illem, hogy behívjon, láthatja is rajtam, hogy néhány másodpercig hezitálok, de ha most visszautasítom, tovább rontok a jelenlegi helyzeten, bár az miatt felesleges lenne aggódnia, hogy majd pont én, egy aurortanonc megszegi az egyik fontos törvényünket. - Nem akarom zavarni uram és nem tennék semmi olyat, amely a szabályokkal ellentmond... - kezdek bele, de végül csak megteszem felé azt a bizonyos lépést, amikor félreáll az ajtóból, így néhány másodperc múlva már az előszobában ácsorgok és kicsit bizonytalanul pillantok körbe. - Levegyem a cipőm? - fogalmam sincs, hogy itt hogy szokás, de inkább rákérdezek, így ha a válasz igen, akkor eképp cselekszem és csak utána sétálok át a nappaliba, de ha nem, akkor megyek tovább arra, amerre invitálnak és próbálok nem túl feltűnően körbenézni. A televíziót felismerem egyébként, de az előtte lévő furcsa kütyüről fogalmam sincs, hogy micsoda. El is merengek rajta néhány másodpercre, miközben ácsorgom, de aztán a felszólításra ledobom a seggem a kanapéra. A stílusán már rég nem akadok fent, ennyire már megismertem, de természetesen érzem a szurkálódást, így kék íriszeim csak rátalálnak arcára. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy miért mondja azt, amit. - Nekem egy pad is megfelelt volna. - felelek röviden és elgondolkodom azon, hogy lazán félresöpörjem szavait és ne válaszoljak a szalon kérdésére. Egyértelműen más a Castillo kúria színvonala és apám elég sok befolyásos varázslóval kereskedik, még szép, hogy akad otthon nem egy olyan helyiség, amely az üzletkötésre vagy éppen a vendégek fogadására alkalmas. Nem fogom szégyelni azt, amink van, amit a családom generációk óta felépített, még akkor se, ha az aurorparancsnok gyűlöli az aranyvérűeket. Nekem az a természetes, abban a környezetben nőttem fel, mégis ez a lakás valahogy otthonosabbnak tűnik, több a személyes tárgy, míg nálunk kopár és üres a legtöbb szoba. - Nézze... - kezdek bele, aprót nyelek és végül a korábbi szavakra nem reagálok, helyette továbblépek vagy éppen vissza, kinek hogy... - Én nagyon sajnálom a múltkorit, nem volt szép, amiket mondtam, se az, ahogy viselkedtem. Nem voltam teljesen önmagam, de nem akarok kifogásokat keresni, tudom, hogy hibát követtem el és fogalmam sincs, hogy... hogy van-e Önnél második esély, de ha igen, szeretném kiérdemelni. - nem azt várom, hogy a bocsánatkéréstől minden egy szempillantás alatt olyan legyen, mint volt, és bár soha se voltunk túl jóba, az esélyt megadta nekem legutóbb. Mostanra viszont már semmim sincs és szükségem van rá, nem is tudja, hogy mennyire. Benne látom a lehetőséget arra, hogy végre kikerüljek abból az életből, amiben most vagyok és ezért bármire hajlandó vagyok. Még egy mugli focimeccset is végignéznék vele, ha ez segítene a véleménye javításában basszus, mert egyébként fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Feszengek kicsit vagy talán nem is olyan kicsit, de legalább kimondtam azt, amit már korábban ki kellett volna. Egyszerűen nem volt rá lehetőségem, a Minisztériumban pedig úgyis elhajtott volna vagy lazán meg sem áll azért, hogy meghallgasson. Viszont, ha már itt kell lennem és úgy tűnik, hogy neki is, akkor nem szalaszthatom el a lehetőséget, bármennyire is nehéz számomra ez a helyzet.
Ha legutóbb nem haragított volna magára annyira, most talán meg is sajnáltam volna, ahogy ott állt tanácstalanul az ajtóban és próbált nagyon illedelmes lenni. De legutóbb sikerült felbasznia, annyira, amennyire jó ideje senki másnak sem, így nem voltam képes még csak szórakozni sem a kínos szituáción. Nem akartam a kölyöktől semmit, még igazán büntetni sem a múltkori szavaiért, csak jó messziről elkerülni és ignorálni. Nem miatta, hanem magam miatt, nem akartam meggondolatlanul megszólalni vagy cselekedni - és elég volt csak egy pillantást vetni a minisztériumi aktáimra, ott állt bennük feketén és fehéren, hogy már többször megtörtént. - Vegyed - válaszoltam tömören. Ahhoz senkinek nem kellett igazán jól ismernie, hogy kitalálja, nagyon érzékeny voltam a rendre és a tisztaságra. Lori nem véletlenül vágta rendszeresen a fejemhez, hogy egy házimanó nem tölt annyi időt takarítással, mint én, és még ilyen tehetséges sem lenne benne. Erősen kételkedtem benne, hogy szívesen üldögélt volna egy muglikkal teli utca padján, ha a kialakult helyzet nem ennyire kellemetlen. De határozottan az volt, amit nyilván csak magának köszönhetett - a bátorságát viszont, amiért nem fogta menekülőre már a lépcsőházban, egészen értékeltem. A bocsánatkérése meglepett, és tulajdonképpen pozitív csalódást okozott. Nem hittem, hogy komolyan gondolta akár egyetlen szavát is, de magához a gesztushoz tökösnek kellett lennie, különösen most, amikor enélkül is éppen elég kínos volt a szituáció. Ennyitől azonban nem enyhültem meg, legfőképpen azért nem, mert hülye lettem volna elhinni, hogy kicsit is sajnálta, amit a csapatépítőn kiejtett a száján. Lófaszt, teljesen komolyan gondolta, csak józanon már érezte, hogy mekkora hibát követett el az őszinteséggel. - Szerintem te nem azt sajnálod, amit mondtál, hanem a helyzetet, amibe keverted magad. Értékelem, hogy összeszedted a bátorságod, mert egyértelműen az kell a bocsánatkéréshez, de nem hiszem, hogy ezt akár egy percig is komolyan gondolod. És ennek fényében nem hiszem, hogy neked és nekem akadna bármi közös dolgunk, Cameron. - Hogy hittem-e a második esélyben? Nem. Hogy megadtam-e másoknak? Igen, még a tízezrediket is, bár szerettem ennek az ellenkezőjét hangoztatni. Ennek ellenére minden alkalommal hagytam, hogy mások átgyalogoljanak rajtam újra és újra, akármennyire is állítottam mást, attól még engedtem, hogy kihasználjanak. De nem egy taknyos kölyök, aki számomra teljesen elfogadhatatlan elveket vallott. - Nem kell kiérdemelned semmit, nem kell teperned egy második esélyért, mert addig neked és nekem semmi dolgunk egymással, amíg nem ülsz le szépen és nem gondolkozol el azon teljesen őszintén, hogy mi volt a probléma a szavaiddal. És nem hiszem, hogy ezt azóta megtetted. Amíg nem fogod fel, hogy miért undorító ilyen szavakkal dobálózni, nem látom értelmét, hogy foglalkozzak veled, mert nem vagy aurornak való. Tulajdonképpen nem voltam vele bunkó, csak a színtiszta, megmásíthatatlan tényeket közöltem vele korrekt módon. - Nem azért engedtelek be a lakásomba, mert alig vártam, hogy magyarázkodj. Nem fogok kibaszni a párommal, hozzá jöttél munkaügyben, ezt tiszteletben tartom, de ettől semmi nem fog megváltozni.
Egyetlen porcikám se vágyik arra, hogy most kettesben maradjak az aurorparancsnoknak, mégis hatalmas sértés lenne, ha visszautasítanám és nem sétálnék be a lakásába. Bár valahol már az is az, hogy egyáltalán megteszem... főleg a történtek után. Mindenesetre nemsokára már az előszobában ácsorgok, majd bújok ki cipőmből a felszólítás után. Nálunk nem kell rögtön levenni a cipőt, mivel a drága márványpadlót a házimanónk könnyedén feltakarítja és amennyi jövés-menés szokott otthon lenni, furcsa is lenne ilyen kérést intézni a vendégek felé. De ez más jellegű otthon, jól tudom, így azt is, hogy itt bizonyára így kell tennem. Na de ideje beljebb mennem és bár nem akarok pofátlannak tűnni, azért körbepillantok, mert... érdekel, hogyan él a férfi. Minden tökéletesen a helyén van és nagy a tisztaság, mégis otthonos és... muglis. Bár ezeknek a gondolataimnak ambivalensnek kellene lenniük... néha saját magamat se értem. Mindenesetre leülök, majd igyekszem nem olyat tenni vagy mondani, amivel okot adhatok az ellenszenve növekedésének, helyette inkább elhangzik a bocsánatkérés, melynél érzem, hogy meglepem a parancsnokot. Talán egykor magamat is megleptem volna, de ma már nem, mert érzem, hogy akaratlanul is változom... és nem csak apám miatt akarom, hogy megbocsájtson nekem. Az elutasító szavaira viszont számítok és teljesen jogosnak tartom, így rövid időre félrenézek, miközben hallgatom és láthatóan átgondolom azt, amit mond. - Mindkettőt sajnálom... - a helyzetet is és bizony a szavaimat is. - Bár még sok mindent nem tudok Önről uram, de úgy sejtem, hogy mi ketten nagyon más környezetben nőttünk fel. Egykeként egy aranyvérű családban nem egyszerű helytállni, főleg nem akkor, ha apám... - itt megakadok, keresem a jó szót, a megfelelő kifejezést. Miként fogalmazzak? - Főleg nem akkor, ha apám rám erőlteti az akaratát. Amit mondtam, azok az én szavaim voltak, én mondtam ki Őket, mégse teljesen az enyémek. - érti, hogy mire utalok? Ugye érti? Lassan felnézek rá ismét, aprót nyelek, nehéz most ez, érzem, hogy a szívem is hevesebb ütemű lüktetésre vált. - Tisztában vagyok azzal, hogy mi volt a probléma a szavaimmal és jogos volt a felháborodása, de én nem akarok olyan lenni, mint az apám. Nekem számít az Ön véleménye és nem akarom, hogy máris meggyűlöljön. Tudom, hogy hibáztam, én... én folyamatosan hibázok... - beharapom alsó ajkam, érzem, hogy a testem megfeszül. Nem szabadna ennyire őszintének lennem vele, túl veszélyes... nagyon veszélyes lesz, ha apám rájön. Végül beletúrok zavartan barna tincseimbe, így ami eddig tökéletesen állt, most némileg kócos lesz. - Tényleg sajnálom, de igaza van, nem érdemlem meg, hogy foglalkozzon velem! - el kell fogadnom a döntését, igen, el kell. Majd valahogy lesz, valahogy mindig van. Mégis miért érzem úgy ismét, hogy szétcsúszok? Mostanában egyre nehezebb minden, de próbálok koncentrálni, így biccentek arra, hogy miért engedett be. - Megértettem! - befejeztem, nem magyarázkodok tovább, nincs értelme. Nem akarok itt lenni, egyre kevésbé akarok és olyan kevésnek tűnik idebent a levegő. Miért kezdek pánikolni? Nincs rá okom... egyáltalán semmi, de segít az, hogy ülhetek. Mi az ott? Ismét megakad a tekintetem a televízió előtt lévő tárgyon. El kell terelnem a gondolataimat, bármivel, de el kell. - Mi az a doboz ott, a TV előtt? Még soha nem láttam ilyet... - mutatok is jobb kezemmel abba az irányba, de mintha ujjaim megremegnének. Meséljen róla, meséljen akármiről... szükségem van rá, hogy összeszedjem magam.
Ha egy valamit választhattam volna, amit megváltoztathattam - vagy egyenesen eltörölhettem - volna magammal kapcsolatban, az a túlzott empátia. Gyűlöltem, próbáltam tagadni és elnyomni magamban, mert csak megnehezített mindent, de nem tudtam szabadulni tőle. Nem akartam együttérezni másokkal és végképp nem kényszert érezni arra, hogy törődjek a problémáikkal, azonban az ember nem tudja kedve szerint ki-és bekapcsolni a személyisége egyes elemeit. Pedig mennyivel könnyebb lett volna minden, ha egyszerűen kivághattam volna a kukába minden érzelgősségemet... Ha olyan lettem volna, mint Russel... - Egészen biztos vagyok benne, hogy más környezetben nőttünk fel. - Nem voltam egyke, sem aranyvérű, jómódú pedig végképp nem. A mugliszületésű anyánk emberfeletti erőfeszítésének köszönhetően volt csak viszonylag kiegyensúlyozott gyerekkorom, pedig nem volt egyszerű egyedül felnevelnie három gyereket. Sosem zavartak a testvéreimtől megörökölt ruhák és tankönyvek, vagy éppen az, hogy nyáron dolgoznom kellett és gyűjtögetnem, ha vágytam valamire. Sokat tanultam már egészen fiatalon a felelősségről és ezt sosem éltem meg hátrányként. Aztán anyánkat meggyilkolták a halálfalók és minden még nehezebb lett, egy háború kellős közepén szülő nélkül maradni... Nyilván erről elképzelése sem lehetett Cameronnak, ahogyan én sem tudtam igazán felfogni, hogy az ő életében milyen nehézségek voltak jelen. - Nem vagy már kisgyerek. Tulajdonképpen szinte felnőtt férfi vagy, nem takarózhatsz az apáddal örökké. Éppen elég idős vagy ahhoz, hogy önálló véleményed legyen és ne azt szajkózd, amivel apád tömi a fejedet. Ha nem akarsz olyan lenni, mint ő, akkor tegyél érte és ne bújj mögé, ha elbaszol valamit. - Láttam, hogy nem érezte magát kényelmesen ebben a helyzetben, de ő akarta ezt a beszélgetést és ő takarózott az apjával. Éreztem, hogy több állt a háttérben annál, amit hangosan ki mert mondani, nyilvánvalóan nem volt valami rendben a fiú magánéletében, azonban nekem ehhez nem volt közöm és akkor is fenntartottam, hogy felnőtt emberként felelősséget kellett vállalnia minden szaváért. - És nem, nem hiszem, hogy tényleg érted a problémát. Nem értheted, mert túl fiatal vagy hozzá és túl... nem olyan közegből jössz, ez a lényeg. Neked erről elképzelésed sincs, fogalmad sincs mi volt itt régen, neked ezek csak üres szavak. Egyszer ülj le beszélgetni egy sárvérűvel, aki túlélte a háborút vagy valakivel, akinek az egész családját lemészárolták. Addig nekem ne mondd, hogy felfogtad és nem csak tövig akarsz nyalni egy jó jegyért. Nem kellett volna elvárnom tőle, hogy megértse ezeket a dolgokat. Az unokaöcséim és unokahúgaim sem igazán érezték át mindennek a súlyát, mert Merlinnek hála sosem tapasztalták meg a háborút és Tudjukki rémuralmát. Nem volt igazságos tőlem, tudtam, így is ordított szerencsétlen fiúról, hogy legszívesebben kivetette volna magát a csukott erkélyajtón keresztül. Bár nem értettem pontosan mi zaklatta fel ennyire, talán nem így képzelte el ezt a beszélgetést. Talán tényleg azt gondolta, hogy egy bocsánatkéréssel minden megoldódik, mert valószínűleg eddig minden cselekedete súlytalan volt. Egy gazdag kölyök volt, mégis mit tudott volna a felelősségről? - Mi? - kaptam fel a fejem a következő kérdésre döbbenten. Nem számítottam rá, hogy érdeklik a mugli dolgok, először abban sem voltam biztos, hogy tényleg az Xboxra gondolt. - Ja, hogy az... Xbox a neve, ez ilyen mugli... dolog. Videojátékozni lehet vele, van hozzá egy olyan izé, kontroller a neve, ott van az asztalon, azzal lehet irányítani. A dohányzóasztalra mutattam, ahol ott pihent a kikapcsolt kontroller az aznapi Reggeli Próféta tetején. - Lehet vele például mugli katonákkal lövöldözni, ahogy nyomkodod a kontrollert, úgy mozognak a képernyőn a katonák, érted. - Nem voltam benne biztos, hogy érti, és ezúttal nem az értelmi képességeit vontam kétségbe. Egyszerűen csak nem értettem annyira én sem a mugli világhoz, hogy ennél jobban elmagyarázzam az Xbox működését egy olyan embernek, aki talán még tévét sem nézett soha életében. Lori is, mikor először meséltem neki az Xboxról, azt gondolta, hogy hazudtam és ilyen mugli szerkezet nem létezhet - bár lehet ebben az is szerepet játszott, hogy mindketten túl sokat ittunk és ez megnehezítette a közös nevezőre jutást. Már ami a magyarázást illeti, más téren nagyon is közös nevezőre jutottunk, de ez nem ide tartozott.
Meglehet, hogy Holdennek semmit se számít a bocsánatkérésem, mégis ki kell mondanom, mert akarom, hogy tudja, komolyan sajnálom mindazt, ami történ. De tudnia kell azt, hogy bár az én hibám volt, nem teljesen. Egykének vallom magam, mert szinte mindenki így tudja, de igazából nekem is volt testvérem, egy húgom, kit túl kevés ideig ismerhettem és aki ha élne, talán én is jobb emberré váltam volna. Mégis túl mély ez a seb, túl fájó és sose gyógyul be, így elhessegetem Alice emlékét és próbálok a jelenre koncentrálni. - Nem takarózni akarok vele és van önálló véleményem, mégse olyan könnyű ez az egész. Ön nem látja, mert nem láthatja... - végül beharapom ajkam. Tegyek érte? - Pontosan azt akarom, én... én ezért kértem, hogy segítsen. Én nekem egyedül nem megy, nem vagyok elég erős... - szinte kiáltok a segítségért, de Ő nem hallja meg. Talán jobb is ez így, talán tényleg nem szabadna meghallania. Ha tanítana legilimenciára, túl nagy veszélyt jelentene rá és rám nézve is mindez. Nem zavarodhatok így össze, elvégre én egy Castillo vagyok, talán apámnak van igaza. De nem, tudom, hogy nincs így, de néha már azt se tudom, hogy mi a saját gondolatom és mi az, amit Ő táplált belém. További szavait viszont csendben hallgatom, az mégis meglep, hogy kimondja az utálatos szót. Sávérű... mégis megteszi és tudom jól, hogy miért. Szavai jogosak, de félreért és kezdem feladni. Talán tényleg nem nála kéne próbálkoznom, mégis csak Ő a kommandó parancsnoka, talán... talán el kellene engednem ezt az egészet. Végül csak biccentek, a válaszom pedig rövid és tömör lesz. - Ha lehetőségem lesz rá, így teszek majd. - de sejtheti, hogy nem túl nagy e téren az ismeretségem és futni se fogok a lehetőség után, de ha megadatik, akkor végighallgatom majd egy ilyen ember történetét. De most nem maradhatok tovább ennél a témánál, felfogtam, hogy ne tegyem, de érzem, hogy nem vagyok rendben, el kell terelnem a gondolataimat, ezért mutatok egy furcsa dobozra az asztalon és érdeklődöm felőle. Nem tenném egyéb helyzetben, de most talán jó lesz. Látom, hogy meglepem vele, mégis meglepően készségesen felel, de arcomra rá van írva az értetlenség. - Videojátékozni? - ismétlem a szót, ízlelgetem, de aztán arra a bizonyos kontrollerre nézek. Nem, még mindig nem értem, hogy mire jó. - Mugli katonákkal lövöldözni? És a képernyőn mozognak? Már hogyan és miért jó ez és... - oké, megrázom a fejem, mert teljes a zűrzavar. - Megmutatja? - talán mindkettőnknek jót tenne egy semlegesebb időtöltés, szóval... miért ne? Alapvetően baromira nem érdekelnek a mugli dolgok, nem érzem magam jól se a muglik között, se az Ő tárgyaik között, de most kell valami más. És nem, nem a tövig banyalás a célom ezzel, de rendbe kell szednem magam. Egyébként se tudom elképzelni, hogy Holden Briggs bármivel játszana... na jó, talán egy varázslósakk még belefér az elképzelésbe, de más nem különösebben. Ennyire szeretné a mugli dolgokat, hogy így körülvette magát velük? Különös ez a férfi a számomra.
Nem értettem milyen gondok nyomták a vállát, valószínűleg nem is érthettem és talán nem is akartam megérteni. Csak egy gazdag, aranyvérű kölyök kifogásait hallottam ki a szavai közül, és bár most is érzékeltem a segélykérést, mint a csapatépítő hétvégén, továbbra sem tudtam, pontosan mit várt tőlem. Amíg nem mondta ki nyíltan, miben várt segítséget tőlem, nem tudtam semmit sem tenni - már ha egyáltalán akartam, mert a helyzet jelenlegi állása szerint eszem ágában sem volt bármiben is kisegíteni a kölyköt. - Továbbra sem értem, mit vársz tőlem - közöltem vele ridegen. Azt hiszem, a lelkem mélyén tulajdonképpen érdekelt a problémája. A viselkedése aggasztó volt, ehhez nem kellett pszichomágusi végzettség, de ettől még nem nehezteltem rá kevésbé. Felfogtam, hogy az előítéleteit éppen olyan nehéz vagy éppen lehetetlen volt számára levedleni, mint nekem a sajátjaimat, de annyira elütött egymástól a világképünk, hogy egyelőre nem láttam, mégis hogyan lehetne ezen felülemelkedni. Még akkor sem, ha esetleg tényleg őszintén sajnálta, amit mondott. - Hát hogyne... - Nem hittem neki, tudtam, hogy nem fogja keresni a lehetőséget és ha tálcán kínálkozna, akkor sem tenné. Mert tulajdonképpen most itt volt tőle karnyújtásnyira az alkalom: én magam is tudtam volna róla mesélni, milyen az, ha a "mocskos sárvérű ringyónak" bélyegzett anyádat berángatják a Mágiaügyi Minisztériumba, ahonnan soha többet nem kerül elő. Én átéltem azt, ami neki legfeljebb csak egy unalmas, bemagolandó fejezet volt a mágiatörténet tankönyvében. Talán írt egy Kiváló értékelésű esszét a mugliszületésűeket ért atrocitásokról Richard Avery óráin, de ettől még a legcsekélyebb mértékben sem fogta fel az események súlyát. Amivel az ő korában talán nem is lett volna probléma, ha nem dobálózik olyan súlyos szavakkal, mint legutóbb. Viszont érezte, hogy a téma továbbra is ingoványos talaj, ügyesen - túl ügyesen - evezett át másik felé, én pedig bedőltem az ócska trükknek. Ha Lori itt lett volna, most biztosan leplezetlenül kiröhög, tudta nagyon jól, hogy a nyomorult Xbox-al órákig el tudtam foglalni magam. Nem szégyelltem, bár nem is reklámoztam, hogy a hobbijaim közé tartozott a videojátékozás. Részben azért, mert a varázsvilágban a legtöbben azt sem tudták mi az, másrészt pedig jobban szerettem megmaradni családi és baráti körön kívül a kemény, mindig komoly parancsnoknak, akit a kollégák és a tanítványok ismertek. Pedig ez igencsak messze állt a valóságtól, vagy legalábbis attól az embertől, akit a hozzám közel állók ismertek. Igen, túl komolyan tudtam venni a legkisebb apróságot is és szerettem a kezemben tartani az irányítást a hétköznapokban is, de összesen ennyi egyezett meg a Minisztériumban dolgozók rólam alkotott képével. Azt már egyikük sem tudta és valószínűleg legvadabb álmában sem gondolta, hogy imádtam a mugli videojátékokat, szerettem béna dokumentumfilmeket nézni a nővel, akiért jobban rajongtam, mint labrador az úszásért, hogy csapnivalóan szerencsétlen voltam a konyhában, az unokahúgom kedvéért képes voltam végigrágni magam nyálas tiniregényeken és utána vitatkozni róluk, és összességében közel sem voltam annyira kemény, rendíthetetlen és végképp nem érzéketlen, mint amilyen képet a többség kialakított Holden Briggs parancsnokról. De ez így volt rendjén, ez az imidzs kellett a kommandó vezetéséhez. Elég nyilvánvaló volt, hogy Cameron nem értette, amit összehordtam és ezért nem is hibáztathattam. Tényleg nem sok értelme lehetett az ő szemszögéből annak, amit mondtam. Arra viszont nem számítottam, hogy tovább érdeklődik - talán nem is volt őszinte a kíváncsisága, bár ezúttal úgy tűnt, tényleg tudni akarta a választ a kérdésére, nem csak próbált bevágódni. - Ha ennyire érdekel... - vontam meg a vállam. Mondhattam volna nemet, igazából azt kellett volna, semmi köze nem volt ennek az irritáló, öntelt kölyöknek a magánéletem legapróbb részletéhez sem. De sajnos megtalálta azt a témát, amivel könnyen meg lehetett fogni. Elvettem az asztalról a kontrollert és bekapcsoltam vele az Xboxot, majd a tévét is. Kiléptem az előző este megnyitva felejtett és félbehagyott sorozatgyilkosokról szóló dokumentumfilmből - Lori megölt volna, ha akár csak egy másodpercet is megnézek belőle nélküle -, majd átléptem az előbb említett "mugli katonákkal lövöldözős" játékba. - Na, ezt a mugli katonát lehet irányítani ezzel itt - magyaráztam legalább olyan komolysággal, mintha az aurorképző mágiaelméleti óráján álltam volna a katedrán, ahol legutoljára találkoztunk Cameronnal, miközben a kontroller gombjaira mutattam. - Ha pedig ezt nyomod meg, akkor lő egyet a puskával. Amiből rengeteg féle van, és meglepően érdekes, hogy miket használnak a muglik egymás gyilkolására, némelyik ellen nem lenne elég egy Protego. Különben az a játék lényege, hogy túléld és minél több ellenfelet leteríts, nem valami bonyolult. Igazából nem a legértelmesebb időtöltés, de aki azt mondja, hogy egy kommandós bevetés után operába akar menni vagy Jeremy Benthamet olvasni, az egy hazug fasz. Nem szégyelltem, hogy ezzel eresztettem ki a gőzt. Néhány év múlva - hacsak nem rúgatja ki magát az aurorképzőből - úgyis megérti majd, hogy mennyi stresszel jár ez a munka. Pedig én tényleg olvastam Jeremy Benthamet.
Kimondtam már nyíltan, hogy mit akarok tőle, mégse érdekelte és úgy sejtem, hogy hiába mondanám ki ismét, nem számítana. Egyértelműen nem akar segíteni nekem, nem érdeklem és tettem róla, hogy ez így is maradjon. Végül csak halkan felsóhajtok, nem közölhetem azt, amit apám akar tőlem, egyszerűen képtelen vagyok megtenni, mert amit azért kapnék... az már túl erős árulás lenne. Így is csoda, hogy ennyivel megúsztam, mint amit otthon kaptam, de a hegek egy része gyógyíthatatlanul virít hátamon. Tett róla, hogy így legyen, hogy örökké emlékezzek a hibámra. Nyílna ajkam, miközben felé nézek, de ez az érdektelen tekintet, a rideg szavak... - Semmit. Nincs jogom semmit se várni Öntől. - felelek végül és ezzel úgy sejtem, hogy minden esélyem szertefoszlik, bár talán soha se volt. Képtelen vagyok tovább küzdeni, képtelen vagyok máshogy tenni azért, hogy észrevegye, mennyire kell a segítsége. Talán ideje beletörődnöm a sorsomba, nem tudom. Minden könnyebb lenne, ha nem küzdenék apám ellen. Ezek után nincs képem tőle kérdezni semmit se a múltjával kapcsolatban, egyébként is megkapnám, hogy közöm sincs hozzá, így hát terelem a témát és egyben gondolataimat, tőlem meglepő módon egy mugli tárgy felé, amiről viszont úgy tűnik, hogy Holden szívesen beszél, bár amit mond azt nos... igazán nehéz elképzelnem. Fogalmam sincs, miként szórakoztathatja ez és hogyan néz ki a valóságban az elmesélése, így kérem, hogy mutassa meg, elvégre ráérünk, addig se kell komolyabb témákról beszélgetnünk egymással. Figyelem, hogy mit csinál, majd kicsit úgy helyezkedem, hogy jobban rálássak a kijelzőre és egyben a kezére, majd halkan hümmögök arra, hogy megjelenik a képernyőn a mugli katona képe, amit irányítani kell. Mintha imperio lenne, de nem, mégse, mert... ez nem valóságos, nem ember. Kicsit nehéz felfognom, hogy miről beszél és tartanom vele a fonalat, de próbálok nem nagyon értetlen fejet vágni és nem számára hülyének tűnő kérdésekkel bombázni. - Azt hallottam, hogy a muglik varázslatok helyett saját maguk által készített fegyverekkel harcolnak, és láttam már ilyet képen, de... furcsa, hogyan lép működésbe és miként és mekkorát sebez. És hogy hogyan kell használni... - megrázom a fejem némileg. - Megmutatja, mármint... játszik egyet? Én... megnézném. Kíváncsi vagyok. - ismerem be és őszintén az lettem. A muglik kreatívak tudnak lenni a gyilkosságok terén, és végülis nem árthat, ha látok ilyesmit. Szóval figyelek, de tényleg és tök csendben maradok, ha játszik, néha próbálva kilesni ide-oda, amikor Ő is hasonlóan tesz, mármint az általa irányított karakter, de ugyebár én többet nem látok, mint amit Ő mozdít a készüléken, így végül zavartan vigyorodom el akaratlanul is. - Ott is van egy, vigyázzon! - mutatok hirtelen egy távolabbi célpont felé, amelyik éppen Holden mugli katonáját veszi célba és hát ki tudja, hogy az aurorparancsnok is kiszúrta-e! De én igen, szóval segítek ám, lője csak le, mielőtt Ő kap golyót! Egészen beleélve ficergek, miközben mutatom, hogy hova lőjön és nos... lehet kicsit idegesítő leszek mégis csak? Pedig esküszöm próbálok nem az lenni...
Válaszolni akartam, pontosabban kijavítani: nem joga nem volt várni tőlem bármit is, hanem előbb meg kellett tanulnia, mekkora súlya van a kimondott szavaknak. Joga sok mindenre volt, többek között erre is, hiszen azzal, hogy elvállaltam az aurortanoncok oktatását, egyben ezt a felelősséget is magamra vállaltam. Szívesen tanítottam bárkit, akiben láttam potenciált, még a kötelező órákon túl is. Cameron Castillo viszont a múltkori performansza után elsődlegesen nem legilimencia órákra szorult rá, hanem egy kurva nagy leckére alapvető emberi értékekről. Ha reménytelennek tartottam volna, akkor nem esek neki, nem oktatom ki, nem kérem tőle, hogy gyakoroljon némi empátiát és gondolkodjon el a belénevelt értékek helyességéről. Akkor egyszerűen ráhagytam volna, valószínűleg meghúztam volna az összes vizsgáján, ahol megtehettem és ennyivel letudtam volna a köcsög kis neo-halálfaló fejét. De Castillo nem volt reménytelen. Eljött ide, bocsánatot kért - ráadásul magától hozta fel a témát -, és bár próbálta az apjára hárítani a felelősség egy részét, tulajdonképpen egészen férfi módjára viselkedett. Azonban végül nem vezettem le neki, hogyan értette félre a helyzetet, csak megráztam a fejem és magamba fojtottam néhány igencsak tartalmas mondatot. Ha túl sok elfogadható és értelmes dolgot nem is sikerült felszednie otthoni családi közegben, azért azt mégis jól elsajátította, hogyan tereljen kellemesebb vizekre egy igencsak rossz mederben folyó beszélgetést. Bár lehet csak szerencséje volt és sikerült zavarában éppen arról kérdezősködnie, amiről mindenféle indulat nélkül, de annál lelkesebben tudtam beszélni. Kár, hogy ő ebből jóformán semmit sem értett. - Nagyot sebez. Ott vannak például a Salemi Fejvadászok, egyszerű muglik mind, szintén egyszerű mugli fegyverekkel, de rengeteg remek aurort öltek meg annak idején. - És mostanság is, de ezt már nem tettem hozzá hangosan. Sosem dolgoztam a Fejvadászokkal kapcsolatos ügyön, a kommandó parancsnokaként volt hozzáférésem a nyomozásokról és rajtaütésekről szóló információkhoz, de sosem tartozott a prioritásaim közé és amúgy sem egy aurortanonccal terveztem megosztani a brutális részleteket, aki éppen a kanapémon ülve bámulta szinte megbűvölve a tévéképernyőt. - Merlin kókadt faszára, téged tényleg valami középkori vár pincéjében neveltek fel - forgattam a szemem, bár a komolytalan kritika nem volt teljesen jogos. A legtöbb félvér varázslócsalád számára is éppen annyira volt érthető a mugli technológia, mint az emelt szintű számmisztika az átlagvarázsló számára, azaz semennyire. A nagyszüleim, bár korán meghaltak, de muglik voltak, így abban a kivételes helyzetben töltöttem az életem első éveit, hogy rutinosan mozogtam a varázsvilágban és a varázstalanban is. Jelenleg pedig volt egy fél kviddicscsapatra elegendő tinédzser unokaöcsém és unokahúgom, akik nálam sokkal naprakészebbek voltak ezen a téren, bár bevallom, néha még én sem értettem, Naomi mit művelt a mobiltelefon nevű csodakütyün. De eleget tettem a kérésnek, ha már tényleg ennyire, látszólag őszinte érdeklődést tanúsított a játék iránt. Eleinte szkeptikus voltam, úgy éreztem, csak szeretett volna bevágódni nálam, de amilyen beleéléssel tapadt rá a képernyőre, hamar rájöttem, hogy valóban kíváncsi volt a videojátékra. Ha éppen nem lettem volna kurva dühös rá már hetek óta - vagy legalábbis nem akartam volna, hogy ezt higgye -, most valószínűleg még leplezetlenül képen is röhögtem volna, ahogy átszellemülten figyelmeztetett a halálos veszélyre. Így épp csak egy elfojtott arcrándulás lett belőle, bár tényleg jól szórakoztam a kölyök lelkesedésén. Hogy lehetett valaki ekkora buzgómócsing? Az egészen meghitt pillanatot azonban a lépcsőház irányából érkező halk kulcszörgés zaja szakította félbe. Lori hazaért. - Úgy hallom, már nem kell tovább várakoznod. Akkor én kettesben is hagylak titeket - dobtam vissza az asztalra az Xbox kontrollerét, közben már amúgy is kapott egy golyót a mugli katonám a homloka közepébe. Felálltam a fotelből és elindultam az előszoba irányába, azonban félúton megtorpantam. - Jut eszembe... Jövőhéten keress meg valamikor, ha továbbra is érdekel a legilimencia. Tudod, hol találod az irodámat. A válaszát meg sem vártam - nem láttam értelmét, nyilvánvaló volt, hogy nem fogja elutasítani az ajánlatot -, csak magára hagytam a nappaliban. Az előszobában még egy eldarált "szia szívem, a Castillo kölyök már vár téged, hagylak is dolgozni, lelépek futni, hozzak hazafelé valamit a boltból?"-al üdvözöltem a hazaérkező Lorit. Éppen elég időt töltöttem a saját lakásomban Cameron Castilloval, nem szerettem volna a következő néhány órát is körülöttük téblábolva elpazarolni. Így is túl nagy betekintést nyert a magánéletembe, és voltam akkora idióta barom, hogy még ennek és a múltkori kirohanásának ellenére is elvállaltam vele a különórákat. Miért nem lehettem tényleg akkora érdektelen pöcs, mint amilyennek annyian tartottak?
Pusztán csak szerencsém volt, nem több ennél, amikor az X-box nevű készüléket hoztam szóba, ami úgy tűnik, hogy nem okoz kellemetlenséget Briggs parancsnok számára, sőt, mintha lelkes is lenne, miközben beszél róla. De akadnak kérdéseim, mert nem teljesen áll össze a dolog, pedig úgy éreztem mindig, hogy jó a vizuális képzelőerőm, de ez most... A Salmi Fejvadászok említésére viszont arcom elkomolyodik, miközben Holdenre pillantok. - Nem sokat tudok róluk, nagyjából csak ennyit, de... még mindig tevékenykedtek vagy sikerült felszámolni velük? - nem biztos, hogy ezt a kérdést most fel szabad tennem, de nem tudom megállni, hogy ne kérdezzek rá. Veszélyesek tudnak lenni a muglik is, főleg ilyen jellegű fegyverekkel, amit most a játéknak hála láthatok. Kegyetlenebb, mint egyes átkok. - Hát... a kúria tényleg régi, de azért nem középkori és nem is a pincében... - de persze, nem gondolta komolyan, így zavartan vigyorgok rá és inkább próbálok a játékra koncentrálni, amibe pillanatok alatt bele is élem magam. Rendkívül lelkesen leskelődöm ide-oda, majd hívom fel az aurorparancsnok figyelmét a veszélyre. Vajon éles küldetésen is így tennék? Akkor közbe tudnék avatkozni, de most esélytelen. - Lehet ezt többen is játszani? Mármint úgy értem, hogy egymást védve, így itt... - itt egymás mellett. Próbálom értelmesen elmondani azt, amire kíváncsi vagyok, de szerintem a férfi is érteni fogja. Még kérdezgetek azért ezt-azt a játékkal kapcsolatban, de a kulcs zárba kerülése, majd elforgatása számomra is egyértelmű jele lesz annak, hogy megérkezett az, akihez apám küldött, Lori Fontaine. - Öhm, rendben! - pillantok a férfi után, mert meglepően gyorsan lép ki mindenből és kel fel. Gondolom alig várta, hogy megszabadulhasson tőlem, így felkelek, hogy mégis csak állva várjam a besétáló nőt, de amikor Holden visszafordul akkor először csak kérdőn nézek rá, majd nem kicsit meglepetten. Értem a célzást, bár meglep, hogy meggondolta magát, mégis... jól esik. - Köszönöm, mindenképpen jelentkezem! Viszlát! - még mindig le vagyok döbbenve, de igyekszem rendezni az arcvonásaimat, amikor besétál a nő. Üdvözlöm Őt kedvesen, be is mutatkozom neki, majd nemsokára előkerül az elátkozott tárgy is, amiről a következő óránk biztosan szólni fog. Meglátjuk, hogy mekkora munka lesz ez Lori számára, a fizetsége pedig nem marad el. Bízom benne, hogy még ma le tudja majd venni az ártást, de ha nem, akkor természetesen amikor neki alkalmas, ismét megkeresem majd.
Jelenleg nem vagyok túl jó bőrben. Túl sok minden történt az elmúlt időszakban és úgy érzem, hogy minden kicsúszott az irányításom alól. Apám is természetesen tudomást szerzett a hibámról, amiért megkaptam a magam büntetését, hasznavehetetlennek tart, koloncnak, aki még a Castillo névre se méltó, anyám pedig ahogy mindig, úgy tett, mintha ott se lenne. 
//
