- Tha seanmhair, thuig mi1 – szóltam bele a telefonba. – Tha fios agam dè a dh ’fheumas tu, tha liosta agam2 – bólogattam serényen, és lassú léptekkel ráirányítottam magam az Abszol útra. – Beagan uairean a thìde agus bidh mi dhachaigh, tìoraidh!3 Letettem a telefont, és zsebre vágtam. Körbenéztem, és meglepően vettem észre, hogy nagyon sokat változott az elmúlt időszakban a hely, régen jártam már errefelé. Ahogy egyre beljebb haladtam az úton, sorra figyeltem meg az üzleteket, vagy éppen az újonnan nyílt boltokat a régiek helyén. Megígértem magamnak, hogy az egyik édességesbe elmegyek miután összeszedtem mindent a nagyinak, ez lesz a saját vámom magam számára, ha már idáig eljöttem. Ennek gondolatára összefutott a számban a nyál, úgyhogy indokoltnak láttam innom egy pár korty vizet, még a végén elsőkörben fogok beszabadulni a nasik közé. Nagyon sokan voltak az utcában, így muszáj volt félrehúzódnom, hogy kivehessem az üveg vizet a táskámból. Átverekedtem magam egy kereszteződésben az egyik sarokba, és levettem a hátamról a hátizsákot, majd kutakodni kezdtem benne. Természetesen a legaljába csúszott, és dühösen nyugtáztam, most aztán végképp nem jött jól a tágító bűbáj rá. Már a fél karommal benne turkáltam, amikor egy ismerős nyelvjárás csapta meg a fülemet a mögöttem húzódó sötétebb utcából. Indokolatlanul hátranéztem, és csak hallgatóztam. - Maradjál mán csendben! Senki sem tudhatja, hogy itten vagyunk. Ennyit elég is volt hallanom, és a kíváncsiság megindította önkéntelenül a lábaimat. Visszavettem a hátamra a hátizsákomat és lassan haladni kezdtem az utcában. A hangok egyre erősödtek, de fogalmam se volt, merre tartok, arról meg végképp nem abban a momentumban, hogy milyen helyen is járok épp. Ha bármelyik varázshasználót megkérdeznének, mindenki rávágná, hogy a Zsebpiszok köz egy gonosz és alattomos helynek számít még ennyi év után is. Ezen területen többször fordulnak meg a legrosszabb arcok és több sötét ügyletet bonyolítanak le a mai napig, mint bárhol máshol az országban. És természetesen én, Duana, sikeresen beléptem a területére úgy, hogy fogalmam se volt róla. Borzasztóan ritkán jártam Londonban, főképp a Felvidéken éltem az életem szabadidőmben, csak évente egyszer-kétszer kellett beutaznom ide, hogy a nagymamám kifogyott készleteit feltölthessem olyan különleges dolgokkal, amiket otthon a ház körül nem tud növeszteni vagy épp beszerezni. Valami rémlett, mintha a nagyi kiskoromban direkt rám szólt volna, hogy sose forduljak le egyik utcába se az Abszol útról, de hát azóta már évek teltek el, én pedig voltam annyira naiv és bolond, hogy a kíváncsiságomat előrébb tegyem a bennem egyre növekedő vészriadó jelzésnél. Már jó mélyen járhattam bent, amikor az egyik sarokhoz érve rátapadtam a falra. A hangokból ítélve pontosan a túloldalt állhattak, én pedig próbáltam a lehető legnagyobb csendben maradni, hogy ne vegyenek észre. Nemrégiben eshetett az eső, mert az utcán kisebb tócsák álltak, illetve minden, amihez hozzáértem nedves volt. A kis topánka ezek alapján viszont nem volt jó ötlet erre a macskaköves útra, mert ahogy egyensúlyoztam a lábaimon, a bal cipőm talpa elárult, és kicsúszott oldalra, amivel egy közepes hangerejű csikorgást hagyott maga után. Megmerevedtem, és a túloldalt álló emberek is elnémultak azon nyomban. Na itt a vége. Összeszorítottam a szemeim, hogy erőt vegyek magamon, majd egy nagyobb lendülettel ellöktem magam a faltól, és amennyire a cipőim bírták a fő út felé kezdtem futni… vagyis futottam volna, ha a talpuk engedte volna, és helyette nem csúszok meg a nedves köveken oly annyira, hogy térdre essek miattuk. Ekkor két erős kéz ragadta meg a vállam, majd lökött oldalra, amitől én megpördülve a hátamra estem. - Nocsak, nocsak – szólalt meg az egyik fölém tornyosuló férfi. Az izzadt hajtincsei rátapadtak az arcára, és teli vigyorgásából már jó néhány fog hiányzott. – Micsoda csinos kisleány. Hát mit keres magácska erre felé? – kérdezte a másik, aki csak most bújt elő a férfi mögül. Ő alacsonyabb volt a társánál, mégis nagyobb termetű. A megmaradt haját kurtán felnyalta a feje búbjára. Eluralkodott rajtam a félelem. Sorra vettem a levegőket, hogy ne ájuljak el miatta, és az első gondolatom a pálcám volt, ami természetesen a hátizsáknak a legalján pihengetett a hátamon. Esélyem se volt elővenni és megvédeni magam, a közelharc meg ismeretlen volt számomra. Ha esetleg eltudnám terelni a figyelmüket, lenne esélyem elmenekülni, de arra se kaptam sok lehetőséget, főleg, hogy a földre kényszerültem miattuk.
1Igen, nagyi, megértettem 2Tudom mik kellenek, megvan a lista 3Pár óra és újra otthon vagyok, szia!
A közhiedelemmel ellentétben a maffia bevételei csak viszonylag kis részben származtak erőszakos cselekedetekből. A levágott lófej valóban bekerült olykor-olykor egy-egy ágyba, de ha le kellett volna írnom egy átlagos munkanapomat - bár akadtak, akik sem átlagosnak, sem munkával telinek nem nevezték volna a napjaimat, de ez nyilván egy végtelenül szubjektív dolog -, akkor csak nagyon kis részét tette ki és viszonylag kevés alkalommal, hogy odapörköltem valakinek, ráküldtem valamelyik bérgyilkosunkat valakire, megzsaroltam vagy megfenyegettem valakit. Nagyrészt papírokat írtam alá, üzleti vacsorákon ültem, teljesen legális beruházásokat és koncessziókat szereztem meg magunknak kevésbé törvényes és etikus módon... De nyilvánvalóan ezek kevésbé voltak izgalmasak, így például a magnixok filmművészetében sem ezek kerültek előtérbe, ellenben folyt a filmvásznon a vér, ötpercenként lelőttek valakit, a maradék időben pedig olaszokhoz mérten is szenvedélyes szerelmi drámák zajlottak - még akkor is, ha a szicíliai magnix maffia is tulajdonképpen többet foglalkozott a szemétszállítással, mint útban lévő emberek lemészárlásával. Vicces, hogy ez a nap tényleg üzleti papírok átfutásával és szignózásával indult, egy unalmas üzleti ebéddel folytatódott a családunk Abszol úti éttermében, majd visszatértem a Zsebpiszok közbe, hogy a Baziliszkusz Bárból összeszedjem Zofiát - nem egy baráti beszélgetésre, csak kellett valaki, aki begyűjtötte a védelmi pénzeket a Zsebpiszok tisztességes polgáraitól. Ami azt illeti, Zofiának ez a feladat nyilvánvalóan testhezállóbb is volt, mint a csevegés, és ezt a jellemvonását kifejezetten értékeltem egy-egy Montyval töltött nap után. Kiléptem a Baziliszkuszból, undorodó fintorral nyugtázva, hogy már megint esett ebben a koszfészek városban. Egyszerűen nem tudtam hozzászokni, hogy ebben a lepra országban folyton zuhogott az eső, felhők takarták a napot, az ételek ízetlenek voltak, az emberek sápadtak és őszintén, az angolkórt nem véletlenül nevezték éppen angolnak. Gyűlöltem ezt az országot, de a biznisz az biznisz, és az most ide szólított. Elégedetlenül, de elindultam a sáros, nyirkos macskaköveken, várt az egyik raktárunk a Zsebpiszok köz egyik romos épületében, ahol tegnap óta tornyokban állt a csempészáru. Alkoholos italok, bájitalok, a hétvégéig remélhetőleg kiegészülve egy újabb hajóval érkező kokainszállítmánnyal. És eddig a pontig felelt meg a napom a maffia meglepően unalmas hétköznapjainak. Ugyanis ekkor vettem észre a két beltenyésztett, ocsmány szigetlakót, akik egy tűzpiros hajú lány fölé magasodtak - a hajszíne egy pillanatra Kikka húgomra emlékeztetett, de szinte azonnal beláttam, hogy nem a testvérem feküdt a koszos földön. - Felhívom az urak kedves figyelmét, hogy ez itt olasz felségterület - szólaltam meg a hátuk mögött, már-már egy baráti csevegés hangulatát idézve... eltekintve a tenyeremen megjelenő apró lángoktól. - Itt csak az Il Malocchio emberei abuzálhatnak bárkit is. Hosszú másodpercekig pislogott rám a két férfi, értelem nem sok csillogott a tekintetükben, félelem és lassú, bárgyú felismerés annál inkább. Hátráltak néhány lépést, de nem merték menekülőre fogni, nehogy éppen azért érje őket fájdalmas halálbüntetés. - Háromig számolok és ha még mindig itt vagytok, olyan ropogósra égetem a sápadt angol bőrötöket, hogy a Mamma sem fog felismerni. Egy... Ha ész nem is szorult beléjük sok, állatias életösztön már igen, azonnal menekülőre fogták. Természetesen nem terveztem őket futni hagyni, a mi területünkön senki nem játszhatott önjelölt utca rémét. Ez azonban olyan piti feladat volt, ami nem egy Marchettit várt, hanem valakit, akinek éppen eleget fizettem azért, hogy bemocskolja a kezét. - Úgy, úgy, fussatok... Mangia merde e morte - szóltam utánuk, leginkább olyan bosszús hangsúllyal, mintha kutyaszarba léptem volna. Éppen ilyen kényelmetlenséget okozott az a két nyomorult. Csak ezután fordítottam a figyelmemet a lányra, aki éppen annyira illett ezekre a sötét utcákra, mint az én olasz szitkozódásom. Ordított róla, hogy semmi keresnivalója nem volt itt, a kislányos hátizsákjával, a rémült tekintetével... - A hozzád hasonló lányokat szokták errefelé megtalálni a Temzébe hajítva. Jobb esetben egy darabban, de tudod, errefelé ritkán valósul meg a jobbik eset.
Vendég
Szer. Okt. 06, 2021 3:47 pm
Ciro & Duana
The world needs people who save lives.
Inkább összeszorított szemekkel vártam a közelgő pusztulást, amit sikeresen magamra ömlesztettem, és amit eme két csodásnak sem nevezhető úriember fog okozni számomra. Utolsó gondolataim között felbukkant nagymamám, aki ezek után, ha ő is eltávozik az élők sorából és fent újra találkozunk, rögtön az első dolga a fenekem elverése lesz, amiért képes voltam ilyen Darwin-díjas módon meghalni. De közben negédesnek tűnt az egész. Legalább a bennem lakozó valami vélhetőleg végleg megszűnik, és ez a képesség velem együtt tovaszáll. Elvégre még sose találkoztam olyannal, aki szintén ezt az óriási terhet viseli a hátán, így jelen információk alapján olyan, mintha én egyedül lennék ezzel a problémával. Már vártam, hogy felkapjanak és valamelyik sarokban örökre elnémítsanak amiért hallgatóztam, amikor egy kellemes, mégis kemény tiszteletet sugárzó orgánum ütötte meg a füleimet. A szemeim rögvest kipattantak és segélykérő pillantásokat vetve a mögöttük felbukkant úriemberre, vártam, mi fog következni. Csöbörből vödörbe, mint tartja a mondás. Ha eddig azt hittem, hogy ez a két bűzlő vadember veszélyes, akkor most jó mélyen elgondolkozhatok az életem, hiszen a férfi, aki mondhatni a segítségemre sietett, a mondataiból lekövetkeztetve még annál is mélyebben benne lehet az itt megbúvó alvilág labirintusában. Ezek után már tényleg nem tudtam megtalálni az okát, miért segít nekem. Vagy, lehet egyáltalán nem is nekem akart segíteni, egyszerűen csak védte az itt elterülő területét, amiben, mint most kiderült, nem csak én jártam tilosban, hanem két jóbarátunk is. Kihúzva magamat, felemelt fejjel figyeltem végig, ahogy a tenyerén apró lángok gyúltak fel, melyek csúcsai fenyegetően hullámoztak a két férfi felé. Ezek ketten rögtön tudták, most itt nem nyerhetnek, és amilyen gyorsan elkaptak engem egy öt perccel ezelőtt, olyan gyorsan iszkoltak is el. A megmentőm öltözködési már tudtam, hogy nem angol, de miután hozzátette a feltehetően saját nyelvén valamiféle káromkodását, kapásból rájöttem, hogy ő bizony Európa déli feléből származik. Mivel nem sokat tanultam az olasz területek különböző akcentusairól, így azon kezdtem morfondírozni, vajon melyik régióból jöhetett. A gondolataim már akörül forogtak, hogy a finom, meleg, napos csizmából miért jött ebbe az állandóan borús és esővel áztatott országba, amikor végre felém fordult, és hozzám szólt. Beszólására csak fintorogni kezdtem ösztönből, és nagy nehezen feltápászkodtam a földről. Csupa víz és sár lettem. Annyi ideig ültem a földön, hogy a szoknyámat teljesen átitatta a víz, és ahogy felálltam, éreztem, ahogy a combomon patakokban folyik le a koszos cucc. - Elhiheted, hogy nem direkt fogattam el magam azzal a két jómadárral – feleltem neki enyhén szarkazmussal hintve. Jézusom Duana, ez a pali valami alvilági lehet, te meg belé állsz. Te tényleg megérdemled a Darwin-díjat. Fogalmam se volt, honnan jött ez a bátorság, ami pár perccel ezelőtt még a béka segge alatt rejtőzött, de bevallom őszintén, mindig utáltam, ha valaki ilyen módon beszólogat a másiknak. De mielőtt megint magamra átkozom a balszerencsét, visszavettem a hangnemből. - Köszönöm, hogy megmentettél.
