Chrysa && Seamus Fáradtan ülök az előadás befejeztével a katedrán álló széken, és a jegyzeteimet lapozgatom. Esküszöm, régen imádtam a kiképzéseket, mind az elméleti, mind a gyakorlati részeket, de az elmúlt hónapokban egyszerűen annyira katasztrofális a magánéletem, mintha rám szakadt volna az ég, és nem igazán vagyok kedves, és elnéző hangulatomban emiatt az újoncokkal. A legjobbaktól is a mégjobbat várnám, a pancserek meg egyszerűen kiborítanak, és nem tudom, egyáltalán mi a frásznak készülnek ezek aurornak. Amint terepre kerülnek, elpatkolnak, jelen állásuk szerint, és tudom, hogy a kiképzők feladata lenne megtanítani őket, hogy hogyan maradjanak életben, de basszus. Mi is magunktól tanultuk meg, hogy hogyan ne robbantsuk fel a saját hajunkat. Tizenévesen. Ezek meg elvileg felnőtt, jólképzett varázslók, akik elvégezték a Roxfortot elvileg. Persze akad köztük néhány kivétel, aki talán még viszi is valamire a testületen belül, de a maradék... Néha úgy érzem, feleslegesen töröm magam. Őszintén örülök, hogy vége lett a mai napnak, de még egy tanonc van a teremben, addig pedig én sem hagyhatom el azt, pedig már igazán mennék haza, hogy vegyek egy forró fürdőt, és újra és újra lepörgessem a fejemben a saját gondjaimat. Pár pedcig türelmesen ücsörgök, és próbálok úgy tenni, mintha a jegyzeteimet írnám a mai óráról, mert nem akarok bunkó lenni, kiváltképp hogy az egyik legtehetségesebb tanonc maradt bent, bár fogalmam sincs, mit szöszmötöl még. Ő mondjuk pont nem érdemelné meg, hogy leordítsam a fejét, de pár perc elteltével azért mélyen felsóhajtok. - Újonc! Nem akar végre hazamenni? Mert én szeretnék... - szólítom meg, talán nem épp a legkedvesebb hangnemben. De hát elvégre nem is bájcsevegést akartam vele kezdeményezni.
Szeretek tanulni. Ez mindig is így volt, mindig is így lesz. Segít lefoglalni a gondolataimat, az időmet, azt, hogy ne kelljen más dolgokra gondolnom, ne kelljen az idősebb bátyámra gondolnom. Nem hiába ástam bele magam anno régebben is a tanulás menedékébe, és kerültem az éltanulók közé, hiszen tényleg minden szabadidőmet arra szántam, hogy gyakoroltam, vagy valamelyik könyvemet bújtam. Barátok? Voltak ugyan, de egyikkel sem kerültem olyan szoros kapcsolatba, hogy igazán számítson. Könnyedén elcsevegtem bárkivel, ha arra volt szükség, és könnyen ismerkedek a mai napig, de bármikor a gyakorlást vagy az ismereteim fejlesztését választanám bármilyen szociális összejövetel helyett. Aki ismer, az tudja ezt és már nem is erőlteti a dolgot, így fogadtak el, aki pedig így is barátkozni akar velem, az így járt. Ezek után nem lehet meglepő, hogy minden alkalmat megragadok arra, hogy tovább gyűjtsem magamba az információkat, végtelenül, fáradtságot nem ismerve.
A mai nap is ilyen. Azért ücsörgök még mindig a teremben, mert Finnigan elméleti kiképzése kifejezetten érdekesnek ígérkezett a mai nap, annyira, hogy már nem csak az ő szavait, hanem a saját elképzeléseimet is elkezdtem lejegyzetelni, talán épp ezért történt azt, hogy megfeledkeztem az időről és térről. Nem veszem észre, amikor a többiek kimennek a teremből, ahogy azt sem, hogy problémát jelentene a jelenlétem, továbbra is teljesen belefeledkezve a gondolataimba jegyzetelek vadul. A férfi hangja egészen váratlanul ér a hirtelen csönd után, így amikor megszólít a pennám önkéntelenül is egy vad vonalat húz a következő sor alá. - Ó… ne haragudjon, kicsit elkalandoztam. - Vigyorgok rá kicsit zavartan, majd gyorsan besöpröm a táskámba a füzetemet és felkelek az asztaltól. - Igazán nem akarom feltartani, de… - Lépek hozzá közelebb. Én nem sietek haza, bár Xan biztos vár, de akkor kevésbé tudnám lekötni a gondolataimat. A kérdéseimre pedig szeretnék választ kapni. - … de lenne pár kérdésem. - Fejezem be a mondatot. - Persze, ha nem alkalmas ma, akkor majd megkeresem máskor, nem gond. - Igyekszem biztosÍtani, de látszik rajtam, hogy már most tűkön ülök, hogy feltegyem neki azokat a bizonyos kérdéseket.
Szeretek tanulni. Ez mindig is így volt, mindig is így lesz. Segít lefoglalni a gondolataimat, az időmet, azt, hogy ne kelljen más dolgokra gondolnom, ne kelljen az idősebb bátyámra gondolnom. Nem hiába ástam bele magam anno régebben is a tanulás menedékébe, és kerültem az éltanulók közé, hiszen tényleg minden szabadidőmet arra szántam, hogy gyakoroltam, vagy valamelyik könyvemet bújtam. Barátok? Voltak ugyan, de egyikkel sem kerültem olyan szoros kapcsolatba, hogy igazán számítson. Könnyedén elcsevegtem bárkivel, ha arra volt szükség, és könnyen ismerkedek a mai napig, de bármikor a gyakorlást vagy az ismereteim fejlesztését választanám bármilyen szociális összejövetel helyett. Aki ismer, az tudja ezt és már nem is erőlteti a dolgot, így fogadtak el, aki pedig így is barátkozni akar velem, az így járt. Ezek után nem lehet meglepő, hogy minden alkalmat megragadok arra, hogy tovább gyűjtsem magamba az információkat, végtelenül, fáradtságot nem ismerve. 
