Csak remélni tudom, hogy a nap további része már jól fog alakulni, ha már a reggelem pocsék volt. Miközben a kávémat ittam, megjelent Cole és a menyasszonya. Az utóbbi úgy nézett rám, mint aki abban reménykedett, hogy már nem élek a házban. Mióta beköltöztem, nem sokat jár fel hozzánk, azt hiszem nem bír elviselni. Úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, magamba öntöttem a kávét és már ott se voltam. De a galériáig megtett út sem volt éppen zökkenőmentes. A muglik néha egészen elképesztőek. Volt egy család, kerékpárral. Ugye a bicikliseknek van egy külön út, ahol közlekedhetnek. De ők azt észre sem vették, egymás mellett haladtak. A kis srác majdnem elütött. De ha ez nem lenne elég, akkor a kislány, aki gondolom a nővére lehetett, pont mellettem találta meg a pocsolyát, így tiszta víz lett a ruhám. Alig vártam, hogy az Abszol útra érjek, hogy rendbe hozhassam magam. A galériában sem változott a helyzet. Bár imádom a matróz képét és, ahogy énekel, de ma semmi hangulatom nem volt őt hallgatni. Hiába kértem, hogy hagyja abba, még inkább rázendített. Végül pedig, a hölgy, aki az előbb hagyott csak magamra. Fél órán keresztül, itt vitatkozott velem, hogy már pedig neki kell az egyik kép. Pont azok közül amelyik nem eladó. Egyszerűen nem akarta megérteni, hogy azt a festményt, nem adhatom oda. Végül távozott, de azzal, hogy azonnal jön vissza, csak időpontja van és valamit el kell intéznie. Épp a raktár felé indulnék, amikor nyílik az ajtó. Felsóhajtok. Nem hiszem el, hogy a nő máris visszatért. -Már mondtam, az a kép nem eladó - fordulok a bejárat felé. Amikor viszont meglátom az érkezőt, nem akarok hinni a szememnek. Földbe gyökerezett lábbal, nézem az illetőt. Az anyám az. Az igazi, a valódi, a szülőanyám. Százszor elképzeltem már ezt a pillanatot, de valahogy sohasem így. -Elnézést - szólalok meg végül és egy mosolyt erőltetek az arcomra. Közben az asztalomhoz sietek. Azt hiszem, le kell ülnöm.
Vendég
Pént. Jún. 25, 2021 8:31 pm
Zara & Hestia
vér a vérböl
Badeea Ali egykori szobatársam egy kiállítása volt a munkanapom végére betervezve kikapcsolódás gyanánt. Az egyik igazán jó hírű Abszol úti gallériába léptem be. Az ajtó fölé tett csengő, amely igazán szép és egyedi tervezésű volt, jelezte az érkezésemet. Bár én nyugodtan és gondjaimat mélyen eltemet csuktam be az ajtót. Addig a fiatal hölgy annál inkább idegesnek tűnt számomra, főleg hogy látatlanba háttal állva nekem mondta, hogy az egyik kép nem megvásárolható. Gondolom az előttem kicsörtető ember számára akarta újból nyomatékosítani, hogy nem minden képet adnak el itt. Végül nekem sikerült kifakadnia, amit nem vettem magam. Kíváncsivá tett, hogy melyik képről beszélhet, de nem egy képért jöttem, hanem több képet szerettem volna megtekinteni. - Jó napot! Semmi baj. - mondom a bocsánatot kérő nőnek és érdeklődöm a szituáció után megszeppent nőtől. - Merre találom Badeea Ali új képeit kiállítva? Úgy tudtam, hogy az egyik kép a roxforti évekről készült, szóval szerettem volna látni azt a festményt. Egy alkalommal írt arról a képről pár sort, amikor meghívott és elújságolta, hogy a új alkotásait kiállítják. Már a levele olvasása közben elterveztem, hogy megtekintem a festményeit. A nefelejcs virágokról szóló képe elvileg a roxforti csata hallottjai előtt tiszteleg és a kiállítás után a roxforti festmény gyűjtemény egyik képe lesz. Nagy rajongója vagyok Badeea műveinek. Egy rajza bekeretezve a könyvtárszobában lóg otthon. Azon a képen két lány ül egy filagóriában a háttérben ott a roxforti kastély és egy szeplős arcú göndör hajú fiú közeledik a virágos domboldalon a lányok felé. Kérdésemre választ várva a komoly arcom megenyhül és egy gyengéd kedvesebb, érdeklődőbb arcvonás kerül. - Jól van? Egy érdeklődő nagyon felhúzta önt, igaz? - kérdezek rá a sejthető szituációra a hölgytől. Nem kell a gondolataiban olvasnom az embereknek, hogy észre vegyem azt, hogy kissé rosszul van. Ha elkezd tovább sápadni, akkor mindenképp egy pohár vízzel próbálom kisegíteni a fiatal nőt.
...Zara...
Vendég
Csüt. Júl. 08, 2021 5:08 pm
Hestia & Zara
Ahogy sikerül végre elérnem az asztalhoz és leülnöm, igyekszem rendezni a gondolataimat és összeszedni magam. De ez jelen helyzetben cseppet sem egyszerű. Olyannyira nem, hogy a szavai szinte el sem jutnak hozzám. Ehelyett csak bámulok rá és azon kattogok, hogy most mégis mit tegyek. Nem szeretném azonnal lerohanni, bár kíváncsi lennék, hogy mit szólna hozzá, ha tudná, hogy én vagyok az a gyermek, akit anno hátrahagyott. Akit eltaszított magától és akiről azóta sem tud semmit. De nem törhetek rá azonnal, nem szegezhetem neki a kérdést, meg kell várnom a megfelelő alkalmat. Bár abban az egyben biztos vagyok, hogy ma nem fogom hagyni, hogy csak úgy kisétáljon, válaszok nélkül. -Máris megmutatom - válaszolok pár perccel később, mikor végre visszanyerem a hangom. Mozdulni viszont még nem tudok. Nagy levegőt veszek, majd kifújom és amikor megérzem magamban az erőt, odasétálok hozzá. -Kövessen - nem szoktam ennyire szűkszavú lenni a látogatókkal, de még ilyen alkalom se nagyon fordult elő, amikor az anyám sétált be a munkahelyemre.Ahogy elindulok a galéria egy távolabbi szegletébe, igyekszem megállni, hogy ne őt fürkésszem. Nem mintha ezt könnyű lenne megtenni, egyenesen meg kell erőszakolnom magam, hogy ne nézzek rá. Pedig akarok, tudni akarom, hogy ki ő és mégis miért nem kellettem neki.-Ezek lennének - próbálok egy barátságosabb hangnemet megütni, miközben a következő terembe érünk. -Igen, jól - próbálok egy mosolyt erőltetni az arcomra, de nem hiszem, hogy túl sok sikerrel. Most biztosan úgy nézhetek ki, mint akit sóbálvány átokkal sújtottak. Csak állok előtte nagy kerek szemekkel és idiótán mosolygok. Megrázom a fejem és igyekszem, normálisnak tűnni előtte. -Ami azt illeti igen - egy aprócska hazugság csúszik ki a számon. Bár van benne igazság is, hiszen tényleg kikészített az előbbi nő, de már régen túltettem magam rajta. De ez a jelenlegi helyzet, nem tudom mit kezdjek vele.
Csak remélni tudom, hogy a nap további része már jól fog alakulni, ha már a reggelem pocsék volt. Miközben a kávémat ittam, megjelent Cole és a menyasszonya. Az utóbbi úgy nézett rám, mint aki abban reménykedett, hogy már nem élek a házban. Mióta beköltöztem, nem sokat jár fel hozzánk, azt hiszem nem bír elviselni. Úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, magamba öntöttem a kávét és már ott se voltam.
