-Egyél, vegyél, szedjél, egyél, szedjél! Ne abból, a másikból! Igyál, kávét, teát, ne alkoholt! Mondom, ne alkoholt! Tedd azt le, ne vedd el, ne rohangálj már! Nem tudnál lejönni a lépcsőn halkabban?! Ez egy robaj! Hallod? A szomszéd is hallja! Hagyd már a nővéredet! A másikat is! Ne piszkáld! Mondtam már, hogy hagyd békén! Mit nem értesz?! Kár volt hazajönnöd! Túl hangos vagy! Küldjek itthonra is egy rivallót?! Menjél inkább törpe mentesíteni, ha már ennyi felesleges energiád van! Ülj le inkább! Lou! Louise! Egyél! Szedjél! Vegyél még! Neked sütöttem! Ez a kedvenced! Ne piszkáld! Louise! Louiseeeee!!!!!
Körülbelül így nézett ki hazatérésem délutánja. Mert nálunk már csak így megy. Weasleyk vagyunk, és mint olyanok, nem hagyhatunk senkit sem nyugodtan, nem fogadhatunk senkit sem csendesen, és ha már vendégünk van, akkor azt is meg kell mutatnunk neki, hogy nálunk soha nem unalmas az élet! Szóval hazajöttem. Nyilván tele energiával, és mint mindig, most is csak azért, mert a hugicám küldött valami levelet, amit szerintem tuti valami trollal írathatott meg, mert kissé fura volt, hogy arra kért jelenjek meg otthon, és hogy terhes. Mármint... hogy lehetne Domi terhes? Hiszen alig idősebb nálam, ugyanolyan gyerek mint én, csak agresszívabb! Mondjuk a muglik szerint ilyenkor, tavasszal van bolondok napja, biztos, hogy csak szívatni próbált, úgyhogy már a levél olvastakor felhorkantva el is engedtem ezt az egészet.
Igazából ha őszinte akarok lenni, most valahogy nem akartam hazajönni. Túlságosan foglalkoztatott az a szőke lány a suliban, csak hát úgy voltam vele, hogy a család fontos, meg hát nem lehetek puhány, először a fontos, és kötelezően elintézendő dolgokon kell túlesni. Szóval úgy döntöttem, hogy hazajövök, és majd a szünet vége előtt valamivel visszamegyek a suliba. Így lesz egy kis időm magamra, meg Rá, meg úgy mindenre is.
Laza léptekkel sétáltam le a ház rozoga lépcsőjén, és próbáltam most ezt kivételesen halkan tenni. Már viszonylag későre járt, azonban tudtam, hogy ilyenkor nálunk még nem áll meg az élet. Mindenki szépen visszavonul a szobájába, eltölti még az idejét mindenfélével, de azt is tudtam, hogy mindannyiuk közül Devon az, aki ha náluk van, akkor mindig a konyhában tölti az idejét, mikor már minden elcsendesült. Én pedig jelen pillanatban társaságra vágytam, valakire, aki nem nő, és nem az apám. Hiszen én voltam az egyetlen férfi a családban, és talán a legelveszettebb is, csak hát ez egy olyan dolog, amiről az ember nem beszél, büszke férfiként pedig pláne nem. - Szasz Dev! Mi a helyzet? - kérdeztem miközben egy jólirányzott mozdulattal lehuppantam vele szembe és töltöttem magamnak egy jó kis szörpöt. Vagy bort... Vagy valami piros izét, ami a kancsóban volt az asztal közepén...
Devon&& Louis
Vendég
Vas. Jún. 13, 2021 11:18 pm
Lou & Dev
Már egészen megszoktam azt az aprócska – dehogy az – csomót a gyomromban, ami azóta ott lubickol, hogy megtudtam, Domival gyerekünk lesz. Az még hagyján, mert a maga részéről igazából hallani sem akart arról, hogy elveteti, még akkor sem, hogy ettől függetlenül meg kellett beszélnünk. Furcsa egy visszásság ez, de jobb az, ha mindent tényleg átrágunk. Szóval tavaszi szünetre már maradt két opciónk, vagy megtartjuk és felneveljük ki tudja milyen erőfeszítések árán, vagy örökbe adjuk és legalább azzal a tudattal élünk tovább, hogy jó helyen lesz. Ez sem teljesen biztos, hogy működőképes. De egyelőre ehhez szívesebben ragaszkodom, mint ahhoz, hogy felneveljük. Könyörgöm, még valahol én is egy gyerek vagyok! Megígértem, hogy segítek Louisnak az egyik tantárggyal kapcsolatban, így valamiért kész tényként kezeltem, hogy a tavaszi szünetet Weasleyéknél nem fogom megúszni. Még akkor sem, ha végig kell ülni a Bill féle pofavizitet – ami nem olyan pompás mostanában, nem is értem miért – és hallgathatom az anyukájuk szövegelését arról, hogy minden problémát meg lehet oldani, ezt is majd együtt megoldjuk. Nem akarom együtt megoldani velük, nem akarom, hogy mindig mások oldjanak meg mindent. Ezt kettőnknek kell orvosolni relatíve felnőtt módjára. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy másképp legyen. A reggeli kávé majd észhez térít – mondták –, de a tegnapi felfordulás után nem érzem elégnek a hét óra alvást. Hiába a figyelem nem rám hárult, egyszerűen hirtelen annyira felpezsdült az élet körülöttem, hogy nem győztem követni. Egy idő után el is engedtem a fonalat és csak figyeltem az eseményeket, miközben sajnáltam Louist, hogy mindenki a nyakába szakadt. Majd ma beszélek vele a gyakorlásról, addig biztosan ő is felébred és alaposan magához tér. Már a felét sikerült meginnom a kávénak, mire a gyerek is előkerül. Egy intésre futja tőlem, aztán kavargatom tovább az italt, de már nem is a kanalat fogom, csak az ujjammal körözök fölötte és keveri az magát. Momentán lefoglalom magam az újsággal, amit az asztalon találtam, de ahogy Lou ide ér, odébb is teszem azt. - Szóval miben kellene a segítségem? – lehet, hogy már beszéltük, de lehet, hogy nem. Mindenesetre annyira nem ugrik be, hogy az valami hihetetlen. Alighanem össze kellene szednem magam. - Bocs, ha kicsit szétcsúszott vagyok, apád a napokban nem igazán hagy nyugtot nekem.
❂ Megjegyzés ❂ Zene ❂ Szavak ❂
Vendég
Hétf. Jún. 21, 2021 9:13 am
Már jó régen megbeszéltük ezt a találkozást és a korrepetálást, de mint minden ilyen alkalommal, most sincs hozzá túlzottan nagy kedvem. Így mikor Devonhoz igyekszem, valahol teljesen egyértelmű, hogy megpróbálkozom ezt a tanulás témát elsunnyogni. Nincs kedvem vele foglalkozni, most nem akarom ezzel tölteni az időt! Úgyhogy inkább iszok, majd le is huppanok a fiú mellé, és kissé szúrós szemekkel kezdem vizslatni. Nem tűnik úgy, mint aki marhán a toppon lenne, sőt mi több! Látom a fején, hogy kivan az élettől, vagy a nővéremtől, vagy az apámtól, vagy úgy az egész Weasley klántól... ez pedig még inkább arra sarkal, hogy elmélyültebben nézegessem, már-már szuggeráljam. A kérdésemre nem annyira válaszol, gyanús az egész, és ennek örömére le is küldöm egy szuszra az italt, amit eddig csak szürcsölgettem, majd kieresztek egy egész férfias büfögést, mindenféle szégyenérzet nélkül. - Párdon! - mondom finomkodva, majd a pohár halk, tompa kattanással az asztalra kerül, én pedig egy székkel közelebb ülök Devhez.
- Hát apu nem mindig hagyja élni az embert! - jegyzem meg bólogatva, hiszen mi mást mondhatnék?! Az én apám, ha a munkában ilyen, akkor el tudja képzelni, hogy apaként hogy viselkedik. Na nem mintha lenne vele bármi baj, csak egyszerűen nem vagyunk egyformák, kivéve a makacsságot, és a két dudás néha nem fér meg egy csárdában. Mondjuk tény, hogy azért biztos azért sem lehet könnyű, mert a barátnőd apja... és hát akadhatnak ellentétek, meg elveszed a kicsi lányát, bár én személy szerint ezzel úgy vagyok, hogy jah... vigye csak Dev, ha akarja a nővéremet! Így legalább egyedül uralkodhatnék itthon, és talán anyu is lejönne erről az örökös rivalló küldözgetésről. - Amúgy elég fosul nézel ki, lehet nem kávét kéne innod, hanem valami erősebbet! - mondom félválról vigyorogva. Nem értem mi ez a brutál nagy mogorvaság a részéről... sosem szokott ilyen lenni... Mondjuk nem is igazán beszélgettünk mostanában, bár tény, hogy nem is tudom minden esetben hova helyezni kettőnk kapcsolatát. Nyilván ő az idősebb, a megfontoltabb, az okosabb, de mégis csak a testvérem pasija, akinek néha lazának kellene lennie, és nem az elérhetetlent sugározni magából. Spanolnunk kellene, azért ennél jobban, közös programokat szerveznim mert hát a nővéremmel együtt engem is megkap egy csodás kis csomagban. Lou csomag! És ki ne akarna Lou csomagot?! - Mostanában kicsit fura vagy! Mármint ne vedd sértésnek meg ilyenek, csak a laza Dev eltűnt. Eddig úgy elvoltál a családdal, most meg azt látom, hogy be vagy feszülve! Én amúgy nem akarok túlzottan lelkizni, mert hát nem az én terepem a túlzott empátia, és az érzelmi téma, de mi a hippogriff van veled? - kérdezem összefont karokkal, a férfit fürkészve. Lehet szakításon gondolkodik, és inkább lelécel?
