A tó mellett üldögélve rajzolgattam új alkotásomat. Szeretek itt lenni. Csendes, nyugodt és nem igen járnak ide. Itt a gondolataimmal lehetek és kiadhatom az érzéseimet. Nem szeretem, ha az érzéseim, gondolataim felgyülemlenek. Olyankor nehéznek érzem testem, megfájdul a fejem és szédülni kezdek. Nem is értem anyám, miért nevez szerencsésnek. Lassan kész ideg roncs leszek, ha ne tudnám kezelni. Apám meg úgy gondolja, többre is képes lennék, ha nem zárkóznék el. Könnyű azt mondani. Nem tudom, hogy mehetnék oda másokhoz és beszélgetni. Ráadásul félek....Félek, hogy csak hülyét csinálnék magamból és csak rontanék a helyzeten. Kecsesen mozgatom csuklómat a fa ágai megrajzolásánál, elérve a levelekhez ujjam előrébb csúszik és részletes mintázatot készítek minden egyes levélről. A fűz lehajló ágairól árad a kecsesség és a magány könyörtelen bánata. Gyökerei hatalmasok szinte nem is természetes. Alatta apró virágok és apró testű madarak ugrándoznak, két gyökér között egy róka pihenget. Lehunyom szemem és megállok. Minden érzelmet kiakarok üríteni magamból. Nem akarok semmit sem érezni. Időnként az üresség sokkal biztonságosabb, nyugalmasabb, mint az öröm, a bánat, a harag. Néha kell, hogy üresek legyünk. Halk nevetés töri meg a természet csöndjét, amire kinyitom a szemem. Nincs előttem senki, de tudom, hogy hallottam és nem csak az eszem játszik velem. Hátra tekintve egy számomra ismerős arcot láttok meg. Kyle Briggs... Halottam róla egy két dolgot, pletykákat. Csak remélni tudtam, hogy engem nem szemel ki és elkerülhetem őt az utolsó 2 évben. Nem is foglalkoztam vele csak visszafordultam a papírom felé és próbáltam elfelejteni, hogy láttam. Ha anyám tényleg igaza van és szerencse gyerek vagyok akkor békén hagy és nem történik semmi. - Csak nem, Ms Nincsenekbarátaim? - hallom meg gúnyos hangját. Fel sem tudom fogni, hogy lehet valaki ennyire rosszindulatú? Miért jó ez neki? Egyáltalán, miért nem tesznek ellene valamit? Oké, hogy a miniszter unoka öccse, de mindennek van egy határa. - Hagyj békén. - mormogom magam elé. Nem akarok vele foglalkozni csak egyedül akarok lenni. - Jé beszélni is tud... de nem hallottam mit mondtál megismételnéd? - na, drága anyám eddig 1-0 az én javamra nem vagyok szerencsés és nem is leszek szerencsehozó kabala. - Azt mondtam hagy békén.... - ismétlem meg kicsit hangosabban, de érzem hangomon, hogy még így is bátortalanul hangzik. Nem is nézek rá csak rajzolom a róka szőrét és annak árnyékát. Megérzem, hogy megragadja a ruhámat és talpra ráncigálva elejtem füzetem, ami a földön végzi. - Mi lenne, ha a szemembe mondanád? - morog rám. Sosem szerettem a konfliktusokat, főleg belekeveredni. Így nem is csoda, hogy eláll a szavam és hirtelen meg sem tudok szólalni. Bárcsak lenne valaki, aki megszánna és segítene rajtam...
Az utóbbi napokban sokat gondolkodtam rajta, hogy akár írhatnék egy köszönőlevelet Mr. Dolohovnak, amiért megvette a lányának a legújabb Nimbust, mert így én is sokat edzhettem rajta. De végül nem tettem meg, mert rettegtem Mr. Dolohovtól. Nem mintha bármi okom lett volna rá, életében nagyjából két szót szólt hozzám és akkor is udvariasan kimért volt, bár valami azt súgta, hogy letépné a fejemet - vagy egyéb testrészemet -, ha tudomást szerzett volna róla, hogyan éreztem Carol iránt. Mindegy, ez nem számít, a lényeg, hogy imádtam azt a seprűt, baromi sokat gyakoroltam vele és úgy döntöttem, az a köszönőlevél sosem fog megszületni. Pedig tényleg remek seprű volt, gyorsabb bárminél, amin eddig ültem és egyszer már sikerült vele megcsinálnom a Vronszkij-műbukást. A csapatban senki sem értette, miért voltam így rákattanva a Vronszkijra, pedig nem volt igazán bonyolult. Hetedéves voltam, jövőre már leszerződtethetett valamelyik nagy csapat és ehhez villantanom kellett valamit, amiért megérte nekik egy csóró vérfarkas kölyökkel vesződni. Márpedig az, ha valaki roxfortos korában, például a Mardekár elleni meccsen egy Vronszkij-műbukással elkapja a cikeszt és megnyeri a házkupát... hát, az elég nagy szám. Most is edzésről jöttem, a csapatomat már korábban elengedtem, sokáig maradtam még utána a pályán egyedül. A tó mellett indultam vissza a kastélyba, szerettem arra járni, az Erdei Kabinra emlékeztetett. A víz algás illata, a tóba nyúló faágak, a nyirkos föld, a békák kuruttyolása... Otthonosan éreztem magamat tőle. Farkasként is gyakran erre tévedtem, nyáron megmártóztam a hűvös vízben és leráztam magamról a súlyos cseppeket, mint egy vidám labrador. Itt többnyire nyugodtnak tűnt a világ. Kivéve akkor, ha az a köcsög Kyle Briggs idepofátlankodott. Egy hollóhátas lányt piszkált éppen, az ujjpercei elfehéredtek, ahogy a kék-bronz szegélyű egyenruha anyagát markolta. Ledobtam a földre a seprűt és a tornazsákomat, majd azzal a lendülettel Briggs felé iramodtam. - Ereszd el, te vadbarom, vagy betöröm a képedet - álltam meg tőlük alig egy méterre. - Megtanulhattad volna, hogy akadj le a csajokról. Vagy szeretnéd, ha Carol megint felgyújtaná a hajadat? Carol tényleg megtette. És azóta mindenkinek elmeséltük ezt a megalázó történetet. Hiába volt ő a mágiaügyi miniszter unokaöccse, attól még lángolt az az ocsmány haja és ezen mindenki röhögött, aki csak hallotta a sztorit. Nem ismertem a hollóhátas lányt, nem az én évfolyamomra járt és nem lógott a baráti társaságommal. Nem olyannak tűnt, aki a népszerű, kviddicses arcokkal tölti a szabadidejét vagy éppen a mardekáros Caroline Dolohovval, aki a színjátszókört vezette. De ettől még felháborított, ahogy Kyle viselkedett vele, mindig megtalálta a gyengébbeket.
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
Vendég
Vas. Nov. 17, 2019 5:44 pm
To: Hunter
Megmondtam anyámnak, hogy fejezze be azt a maszlag dumát, hogy szerencsét hozók. Mert pesszimista ként nem hiszem el neki és mondogatva ezt magamnak bevonzóm a rosszat. Legalább megtudom hazudtolni anyám szavait, hát ha akkor leszáll erről a témáról és befejezi. Értem én, hogy meg se kellett volna szülessek és nem is lehet kis tesóm, de akkor is. Apám legalább normális és hagyja, hogy éljek. Segít, néha tanáccsal lát el, de meg is tanította, hogy boldoguljak egyedül, ha tudok. Jó is lett volna ez a nap, ha Kyle Briggs nem szúr ki és választ áldozatául. Ilyenkor utálom, hogy félénk vagyok és nem tudom elküldeni a búsba. Pedig milyen egyszerűbb lenne az életem. Megpróbáltam elhessegetni, de nem jött össze. Sőt rontottam is a helyzeten. Ahogy megragadta az egyenruhámat tudtam, ha visszaszólok neki akkor a tóban végzem. És hát...nem vagyok valami jó úszó. Sőt! Nem is tudok úszni. Talán itt az ideje, hogy vallásos legyek. Tudtommal még nem késő, hogy Istenhez fordulva a szabadságomat kérjem. Mert az kizárt, hogy olyan mázlim legyen, hogy a hőn állított "szerencsém" megtaláljon és segítsen rajtam. Vagy használhatnék mágiát is. Biztos ismerek valami jó teleportáló varázslatot. Elmehetnék Afrikába, vagy Oroszországba, tudtommal van jó vodkájuk. Már vártam a vízbe fulladásomat és keresztet is vetettem volna, ha nem halottam volna meg egy fiú hangját mögülem. Briggs és én oda fordultunk és egy számomra ismeretlen Hugrabug-os srácot pillantok meg. A karma... akkor ezek szerint 1-1 az állás. - Te meg megtanulhattad volna, hogy ne ásd magad mások dolgába! - ezzel a mondattal el is lök az egyik irányba. A földre érve gyorsan arrébb kúszok, kezemmel arrébb taszigálom a füzetemet is. Ez így nem lesz jó. A végén ebből bunyó lesz, aztán engem kérdeznek ki miért nem tettem semmit. Felállva a két fiúra nézve szinte látom a szikrákat, amik csak arra várnak, hogy lángra lobbanjanak és egymás torkának essenek. Eszem ágában sincs közéjük állni. Mindkettő erősebb nálam egy könnyed mozdulattal arrébb löknek. Neeem mást kell kitalálnom. Megbűvölhetném a közeli fát és bedobhatnám őket a tóba, hátha akkor lenyugszanak. Én nem állok senki oldalán, jobb szeretek semleges maradni de ebben az esetben a Hugrabug-os srác pártját fogom. Őt azért nem fogom bedobni a tóba, ha nem muszáj.
Utáltam az igazságtalanságot. Sokat láttam életemben, az én fajtámnak - legyen az bármelyik bélyeg, amit rám ragasztottak életem során - bőven jutott belőle. A muglik világában azért csesztettek, mert a drogos anyám egyedül nevelt és nem volt pénzünk semmire. Később vérfarkasként passzoltak ide-oda, láttam mások szemében a rettegést. Mostanság megkaptam nem egyszer, hogy mocsok kis sárvérű vagyok. Vicces, hogy éppen Carolt nem érdekelte a származásom, holott a rokonai közül volt, aki Azkabanban ült exhalálfalóként. Az apja nem kedvelt, de nem a vérem miatt, valószínűleg csak nem szívesen látott fiúkat a lánya közelében. Érthető, azt hiszem, ha nekem egyszer lesz egy kislányom, a széltől is félteni fogom. Kihúztam magam, de Kyle így is magasabb volt nálam. Meglökött, a keze erősen csattant a mellkasomon, de épp csak megtántorodtam, tartottam magam. Megragadtam az egyenruhája gallérját és arrébb taszítottam, neki az egyik fának. - Jó érzés lányokat bántani, hm? A mikropéniszed miatt csinálod vagy mi? - Briggs persze nem vette jó néven ezt a megjegyzést, pálcát rántott és dühösen rám szegezte. A lány felé sandítottam, úgy láttam, hogy nem sérült meg komolyabban. Törékenynek tűnt, mint egy kismadár, egyedül legfeljebb akkor lett volna esélye Kyle ellen, ha titokban remek párbajozó. Nem olyannak tűnt, ahogy ott szorongatta a füzetét, egészen gyámoltalannak tűnt. Briggs mindig az ilyeneket találta meg, akik nem mernek vagy tudnak visszaütni. Én csak az öklömmel értem valamit, nem tudtam jól párbajozni, hiába korrepetált Lestrange prof SVK-ból. Tudtam, hogy nem leszek képes kiütni Kyle-t, szabályos párbajban nem. Mégis előhúztam a pálcámat és sután elvetődtem az első átka elől. Idegesen pislogtam, keresve a megoldást. A felettünk magasodó fára pillantottam, az egyik vastag ága éppen Kyle fölé nyúlt. A fára szegeztem a pálcámat és egy meglehetősen vértelen robbantó átokkal Kyle vállára szakítottam a gallyat. Felordított, a pálcája kiesett a kezéből, én rögtön rávetettem magam, majd megragadtam a varázspálcát és behajítottam a tóba. - Takarodj innen vagy téged is utána doblak - vetettem oda neki. Tudtam, hogy ezért még csúnyán meg fogok fizetni, noha Kyle szitkozódva és fenyegetőzve eloldalgott. A kezemet nyújtottam a földön ülő lány felé. - Le kéne lépnünk innen, mielőtt idehozza a tanfelügyelőt. Ugye jól vagy?
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
Vendég
Hétf. Dec. 30, 2019 4:39 pm
To: Hunter
Gyenge. Szánalmas. Ijedős. Szégyen teljes.... Ezek a szavak jártak a fejemben ahogy ott tartott a fiú a közelében, akitől undorodtam. És ritka, hogy én bárkit elítéljek, megvessem. De az első számú személy, akitől undorodom, az saját magam. Gyenge vagyok. Ez tény. Veszélyben ledermedem, és még csak meg se tudok szólalni. Könnyű célpont vagyok. Zsákmány, aki még segítséget sem tudna kérni. Csak csendben tűrném, hogy felfaljanak. Nem akarok gyenge lenni. Nem akarok gyámoltalan lenni. Erős akarok lenni. Nem akarok félni. Nem akarok meghalni. Rémisztő ahogy elfog egy érzés, amint a tóra terelődnek gondolataim. Ha bedob nekem végem. Szinte már érzem a víz nyomását, a víz betörését a légcsövembe, ahogy lassan megtölti a tüdőmet. Mint akkor. Akkor is csak a szerencsém mentet meg. Ez a bélyeg, amit anyám naponta mondogat nekem...ez tart életben. De nem akarom, hogy csak a szerencsém miatt éljek boldog, hosszú életet. Magamtól akarok eljutni oda ahova akarok. Megvédeni magam, másokat. Nem akarom, hogy mindig mások mentsenek meg. Ez nem élet így, hogy bármi történik nem magam szabadulok ki belőle. Ez szégyen. A törékenységem a legnagyobb hibám. Ezt az is bizonyítja, hogy a földre löktek, mint egy szemetet és a bőrömön ez is megfog látszani, mint mindig. Neki megyek egy polcnak figyelmetlenségből? Néhány napig kék lesz a helye. Tennem kéne valamit. Segíteni a fiúnak, de nem megy. Ide cövekeltek és nem bírok megmozdulni. Hogy akarok én így apám nyomdokaiba lépni? Már értem miért nem vitt el sosem az utazásira. Mert tudta, hogy ha megijedek ledermedek és eledel leszek. Ő meg túlságosan is szereti egy szem gyermekét, hogy hagyja feláldozni. Nem tudom meddig ülhettem ott, de mire észbe kaptam már előttem állt megmentőm és a kezét nyújtotta. Milyen szerencsétlennek nézhettem ki ott ülve a földön, szorongatva a füzetem, reszketve. Talán meg is érdemeltem volna, hogy Briggs azt tegyen velem, amit akar. Akkor megcáfolhattam volna születésem okát. - Igen....k-köszönöm. - fogadtam el a kezét és felálltam. Éreztem, hogy a félelem nem enged karmai közül és még mindig remegek. Ki kell találnom valamit. Ez így nem mehet tovább.
