Roxmortsi hétvége, az időszak, amire minden diák vágyik, viszont Bagmannek köszönhetően kérvénybe kellett foglalnom, hogy miért hagyom el családostól a Roxfortot, hogyha keresne, akkor tudja, hol talál. Persze percre pontos bejelentést nem tettem neki arról írásban, hogy becsúszhatnak időeltérések, hiszen minden a lányoktól függ. A lányok alatt természetesen a feleségemet is értem, ha ugyanis meglátja a szépségszalont, akkor muszáj lesz oda is bemennünk. Viszont nem mondtam el nekik az igazi úticélunkat és az okát sem. Valószínűleg sokkal több mindent kérnének tőlem, és nem szívesen beszélem le róla őket, főleg a mostani nehéz időkben. Egyrészt tudom, hogy a feleségem nem támogatná az ötletet, másrészt viszont én úgy gondolom a lányaink nagyon ügyesek voltak és tehetünk kivételt, megint… Remélem, nem fogom megbánni. – Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én nagyon megéheztem. – nyilván nem voltam éhes még, de kellett egy kifogás, amiért elindulhattam a FooDejó felé. Megfogtam az egyik lányom kezét, aki esetleg velem ellentétben tényleg éhes lehetett. – Menjünk be. – már azelőtt tudtam, hogy be akarok oda menni, hogy eljöttünk Roxfortból, de kellett egy jó kifogást találnom, hogy be is menjünk. – Jeremy-vel és Zaki-val nem olyan rég jártunk itt. – természetesen nem mondtam el, hogy miért, amúgy sem olyan fontos, egyszerűen csak hiányoztak a testvéreim és jól esett beszélgetni velük, erre pont ideális hely volt ez. – Látom, hogy neked is kell egy kis pihenés és a lányokra is ráfér. – nézek Emma-ra komolyan, még mielőtt elkezdene ellenkezni, hogy nincs is így.
Ennyi év után is meg tud lepni, hogy az én kedves, jó szándékoktól roskadozó férjem mennyire vaknak és ostobának néz, miközben próbál a lányaink kedvére tenni. Szimpla megvezetés precíz egyszerűséggel kivitelezve – gondolhatná, és gondolnám én is, ha az intelligenciahányadosom az elmúlt egy órában zuhanórepülésbe kezdett volna, azonban Arthur Mallory legnagyobb szerencsétlenségére hibátlan felfogással és szellemi működéssel rendelkezem, megközelítőleg harminc másodperc alatt visszafejtette az irányváltoztatás okát. Enyhén felszökő bal szemöldök és leheletnyi szemrándulás kíséretében mérem fel, mekkora károkozásra készül pontosan – bizonyos szabályok mentén kellene haladnunk, amint két ember gyereket vállal (egyikünk sem tehet a duplázásról, de panasszal nem tudom, hol és kinél élhetnénk), muszáj egységesíteni az álláspontokat, valamilyen nevelési konszenzust kötni, különben pont az a jelenet játszódik le, ami most is. Döntésre kényszerülők: vagy ragaszkodom az elveimhez, ezzel vállalva a rossz zsaru szerepét, a szegényesebb koszorút a síromra, mert apa mindig olyan jó arc volt, ő mindent megengedett, vagy elengedem a gyeplőt – legyünk őszinték, ha én nem tartom, senki sem veszi kézbe –, áthárítok minden felelősséget – pontosabban hagyom, megtapasztalja, milyen a lassan formálódó, csillapíthatatlan káosz –, és elégedett nemtörődömséggel nézem végig, ahogy Arthur kontrollt, majd tekintélyt veszít. – Milyen különös – jegyzem meg szelíd mosollyal, tekintetem fáradhatatlanul jár egyik szőke kóctól a másikig, régen még hagyták, hogy befonjam a hajukat, vagy feszes copfba kössem, mostanra inkább hétvégi anyuka vagyok, még pár év, és újra magamra ölthetem a stílustanácsadó szerepét. – Csodálatos ötlet – toldom meg túláradó simulékonysággal, nem ellenkezem, nincsenek aggályaim és kifogásaim, sehol egy gyanús pillantás vagy egy később-ezt-megbeszéljük tekintet. Maga vagyok a rugalmasság. – Hát nem csodálatos ötlet, lányok? – igyekszem valamelyik cikázó, érdeklődő, gyermekien tiszta pillantását elkapni. Lehetetlen küldetés. Elsőként lépek az étterembe, tágas, hívogató tér, tekintetem rögtön a tűzfalra siklik, azonnal illesztgetni, próbálgatni kezdem, a konyhában jól mutatna, persze szinte felesleges erőlködni, kilenc hónapig porosodna, érintetlenül és céltalanul várná, hogy nyolc hétre igénybe vegyem a szolgálatait.
Vendég
Vas. Júl. 11, 2021 5:08 pm
mom & dad & clem
A harmadév minden diák életében egyet jelent a határtalan és mérték nélküli habzsolással. Elég csak arra gondolni, hogy immár - szülői engedéllyel persze - arra használhatjuk a szombatok egy részét, hogy degeszre együk magunkat a Mézesfalásban. Kivéve persze mi. Nálunk ez nem ilyen egyszerű menet, mert bár apát könnyen rá lehet szedni ilyen turpisságokra, anya minden látó, sokszor szigorú tekintete és komoly elvei nem oldódnak meg csak úgy. Ezt a 13 évnyi tapasztalat mondatja velem. Meg az összes roxmortsi hétvége, ami úgy kezdődik és végződik, hogy még mindig professzorok gyerekei vagyunk. Néha nem könnyű ám két tanárral, akik minden untalan a gyerekeik körmére néznek. - Benne vagyok! - bólogatok lelkesen, mikor meglátom az üzletet és elképzelem, hogy annyi csokit tömök majd magamba, mert apa engedi, és anya nem fog tudni elég csúnyán nézni se rám, se rá, hogy abbahagyjam. Mellettem Clem pedig még a szokásosnál is rosszabb lesz, ez teljesen egyértelmű. Főleg, ha anya kitalálja, hogy édesség helyett együnk inkább egy kis tökös finomságot. Nem biztos, hogy fel vannak készülve egy újabb menetre, bár ez a hét egészen békés volt. - Jajj, ne már, apa! Ez már nem divat! - húzom el a kezemet, mikor megfogná. Olyan hevesen rázom a fejemet, hogy majdnem el is szédülök tőle és ha Clem kinevet, ő lesz az első, akit bokán fogok rúgni a mai nap folyamán, de lehet, hogy nem is egyszer! Különben sem az ő évfolyamtársaiba botlunk bele, tutira megint ezt fogom hallgatni. Pedig rég nem vagyok már apuci kicsi hercegnője. Anya mellett toppanok be a vadonatúj helyre, de nem várom meg, míg szemügyre veszi, és kiválasztja, hová szeretne ülni családostól, inkább kezembe veszem az irányítást és a pulthoz masírozva szemügyre veszem, milyen édességgel tudnak levenni a lábamról. - Klassz ez a hely! - szólok hátra apának, aki valószínűleg most is majd a sort zárja, de ha Zaki bácsinak tetszett a hely, tutira nekünk is fog. Apán és Orin kívül ő a legnagyobb cinkostársunk, ha csokoládéról van szó. De amit anya nem tud, az nem fáj neki. A hely pedig tényleg klassz, csak azt nem tudom eldönteni, hogy a csokit melyik csokival egyem.
Vendég
Szomb. Okt. 23, 2021 2:35 pm
Mallory family
Camival sok mindenben nem értettünk egyet és ez a lista az idő előrehaladtával egyre csak bővült. Ő szerette a lányosabb dolgokat, én nem. Ő inkább táncolt és korcsolyázott, én inkább kviddicseztem. És még igazából a végtelenségig sorolhattam is volna a listát, kevés olyan egyező pontot találtunk volna, mint a csoki. A csoki volt a minden, de főleg azért, mert tiltották. Azt mondják, ha valamit megtiltanak, annál jobban vágysz rá. Na mi pont emiatt olyanok voltunk, mint két Gombóc Artúr, csak lányokban és kevésbé szőrösen. A mi csokink is lehetett kerek, szögletes, gömbölyű, hosszú, egész, megkezdett, ízletes, roppanós, folyós, tejcsoki, étcsoki és bármilyen másik csoki is, azt rendre gyorsan eltüntettük. Nem is az volt az igazán nagy pusztítás, amit ezekkel műveltünk, hanem a cukorsokk, amitől úgy pörögtünk, mint két betintázott búgócsiga. De persze a jobbik fajtából és csak a szüleinket készítettük ki ettől. Nem sejtettem, hogy hová megyünk, mégis azért izgatott voltam. Noha egész évben és a nyári szünetekben is össze voltunk zárva a szüleinkkel az iskola négy fala közé és hiába voltak roxmortsi ellenőrzések, mégis mennyi édességet toltunk magunkba, azért lássuk be, ritka alkalom volt az, hogy így négyesben elmentünk valahová, ahová a szüleink sem professzorokként érkeztek, hanem anya és apa szerepében. Erre nagy tanúbizonyosságot tett az is, hogy apa megpróbálta megfogni Cami kezét. Én ugyan nevettem egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit, mert aztán pont ugyanúgy fintorogtam, mint a testvérem. Apa még nem tudta, honnét is tudhatta, hogy mi már nagylányok voltunk és az ilyet nem illett, főleg nem akkor, ha más diákok is láthatták. Én speciel abban a korban voltam, amikor mindenre és mindenkire is húztam a számat. A fiúk nagy részére, a csókolózásra vagy épp arra, hogy megpróbálják megfogni a kezem. Rég nem éreztem magam olyan gyerekesnek, mint amennyire apa tartott minket. - Inkább fogd meg anya kezét, úgyis mindig azt szoktad. - kapta is tőlem a megjegyzést, de már iszkoltam is előre, mert tarthattam még attól, hogy Cami nem csak csúnyán néz rám, de meg is torolja, hogy kinevettem. Hvesen ráztam a fejem a megéhezésre, mert ha tényleg a FooDejóó felé haladtunk, az azt is jelenthette, hogy akár desszertet is kérhetünk. Más olyan üzletet közel nem is láttam, ahová betérhettünk volna. És nem is tévedtem akkorát, mert ahogy beléptünk a helyre, már ki is néztem magunknak az egyik hatalmas asztalt. Kellett a hely, hogy minden jóval megpakoljuk. - Nekem is tetszik. - feleltem izgatottan, majd Cami karját gyorsan meg is ragadtam és mutattam az asztal felé, de ellentmondást nem tűrve már húztam is arra. A kezdőlökéssel viszont inkább eleresztettem őt és csak helyet foglaltam az egyik széken. Kezdtem megszokni, hogy a lábaimat már nem tudtam csak úgy céltalanul lóbálni, így felkönyököltem az asztal szélére. - Szóval akkor majd kérhetünk sok édességet is? - a lényegre tértem, én nem alkudtam félszavakkal. És mivel anya ma tényleg úgy viselkedett, hogy mindenben apára bízta a döntést és semmibe nem próbált meg beleszólni, így kis családunk egyetlen férfitagjával néztem farkasszemet.
Vendég
Szer. Okt. 27, 2021 9:51 pm
Csokitorta, én így szeretlek!
Nem minden nap gyereknap, nem minden nap akar egy kicsit lazítani Emma és megfeledkezni arról, hogy két szép kis-nagy lányunk van már és nem ellenkezik ha egy picit a kedvükben akarok járni. Úgy gondolom az már haladás, hogy az ő beleegyezését is megnyertem. Miért nem lehetne még több ilyen nap, amikor egyetért velem? Persze sejtem, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz. Ismerem a lányaimat és a feleségemet is, kő kövön nem fog maradni ha bemegyünk a FooDejóba. Akarom mondani édesség, de ez már részlet kérdés. – Nem divat fogni a lányom kezét? – csak költői kérdésnek szánom és már pillantok is hátra az éppen kuncogó másik lányra, de ő is előre siet a testvéréhez. Mivel egyik lányom sem volt hajlandó megfogni a kezem – micsoda világ, hogy felnőttek – így Emma mellett maradtam. – Jól fogunk szórakozni, ne aggódj a lányok miatt. Te is megérdemelsz egy kis lazítást. – suttogom oda csendben, még mielőtt a lányok észre vennék, hogy túlságosan lemaradnánk. Élve nem hiszem, hogy kikerülnék innen, de ma úgy ébredtem fel, hogy lesz ami lesz, akkor is megérdemli mindenki az édességet! Még én is, de ez részlet kérdése. – Válasszatok egy asztalt lányok… – vagyis már megtették, de szeretném azt érezni, hogy az én utasításomra tették, még ha egyáltalán nincs is így. Amíg a lányok szemügyre veszik az édességet, addig a feleségemre pillantok. Érzem, hogy legszívesebben elásna most egy jó mély gödörbe, amiért hagyom kicsúszni a kezemből az irányítást. Valószínűleg azt is megbánom, hogy megláttam a FooDejó cégérét a nap végére, de minden galleont megér ha ebben a közeledő káoszban végül mindenki boldog lesz egy ideig. Legalábbis addig biztosan, amíg mindenki a szerzeménye elfogyasztásával van elfoglalva. Kihúztam Emma-nak a széket és megvártam, hogy helyet foglaljon, csak azután ültem le én is az asztalhoz. – Ha megeszitek előtte az ételt is, akkor még átgondolom, hogy mennyit kaphattok a desszertből. – nézek én is farkasszemet az egyik lányommal. Hogy ez most Clem vagy Cam az, kissé nehéz megmondani, főleg mert ennyire hasonlítanak. Megtévesztés céljából szerintem cserélgethetik is a stílusukat, bár kétlem, hogy Cam felvenné Clem cuccait és ugyanezt fordítva sem nézném ki. Szóval a fiúsabbik lányommal néztem szembe most és jelentettem ki mi is a helyzet. Ha másképp nem tudom őket motiválni, talán majd így. – Szerintem ezzel anyátok is egyetért velem, hogy ennek fényében beszélhetünk a desszertről is. – Emma felé pillantottam a megerősítés érdekében, nem tudom mennyire lesz ez hatásos.
Ettől függetlenül megengedhetem magamnak a befelé irányuló enteriőr tervezést – kivitelezése esetleg későbbi beszélgetések során megemlíthető, ha Arthurt is engedékenyebb kedvében találom, magamat pedig leheletnyivel kevésbé leterheltnek, azaz leheletnyit terhelhetőbbnek gondolom -, az a félmosoly sem zökkent ki, amelyet a lányok ellenállása vált ki belőlem. Velük kapcsolatban jó ideje taktikusabban kell gondolkodni, persze nőként helyzeti előnnyel indulok, pontosan tudtam, mikortól kezdve igényelnek látszólagos távolságot a közösségi elvárások miatt, egy kislány mégsem kapaszkodhat az apja kezébe, ne csünghet rajta, kivéve a biztonságos, otthoni környezetben. Nyáron még gond nélkül a nyakába másztak, őszre azonban lecsupaszodik bennük az ösztönös ragaszkodás. Ez természetes. Hogyne. Várható volt – csak ne lenne baromira fájdalmas. Meglepően kellemes – kényelmes és közben valahol mélyen, nagyon mélyen, szinte már aggasztó -, mennyire könnyedén, a gondterheltség legapróbb jele nélkül figyelem a biztos katasztrófa kibontakozását, és képzelem el, hogyan dőlök majd hátra, amikor elszabadul a nagy betűs pokol, valószínűsíthetően cukorindikált tombolás formájában. Egyszerű fiziológia, érvelek majd órákkal később a hálószobánk meghittségében, számíthattál volna rá, édesem, alapvetően magas fordulatszámon pörögnek, ha erre ráhalmozunk plusz energiát, annak semmiképpen sem lehet jó vége, csakhogy egyelőre még nincs okom és lehetőségem én megmondtam szemöldökfelhúzással pillantani rá. Ugyanakkor Cami szinte berobban a helyiségbe mellettem, a tűzfalon végigfutó tekintetem még az aljáig sem ér, mire megelőz, apró, de határozott – várakozó, izgatott – léptekkel egészen a pultig masírozik. Clem vele ellentétben a gyakorlatias vonásaimat örökölte, rögtön asztalt keres, amihez mindannyian leülhetünk, ahogyan talán illik, habár arra gyanakszom, valójában tisztában sincs azzal, mennyire pragmatikus beállítottságú, nem futnak még össze így a gondolatai, egyszerűen ösztönből cselekszik. Arthur megszokott, többféle értelemben is meleg, örökké megnyugtató érintésére már össze sem rezzenek, magától értetődő, homokként nyúlok el alatta, és ő hullámként terít be a jelenlétével. - Lazítani fogok, egy percig se aggódj emiatt – apró puszit nyomok az arcára, nincs benne semmi szándékolt vészjóslás, mégis érzem, hogy szinte csipkelődésnek, incselkedésnek hathat. Egy részem mindig azt kívánta, bárcsak értené, mekkora teher hárul rám a gyereknevelést illetően, hogy jó fej apukának, engedékenynek, cinkostársnak és következetlennek lenni ugyan érzelmi szinten kifizetődő, de az életünk keretezettségét, harmóniáját és funkcionalitását én biztosítom a megfelelő mértékű szigorral és szabályrendszerrel. Ma megtapasztalhatja, milyen Arthur Mallory feleségének lenni. Legalábbis részben. Bűbájos mosoly kíséretében követem a lányokat, megvárom, amíg Arthur székkel kínál – bizonyos dolgokhoz mindketten ragaszkodunk, mindig úriembernek érezheti magát, én pedig hölgynek, és azt hiszem, ez valamiféle izgalmas dinamikát szolgáltat mindkettőnk számára -, ragyogó pillantást vetek a lányaimra – elképesztő, milyen érzés tényleg lemondani minden kontrollról -, és kézbe veszem a szalvétatartó mellé tűzött itallapot. Megerősíthetném az elhatározásomat egy valószínűleg pocsékul kevert, de finom koktéllal. – Abszolút egyetértek veled, akár repetázhatnak is a desszertből – biztosítom a rugalmasságomról, minden döntést és annak következményét átpasszolom neki, mostanra már sejtheti, mit jelent majd ez a mai nap folyamán. – Ahogyan csak szeretnéd – szándékosan leejtem a becézést a lányok előtt, nincs édesem, szerelmem, drágám, kedvesem, attól minden bizonnyal falra másznának, még a végén meghallaná valaki. – Cami, jól láttam, hogy van sütőtökkrém leves?
