Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz a hazajövetel. Hiába vagyok újra Angliában már hónapok óta, sem a családom, sem pedig Wylie nem könnyíti meg a dolgomat. Egy részem visszavágyik Görögrszágba, és ahányszor csak kapom a képeket meg a híreket onnan a többiektől csak még inkább hiányozni kezd az egész önkéntes program. Gondolkodom, hogy a nyárra visszamegyek, ugyan az sokkal kevesebb idő lenne, mint legutóbb, de biztosan hasznomat vennék. Ráadásul ott sosem voltam egyedül, itt meg gyakran előfordul főleg azért mert még mindig nem kaptam szobatársat. Velem van valami baj, vagy ilyen kevesen kérnek kollégiumi elhelyezést? Nekem a társaság volt az egyik fő indokom a kolihoz, meg persze az, hogy hallottam Wylie is itt lakik. Reméltem, hogy összefutunk párszor, hogy lesz alkalmam jobban megismerni őt, erre fel most itt ülök az ágyamon egyedül, olvasgatok és iszogatom a kis mentateámat. Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű dolgom a vőlegényemmel, de hogy ennyire ellenséges legyen velem, arra nem számítottam. Az emlékeimben valahogy nem volt ennyire beképzelt és valljuk be bunkó sem, de lehet, hogy csak a kis plátói szerelem szépítette a dolgokat róla az agyamnak. Ebből a kapcsolatból csakis úgy lehet valami, ha sikerül kinyitnom Wylie szemét, hogy legalább megkedveljen, nem értem ez miért lenne olyan nehéz számára.
Lapozok a Koppenhágát bemutató könyvben, amit Balzac ajánlott nekem miután voltunk ott együtt. Most arra van szükségem, hogy ne ezen a kívül szép belül csúnya srácon járjon az agyam. Annak azért legalább örülök, hogy legalább egy jó utazótársat sikerült találnom az akadémián és néha kiruccanunk hétvégente várost nézni erre-arra. Már a következő utunkat is megterveztük, és az különösen izgalmas lesz, hiszen még mindkettőnknek újdonság lesz Velence. Ezzel még egy dolgot kihúzhatunk az európai "muszáj látnod mielőtt meghalsz" listáról. Remélem élőben is lesz olyan szép, mint a képeken. A folyosóról hangok szűrődnek be, de nem foglalkozok velük. Talán megint Naomi Briggs osztja az észt a nála gyengébbeknek vagy az is lehet, hogy szobacsere van készülőben, hiszen mintha hupogás is lenne. - Lumos - kapcsolom fel a kis hangulatlámpámat, hogy még kellemesebbé tegyem ezt az énidős pillanatot, amiből szobatárs hiányában talán túl sok is kijut nekem.
- Tha, sheanmhair. Tha mi dìreach air ruighinn an seo1 – válaszoltam a nagymamámnak a telefonban. Már indulásnál is teljes aggódás lett úrrá rajta, elvégre az egy szem kisunokája megint elhagyja hosszú évek után a családi házat, hogy újra tanulhasson, ezúttal már az akadémián. Valóban, ha visszagondolok, már lassan hat éve, hogy nem ültem be az iskolapadba. Miután elvégeztem a Roxfortot, az ígéretemet betartva, egy kicsit mellékvágányra tettem a továbbtanulási céljaimat, hogy a nagyinak tudjak segíteni a klánunk körüli feladatokban. Az utóbbi pár évben mindig őt bízták meg a különböző ünnepségek lebonyolítására, ami valljuk be, meglepően sok van, és ahhoz már tényleg idős, hogy egyedül véghez vigye ezeket. Meg amúgy is, szívesen segítettem neki. Mindig jó látni a rokonokat, vagy éppen az eskütétel alatti társainkat. De már így is bőven idősebb leszek a szaktársaimnál, muszáj volt beiratkoznom idén, még ha csak a tavaszi félévtől is. Mikor megérkeztem a birtok határára, kezemben a két apró bőröndömmel, sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire… élővilágmentes. A vulkanikus kőzet uralta szinte az egészet, az én nagy sajnálatomra. Túlságosan természetbolond vagyok egy ilyen kihalt területre, lehet, hogy inkább a Salemi-be kellett volna beiratkozni? A fenét, a nagyi tuti kinyírt volna, már ez a táv is bőven sok neki. Szomorkásan indultam neki az útnak egészen az akadémia kollégiumának bejáratáig. A murvás kis úton le kellett tennem a bőröndöket, és elővennem a felvételi levelemhez adott eligazító papírkát, hogy rájöjjek, mégis merre vagyok arccal előre. Fel a lépcsőn az emeletre, balra, aztán jobbra és megint jobbra aaaaz… ötödik ajtó. Csukott szemmel még elmorogtam párszor az orrom alatt, hogy ne felejtsem el az útirányt, majd eltettem a papírost, és felkapva a bőröndöket háttal belöktem az ajtót. Belülről sokkal szebb volt az egész épület, mint képzeltem. A falakról erősen a klasszicista időszak érződött, így a kastélyt körülbelül a XIX. század elejére, vagy éppen már közepére saccoltam be. Már kintről is gondolkodtam a létrejöttének idejéről, de a bent felbukkanó mintázatok, jellegzetességek adták meg az utolsó lökést, hogy bizonyosságot kapjak a feltevésemről. Már a lépcsőn baktattam felfelé, amikor rezegni kezdett a telefonom a farzsebemben. Megálltam, gyorsan lepakoltam az eggyel magasabb lépcsőfokra a poggyászomat, majd felvettem. Természetesen a nagyi volt az, érdeklődött a hogysmintem iránt, én pedig, mint egy megpakolt szamár, bedugtam a fülem alá a telefont, a vállammal odaszorítottam, és újra megindultam a lépcsőn felfelé a bőröndökkel a kezemben. Miközben folyamatosan válaszolgattam és láthatatlanul bólogattam a nagyinak, magamban mantráztam az útvonalat. Itt végig mentem, ott befordultam és pár perc után megszakadva nagy nehezen elértem az ajtót. Ugyan csak háttal, a jobb könyököm segítségével lenyomtam a kilincset, majd belöktem az ajtót. - Bheir mi aire dhomh fhìn, tha mi a’ gealltainn, sheanmhair2 - már kezdtem kissé idegessé válni, mert bezzeg ennyit nem beszélgetünk otthon. Egyből ledobtam a két poggyászt a fal mellé, és végre kiegyenesedtem. A telefont visszavettem a kezembe, majd körbenéztem a szobában… és ott volt egy lány. Az ágyán üldögélt, láthatóan megzavartam a könyve olvasásában. Valószínűleg végignézte a szenvedésemet, én pedig mereven bámultam őt, miközben a nagyi a fülemben még mindig duruzsolt és mondta a magáét. - Feumaidh mi falbh a-nis3 – vágtam a szavába gyorsan, le se véve a lányról a tekintetem. - Bruidhnidh mi nas fhaide air adhart. Tha gaol agam ort, tìoraidh4 – meg se vártam mit válaszol és rögtön kinyomtam a telefont. – Elnézést, tudod a nagymamák állandóan csak aggódnak mindenért – nevettem fel kínosan, ami a lány arcát figyelve, elég gyorsan belém is fagyott. – Öhm… azt hiszem, szobatársak vagyunk. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, majd odasétáltam hozzá. Hirtelen megcsapott a mentaillat, és láthatatlanul keresni kezdtem a forrást. Meglepődve konstatáltam, hogy a lány teájából áradt. Már most bírlak, gondoltam magamban. - Duana vagyok, nagyon örvendek – egy kis mosolyt eresztettem a lány irányába, miközben kinyújtottam a kezemet felé.
1Igen, nagyi. Éppen most érkeztem meg. 2Ígérem nagyi, vigyázok magamra. 3Most mennem kell. 4Majd még beszélünk. Szeretlek, szia!
Koppenhágáról és a dánokról teljesen más most olvasnom azután, hogy már voltam ott. Talán a kis hableány történetét is újra kellene olvasnom, természetesen az eredeti történetet azok után, hogy még szobra is van a fővárosban. Úgy érzem még visszatérek majd oda, hiszen egy hosszú hétvége nem volt elég teljesen megismerni a kis utcákat, az épületeket és a dán életérzést. Az ajtó nyílására kapom fel a fejem a könyvből és figyelem ahogy egy vörös hajú lány betoppan a bőröndjeivel. Ez azt jelenti, hogy lesz egy szobatársam? Oda se figyelek arra, hogy vajon miről telefonál annyira váratlanul ér az érkezése. Én meg bezzeg már aggódtam, hogy egyedül kell itt lennem a végtelenségig és így még talán nehezebben is fogok beilleszkedni. - Ugyan, minden világos - legyintek a nagymamás mondatra, majd ahogy kimondja a szobatárs szót lelkesen elkezdek mosolyogni. - Már azt hittem egyedül "halok meg" ebben a szobában - rakom le közben magam mellé a könyvet. Azt hisem ma már nem sok időm lesz rá, de nem is bánom, szeretném már most megismerni kicsit a lányt akivel majd megosztom a napjaim nagy részét. Nagyon remélem, hogy sikerül majd megtalálnunk a közös hangot. - Cora, én is nagyon örülök - rázok vele kezet, majd a csomagjaira pillantok és a szobára. Szerencsére nincsen kupi és eléggé odafigyeltem eddig is arra, hogy ne cuccoljak át túlságosan a másik oldalra. Persze egy-két könyv meg gyertya ott virít a polcon, ezért utánuk is nyúlok, hogy felszabadítsam a helyüket Duana számára és az ágyamra dobom őket, hogy majd később elpakoljam őket. Az új szobatársam sokkal érdekesebb, minthogy ezeknek most helyet találjak. - Bocsi, már is elteszem ezeket. Segítsek esetleg kipakolni valamit? Vagy nem tudom esetleg át akarod-e rendezni a szobát vagy jó neked így? - kérdezem a legelső gondolataimat, amiket logikusnak is érzek feltenni. Most az alap elrendezés van, mert én eddig nem éreztem késztetést az átrendezésre, de persze láttam, hogy néhány szobában nem így gondolják. Ez természetesen nem gond, ettől lesznek egyediek és otthonosak a szobák. Az én térfelemen például égősorok és fényképek díszítik a falat. Az íróasztalomon pedig egy nagy tengeri csigaház van, amit Görögországban gyűjtöttem az egyik búvárkodásunk során, miután megetettük a tengeri varázslényeket. - És milyen szakos vagy? - érdeklődöm a továbbiakban, majd a teás bögrémért nyúlok míg a válaszra várok. - Amúgy kérsz teát? Van még egy bögrényi tuti, mentatea, de cukor nincs benne - mutatok az asztalon az üvegkancsóra, amit az IKEA-ban szereztem be, de ezt inkább nem reklámozom a varázslóvilágban. Nem mindenki rajong a mugli dolgokért, pedig ez is mennyire egyszerű és letisztult, a funkcióját meg ugyanolyan jól betölti mint a kerámiából készültek, amiket az Abszol úton lehet kapni.
Kezet ráztam a lánnyal, és visszasiettem a csomagjaimhoz. Felpakoltam őket magamra, mint egy málhás szamár, aztán ledobtam őket az ágyra. Ekkor néztem először rendesen körbe a szobában. Egy teljesen átlagos kollégiumi szoba, két ággyal a két fal mentén, felettük a falon polcok, végükben egy-egy ruhásszekrény, mellettük pedig két abszolúte ugyanolyan íróasztal, melyek szélei összeértek. Ő már birtokba vette a saját térfelét, és valószínűleg elég régóta, mutatva az egyedüllétre utaló mondatára. Ahhoz képest szép rend volt a szobában, vagyis a lány vagy érezhette mélyen legbelül, hogy hamarosan nem egyedül kell tölteni a mindennapjait, vagy egyszerűen csak rendmániás. Reméltem az előbbi, mert néha elég trehány tudok lenni. - Jaj, hagyjad csak – feleltem. – Nincs sok cuccom amúgy se, legalább lesznek valami díszeim is általad. A pakolást meg meghagynám magamnak, nem akarlak terhelni már az első alkalommal – vigyorodtam el. Kicipzároztam a két nagyobb bőröndömet, és felnyitottam őket egymás után. Az egyikben leginkább a tanuláshoz való dolgokat pakoltam, mint a könyvek, laptop, míg a másikban a ruháimat gyömöszöltem bele, ami most, hogy levegőt kapott, egy része kibukott egyenest a földre. Félrehúzott szájjal kapkodtam fel őket a padlóról és visszadobtam a kupacra. A ruhákra most épp nincs szükségem, elvégre bevághatom őket a szekrénybe úgy, ahogy vannak, úgyhogy a másik bőröndre kezdtem fókuszálni. - Pszichomágia – válaszoltam a kérdésére háttal neki, miközben felhelyeztem a polcra a tankönyveim első darabjait. – És te? – kérdeztem viszont mialatt pakoltam tovább kifelé a cuccaimat. Tényleg nem volt sok mindenem, csak a legfontosabbak, és rápillantva Cora térfelére, egy könnyed irigység kezdett bennem felgyülemleni, amiért ilyen szépen rendezte be a saját részét. - Nekem is kéne vennem néhány dekorációt, hogy otthonosabb legyen – motyogtam az orrom alatt, de még olyan hangszínnel, hogy ő is hallhassa. – Egy ilyennel megtudsz ám engem vesztegetni – visszaerősítettem a hangszínemen ás elmosolyodtam rá a felajánlott teára. Visszafordultam a bőröndöm felé, és kihalásztam az egyetlen, de becsben tartott bögrémet, amit otthonról hoztam. Hófehér alapon fekete indák szőtték át, a fogantyúja már megcsorbult az évek óta használástól, de egyáltalán nem zavart. Mint tartja a mugli mondás, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik, és én is ezen az elven használtam a dolgaimat. Kitöltöttem magamnak az utolsó bögrényit, s miután egy ideig elemezgettem a kancsó alján található szöveget, visszahelyeztem az asztalra. Egyik kezemmel arrébb söpörtem az egyik bőröndöt az ágyamról, majd törökülésben elhelyezkedtem a takarón. Belekortyoltam a teába, isteni volt. - Hol van itt a legközelebbi IKEA? Ott olcsón kijönnék az alap díszítéssel – kérdeztem tőle hirtelen, és mielőtt megkérdezné, hogy az mi az, amit eléggé valószínűtlennek tartottam, úgy gondoltam, biztosra megyek egy magyarázattal. – A kancsód is onnan van, azért kérdezem. Láttam a márkáját az alján amikor kitöltöttem magamnak a teát.
