Ez a mai nap úgy, ahogy volt szar volt. Nem igazán értem, hogy mi van velem, de az éjszaka alig tudtam aludni, feszült vagyok és az órákon se voltam ott teljesen agyilag, csak fizikálisan. A feszültségem pedig nőttön nő, amit úgy érzem, hogy muszáj levezetnem, erre pedig a legjobb lehetőség a kastélyban lévő edzőterem. Időnként lejárok gyúrni, mert fontos a test ápolása, az izmok építése, így bár lassan közeledik az este, engem ez egy picit se zavar. Legalább nem lesznek sokan, egyébként sincs hangulatom senkihez se. Egy fekete melegítőnadrágban és felső testemre némileg rátapadó, rövid ujjú, fekete pólóban sétálok végig a folyosókon, természetesen sportcipőben, a pálcám pedig ahogy mindig, most is nálam van. Nincs olyan, hogy ne lenne, kötelező tartozékom. Az utat mivel már kivülről tudom, így szinte nem látok és nem is hallok, úgy teszem meg a métereket, majd benyitok a terembe, amely nos... sajnálatos módon nem teljesen üres. De akit bent látok, annál rosszabbal aligha futhattam volna itt össze, ez pedig érzem, hogy bearanyozza a napom. Nagyszerű... - Üdv! - csak ennyit morgok oda a tanárnak. Caspar Morrison, akinél kezdem úgy érezni, hogy kedvenc órai időtöltése az én szívatásom és lejáratásom, pedig szerintem semmit se követtem el ellene. Mivel az SVK szakon vagyok az aurorság mellett, így viszont kénytelen vagyok elviselni Őt és nem beolvasni neki addig, amíg a tanárom, mert sajnálatos módon rajta is múlik, hogy milyen eredménnyel végzek. Szívás. Rá se nézek tovább, csak odébb sétálok, majd bemelegítek, de nem hagy nyugodni a tény, hogy itt a nagy lehetőség. Levezethetem a feszkót is és legálisan törölhetem fel Mr. Idegesítő professzorral a padlót. Ajkamra gonosz mosoly húzódik, majd Morrison felé tekintek. - Professzor úr, nem lenne kedve közösen edzeni? - látom, hogy a boxzsákot püföli, de püfölhetnénk egymást is. Nem hiszem, hogy Ő ellene lenne és kétlem, hogy erősebb lenne nálam. Azt látom, hogy nem vézna, de egészséges önbizalmam és egom van, mely szerint esélye sincs. Arra pedig most nem gondolok, hogy ezt a későbbiekben, egy tanórán még visszakaphatom. Talán bele se megy a felvetésembe... mindjárt kiderül.
Kölcsönös az "öröm", hogy látjuk egymást, így meg se lep a mogorvaság, amit kapok tőle. De mosom kezeim, illedelmesen köszöntem, szóval egy szava se lehet. Beljebb sétálok, majd bemelegítek, lefoglalom magam testem átmozgatásával, néhány felüléssel, fekvőtámasszal, de aztán felkelek és egy különös ötlet jut eszembe, ami most rendkívül jónak tűnik, de nos... kiderülhet még, hogy nem éppen az. Bár szinte biztosra veszem az elutasítást, csodák még vannak... Figyelem mozdulatait, ahogy felhagy a zsák püfölésével, majd felém fordul, én viszont magabiztosan állok tőle jó pár méterre, végig a szemeibe nézek és egyértelműen kimutatom, hogy jól hallotta előbbi szavaimat, még mintha alig láthatóan el is mosolyodnék meglepett képe láttán. - Ugyan. - vonok vállat, majd most már jól látható mosollyal csóválom meg a fejem. - De ha mégis így lesz, örülhet, annál rövidebb ideig kell elviselnie. - alapvetően nem vagyok meggondolatlan, se hamari, most se érzem annak magam, viszont a megjegyzése valahol meglepő. Ő is magabiztosnak tűnik, de hogy tudom-e, hogy kell boxolni? Nos... - Nem igazán. Egyébként se látok itt boxkesztyűket és fejvédőt... - egy szóval se mondtam, hogy pont boxoljunk csak azért, mert Ő a boxzsák püfölésével volt elfoglalva. - Egyéb küzdősportok is léteznek, akár vegyíthetjük is Őket. - senki se fog ránk szólni, hogy szabálytalan egy-egy mozdulat, és úgy sejtem, hogy mi se egymásra. Amikor viszont belemegy most Ő lep meg engem, mert valahol arra számítottam, hogy lazán elutasít, de nem teszi, így biccentek, majd a pálcámat lassan előveszem és némileg odébb leteszem, nem kockáztatva, hogy baja legyen. Nem ijeszt el a magabiztossága, inkább segít, hogy még jobban elhatározzam magam a győzelemben. Na jó, talán finoman kellene bánnom vele... Az igazat megvallva nem szoktam bunyózni, én párbajozni szeretek, varázspálcával, mágiát használva, de most érzem, hogy le kell vezetnem a bennem felgyülemlett feszültséget és ha már Morrison itt van, két legyet üthetek egy csapásra. Végre visszaadhatom neki a múltkorit. Az egyáltalán nem volt szép tőle, fogalmam sincs, hogy mivel támadt rám, de fájt és igazságtalan volt, ezt a csoportban más is látta. Csak tudnám mivel érdemeltem ki, hogy kiszúrjon magának... Lehet Őt is az aranyvér zavarja úgy, ahogy engem a sárvér. Ő is biztosan az... Mivel akad a teremben egy szivacsokkal kirakott rész, így odasétálok, majd felmegyek rá és ez után nézek vissza a tanár felé. Most tűnik csak fel, hogy ketten maradtunk. Hmm, jobb is ez így, senki se fog megzavarni minket. Lábaimmal némi terpeszbe állok, egyiket hátrébb elhelyezve, támasztva magam, kezeimet pedig magam elé emelem, miközben tekintetem kihívóvá válik. - Támadjon csak! - gyorsabb vagyok, mint azt gondolná, de az ütés erősségétől derül majd ki, hogy megpróbálom-e alkarral kivédeni vagy inkább félrelépek előle. De nincs bennem félsz és alig várom, hogy beverjem a képét. Na jó, tudom, hogy nem kellene fejre menni, de pusztán véletlen is lehet, khm.
Alapvetően megfontolt embernek tartom magam, mégis olykor előfordul, hogy az érzelmeim vezérelnek. Ma egyébként is rendkívül feszült vagyok és pont Morrisont találom az edzőteremben, amikor reménykedtem, hogy lesz némi nyugtom, de ha már itt van, elszórakozhatok kicsit. Bár látom rajta, hogy nem vézna, nem hiszem, hogy lenne esélye velem szemben. Bár nem vagyok az a verekedő típus - a pálcámmal egyszerűbb és elegánsabb megoldani a konfliktusokat -, de azért elég sűrűn lejárok edzeni és építettem én is izmot, na meg a kockahas is megvan. Adok a külsőmre, minden téren, és szeretnék fizikálisan is erős lenni, nekem ez fontos. Nos, úgy érzem, hogy jó úton járok és ha megnyerem ezt a küzdelmet, legalább ez a szar nap is jóvá fordul. - Sose lehet tudni. - vonok vállat lazán, de tény, elég lesz neki, ha nem kell többé megtűrnie az óráin. Amikor tud, belém köt, hiába vagyok kitűnő tanuló, mégis meg tudja nehezíteni az életemet. Franc gondolta volna, hogy az SVK szaggal ilyen tanár jár. De nem hagyom, hogy eltántorítson a célomtól, akkor is küzdök a kitűnőért, mégha nála ez lehetetlennek is tűnik. De csak nekem, a többiekkel sokkal normálisabb. Tényleg érdekelne, hogy mivel értem el ezt az utálatot nála, akad rajtam kívül még más aranyvérű is az osztályban. - Nem tervezem és ez kölcsönös professzor úr. Nem én szúrtam ki magamnak, hogy szivatni akarom, amikor csak tudom. Egyébként mire fel ez a megtiszteltetés? Mit ártottam magának? - nem tervezem erre rákérdezni, de tessék, a szavak kicsúsznak ajkaim közül, szóval legyen tökös és válaszoljon, mondja a szemembe, hogy mi a faszom baja van velem. Tény, hogy van egy stílusom, de a tanáraimnak megadom a tiszteletet. Eddig megadtam, de Morrison átlépte azokat a bizonyos határokat nálam. A boxhoz ugyan nem értek, de nekem elegendő az is, ha lazán egymásnak esünk. Nem kell legalább figyelni a szabályokra és győz a jobbik. - Azt jól sejti, hogy a pálcámmal szívesebben harcolok, de azt tagadnám, hogy nem tudok meglenni nélküle. Had bizonyítsam be! - mosolyodom el némileg pofátlanul, mondandója elejét pedig lazán félresöpröm. Nem számít, hogy mit hisz vagy az, hogy tanultam-e konkrétan küzdősportokat. Bunyóztam már, bár nem sokszor, de most itt az alkalom. Nem akarom, hogy visszalépjen, szóval kezdjük el, várom a szivacson! Jót fog tenni, ha kikapcsolom az agyam, így pedig talán menni fog, és leszarom, ha bekapok pár ütést. Adok majd cserébe én is. Figyelem, ahogy felém tart, felszólítom a támadásra, Ő pedig nem habozik. Helyes, táncoljunk! Bár eszem ágában sincs félrelépni az első támadása elől, inkább kivédeni szándékozom, érezze csak, hogy nem féltem a kezeimet, hogy nem félek a fizikai fájdalomtól. Apám tökéletes edzőm volt el téren, elég sokat bírok és ezt megtapasztalja majd. Meglepően sokat egy "magamfajtához" képest, aki elvileg csak a varázsláshoz ért és egy aranyvérű arisztokrata család legfiatalabb tagja. Figyelem Morrison mozdulatait, kezem mozdul a kezével egyidőben, de arra nem számítok, hogy a lábával is támadni akar. Gyorsnak tűnik, nagyon is, ezt pedig nemsokára biztosan megtapasztalhatom, mivel hirtelen rúgja ki alólam lábaimat, én pedig halkan puffanok hanyatt a szivacson. Baszki! Nem gondoltam, hogy máris cseleskedni akar, de persze, a célja az volt, hogy földre küldjön. Csak villan felé tekintetem, de egyetlen szót se szólok, már mozdulok is, hirtelen, hogy most én rúgjam ki Ő alóla a lábait, de sejtem, hogy reagálni fog rá, így a következő pillanatban már fel is pattanok, mintha az előbb semmi se történt volna és szándékomban áll bevinni egy ütést legalább. Mozdítom is karjaimat felváltva, hol gyomrát, hogy felső testét támadva, meglátjuk, hogy kihátrál-e vagy támadni próbál. De most igyekszem figyelni a lábaimra is, akár csak az övéire. Fejre egyelőre nem megyek, de ha betalál egy ütés se állok le, folyamatosan szándékozom sorozni Őt, már most felhasználva a maximális energiát, nem tartalékolva.
Talán ma jött el az ideje, most, ebben a percben, hogy rákérdezzek az okára, hogy mi a baja velem. Most kettesben vagyunk, bátran elmondhatja, ki nem fog tudódni, már ha őszinte lesz, de kétlem, hogy a színtiszta igazságot hallhatnám tőle. Ettől függetlenül kivárok, tekintetem az övébe fúrom, alig várom, hogy megszólaljon, de a kezdeti mondatra csak felciccenek, viszont még mielőtt bármit mondhatnék végre megered a nyelve. - Emlékeztetem valakire? Ez igazán... khm, kedves? - kicsit közelebb lépek, mert ezzel felbasz egy pillanat alatt. - Én önmagam vagyok, nem egy árny a múltjából, akire emlékeztetem. Fogalmam sincs, hogy ki volt az az illető, de nem is érdekel! Ne hasonlítson máshoz és főleg ne ez alapján ítélkezzen felettem. Az egom pedig köszöni szépen, rendben van! Arra vagyok egoista, amire képes vagyok, nem vagyok elszállva magamtól, mégha Ön ezt is hiszi. - kikérem magamnak! De tényleg felhúzott azzal, hogy valami régi tanítványához (?) hasonlít és azt várná, olyan legyek, mint az volt. Vagy franc se tudja, de hagyjon a hülyeségével. A további szavaknál viszont kibújik a szög a zsákból, most már több mindent a fejemhez vág, amik egyértelműen arra utalnak, hogy nagyjából mindent utál bennem, mert a jellemem az, amivel igazán baja van. Nos, a kedvéért biztos nem fogok megváltozni. - Engem meg az Ön viselkedése írritál, kvittek vagyunk! - most nem órán vagyunk és bár meglehet, hogy ennek a mondatnak lesz következménye, most pont leszarom. Talán van benne annyi, hogy a mostani beszélgetésünket még most lezárjuk, akár egy jó bunyóval a végén és nem viszi át a tanításba. Bár kétségeim vannak e felől. - Igen, magabiztos vagyok, de ez nem bűn és azt soha se mondtam, hogy az egész világ fölé képzelném magam vagy sérthetetlennek. De ha annak képzelném, legutóbb úgyis a gyengélkedőre küldött, bebizonyíthatta bárkinek, hogy lehet nekem ártani. Remélem elégedettséggel töltötte el! Felőlem sorolhatja, de semmit se tud rólam, egy picit se ismer és mindketten tudjuk, hogy nem is venné a fáradtságot arra, hogy megismerjen. - szóval igazság szerint nincs miről beszélnünk. Vegyék hát át a tettek a főszerepet, ha már ilyen lazán mondja, hogy próbálkozzam csak. És még engem vádol túlzott magabiztossággal. Akkor az mi, amit most Ő csinál? Nem szegi kedvem, amikor a földön kötök ki, a puha szivacsnak hála még csak meg se ütöm magam, így hamar talpra szökkennek, és bár kirúgni nem sikerül a lábait, megsorozni megpróbálom, figyelve a légzésemre és arra, hogy az ütéseimnek rendesen legyen ereje. Viszont védekezik, túl jól is, a fenébe! Figyelem mozdulatait, hogy miként hárít, hogyan lép félre, próbálom felérni, megismerni, aztán amikor támad, én is hozzá hasonlóan védekezek, habár magamtól máshogy tettem volna. Sikerül is kivédenem a gyomromat ért támadást, így visszatámadok, talán egy picit elbízva magam, kezem pedig végül eléri mellkasát. Hiába van az ütésben erő, Ő kibaszottul masszívnak tűnik, ezt érzem, ahogy öklöm gyomra környékére ér. Igen, némileg fáj, a fenébe is, de neki mintha meg se kottyant volna. Miből van ez a pasas? Egy másodpercre ki is zökkent, de nem torzul el arcom, nem mutatom fájdalom jelét, nem érdekel, ha a kezeimet is szétverem rajta, mert most érzem, hogy forr a vérem és pontosan erre van szükségem és nem a következő ütésre, ami bassza meg, betalál! Hiába próbálom félreütni, majd kilépni oldalra, túl késő, most Ő a gyorsabb, a vesém pedig bekapja a találatot, ami bassza meg, hát kurvára fáj. Igyekszem ezt visszafogni, összeszorítom fogaimat, de valamiféle halkabb nyögés csak kiszökik, miközben hátrébb lépek pár lépést, picit összébb görnyedek és jobb kezem kicsit megremeg, miközben az ütés helyére fogok. A fenébe! Oké, lehet, hogy így még nem bunyóztam soha és bár apám rendszeresen vert, a veséim eddig még megúszták. Valami elkattan bennem, mert hirtelen lövök ki, hogy ismét támadjak, először gyomor felé, majd lazán megyek fejre is, de most próbálok figyelni kezeire, félrelépni, ha szükséges és ha támad, igyekszem elkapni karját, hogy kicsavarhassam azt és így kerüljek mögé. A tervem az, hogy elkapjam, kifeszítsem kezét és némi rúgással térdre kényszerítsem háta mögé kerülve, még mindig megtartva karját is. Túl sok ilyen mozdulatot nem ismerek, de ezt igen. Meglátjuk hogy fog védekezni.
Túl könnyedén képesek vagyunk felhúzni a másikat, ez tisztán érződik és egyikünk se próbál tenni ellene. Nem fogom jópofával tűrni, hogy valaki máshoz hasonlít, mert önmagam vagyok, tökéletesen egyedi, és nos igen, most az egom nem engedi, hogy máshoz hasonlítasson, de hmm, félreérteném? Na mégis miért? Kérdőn pillantok rá, meséljen akkor, hogy mit értek félre? A rideg tekintet és hang pedig nem hat meg, egy picit se, ugyanis nem félek tőle, hiába ezt akarja elérni. Végül csak vigyorogni kezdek, amikor kiböki, hogy annak a bizonyos embernek a közelébe se érek. Na ne mondja... - Ebben úgy tűnik, hogy egyetértünk! - hogy nem akarok olyan lenni, mint az az árny a múltjából. Az utolsó mondatot is jól hallom, hiába mondja halkan, szinte csak magának, mivel kettesben vagyunk és egyéb hangforrás nincs körülöttünk. Elgondolkodtat egy kicsit, főleg, amikor meglátom az ujjai hegyén táncoló lángnyelveket. Mi a... - Úgy rémlik, hogy a bunyóban nem használnak mágiát, de szóljon, ha inkább párbajozna... - mert akkor én is kézbe veszem a pálcám. Az nélkül is tudok néhány egyszerűbb varázslatot, de azokkal esélyem se lenne ellene, ebben biztos vagyok. Bár sajnos abban is, hogy mindenhogyan Ő nyerne, nem véletlenül nem varázslópárbajra hívtam ki a tanáromat. Viszont azok a lángok... Pyromágus volna? - Még szerencse, hogy nem kell egymást kedvelnünk. - ciccenek fel némileg, mert már csak az hiányozna... - És teljesen normálisan viselkedek az óráin, csak Ön lát bele mást, gondolkodjon csak el ezen! - a jó tanároknak mindig is megadtam a tiszteletet és ez alól Morrison se volt kivétel. Viszont amikor elkezdtem érzékelni, hogy kinézett magának és folyamatosan engem szekál, ahogy csak tud, nos... változtak a dolgok, ez tény. De Ő tehet róla, Ő provokálta ezt ki nálam. Tény, hogy nem vagyok a legkedvesebb ember az akadémián, de a tanáraimnak még sincs okuk panaszra rám, kivéve persze neki. - Akarná, hogy vegyem a fáradtságot? Kétlem, de ha mégis ragaszkodik hozzá, szóljon és elviszem teázni. - irónia, csak úgy csöpögnek szavaim felé. Egyértelműen nem haverkodni szándékozom vele, akkor vajsört mondtam volna vagy egyéb italt. De egyetértünk abban, hogy nem akarunk ismerkedni, ezt nemsokára kerek perec kijelenti Ő is. - A társaimról? A legtöbbjük el se fogja végezni az akadémiát, ezt mindketten tudjuk, majd ráérek azokkal együttműködni, akikkel esetleg együtt is fogok dolgozni, de az SVK szakból nem sokan lesznek aurorok. Mindkettő szakot egyszerre tanulom és higgye el, feltűnik, hogy ki az, aki velem együtt jár minden órára. - ezzel nem tudom, hogy tisztában volt-e, de ha nem, akkor tessék, ennyit most megtudhat rólam. Auror leszek, mindenáron! - Megszoktam már, hogy az élet nem fer, de magától valahogy többet vártam, nem ilyen aljas húzást. - és ezzel részemről lezártnak tekintem a témát. Megérdemli mindazok után, hogy jól elgyepáljam, tudja csak, hogy hol a helye a jövőben. Bár először én leszek az, aki a matracon köt ki, idővel ez változni fog. Teszek érte, mert nem adom fel. Kitartó vagyok, még az után is, hogy bekapok egy erős ütést a vesémnél és bár picit hátrébb tántorodok, néhány másodpercnél nincs többre szükségem, hogy összeszedjem magam és folytassam. Van taktikám is, amit be akarok vetni ellene, de előtte még az ütések, melyek egy része betalál, ez pdig rendkívül nagy elégedettséggel tölt el, hiába érzem ökleimnél én is, hogy nekem is fáj némelyik. A mosoly megjelenését kiszúrom és rögtön felhúz vele. Mégis mi a fenét mosolyog? Élvezi, akár csak én, ez kétségtelen, de ne mosolyogjon rám, mert mindjárt teszek róla, hogy én kerüljek fölénybe. Mégse közeledik, pedig el akarom kapni a karját, így egyelőre maradok a támadásnál. Több ütésem is célt ér, kezdem elbízni magam és bizony jól számol, nem figyelek a lábaimra... megint nem. A rúgás tehát betalál, méghozzá tökéletesen, én pedig hangosabban nyögök fel, miközben bár a másik lábamon próbálok megmaradni a térdem összecsuklik, én pedig előbb féltérdre ereszkedem előtte, majd elkapva fájó testrészemet dőlök oldalra. Basszus! Normális, hogy térdre megy? Jó erősen megrúgott, érzem, hogy sajog, hogy talán a csont is repedt, de bízom benne, hogy nem. A fenébe... a fenébe már! Szemeim szinte lángolnak, ahogy felpillantok rá, de nem, ennyivel még nem dőlhet el ez a küzdelem. Nem leszek gyenge, nem lehetek az. Nem adom meg neki ezt az örömet, így másik térdemre térdelek, majd felnyomom magam, és bár jobb lábam remeg, még kitart. A súlyom persze balomra helyezem és tudom, hogy ezzel most előnyben van. Erősebben szuszogok, gyorsabban veszem a levegőt, barna hajtincseim pedig arcomra tapadnak. Egy pillanat alatt jobban leizzadtam, mint az eddigi erőfeszítésektől. - Még nincs vége... - jelzem, de most én várok ki, hogy támadjon. Igyekszem figyelni, ha kell, ellépni, mert számítok rá, hogy kihasználja majd a sérült testrészt és úgy támad. Én is ezt tenném. Kitérek tehát, ha kell, bár arcom picit eltorzul a fájdalomtól, ha meg kell erőltetnem, de képes vagyok rá, ahogy kezeimmel is védekezek. Most türelmesnek kell lennem, és a taktikám ugyanaz. Ha el tudom kapni a kezét, még a földre kényszeríthetem, ha kicsavarom a karját. Még nyerhetek. Felteszek erre most mindent.
Én személy szerint a tűzet nem gyengeségnek könyvelem el magamban, sokkal inkább hatalomnak, egy olyan erőnek, amelynek én nem vagyok a birtokában, pedig mennyi mindenre lennék vele képes! Mindenesetre biccentek, a mágiát akkor most nem fogjuk a bunyónkba bevonni, és őszintén szólva nem bánom. Ha már most ennyire felhúztam, hogy a tűz előtérbe került, ki tudja, hogy mikor akarna porrá égetni és nos... arra egyáltalán nem vágyom. De ettől függetlenül nem ijedek meg, nem fogom be a számat, tovább szájalok vele, végre nem tartva magamban a véleményemet. Ideje volt már, hogy elmondjam neki mindazt, ami bennem van. - Látja, amit lát és nem tetszik... Pfú, de borzalmas lehet! - nekem meg a szavai nem esnek jól, csak tudnám miért érdekel egyáltalán a véleménye. Mégis mélyre hatol, mint egy penge, melyet meg is forgatnak bennem, de arcom érzelemmentes marad. Még csak az hiányzik, hogy észrevegye mindezt. Inkább némi iróniával ütöm el a dolgot, de szavaira most már felkacagok, majd fejem egy pillanatra ez után oldalra döntöm, miközben Morrison arcát fürkészem, majd... ki tudja, hogy milyen indíttatásból hangzanak el a következő szavak. - "Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába." Jól gondolja meg. - kacsintok felé az idézet után, melyet úgy sejtem, hogy felismer majd. Dante Isteni színjátéka egy olyan mű, amely mellett nem lehet csak úgy elmenni. De érezze csak a célzást idézett szavaimból. - Ha szükségszerű, képes vagyok együttműködni másokkal, még magával is képes lennék, ha elkerülhetetlen lenne. - csak azért, mert egy tanórán nem feltétlenül teszem, még nem jelenti azt, hogy képtelen vagyok rá. A további szavaival viszont felkelti az érdeklődésemet. Na halljuk, hogy mit akar mondani, figyelek! Végig is hallgatom, nem vágok közbe, kék íriszeimet pedig nem veszem le arcáról egy másodpercre se. Amikor viszont végez, akkor felelek, választ vár úgy is. - Az már nem az Ön problémája lesz professzor úr! De nem kell aggódnia, túlélő típus vagyok, majd valahogy megoldom. - apám erőssé tett, Őt is túléltem a mai napig, viszont amit mondok, azok nem a teljes választ képezik. Tudom, hogy van igazság szavaiban, mégis az a fránya büszkeségem nem engedi meg, hogy ezt ki is mondjam neki, éppen ezért nem teszem. Vannak barátaim, már... változtam. Még Devont is elfogadtam, aki a Roxfortban a Hugrabugba járt, de nem megy minden azonnal, nekem is idő kell. Hagyjuk is ezt a beszélgetést, ideje a tettek mezejére lépni. A verekedésünk normálisan indul, szinte csak kóstolgatjuk egymást, de aztán minden megváltozik. Másodszorra is a földön kötök ki, érzem a térdemre mért támadásából, hogy komolyabb a dolog, talán meg is repedt némileg a csont, de... még nem lesz gond, még bírni fogom. Csak nem szabad megerőltetnem, nem szabad ráállnom. Nem maradok a földön, szégyen lenne máris feladnom, csak azért, mert kaptam egy erősebb ütést, bár a vesémet is még mindig érzem. Összeszedem magam, ismét felkelek, szembe helyezkedek vele és folytatom a bunyót ott, ahol abbahagytuk. De azért értékelem, hogy adott néhány másodpercet és nem jött nekem, amikor a szivacson voltam. Valami viszont megváltozik, ezt tisztán érzem. Az ütései sokkal erősebbek, mint eddig voltak, a kezei szinte kőkemények, én pedig képtelen vagyok eltalálni Őt, nem úgy, mint Ő engem. Mi történik? Eddig is ennyire erős lett volna? Bár próbálok védekezni, ezt az alkarom bánja, de kap felkarom is, ahogy felső testem se ússza meg. Egyre durvábbak, egyre pontosabbak, így felnyögök olykor, néha össze is görnyedek kissé, mely után a fejem se ússza meg. A fogam felsérti alsó ajkam, vér csordul számból lefelé állam irányába és igyekszem fejem védeni, hogy monoklit ne kapjak. De a felső testemet újabb ütések érik, fájnak, baromira és most már képtelen vagyok a támadással tovább próbálkozni, az is egyre inkább nehezemre esik, hogy ép lábammal megtartsam magam. Kicsit rá is nehezedek a fájó térdemre, nem számolva arra a kegyetlen tettre, amit ez után tesz. Nem akarom kimutatni a fájdalmam, mégis felkiálltok, mert ahogy térdemre rúg olyan szintű fájdalmat érzek, amit már régen nem. Szinte csillagokat látok magam előtt, miközben összeesek előtte és ha belém akarna rúgni vagy leütni, könnyedén megtehetné. Ezt mégse teszi, szükség sincs rá igazából, mert képtelen vagyok már folytatni ezt a küzdelmet, ezt pedig akármennyire fáj, de be kell látnom. Jelenleg el vagyok hasalva előtte, még ép lábammal picit támasztom testem, akár csak könyökeimmel, de sérült lábam csak úgy lóg, pihen a matracon, fejem pedig előre hajtom, homlokommal támaszkodom meg. Kiköpök egy kis vért magam elé, de testem megremeg, fáj mindenem... rohadtul fáj. Még némi könny is gyűlik a szememben, de nem, ezt nem láthatja meg, így dühösen próbálom megtörölni arcom, pislogni párat, visszapislogni a kikívánkozó cseppeket, melyek végül nem jönnek létre, csak csillogóbbá válnak a kékségek. Némi idő után próbálom kicsit kitolni magam, hogy feltérdeljek legalább vagy felüljek, de... egyszerűen nincs erőm rá, így eldőlök bal oldalamra, majd reszketve nyúlok jobb térdem felé. Mozdítani se merem a lábam. Egyértelmű, hogy Ő nyert, viszont most megélheti azt a pillanatot, amikor egyetlen szót se szólok. Nem szitkozódom, nem pofázok be neki, egyszerűen... semmit se szólok, csak csendben tűrök, de kerülöm tekintetét. Nem nézek fel rá... egyszerűen most nem merek. Oly sok régi emlék zúdul elmémbe, apám ütéseit is szinte magamon érzem. Nem akarom, hogy folytassa... Csak hagyjon békén, lépjen le, majd... majd megleszek. Valahogy megoldom. Csak ne fájna ennyire a testem. Összeszorítom a fogaimat is, próbálok jobban koncentrálni a légzésemre, mert tudom, hogy le kell nyugodnom, a saját érdekemben.
A tény valóban tény marad azzal kapcsolatban is, ahogy én vélekedek róla. Nemsokára elhangzik tőlem egy idézet is, de a megjegyzésére nem felelek semmit, csak viszonzom a szemkontaktust, aztán elengedem a témát. Meglátjuk, hogy a Pokolhoz kikövezett utat követjük-e. - Majd elválik, hogy mi lesz a sorsom, de mint mondtam, az már nem az Ön problémája lesz. - szóval szálljon le rólam és tartsa meg magának a tanácsait vagy valaki másnak, aki kíváncsi is rá.Inkább bunyózzunk, az majd jót fog tenni mind a kettőnknek, úgy érzem. Legalábbis eleinte. Nem zavar a fájdalom, az, hogy eltalál, még az a rohadt rúgás se a térdemnél, majd meggyógyul, de ami nemsokára következik azt nem tudom hova tenni. Vagyis... tippjeim vannak. Ennyire gyűlölne? Próbálok védekezni, ellépni tőle, de akár csak apámmal szemben, most is hamar tudatosul bennem, hogy nincs esélyem. Bármennyire is hitegettem magam, bármennyire én akartam nyerni, a csont törik, én pedig a szivacson kötök ki, nem kevés sérüléssel, mert nagyjából minden porcikám fáj és baromira nehezemre esik nem átadni magam ennek a fájdalomnak. De nem törhetek össze, nem itt, Morrison előtt. Nem lehetek gyenge! Mégse vagyok képes a továbbiakban keménynek mutatkozni, csak összehúzom magam és kerülöm tekintetét, remélve, hogy megelégszik azzal, amit kaptam és magamra hagy, hogy végre lelép. Nem is vágyok most másra, örülhet, hogy legyőzött, valóban Ő volt a jobb, csak tűnjön el innen. Túl sok emlék zavarja meg elmém, nehéz koncentrálnom bármire és a fájdalom is legyűr. Testem verejtékezik, szívem hangosan zakatol, szinte majd kiesik mellkasából, Ő mégis közelít. Nem nézek fel rá, csak akkor, amikor már mellettem térdel. Remek... ennél szánalmasabban aligha festhetnék. - Dehogynem! Pontosan ezt akarta... - nézek lassan fel rá. Ha nem akarta volna, nem történik meg. Éreztem, hogy bekattant, ahogy már velem is előfordult ilyesmi, és szerintem ha több ütésem betalált volna se állítottam volna meg. Nem tudom az okát, de jelenleg nem is érdekel, csak az, hogy végre magamra hagyjon. Zakatol a fejem is, de felfogom szavait, így kisebb nyögéssel sikerül végre hanyatt feküdnöm, bár ahogy fájó lábam mozdul felszisszenek és combomra markolok. Basszus! - Annak örülnék, ha békén hagyna. Majd megoldom, nem kell rendbe hoznia, én akartam, hogy bunyózzunk. - nézek fel a plafonra, még mindig nem nézve úgy rá, mint eddig, pedig korábban szinte mindig tartottam a szemkontaktust. De tessék, nem kell hibáztatnia magát, tudom, hogy én voltam az, aki ezt az egészet kezdeményezte, tiszta lehet a lelkiismerete. A fájdalom viszont észhez térít, ahogy mindig, így a további szavaira lassan fordul felé fejem és végre találkozhat tekintetünk. - Azt mondtam, hogy nem! - sziszegem felé dühösen. Ne húzzon fel ismét, ne feszüljünk össze megint, egyáltalán nem vágyok rá, csak takarodjon innen. - Rendben leszek... ahogy mindig... - utolsó szavaim halkan csúsznak ki ajkaim közül, pedig nem kellene így lennie. Ha eddig nem vált volná világossá Morrison számára, hát akkor majd most, hogy nem ez az első ilyen eset és bizony nem olyan tökéletes az én arisztokrata életem, mint amilyennek eddig magában gondolta. De nem fogok erről beszélni, nem csak vele, mással sem.
Nehezemre esik a férfire koncentrálni a fájdalmak közepette, de erőt veszek magamon, igyekszem összeszedni magam, próbálom kizárni a fájdalmat, a háttérbe szorítani, akkor is, hogyha ez egyáltalán nem egyszerű feladat. De hiába tagadja, ezt akarta és úgy sejtem, hogy bár ki nem mutatja, de lelke mélyén örül annak, ami történt. Elvégre most teljesen legálisan elverhetett, megtanítva nekem egy újabb leckét, amit gondolt, mégis, hangja másabbá válik, ahogy szavai se úgy csengnek, ahogy eddig. Különös... Ennyire szánalmasan festenék, hogy még meg is sajnált? Remek... Megalázó ez az egész helyzet a számomra. - Nem teljesen az én hibám? Remek, most már mindjárt jobban érzem magam... Csak azt ne mondja, hogy annak a hibája, akit eszébe juttattam... - mert az valami csodálatos lenne. Mondjuk így is az, hogy szívtam más miatt, de ezen már fenn se akadok. Mindenesetre tisztában vagyok azzal, hogy én provokáltam ki ezt az egészet, szóval menjek csak, majd rendben leszek. Valahogy megoldom, de nem kérek a segítségéből. Egyszerűen nem akarok. Így is eléggé kellemetlen mindez, de hogy még az segítsen rajtam, akinek mindezt köszönhetem... Forrongok magamban, de egyben szenvedek is, mert a fájdalom túl intenzív, amikor pedig meghallom, hogy keresztnevemen szólít némileg meglepetten tekintek fel rá, most hosszabban belenézve szemeibe, majd halkabb sóhajjal végül én leszek az, aki félrenéz. - Soha se mondtam, hogy nincs... és nem is feltételeztem. - tessék, én is képes vagyok a normális kommunikációra és jelenleg azt is felfogtam, hogy hol van a helyem. A fájdalom nyelvét jól ismerem, de meg nem hunyászkodok, eszemben sincs. Kijelentem, hogy rendben leszek, mindig túljutottam a nehézségeket, mindig sikerült megoldanom a gondokat, ez a mai nap se lesz kivétel. Mégis ismét felé nézek, amikor megkér újból, hogy engedjem, hogy segítsen, majd kijelenti, hogy nem fogja felhozni a most történteket, nem aláz ezzel meg mások előtt. Most már el kell mosolyodnom. - Ezek szerint akkor másra készüljek. - tudom, kiforgatom a szavait, de a mosoly néhány köhögés után lehervad arcomról. A köhögés is fáj, mellkasomhoz kapok, de az erős köhögés miatt a testem többi része is megmoccan, így a térdem is. Ismét belemarkolok combomba, majd hátrahajtom a fejem és egy pillanatra összeszorítom a szemeimet is. - Basszus! - próbálok venni pár nagyobb levegőt, hogy kicsit lenyugtassam magam, de érzem, hogy egyre rosszabb. Mit akarok én ezzel az egésszel elérni? Miért szenvedek egyáltalán feleslegesen? Az apám is mindig vert, arra se vágytam soha. Az a rohadt büszkeségem... Morrisonra pillantok, de tekintetemben most már nincs semmi harcias se, inkább a beletörődést láthatja, miközben a büszkeségem ahogy van a lábai elé hajítom. - Rendben, segítsen... baromira fáj... mindenem. - végül nedves hajtincseim közé túrok, de nem moccanok. Bár korábban elgondolkodom azon, hogy felüljek, most már érzem, hogy esélyem sincs. - De azért nyugtasson meg, hogy nem én vagyok ennyire béna, hanem maga túl jó. - mintha próbálnék elmosolyodni kissé és hangomban is mintha akadna némi elismerés. De aztán megint köhögök kicsit, de ettől már felszisszenek. Nem akarok tovább szenvedni, elég volt.
Szerintem mindkettőnk hibája volt, de ettől függetlenül helyes, hogy vállalja a felelősséget, elvégre Ő ütött újra és újra, majd törte el a térdemet. Még sincs kedvem leragadni a dolgon, mert jobban el vagyok foglalva saját szenvedésemmel, amit egyre nehezebb elviselnem, hiába bírom jól a fájdalmat. - Na ne mondja... - vettem észre, hogy nem éppen barátságos, bár én se, ezt pedig mindketten tudjuk. Szerencsére ez nem holmi barátságtalanság-verseny, azt pedig egyikünk se tudhatja, hogy mit hoz majd a jövő. További szavaira csak a férfi arcára tekintek és próbálom még mindig elnyomni a fájdalmat, teljesen rá koncentrálni, de egyre nehezebben tartom magam, ezt pedig tudom, hogy Ő is látja. - Nem is reméltem mást professzor úr. - ez a mostani alkalom nem változtat semmin, ezt pedig az arcomon megjelenő mosolyféle is jelzi, de hamar eltorzul, mert a köhögésemnek hála mindenem ismét sajogni kezd. Túlságosan is... ezt pedig most már Morrison is megjegyzi a maga módján, mire csak elsötétül a tekintetem. Nem akarok tőle segítséget kérni, egyáltalán nem, mégis bármennyire büszke vagyok, most eldobom azt magamtól és feladom a küzdelmet. Segítsen. A varázslat hatását szinte azonnal megérzem, kellemes meleg járja át a térdemet, bár ahogy a csontok összeforrnak és visszatérnek eredeti helyükre az nem túl kellemes érzés. Kicsit nyögök ismét, de aztán halkan szuszogok csak, miközben a mellkasom is gyógyulni kezd, talán még a szám is... Pár percig bizonyára eltart ez a varázslat, de most, hogy már határozottan jobb, ismét megszólalok, a válasz viszont meglep. - Tehát balhés kölyök volt, és még engem szól le! - meglep viszont, hogy még boxolt is, így tényleg nem sok esélyem volt, viszont utolsó szavait azért nem hagyom válasz nélkül. - Mégis megütöttem, nem is egyszer! - tehát nem volt az olyan esélytelen. Vagy engedte volna? Nem hiszem, melyik épeszű ember hagyna betalálni több támadást? A gyógyítás után viszont kicsit megmozgatom lábam, már jobb, bár azért még érzem, hogy nem a régi, a felém nyújtott kezet pedig egy ideig figyelem, majd némi hezitálás után jobbomat a tanáréba helyezem és engedem, hogy felhúzzon. Még másik kezemmel is rövid időre ráfogok, miközben érzem, hogy valóban nem túl jó ráállnom fájó lábamra, de aztán ahogy stabil lesz minden, eleresztem. Most meg kellene köszönnöm? - Ne várja, hogy megköszönjem... - hangzik végül el a megjegyzésem, majd a pálcámhoz botorkálok, de nem ülök le, inkább lelépnék, hogy minél kevesebb időt kelljen most már Caspar közelében töltenem. A szobámba akarok menni és lepihenni, meg megfürödni, de először még innen kell kijutnom, hogy végre egyedül maradhassak. - Találkozunk az órán! - biccentek aprót és ezzel részemről magára is hagyom. Két nap múlva úgyis lesz egy közös óránk, bár meglepő módon nem fogok jelenetet rendezni, se makacskodni. Meglepően nyugodtan viselkedem, teszem, amit mond és nem okozok bajt. Még a szám se fog járni, ahogy jelentkezni se jelentkezek, jegyzetelek, figyelek, majd távozom a többiekkel, kerülve a férfit érezhetően.
Ez a mai nap úgy, ahogy volt szar volt. Nem igazán értem, hogy mi van velem, de az éjszaka alig tudtam aludni, feszült vagyok és az órákon se voltam ott teljesen agyilag, csak fizikálisan. A feszültségem pedig nőttön nő, amit úgy érzem, hogy muszáj levezetnem, erre pedig a legjobb lehetőség a kastélyban lévő edzőterem. Időnként lejárok gyúrni, mert fontos a test ápolása, az izmok építése, így bár lassan közeledik az este, engem ez egy picit se zavar. Legalább nem lesznek sokan, egyébként sincs hangulatom senkihez se.
