A csapatépítő feladatai közé nyugodtan bekerülhetett volna egy "ki talál ki kreatívabb módszert Harry Potter meggyilkolására?" versenyszám is. Jerryvel kétségkívül mi nyertük volna, de annyi biztos, hogy mindketten nagyobb élvezettel láttunk volna neki, mint Potter kurva aurorkvízének. Utoljára az akadémiai gólyatáborban kellett ilyen gyötrelmet átélnem, és azt is csak azért vészeltem át valamelyik gyökér brutális meggyilkolása nélkül, mert Gen annyira leitatott, hogy a végén segítség nélkül valószínűleg egy árokban kötöttem volna ki. Most viszont ez az opció nem létezett - persze sok kolléga, még a nálam idősebbek is butára itták magukat, de nem akartam ebbe a táborba tartozni. Nekem itt tekintélyem volt, amit szerettem volna megőrizni, és amúgy sem kedveltem itt senkit eléggé ahhoz, hogy elengedjem magam a társaságukban. Prestont kivéve, nyilván, de ő sem a tanítványai előtt tervezte padlóra inni magát... már ha egyáltalán Jerry tudott ilyet, valahogy mindig az volt az érzésem vele kapcsolatban, hogy irreálisan jól bírta az alkoholt (velem ellentétben). De legalább a többieken jól szórakoztunk, nehéz volt megítélni, hogy a túlságosan partihangulatba került újoncok ámokfutása vagy a túlkoros aurorkollégák önlejáratása volt élvezetesebb mozi. Preston végül megunta a kaotikus állapotok szemlélését és a közös kínos emlékek felelevenítését - sosem hagyta volna, hogy elfelejtsem a napot, mikor másnaposan állítottam be a gyakorlati órájára és végig egy nehéz zsákot cipelve futtatott, aminek a végén nyilván a férfimosdóban rókázva kötöttem ki (azok a régi szép idők...) -, így egyedül maradtam az egyik faház teraszán. Rágyújtottam egy újabb cigarettára, ki tudja az este folyamán már hányadikra, egyikünk sem számolta Jerryvel, mindenkinek jobb volt így. Ha Lori ezt látta volna, biztosan megjegyzi, hogy a tüdőrák fog elvinni és kereshet maga mellé egy másik vénembert. De Lori nem volt itt és én sem mehettem haza, amennyiben nem akartam felcseszni a Capitulatus Koronázatlan Királyát. Pedig sok mindent megadtam volna érte, hogy otthon lehessek a kényelmes, csendes lakásomban, a könyveimmel és az Xboxommal, az itt kapott moslék helyett Lori főztjét ehessem és ne valamelyik horkoló vadbarom társaságában kelljen aludnom az irreálisan gyönyörű barátnőm helyett. De nem, Potter lázálmát kellett élnie minden aurornak, mintha a munkaköri leírásunk része lett volna az egész hétvégén átnyúló mazochizmus. Baszódj meg, Potter. Az alvás lehetőségéről lemondtam, az utóbbi hetekben amúgy sem tudtam átaludni az éjszakát, állandó vendég volt az álmaimban a meggyilkolt lány arca. A saját hálószobám magányában sem volt kellemes, mások társaságában még kevésbé vágytam felriadni. Így maradt a virrasztás egy cigaretta és egy félig kiürített üveg sör társaságában. Ahogy teltek az órák, egyre kevesebben maradtak a faházakon kívül, kezdett elcsendesedni a társaság. A többség vagy önszántából nyugovóra tért vagy annyira részeg volt, hogy egyszerűen kidőlt valahol. Tulajdonképpen, minden ellenérzésemet félretéve, egészen meghitt volt az erdőszéli éjszakai némaság. Azonban úgy tűnt, nem csak engem került el az álom és a teljes lerészegedés: nem sokkal később felbukkant egy hasonlóan magányos ismerős is. - Téged kihagytak a buliból, Castillo?
Érdekes ez a csapatépítő. A feladatok gagyik, de azért segítenek, hogy jobban megismerjük egymást. Legalábbis vannak olyanok, amelyeket hasznosnak vélek, viszont az idősebb korosztály kétlem, hogy értékelné a dolgot, nem igazán titkolják nem tetszésüket, ellentétben velem. Ha már itt vagyok, megpróbálom kihozni a legjobban a dologból és bár a lerészegedést továbbra se díjazom, de a tegnapi estével ellentétben ma azért megittam pár sört a csapattal, de többen kidőltek, váltak fárasztó társasággá, így én a nyugodt, magányos séta mellett döntöttem egy üveg sör társaságában, amely jobb kezemben pihen. Néha meghúzom egy-egy kortyra, de még akad benne, a faházig biztosan kitart. Nem szoktam inni, így bár nem érzem, de az alkohol nagyon is hatott nálam. Lazább és közlékenyebb voltam, mint eddig és járásom is könnyedebb, kevésbé merev. Nem figyelem egyébként, hogy merre tartok, így némileg meglep az ismerős hang és a nevem említése. Megállok, Holden felé pillantok, ajkamra pedig meglepő módon mosoly költözik. - Nem igazán, inkább úgy mondanám, hogy nekem elég volt ennyi. Azaz... ez az üveg még azért el fog fogyni, de aztán elég lesz... - emelem magasra, Holden irányába a jobb kezemben lévő sörösüveget, mint bizonyítékot szavaimnak és ki tudja, hogy milyen indíttatásból, de megindulok felé. Végtére is, megszólított, biztos az én társaságomra vágyik! - Na és Önnel mi a helyzet? Megunta a társaságot? - nem megyek fel a faház előtti kis teraszra, csak kivülről támaszkodom meg annak korlátjában, majd a sörösüveges kezem lazán átlóg rajta, miközben rádőlve pillantok a másik felé. Ekkor szúrom ki a sört, majd mutatok felé vigyorogva. - Magányosan nem olyan jó ám inni! - úgy mondom, mintha én nem ezt tettem volna az imént. De most már itt vagyok, megemelem ismét a sörösüveget és a férfi felé tartom, jelezve, hogy egészségére. Ez után meg is húzom! Most már nem iszunk egyedül, mindjárt jobb, igaz-e?
Kevés dolgot utáltam jobban, mint az értelmetlenül elpazarolt időt. Tudtam és szerettem pihenni, de a szabadidőmet sem semmittevéssel töltöttem. Ezen a helyen viszont a mértéktelen ivászaton kívül nem sok mindent kezdhetett magával az ember, legalábbis akkor biztosan nem, ha hozzám hasonlóan nem remekelt az emberi kapcsolatok kialakításában. Nem igazán akadtak munkahelyi barátságaim. Voltak tanítványaim és még több beosztottam, de egyenrangú felek nem. Ez máskor nem okozott gondot, tulajdonképpen így éreztem helyénvalónak - az a pár hétig tartó affér is egy kínlódás volt Ada Lachlannel -, most viszont egyedül ülve egy faház teraszán, azért megfordult a fejemben, hogy talán nem is lehet olyan rossz, ha az embernek vannak barátai... vagy hasonlók. De ez valószínűleg egy olyan képesség volt, amit negyvenhez közelítve már nem tudtam elsajátítani. Cameron Castillo egyértelműen a tanítvány kategóriába esett, de annál bármi és bárki csakis jobb lehetett, mint hogy egyedül maradjak egész éjszaka a gondolataimmal. A kölyök be volt baszva - nem jutott az árokba borulós, másokat nyakon hányós részegségig, de éppen annyira volt józan, mint amennyire Jerry Preston egy kedves nagypapa alkat. - Pedig másnaposan legalább lenne ürügyed, hogy miért hánytad el magad Potter zseniális csapatépítő feladatai közben. - Nem csináltam belőle titkot, hogy nem kedveltem az aurorparancsnokot, ahogy abból sem, hogy ezt az egész hétvégét egy faszságnak tartottam. - Nehéz megunni azt, amit már az elején is utáltál - fújtam ki a cigarettafüstöt. Az aurorok többségével három mondatnál többet nem akartam és nem is tudtam volna váltani. Nem vágytam a társaságukra és nem is éreztem úgy, hogy akadna bármi közös témánk azon kívül, hogy egy emeleten dolgoztunk a Minisztériumban. - Preston kidőlt aludni, kezd öregedni. Más értelmes társaságot nem találtam, aludni pedig úgysem tudok itt. Castillo nem volt Jerry Preston. De éppen elég spicces volt ahhoz, hogy szórakoztató legyen egy ideig, annyira idegen volt attól a Camerontól ez a viselkedés, akit megismertem a közös óráink alatt. - Hát akkor ülj le és máris nem iszom egyedül - vontam meg a vállam, a másik székre mutatva, ahol nem is olyan rég még Preston szívta egymás után a cigarettákat, mint egy gyárkémény. - Elmesélheted mi a kedvenc színed és milyen állattal meg kisvirággal tudsz a legjobban azonosulni, Potter biztosan nagyon boldog lenne, hogy így ismerkedünk egymással. Talán kapnánk egy színes kis szalagot is érte a Capitulatus Koronázatlan Királyától. Igen, tényleg bele tudtam volna fojtani Pottert egy kiskanál vízbe.
Ha bárki részegséggel vádolna, lazán letagadnám, mert hát tudok én magamról kérem szépen. Jó-jó, egy kicsit talán lazább vagyok, mint amilyen szoktam lenni, de tök jól érzem magam. Sőt, csodásan! Mondjuk ellennék én most magamban is, de ha már a kommandó parancsnoka az én társaságomat keresi, eszem ágában sincs továbbállni egy-két szó után, szóval irány a faháza! - Hmm, nem rossz tanács, de nem tervezek mindenki előt rókát kergetni, kellemetlen lenne és biztosan hallgatnám jó ideig. - talán még évek múlva is visszatérnének a történethez, szóval nem-nem, jobb, ha mértéket tartok. Vagy legalább valami olyasmit. - Utálja a társaságot? Hmm... - hümmögök, majd iszok inkább, de nem mondom tovább, nem is igazán tudom, hogy mit akartam ezzel kapcsolatban mondani. Talán azt, hogy én is hasonlóan érzek, talán mást... nem is számít. Vállat vonok alig láthatóan, inkább csak magamnak, majd elvigyorodom Preston hallatán. - Régen is kedvelte? Már amikor tanította... - amikor annyi idős lehetett, mint én vagy csak néhány évvel idősebb. Őszintén érdekel a válasza, ezt láthatja is rajtam, az alvásra pedig bólintok. - Jah, én se nagyon. Nem szeretek idegen helyen aludni, az Akadémián is időbe telt, mire megszoktam. - nem mintha érdekelné az, amit mondok, de úgy tűnik, hogy most képes vagyok csevegni, úgy beszélgetni, ahogy alapvetően nem tenném. - Jó ideig bájitalt használtam, hogy segítsen elaludni, de most nincs nálam. - pedig adnék én, kiérezhető a hangomból, de akkor marad a sör, ami majd talán elbódít és segít aludni mindkettőnknek. Az invitálás viszont egy pillanatra meglep, de aztán vállat vonok, majd eleresztem a korlátot, megkerülöm és felsétálok azon a pár lépcsőfokon, ami a faház teraszára visz és ledobom magam a székre, elkényelmesedve rajta. A további szavakat viszont full komolyan veszem, így hümmögök, miközben láthatóan elgondolkodok, kezeim között pedig finoman forgatni kezdem az üveget. - Nem is tudom, nem vagyok oda a színekért, de talán a sötétzöld és a bordó, amiket szeretek. Az állatok közül pedig egyértelműen a kobra... szeretem a kígyókat, de a kobrák különlegesek... a növények... - és ekkor esik le, így elvigyorodva mutatok jobbomban az üveggel Briggs felé. - Várjunk, maga szivat! - oké, ez most tök gáz, fel is kacagok rajta, majd balommal beletúrok kissé kócos tincseim közé. Hát ez most gáz volt, talán már most elég sört ittam? Meglehet. Basszus! El remélhetőleg nem pirulok tőle, de tőlem szokatlan módon mintha zavarban lennék. A Pottert ért megjegyzés viszont nem hat meg, nem is érint furcsán, mert a legtöbben így vélekednek róla, én magam is. - Egyébént... szóval... meg akartam köszönni a múltkorit a mumussal. Rendes volt magától. - pillantok felé most már komolyabban. Nem tudom, hogy ital nélkül is szóba hozom-e ezt a dolgot, valószínűleg nem, inkább igyekeztem volna elfelejteni, hogy soha se beszéljünk róla, de most úgy érzem, hogy meg kell említenem. Tényleg hálás vagyok miatta, nekem sokat jelentett. Végül tekintetem elvonom Holden arcáról és meghúzom ismét az üvegem tartalmát, majd halkan sóhajtok, mélyet, mert még mindig fájó ez az egész helyzet az apámmal. Vajon valaha képes leszek felülkerekedni rajta?
Igaza volt, tényleg évekig hallgathatta volna, ha Potter orra előtt sikerül másnaposan összeokádnia magát. Az ilyen történeteket az emberek szerették sokáig emlegetni, már ha nem ők voltak a kínos főszereplők. - A legjobbakkal is megesik - vontam meg a vállam. Habár én mindig is ügyeltem rá, hogy ne essen folt a hírnevemen, ez nyilván nem sikerült. Igaz, az aurorparancsnokot még egyszer sem hánytam le, de túl sokat nem kellett volna kutakodni, ha valaki kellemetlen információkat akart volna gyűjteni rólam. Ott volt feketén és fehéren a minisztériumi aktákban, hogy kétszer is majdnem kivágtak az aurorok közül. Ehhez képest egy másnapos botlás már nem is annyira kínos... - Inkább úgy fogalmaznék, hogy kevés ember társaságát élvezem, ők pedig most nincsenek itt. Merlinnek hála, mert csapnivaló aurorok lennének. - Nehéz volt eldönteni, hogy a rokonaim, a barátnőm vagy az egyetlen és legközelebbi gyerekkori barátom lett volna szörnyebb auror. Egyikük sem remekelt a parancsok végrehajtásában, és Lori kivételével egyikükről sem feltételeztem, hogy elbírnának egy komolyabb ellenféllel, ha párbajra kerül sor. Lori... nos, őt azért nem féltettem. - Apám helyett apám volt. Nélküle sehol sem lennék - válaszoltam őszintén és talán komolyabban a kérdésre, mint ahogy azt várta. Azonban egy csepp túlzás sem volt a szavaimban, Jerry Preston tényleg az életemnek egy nagyon meghatározó szereplője volt, aki nélkül hamar csúnya véget ért volna a karrierem. Ő intézte el, hogy egy elbocsátás helyett inkább a kommandóhoz kerüljek, ahogy ő tanított meg szinte mindenre, amitől valaki kiemelkedő auror lehetett. De ezeken kívül is sok mindent tanultam tőle, felelősségtudatot vezetőként, keménységet és nyilván millió trágárságot. Előbb tekintettem rá apámként, mint az igazira, aki elhagyott és felém sem nézett. - De azt nem tagadom, hogy egy büdös nagy paraszt. Aki mást állít, az csak be akarja nyalni magát, pedig Preston azt mindennél jobban gyűlöli. Jól ismertem Jerryt, bár ezt valószínűleg bármelyik tanítványa tudta róla. Nem csinált belőle túl nagy titkot, hogy utálta a talpnyalást és csak valós eredményekkel lehetett nála elérni bármit is. - Az akadémiai kollégium amúgy is szinte alkalmatlan hely az alvásra - fintorodtam el. - Én annak idején kifogtam egy szobatársat, aki minden másnap vagy talajrészeg volt vagy felhozott a szobánkba egy csajt, lehetetlen volt tőle létezni. Ha tehettem, inkább eljártam máshova tanulni és aludni. Gen albérlete nélkül valószínűleg megőrültem volna az akadémiai évek alatt. A kollégiumot nem olyanoknak találták ki, mint én, de saját albérletre akkoriban nem futotta. Örültem, hogy egyáltalán a tankönyvekre tellett, ahhoz is kellett a bátyám támogatása és a tanulmányi ösztöndíj. Akkoriban a családom még tökéletesen jelentéktelen volt és Maurice bátyám fizetése igencsak szűkösnek bizonyult. - Bájitallal elaludni egy faszság. Ha nem tudsz aludni, annak oka van és nem fog elmúlni, mert elnyomod a tüneteket - közöltem vele látszólag minden empátiát nélkülözve. Pedig éppen az ellenkezője volt igaz, nagyon is tudtam, milyen álmatlanul forgolódni éjszakánként, nem kívántam senkinek, de a problémák elfedéséről is tudtam, mennyire nem kifizetődő hosszútávon. Korábban is sejtettem, hogy Cameron Castillot nem a humoráért szeretik, már ha egyáltalán kedvelte bárki is ezt a karótnyelt kölyköt. Most pedig beigazolódott ez a sejtésem, mikor teljes komolysággal válaszolni kezdett az iróniától csöpögő kérdéseimre. Nem szakítottam félbe, csak kíváncsian hallgattam - nem a válaszai ébresztettek bennem kíváncsiságot, csak az érdekelt, mennyi időbe telik majd, mire észreveszi, hogy magasról leszarom a kedvenc színét. - Dehogyis, igazából rettentően érdekel, hogy pitypang vagy tulipán vagy-e lélekben - horkantam fel gúnyosan. - Te mindent ennyire kibaszottul komolyan veszel? Ha valakinek nem sok joga volt kritizálni őt emiatt, az éppen én voltam. Mindent véresen komolyan vettem, amit elég fontosnak ítéltem meg, bár talán egy hajszálnyival több humorérzék szorult belém, mint ebbe a szerencsétlen gyerekbe. Egyértelműen sikerült zavarba hoznom, és kár lenne tagadni, hogy kurva jól szórakoztam rajta. Szegény kölyök, vajon még napok múltán is emészti majd magát rajta, hogy mennyire ostoba választ adott? - Fogalmam sincs, mi a mumusod, nem is igazán érdekel, de azt felismerem, ha valaki őszintén retteg és nem csak hisztizik. Vannak dolgok, amikhez senkinek nincsen köze, még a bajtársaknak sem, és ezt tiszteletben tartom. De nem lesznek mindig kiskapuk, vagy legyűröd vagy maga alá temet, bármilyen szarságot is cipelsz magaddal. És hidd el, Cameron, általában akkor borul minden, amikor nem is számítasz rá. Úgyhogy próbálj meg kezdeni ezzel valamit, bármi is ez. - Eszem ágában sem volt rákérdezni. Nem volt hozzá közöm és nekem is éppen elég szar halmozódott fel mostanság az életemben ahhoz, hogy ne akarjak még mások problémáival is törődni. De Cameron csak egy gyerek volt nagy ambíciókkal, amiket nagyon könnyen kettétörhetett a magával vonszolt lelki szemét. Én már csak tudtam... Kiittam a maradék sörömet és letettem az üveget a többi üres közé. Az üres üvegek száma töredéke sem volt a hamutartóban sorakozó elszívott cigarettákénak - megvoltak a prioritásaink Jerryvel.
Engem nem érdekel, hogy kivel esik meg, hogy elhányja magát, amíg az nem én vagyok, így odafigyelek magamra, már amennyire tőlem telik. Még tudok gondolkodni, legalábbis úgy sejtem, hogy tudok, szóval nagy baj nem lehet. A parancsnok szavaira eztán csak bólogatok, de nem kommentálom különösebben a dolgot, rá se kérdezek, hogy kik azok az emberek, akiknek a társaságában jól érzi magát. Semmi közöm sincs hozzá és úgy sejtem, hogy a családja. Nincsenek itt, nem lennének jó aurorok, ennyi információ pont elég. Beszéljünk inkább Prestonról, akit előszeretettel hoz fel időről időre. Most már kíváncsivá tett, vajon milyen volt a viszonyuk? Meglep viszont az őszinte válasszal és akaratlanul is picit magam elé bámulok, amikor az apa-képen merengek el. Ezek szerint neki se jutott túl jó apából, bár az enyémnél csak sikerült jobbat kifognia... - Az jó érzés lehetett... - ezt nem kellett volna kimondanom, de kicsúszik és szinte fel se tűnik, hogy nem csak magamban ejtettem ki a szavakat. A Castillo családról azért mindenki tud annyit, hogy van egy anyuka, egy apuka és egy fiú is és láthatóan tökéletes mintacsaládnak tűnnek az aranyvérűek között. Nos... tévednek. A húgomról pedig szerintem már csak kevesen tudnak, hogy egykor volt... Nem, nem szabad most erre gondolnom, kicsit meg is rázom a fejem, majd meghúzom a sört és elmosolyodom a további jellemzésre. - Itt beszéltem először vele, bár nem volt túl hosszadalmas, de az nekem is feltűnt, hogy nem éppen barátságos. - mondom ezt én, akivel szintén vannak gondok e téren, de én azért másként vagyok barátságtalan, mint Preston. Na de lapozzunk, beszéljünk az Akadémiai évekről. Vigyorgok most már Holden szavaira, miközben felé pillantok. - Én akkor szerencsésebb vagyok, bár elsőben eleinte nem voltam túl boldog, hogy Devonnal kerültünk egy szobába, mégis összecsiszolódtunk. De Ő már kiköltözött albérletbe, így kaptam helyette egy könyvmolyt, de legalább nincs baj vele. Néha olyan, mintha ott se lenne, csak úgy van és olvas, időben kel, lelép, alszik... - vonogatom meg vállaimat. Furcsa, de néha kiányzik Dev, nem volt rossz vele. Franc gondolta volna, hogy egy Hugrabugos lehet jó fej is. Ez a mostani srác tényleg mint valami szellem, úgy viselkedik és szerintem parázik tőlem, azért nem mer a köszönésen kívül hozzám szólni. Talán jobb is ez így. Jövőre ki tudja, hogy mást kapok-e vagy ráveszem magam arra, hogy albérletet keressek. Apa nem tudom mit szólna hozzá... - Meglehet, hogy faszság, de hatásos és van, amikor nincs más megoldás. - nem hülye férfi, szerintem összerakja a képet, hogy a mumusomnak köze van az álmatlan éjszakáimhoz is. Régi emlékek, fájóak és fájdalmasak. Nem, gondolni se akarok rájuk. Talán egyszer könnyebb lesz. Na de válaszolok inkább a további kérdésekre, immáron a székben ücsörögve és igen, teljesen komolyan véve, egészen addig, amíg le nem esik, hogy mindezt nem komolyan kérdezte a férfi. Pedig még figyelt is, legalábbis úgy tűnt, de most csak előre hajolok és némileg bal tenyerembe temetem arcomat. - Aha... úgy tűnik. Ilyen vagyok. - pillantok fel rá végül. Nincs mit tenni, szar a humorérzékem és egyáltalán nem vagyok laza típus. Nem is tudom, hogy kell annak lenni. Nekem ezt dobta a gép, ki tudja, hogy valaha másmilyen leszek-e. Azt pedig jól sejti, hogy emészteni fogom még ezen az egészen magam, főleg, ha teljesen józan leszek. Lenne viszont még itt valami, amit szóba hoznék: a mumus. Kedves gesztus volt tőle, amit múltkor tett, így jár a köszönet, mert képes vagyok ám erre, hogy köszönetet mondjak, mégha senki se nézné ki belőlem. Na, jó... kevesen igen. Az őszinte rettegésnél halkan sóhajtok, félre is nézek, kerülve Holdennel a szemkontaktust, majd aprót nyelek, próbálva odafigyelni zakatoló szívemre. - Ez... ez nem ilyen egyszerű. Ez a dolog túlnő rajtam, ehhez én... én kevés vagyok. Bármennyire szeretnék erősebb lenni, félek, hogy soha se leszek képes legyőzni Őt... - túl sokat beszélek, túl sokat. Rá is harapom alsó ajkamra, miközben megszorítom a szék karfáját, másik kezemmel pedig inkább lehúzom a söröm maradékát. Van még benne jó pár korty, így feltűnő lehet a dolog, de nem érdekel. Jelenleg nem. - Van még egy söre? - kérdezek rá felé pillantva most már, és bár nem akartam többet inni, rám férne most még egy úgy hiszem. Bár nem jó ötlet, de most leszarom, nem érdekel. - Jó lenne, ha én is olyan erős lennék, mint maga... - na ezt se mondanám ki máskor. Baszki, mint valami kibaszott példaképről, úgy beszélek róla. A fenébe az egésszel. Mégis... szükségem van rá. - Ön segíthet! - igen, Ő a megoldás, de vajon megtenné ezt értem? El vagyok keseredve, az ital pedig beütött annyira, hogy őszinte legyek, hogy önmagam legyek, hogy a keménynek mutatott fiú valahol a sötétben kóvájogjon és végre az igazi Cameron is láttatja magát. - Segítsen fejleszteni a legilimenciát! Kérem... - ha azt uralnám, apám többé nem irányíthatna, nem láthatna a fejemben, nem lennék többé báb. De vajon segítene? Tudom, hogy még csak egy kölyök vagyok a szemében, akinek a tanítása jelenleg a számára még nem kifizetődő, még nem bizonyított, de... meg akarom ragadni az alkalmat, mert nem biztos, hogy lesz még egy ilyen. De láthatja szemeimen az elhatározást, hogy kérhet bármit, megfizetem az árát, ha segít nekem.
- Tényleg az volt. Hatalmas szerencsém volt Prestonnal. - Nem tudtam hova tenni Cameron szentimentális válaszát, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Ugyan melyik fiatal auror ne vágyott volna egy olyan mentorra, mint Jerry Preston? Persze én többet köszönhettem Jerrynek néhány izgalmas gyakorlati óránál vagy a belém fektetett szakmai bizalmánál, de a többség már beérte volna azzal is, ha egy ilyen kaliberű auror elismerően gondol rá. Nem csoda, hogy Castillo is vágyott erre. - Barátságosnak biztosan nem nevezném - nevettem fel, már a gondolat is annyira abszurd volt. Jerry Preston és a barátságosság... - De nem olyan szörnyű, mint amilyennek sokan gondolják. Megvannak a módszerei és a stílusa, persze, de bármit megtenne az embereiért és a munka sikeréért. Márpedig egy jó auror ilyen, különösképpen egy jó vezető. Csak remélni mertem, hogy én is ilyen aurorrá váltam az évek alatt. A bajtársakért bármit megtettem, habozás nélkül kockáztattam volna a saját épségemet az embereimért, ez nem is volt kérdéses. Egy parancsnoknak ez is a feladatai közé tartozott, nem csupán az utasítások kiosztása. Devon Selwyn említésére bólintottam egyet. A fiút nem ismertem túl jól, az apját annál inkább. Bár igencsak erős negatív előítéleteket tápláltam az aranyvérűek iránt, Thaddeus Selwyn mégis kivétel volt. Nagyra tartottam az öreget, hatalmas koponya volt és remek tanár, akinek élmény volt bejárni az óráira és a mai napig pozitívan emlékeztem vissza a közös munkánkra, amíg a szakdolgozatomban segített. Akkoriban még az is megfordult a fejemben, hogy az Akadémián kéne maradnom kutatni és tanítani az aurori hivatás helyett - végül persze nem így alakult az életem. - Devon Selwynre gondolsz, ugye? Az apja is tanít titeket az Akadémián, igaz? Zseniális az öreg Selwyn, ha még nem volt vele órád, mindenképp vegyél fel nála egy kurzust. Az egyik legnagyobb koponya az egész SVK tanszéken. - Azt viszont nem igazán értettem, miért lakott a kollégiumban, ha nem szerette. Nem követtem úgy a társadalmi elit életét, mint a két bátyám, de azt tudtam, hogy a Castillo családnak biztosan futotta volna egy lakásra az egyetlen fiuk számára. - Ha nem szereted a kollégiumot, akkor minek laksz ott? Bárhogyan is bizonygatta, hogy bájitallal elaludni hatásos és néha az egyetlen megoldás, nem tudott róla meggyőzni. Az unokaöcsém, Kyle halála óta a sógornőm olyan volt a sok nyugtató és altató bájitaltól, mint egy szobanövény, most is ő kúszott kéretlenül a gondolataim közé, hiába tudtam, hogy Castillonál nyilván nem ennyire komoly a helyzet. Lydia menthetetlen volt, de ki nem lett volna az, ha a fiát meggyilkolják? - Vagy csak azt bizonygatod magadnak, hogy hatásos és nincs más megoldás. Így szoktak az emberek rászokni minden szarra, kérdezz csak meg egy narkóst a Mungó elvonóján, a legtöbb pontosan így kezdte. - Tudtam, hogy elég álszent dolog tőlem erről prédikálni, amikor a tulajdon unokaöcsém - a halott unokaöcsém - tényleg egy kezdő narkós volt, a gyilkossági nyomozás után is annyi szart kimutattak a szervezetében, hogy a listát is nehéz lett volna megjegyezni. De attól még véleményem lehetett, és Kyle rövid élete igencsak messze állt a példaértékűtől, amit bárkinek is követnie kellett volna. Habár nagyon szórakoztató volt az átmeneti zavarodottsága, de nem gyötörtem tovább. Egyelőre legalábbis, nyilván ő is sejtette, hogy hallgatni fogja még egy darabig a kedvenc színét és a kedvenc állatát, hatásosabbnak tűnt ennek a párbeszédnek a felemlegetése bármilyen tradicionális lecseszésnél. Nem tudtam kit értett "Ő" alatt. Nem volt hozzá közöm, nem voltam senkije, csak a felettese a Minisztériumból, és nem úgy tűnt, hogy igazán meg akarja osztani bárkivel is annak a bizonyos személynek a kilétét, csupán az alkohol beszélt belőle. Szerencséje volt, hogy mindez itt bukott ki belőle, egy terasz kellemes magányában, ahol rajtam kívül senki sem hallotta. Én pedig diszkrét voltam, legalábbis amíg nem volt okom felhasználni az értékes információkkal - márpedig egy részeg kölyök rémült vallomása pont nem tartozott a hasznos információk közé. Hagytam, hogy beszéljen, de nem tettem fel több kérdést. Nem lett volna tisztességes, bár érdekelt mit kotyogott ki véletlenül, természetes emberi kíváncsiság volt ez. De nyilván megbánta volna, nekem pedig nem volt jogom visszaélni a helyzettel... és még kevésbé motivációm nem volt rá, amíg nem a fivéreimről volt szó, igyekeztem mindig a tisztességes utat választani. - Van még, de nem kapsz. Szerintem bőven eleget ittál már. - Még egy italra volt most a legkevésbé szüksége. A következő kijelentésére önkéntelenül felhorkantam. Mostanság mindennek éreztem magam, csak éppen erősnek nem. De nyilván ő ebből semmit nem látott, a Minisztériumban összeszedtem magam, senki sem tudhatott róla, hogy mi történt. Hogy mit tettem azzal a lánnyal a bátyám kérésére... És hogy mennyire kikészített. Merlinre, dehogy voltam erős, leginkább csak egy kétségbeesett kisfiúnak éreztem magam az elmúlt hetekben, darabokra hullottam volna a teher alatt, ha Lori nem áll mellettem. De annyi biztos, hogy ezt jól tudtam leplezni és csak ennyi számított. Nem válaszoltam azonnal a kérésére. Az első, ösztönös reakcióm egy erőteljes nem lett volna. Semmi érdekem nem fűződött a tanításához. Egy másodéves aurortanonc volt, aki még a nyomozókhoz sem került be és ahogy most ült itt előttem összeszakadva, őszintén megkérdőjeleztem, hogy valaha is képes lenne-e eljutni a kommandóig. De közben sajnáltam is Cameront, valamilyen teher nyilvánvalóan súlyosan nehezedett a vállára, ki tudja mióta, és valamiért a tanulásban látta a kiutat. Ez tulajdonképpen számomra is ismerős volt, amióta csak az eszemet tudtam, a tanulásba menekültem, hosszú évekig bizonygattam mindenkinek, hogy egyszer majd elég képzett leszek és elég magas rangba juttatom magam ahhoz, hogy mindent kiderítek anyám halálának körülményeiről és elkapom az összes szemét állatot, akik újabb családokat tehetnek tönkre. Cameron motivációja nyilván más volt, de a sajátom segítette a megértést. - Erre térjünk vissza máskor, rendben? Sokat ittál és ami azt illeti, nekem sem a legalkalmasabb ez az időszak arra, hogy meghozzam ezt a döntést, jelenleg nincs kapacitásom ezzel is foglalkozni. Fogalmazzunk úgy, hogy kicsit összezsúfolódtak a dolgok az életemben. Beszéljünk róla néhány hét múlva, ha egyáltalán akkor is ezt akarod majd. - Elnyomtam a hamutartóban az elszívott cigarettát. - Vannak barátaid, Cameron? Vagy barátnőd, vagy bárkid, akihez közel állsz? Mert szerintem inkább erre lenne szükséged, nem különórákra. Hidd el nekem, a tankönyvek nem oldanak meg mindent. Miért nem hagytam itt a picsába keseregni magában? Miért kellett nekem állandóan mások problémáival foglalkozni a sajátjaim kezelése helyett? Merlinre, Lachlan és Black nem is álltak olyan távol az igazságtól, mikor egy házimanóhoz hasonlítottak...
Néha elgondolkodom azon, hogy milyen lennék, ha más apám lenne. Valószínűleg teljesen más emberré váltam volna, de ez nem kívánságműsor, nekem pedig nem volt olyan, aki apám helyett apám lehetne. Nem is biztos, hogy elfogadtam volna, fogalmam sincs... Túl sok a kérdőjel. - Talán egyszer majd én is jobban megismerhetem. - bólintok rá Holden szavaira, hiszen ki tudja, hogy mit hoz még a jövő. De én se tartom olyan vészesnek, bár tény, még alig láttam belőle valamit. Viszont most itt a nagy alkalom, bár valamiért én mégse Preston társaságát akarom keresni, helyette jobban érzem most magam a parancsnokkal. De meglehet, hogy ez is a pia miatt van, teljesen felforgatja a gondolataimat. - Igen, rá. - bólintok a kérdésre. Természetesen Devon is itt van, bár hogy merre kószál, arról fogalmam sincs. Pedig vele is jó lenne dumálni. Talán majd holnap. - Mivel a második szakom az SVK, ezért engem is tanít, szerintem is jó tanár. - akár csak Morrison, az Ő stílusát mégis egyre nehezebben tudom elviselni. Maradjunk inkább Thaddeus Selwynnél, bár érdekes, vele Devonnak van baja. Ezek az apa-fiú kapcsolatok nem feltétlenül működnek, kezdem úgy érezni. A következő kérdésre viszont megfeszülök cseppet, nem örülök neki túlságosan, de sokat pofáztam, sejthettem volna, hogy rákérdez. - Nem tudom, hogy apám mit szólna hozzá, ha felvetném. Szerintem nem örülne neki, mert elvonhatná a figyelmem a tanuástól a nagy szabadság, amit egy külön lakás nyújt és kevésbé tudná rajtam tartani a szemét. - ismét sokat fecsegek, a fenébe is! Végül vállat vonok, mintha mindegy lenne. Végtére is már csak másfél év, azt fél lábbal is kibírom, és hogy utána miként alakul majd az életem, eldől. Az altató viszont tartom, hogy hatásos és normálisan alkalmazva nem okoz függőséget, se egyéb mellékhatásokat. - Ez miatt nem kell aggódnia, nem sűrűn használom. Nem függök rá semmire. Kettőnk közül nem én vagyok a láncdohányos. - emelkedik meg kissé szemöldököm, majd pillantok a csikkekkel teli hamutartó irányába. Ha már Ő is megjegyzéseket tesz, nos... akkor én is. De nem vészes, talán ezért még nem szedi le a fejem, ha meg mégis, hát csak tessék. Sikerül viszont kellemetlen helyzetbe hoznom magam, mert hála az italnak komolyan veszem kérdéseit és válaszolgatni kezdek, de persze, hogy csak szivat. Fogom is a fejem, de túllépünk a dolgon, bár sejtem, hogy lesz még visszhangja a dolognak. A mumusom viszont kellemetlen téma, mégis én hozom fel, mert úgy érzem, hogy meg kell köszönnöm neki. Egyáltalán nem volt kötelező megadnia nekem ezt a kiskaput, mégis megtette, szeretném, ha tudná, hogy értékeltem. Más talán kiakadt volna, de én pontosan tudtam, hogy miért tette. Viszont nem kellene beszélnem róla tovább, mégis majdnem kimondom azt, hogy ki alakját veszi fel előttem az a lény. De még épp időben maradok csendben, viszont, ha rákérdezne, meglehet, hogy kibukna. De nem teszi, ezért pedig holnap szintén hálás lehetek majd. Még egy üveg sör most igazán jól esne. De hah, megtagadja tőlem! - Eleget? Már mihez képest? Nézze meg a kollégáit, Ők ittak eleget. Én még csak alig... Egyébként se szoktam inni... - vonogatom meg némi durcázással vállaimat, de nem erőszakoskodom, ha nem, akkor nem. Talán jobb is. Látszana, hogy ittam? Nem is érzem igazán, bár a részeg ember se fogja fel a részegség pillanatában feltétlenül, hogy részeg. Amiket viszont ez után mondok, azok Holden számára bizonyíthatják, hogy tényleg eleget ittam, mert túl őszinte vagyok és... túl kétségbeesett. Ő legilimentor, most már biztosan tudom, nem csak hallomásokból. Legutóbb említette, én pedig figyeltem! Kell a segítsége, szükségem van rá! Mégse bólint még rá, de egyértelmű visszautasítást se ad, így csak halkan sóhajtok, majd elnézek a távolba, miközben hallgatom a magyarázkodást, hogy miért nem tanítana. - Mondjuk gondoltam, hogy nem pont nekem akar majd különórákat adni. - jegyzem meg, de aztán bólintok párat, majd Holdenre nézek. - Rendben, de biztos lehet benne, hogy később is ezt akarom majd. - nem olyan könnyű ám olyan embert találni, aki megtaníthatná az embert a legilimencia tökéletes használatára. Bár minimálisan megy, apámhoz képest semmi vagyok. - Nekem... tényleg nagyon fontos lenne. - csak ennyit mondok, de többet nem. Igazság szerint Holden még csak nem is sejti, hogy számára is hasznos lenne, ha segítene, elvégre apám azt akarja, hogy beépüljek az aurorok közé és nem éppen jó szándékból. Veszélybe sodornám a családomat, ha Ő segítene, mégis egyben esélyt kapnék arra, hogy változtassak. Elmerengek ezen, egészen a következő kérdésekig. - Persze, hogy vannak barátaim. Mindenkinek vannak. - na nem mondom azt, hogy túl mély barátságokat kötöttem, de azért akadnak, akikkel tudok beszélgetni. De mély barátságaim nincsenek. Nincs olyan, aki tudna a problémáimról, akiknek el merném mondani. Tudom, hogy erre céloz, mégse fogom ezt kimondani neki, ennyit még nem ittam és nem akarok egy rakás szerencsétlenségnek tűnni. - Nincs barátnőm, tudja ezzel kapcsolatban a véleményemet. És ne higgye azt, hogy nálam jobban tudja, hogy mire van szükségem. Arra van, amit kértem magától, de amíg nem segít, ezt nem értheti. Már így is túl sokat kockáztattam, talán igaza van és jobb lenne, ha nem segítene. Nem is kellett volna kérnem. - rázom meg a fejem. Talán valahol észbe kapok, hogy veszélyes, mégis erősebb akarok lenni, az pedig kockázattal jár. - Nem kérném ingyen... - csak ennyit teszek még hozzá. Akár fizetnék is érte. Ha pénzre van szüksége, hát azzal, ha másra, akkor mással. Aranyvérű vagyok, bejuthatok olyan társaságokba, ahova Ő nem biztos... A hasznára lehetnék. Kihasználhat, ha cserébe megadja azt, amit kérek.
Minden esélye megvolt rá, hogy jobban megismerkedjen Prestonnal, meglepett volna, ha a jó öreg Jerry nem veti bele magát újból az angol aurorok kiképzésébe most, hogy visszatért a nagy Amerikából. Moroghatott bárhogy az alkalmatlan idióták miatt, valójában mindenki sejtette, hogy fontos neki az újoncok kiképzése és szívesen is csinálja. Ha nem így lett volna, akkor én sem ápoltam volna vele olyan kapcsolatot, amilyet volt szerencsém kialakítani vele. Én sem mondtam ki soha hangosan, de igazából szerettem tanítani. - Gondolom, még mindig rettegnek a hallgatók a vizsgáitól. Pedig korrekt ember, csak magasak az elvárásai. Én annak idején nála írtam szakdolgozatot, végtelenül segítőkész volt. Bár nyilván egyezett is a tudományos érdeklődési körünk, így könnyű volt együtt dolgozni. Ha érdekelnek az elméleti átokkutatások, csak ajánlani tudom konzulensnek. - Tényleg nagyra tartottam Selwyn professzort a mai napig. Minden nagyképűség nélkül állíthattam, hogy elég kevés emberrel találkoztam az utóbbi években, akivel kapcsolatban azt éreztem, sokkal nagyobb tudással rendelkezik nálam a Sötét Varázslatok Kivédése területén, de Selwynt mindenképp ide soroltam. Nem is próbáltam rendezni a vonásaimat a kérdésemre adott válasza után. Úgy beszélt, mint egy tizennégy éves, akit a szülei nem engednek el egyedül a barátaival nyári szünetben. Gyerek volt még, nyilván, de nem ennyire. Persze azt is tudtam, hogy az én tapasztalatom ezen a téren rendhagyó és hiányos, hiszen tizenhárom éves koromtól kezdve a bátyám nevelt, így a szülői korlátok teljes mértékben kimaradtak az életemből. Nem csináltam hülyeségeket kamaszfiúként, de valószínűleg senki nem is akadályozott volna meg bennük, ha mégis elszaladt volna velem a ló. Talán az volt természetes, hogy Cameront így szemmel tartotta az apja. Talán. De én akkor sem találtam normálisnak. - Hűha... Ugye azért a Minisztériumba nem szokott kézenfogva bekísérni? Látszott, hogy ivott, meglepett volna, ha józanon is kritizálni meri a dohányzási szokásaimat. Nem hatott meg, én is tudtam, hogy túl sok cigarettát szívok és mérsékelni kéne, de ennyi év után egyszerűen nem ment. Egyszer próbáltam meg leszokni huszonéves koromban, egy hétig sem bírtam és azóta igazából a motivációt sem találtam meg magamban a cigi lerakására. Még tizennégy sem voltam, mikor rákaptam, az ilyen rossz szokásoktól nem egyszerű megválni. - Oké, megfogtál - vontam meg a vállam egy halvány mosollyal. - Mentségemre szóljon, ennyit még én sem szoktam elszívni, de máshogy nem lehet kibírni ezt a rémálmot, amit Potter szervezett. Nem okozott túl nagy meglepetést, hogy Castillo nem volt egy nagy piás partiállat. Sosem tűnt olyan típusnak, és mivel annak idején én is egyszerre végeztem az aurorképzőt és az akadémiát, nagyon jól tudtam, hogy mellettük alig maradhatott ideje bármire is. Persze, eljártam néha Gen Dearbornnal szórakozni, de ez töredéke sem volt annak, amit a korosztályom átlagosan bulizással töltött, és ezt igazából sosem éltem meg veszteségként. Cameron is olyannak látszott, aki nehezen engedett fel az ehhez hasonló szituációkban és ezt maximálisan megértettem. - Mert ha a kedves kollégák csinálnak valamit, akkor azt neked is kell? - kérdeztem vissza. - Nem is én foglak életedben először emberesen leitatni, úgyhogy ezt felejtsd is el, Cameron. Percről percre nyilvánvalóbbá vált, hogy egyetlen további korty alkoholra sincs szüksége a kölyöknek. Inkább csak egy üveg tiszta víz és egy kiadós alvás kellett volna neki - vagy egy kábítóátok, hogy befejezze önmaga lejáratását az egyre meggondolatlanabb kijelentéseivel. - Segíteni szoktam annak, aki megkér rá. De ahogy már mondtam, jelenleg nehéz komolyan vennem a kérésedet és magánéleti okokból, amikhez semmi közöd, nem alkalmas nekem - ismételtem meg határozottabban és egyértelműen ingerültebben a korábbi válaszomat. Nem szerettem, ha valaki nem értett elsőre a visszafogott elutasításból. - Nem, valójában nagyon kevés embernek vannak barátai. Ha lennének igazi barátaid vagy bárkid, aki fontos, akkor most nem nekem hisztiznél, mint egy taknyos kölyök. - Határozottan kezdett idegesíteni a stílus, amit megengedett magának. Nem azzal volt problémám, hogy panaszkodott, hozzászoktam már, hogy a körülöttem élők mindig engem találtak meg a különféle bajaikkal, és alapvetően szívesen is segítettem nekik vagy csak szolgáltattam egy vállat, amin kisírhatták magukat - bár nyilván ez közeli családtagokkal és barátokkal fordult elő, nem a tanítványaimmal. Nem a tartalom, hanem annak a tálalása húzott fel, hiába tudtam, hogy józanon sosem viselkedne így. Az utolsó mondata viszont már nemcsak egyszerűen irritált. A másodperc tört része alatt sikerült úgy felhúznia, ahogy aurortanoncnak már nagyon régóta nem jött össze. - Nem kérnéd ingyen, mi? - Egyenesen Cameron arcára szegeztem a tekintetem, minden megértést és kedvességet nélkülözve. Eddig türelmes voltam vele és közvetlen, mondhatni barátságos, de ezt sikerült csúnyán elszúrnia. - Látod, kölyök, ez a baj a te fajtáddal. Azt hiszitek, hogy mindent megvehettek a kurva pénzetekkel és nektek minden jár, mert beltenyésztett aranyvérűek vagytok. Van egy rossz hírem: engem nem hat meg apuci pénze és neve. Sőt, amíg a bátyám ül a mágiaügyi miniszteri székben, az egész kibaszott Minisztériumban senkit nem érdekel, kinek a fia-borja vagy. Ha rajtam múlna, az ilyen aranyvérű kis gecik át sem jutnának a rostán és már nyomotok sem lenne egyik főosztályon sem. Kaptál egy esélyt tőlem, de ezt nagyon csúnyán elkúrtad. Úgyhogy most takarodj szépen és keresd meg a saját házadat, mielőtt én hajítalak ki innen.
Ahogy Jerry Prestont, úgy Devon apját se ismerem túl mélyen, csak annyit tudok róla, amennyit volt szobatársam mesélt és amit a tanórákon tapasztaltam. Jó tanár, ehhhez kétség sem férhet, a magas elvárásai pedig egyáltalán nem zavarnak. Morrisonnál se zavarnának, ha nem folyamatosan engem akarna basztatni, bár továbbra se értem, hogy mit ártottam neki, amiért így kinézett magának. - Elég jó a bukási arány a tárgyánál, de én nem aggódom. - vonok vállat, de a további szavai kicsit meglepnek. Nála írta volna a szakdolgozatát? Nahát! - Igen, érdekelnek, köszönöm a tanácsot! Selwyn professzort ezerszer szívesebben választanám, mint Caspar Morrisont. Az a pasi valamiért utál engem. - forgatok szemet és bár ezt se közölném azért Holdennel más esetben, most kicsúszik. Bosszant a tény, ahogy az is, hogy olyan átkokkal támad rám órán, amikről fogalmam sincs. Direkt rossz színben akar feltűntetni, én pedig egyre jobban gyűlölöm Őt. Nem meglepő, ha gyomorgörccsel indulok el az órájára, előre számítva rá, hogy megint készülni fog valamivel. Biztos nem akarnám Őt konzulensemnek, mert ha rajta múlna, simán megbuknék. Az alvással kapcsolatban mégse Morrison miatt vannak gondjaim és elég valószínű, hogy az se segítene rajta, ha nem a kollégiumban laknék. Apám árnyéka mindenhol kísért, álmaimban visszhangoznak szavai, érzem ütései nyomát. Nem... nem segítene, és egyébként se egyezne bele. Rá se kérdezek, nem akarok... nem merek. Bele se gondolok abba, hogy szavaim mennyire félreérthetőek Holden számára, így megjegyzésére zavartan vigyorodom el. - Nem. - de ahogy ezt kimondom jut eszembe minden egyes találkozásunk, ahogy a fejembe turkál, ahogy igyekszik kideríteni mindent, amit a Minisztériumban tapasztaltam. Nem sok, de képtelen vagyok egy képzett legilimentorral szemben teljesen levédeni az elmémet, nem véletlenül lenne fontos a számomra az okklumencia tökéletes elsajátítása a legilimencia melett. Ha bekerülök az aurorok közé, rajtam keresztül tökéletes rálátást kap majd mindenről. Még addig találnom kell valakit, aki segít és bízom benne, hogy apám nem fog gyanút fogni. Belegondolni se merek, hogy mit kapnék érte. Tehát bár szó szerint nem fogja a kezem, egyben mégis. - Hát... elég érdekes egy csapatépítő, az tény. - csak ennyit reagálok szavaira, de nem kritizálom tovább a dohányzási szokásait. Igazság szerint nem érdekel, hogy hány cigarettát szív el egy nap, teljesen az Ő dolga. Viszont az itteni helyzeten - és minden máson is - az ital segíthet. Jól esne még egy sör, nem hiszem, hogy megártana. Messze nem ittam még eleget, bár tény, hogy ennél jobban is beüthetne, talán pár korty elég lenne hozzá, mivel ritkán iszok. Nagyon ritkán. Mintha érezné is, hogy még nem voltam részeg. - Nem, nem úgy értettem és nem mondtam, hogy itasson le. Egy sörről volt szó, de jól van! - morgok kicsit, vállat vonok, mint valami durcás kölyök, aki végül elfogadja a másik szavait és nem ellenkezik tovább vagy éppen könyörög. Lapozzunk! A legilimenciára még mindig szükségem van, de némileg erőszakosabb vagyok, mint kellene, mégse viselem túl jól az elutasítást. A hónapok elrepülnek, most már nagyon-nagyon el kellene sajátítanom ezt a tudást. Briggs parancsnok még csak nem is sejti, hogy ez az egész aurorság számára fontos lehet. Apám túl veszélyes, de ezt senki se látja, az álcája tökéletes és mindenki ártalmatlannak gondolja. Pedig közel sem az. - Jól van! - felfogtam, hogy nem, legalábbis néhány másodpercig, de aztán a további szavai felhúznak. - Hisztizek? - kérdezek vissza én magam is most már ridegebben. - Azt hittem, hogy beszélgetünk, és Ön hívott ide, nem tudtam, hogy csak semleges témákat hozhatok szóba. - hogy ezek szerint ne mondjak semmit, ami kicsit személyesebb, kicsit közvetlenebb. Remek, akkor nem mondok. Legalábbis nem akarok, de... a szavak csak úgy kicsúsznak a számon és hiába érzem, hogy erős, amit mondok, főleg az a bizonyos utolsó mondat, az ital egyre jobban beütött, de talán Holdennél is, mert amiket mond, azok engem is egyre jobban felhúznak. Nem nézek félre, állom tekintetét, majd lassan felkelek, mert nem, ezt nem fogom eltűrni. - Az én fajtámmal? Miféle kibaszott diszkrimináció ez? És még a félvérek és a sárvérűek hiszik azt, hogy jobbak az aranyvérűeknél, mikor ugyanazt a szöveget nyomják. - de képes ezt tovább fokozni. Beltenyészet? Csak azért, mert tiszta a vérünk? Amikor viszont a bátyjával jön akaratlanul felnevetek. - Milyen szerencsés, hogy a fivére ül azon a széken, bár ki tudja meddig, és szerencsére nem Önön múlik, hogy meddig viheti egy aranyvérű! Úgy beszél rólunk, mintha rosszabbak lennénk csak azért, mert tiszta a vérünk, mert nem keveredünk bárkivel, de semmivel se jobbak nálunk! De végre kimondta a szemembe, hogy mit gondol rólam, csak azért, mert tisztavérű vagyok! - önszántamból biztos nem akarnék bekerülni pont az Ő csapatába, de mint hallom, esélyem se lesz, bármennyit gürizek. Addig nem, amíg Ő áll az élén és amíg a drága testvére a Mágiaügyi Miniszter. Apám is számolhatott volna ezzel korábban, még mielőtt ezt a célt tűzte ki nekem, de talán igaza van... Talán nem kéne jobbnak látom másokat és apám szavait követve önszántamból kellene cselekednem, nem ellene lázadnom. Talán tényleg ideje megtisztítani a varázslótársadalmat a fertőtől. - Esélyt? Igazából soha se adott nekem esélyt! És mindketten tudjuk, hogy teljesíthetek akárhogy, úgyis megakadályozza majd, hogy a kommandóba kerüljek, mert az sajnos magán múlik, jól tudom! Egyébként pedig nem lefizetni akartam, csak szívességet kértem, amit bármikor viszonoztam volna, ha kéri. Biztos lett volna olyan dolog, amiben a jövőben tudtam volna segíteni. - de ezt pedig Ő kúrta el, de nagyon. Kurvára bánt, ahogy beszél velem, ahogy vélekedik rólam, hogy a bűnöm számára az, hogy aranyvérű vagyok. Ahogy Seph-el is beszéltük, a feje tetejére állt a világ és gyűlölöm azt, ami lett belőle. Hogy a tisztavérűeket éri negatív megkülönböztetés, ez nincs így rendjén. - Menjen a Pokolba! Meglehet, hogy apámnak van igaza, én voltam a hülye, hogy másként álltam magához, hogy többnek akartam látni, mint ami! - nézek végig rajta lenézően, és pont leszarom, miként fog reagálni tetteimre. De legyen meg az öröme, ha azt akarja, hogy távozzak, hát lelépek. Jól tudom, hogy apám meg fog büntetni ezért, hiába védtem be a "fajtánkat", nem ez volt a feladatom, hanem a beépülés és most végleg elszúrtam, de képtelen voltam visszafogni magam. Az a rohadt alkohol is! - Francba! - vágok rá menet közben az épület egyik faoszlopába, majd ha Holden nem tart vissza, akkor nem nézek már hátra, csak lelépek, ahogy azt kérte. Legyen meg az öröme... Én kurvára nem ezt akartam.
Nem igazán értettem a Caspar Morrisonra vonatkozó megjegyzését. Nem ismertem túl jól a férfit, nem voltunk barátok, de eddig akárhányszor találkoztam vele, tökéletesen megtaláltuk a közös hangot és kifejezetten nagy tudású oktatónak tartottam. - Pedig Morrisontól is sokat tanulhatnál. - Nem akartam meggyőzni semmiről, az ő dolga volt, kit választ konzulensnek és kivel képes együtt dolgozni. Gyakran semmilyen racionális indok nem létezett arra, miért nem kedveltünk valakit, velem is sokszor megesett, hogy különösebb ok nélkül nem bírtam elviselni valakit. Az emberek egyszerűen így működtek, olykor hiányzott belőlünk a logika, bármennyire is tagadtuk. Tudtam volna még basztatni az apja szerintem beteges kontrolljával, de nem tettem. Nem láthattam bele a családjukba, közöm sem volt hozzá és valahol mélyen éreztem, hogy amilyen korán elárvultam, túl sok jogom nem maradt a szülő-gyerek kapcsolatokról való véleményformálásra. És én sem voltam apa, nem tudhattam, én hogyan viselkednék a fiammal vagy a lányommal. Ez pedig, úgy éreztem, még jó sokáig nem fog kiderülni, már ha egyáltalán valaha is sikerül majd megtartanom egy párkapcsolatot elég ideig ahhoz, hogy szó eshessen a gyerekvállalásról. - Szerintem azt az egyet is megbánnád holnap, nem fogok hozzá asszisztálni. - A fiatal kollégák leitatását meghagytam azoknak, akik nem érezték kínosnak, ha idáig alacsonyodtak. Kifogásolható volt a stílusom az újoncokkal szemben, ez tény, de a megalázásuk soha nem szerepelt a céljaim között - vagy ha mégis, arra biztosan rászolgáltak. Kikérte magának, hogy hisztizne, pedig éppen azt csinálta, egyre erőteljesebben. Félreértette a szavaimat, nem a felhozott témákat ítéltem meg problémásnak - bár azt fenntartottam, hogy nem velem, egy jóformán idegennel kellett volna ezeket megbeszélnie -, hanem a stílust, amit megengedett magának és az erőszakosságát, hiába mondtam neki nemet elég határozottan. - Most is hisztizel. Ezen a ponton szerettem volna lezárni a beszélgetésnek ezt a részét, bíztam benne, hogy elfogadta az elutasítást és a cseppet sem burkolt célzást arra, hogy kezd sok lenni. De nem tette, persze nem is kelett volna meglepődnöm, az olyanok, mint ő, sosem értettek a szép szóból. Azt gondolták, nekik alanyi jogon jár minden, mert "tiszta a vérük". Ha képes lettem volna ezen nevetni, biztosan képen röhögöm, mikor először kiejtette ezt a száján, dühösen, felsőbbrendűen, ahogy az ő fajtája szokta. Mostanság ritkán dobálózott bárki is ezekkel a kifejezésekkel, tiszta vér és sárvérű... - Sárvérűek, mi? - Ha volt szó, amivel másodpercek alatt ki lehetett hozni a sodromból, az a sárvérű volt. Akárhányszor meghallottam, ott lebegett előttem az összes rohadék halálfalónak és fejvadásznak az arca, akikkel valaha is volt szerencsém találkozni, láttam magam előtt az összes alkalmat, mikor anyámat valaki "mocskos sárvérűnek" nevezte. Pontosan ilyen kölykök voltak, mint Castillo, akik röhögve jöttek oda a Roxfort folyosóján, hogy "hallottuk, mi történt azzal a sárvérű ringyó anyáddal". Pont ilyen volt az összes, csak ezt Cameron nem tudta, mert akkor még nem is élt, de ez nem mentette fel, az én szememben biztosan nem. - Nem keveredtek? Te hallod egyáltalán, hogy miket mondasz? Semmivel nem vagy különb egyetlen muglinál sem. És ha még egyszer ki mered mondani, hogy sárvérű, úgy foglak kihajíttatni az aurorképzőből, mint macskát szarni. - Abban a percben azt éreztem, hogy tényleg megtenném, bűntudat nélkül. Nem kellettek ilyen aurorok. - Biztos lehetsz benne, hogy soha nem fogsz bekerülni a csapatomba. Nem azért, mert "tiszta a véred", hanem azért, mert beteg az egész világképed és még csak nem is látod... Nem kell tőled semmilyen szívesség, és ha nem érzed, mennyire megalázó, amit felajánlottál, akkor ostobább vagy, mint gondoltam. Tessék, nincs új a nap alatt. Cameron Castillo pontosan ugyanolyan elkényeztetett aranyvérű kis pöcs volt, mint bármelyik másik. Kár volt kicsit is többet feltételeznem róla. - És most kotródj el innen, hülyegyerek, és ne is kerülj holnap a szemem elé!
Az a szomorú, hogy amikor az ember az alkohol hatása alá kerül, szüksége van némi időre, hogy valóban megérezze azt. Egy ideig csak kívánja az újabb és újabb köröket, majd hirtelen üt be a baj. De én még csak a kívánás résznél tartok, Holden mégse ad több sört, így ha tetszik, ha nem, el kell fogadnom, szóval picit duzzogok, de nem morgolódok tovább. A hisztizést viszont határozottan letagadom. A hangulat bár jól indult, egyre rosszabbá válik, az elutasítást pedig jelenleg nehezen viselem. Olyan dolgokat is kimondok, amiket nem kellene, főleg nem Holden Briggsnek személyesen. Józanul lenne ennyi eszem, de most nincs, valami elkattan bennem és nem fogom vissza magam. A visszakérdezésre se reagálok különösebben, csak tekintetem villan felé, hogy igen, jól hallotta. Arról mondjuk fogalmam sincs, hogy az aurorparancsnok sárvérű-e, de én félvérnek tippelem, aztán persze ki tudja. Egy biztos: nem tiszta vérű. - Nem vagyok különb? Már hogyne lennék különb? Csak ne hasonlítgasson egy muglihoz! - természetesen tisztában vagyok a szavaimmal, de befogom a számat, amikor elhangzik a fenyegetés, amit a kijelentés követ. Részéről eldőlt, én sohase fogok bekerülni a kommandóba, bármennyire próbálkozok, apám pedig tudom, hogy ezt baromira nem fogja elnézni nekem. Mi a francot tegyek? Mit műveltem? Kezd leesni a hibám, a világképem viszont a neveltetésemnek köszönhető, rövid pórázon vagyok tartva, mégha ez jelenleg nem is látszik. - Megalázó? Alkut ajánlottam, maga értette félre és forgatta ki a szavaimat! - de felesleges már erről tovább beszélnünk, én is jól tudom, így valóban az lesz a legjobb, ha még most lelépek. Leszarom, hogy miket vág még a fejemhez, hátat fordítok neki és itt hagyom. Csodálatosan végződött ez az este... Pedig az elején még örültem, hogy beszélgetni kezdtünk, erre tessék, minden a lehető legrosszabbul alakult.
Érdekes ez a csapatépítő. A feladatok gagyik, de azért segítenek, hogy jobban megismerjük egymást. Legalábbis vannak olyanok, amelyeket hasznosnak vélek, viszont az idősebb korosztály kétlem, hogy értékelné a dolgot, nem igazán titkolják nem tetszésüket, ellentétben velem. Ha már itt vagyok, megpróbálom kihozni a legjobban a dologból és bár a lerészegedést továbbra se díjazom, de a tegnapi estével ellentétben ma azért megittam pár sört a csapattal, de többen kidőltek, váltak fárasztó társasággá, így én a nyugodt, magányos séta mellett döntöttem egy üveg sör társaságában, amely jobb kezemben pihen. Néha meghúzom egy-egy kortyra, de még akad benne, a faházig biztosan kitart. 
