Reggel volt pár órám az Akadémián, de azóta itt vagyok a Minisztériumban. Az első évben nem éreztem nehéznek azt, hogy egyszerre két szakot vigyek, de mostanra már kezd időnként fárasztó lenni. De nem bántam meg a döntésemet és ki se mutatom az esetleges negatív érzéseimet, csak az zavar, hogy nemsokára haza kell mennem. Elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy Devonhoz hasonlóan esetleg én is béreljek egy lakát és költözzek oda, de megszoktam már a kúriát, mindazt, amit az otthonom biztosít, így furcsa lenne és nem túl kényelmes egy kis lakásban élnem, nos... önellátóan és abba se vagyok biztos, hogy apám hagyná. Jelenleg ilyen gondolatok körül jár az agyam, amikor elsétálok Briggs parancsnok irodája előtt, de néhány lépés után megtorpanok, visszapillantok, majd hátrálok pár lépést és benézek. Mi a... - Hát te meg ki vagy és mit keresel itt? - bukik ki belőlem a kérdés. Köszönés nem hangzik el, de kérdőre vonás annál inkább. Mosoly az én arcomon nem jelenik meg, helyette nekidőlök az ajtófélfának, kezeimet összefűzöm magam előtt és úgy nyugtatom a szőkeségen tekintetem. Az egyenruháját természetesen felismerem, a Roxfortba jár, méghozzá Hugrabugos... Csodálatos! Abban viszont biztos vagyok, hogy Holden Briggs nem örülne, ha látná, hogy kutakodnak a holmijai között, így végül úgy döntök, hogy magára hagyva az ajtót belépek. - Nem tartozik elszámolással nekem, így fogalmam sincs, de ha ezt mondták, akkor biztos így van. Viszont kétlem, hogy értékelné, hogy valami jöttment felforgatja az irodáját és kutakodik a cuccai között. Az irodája előtt kellett volna várnod. Mégis ki engedett be? - hogy volt egyáltalán mersze ilyet tenni? Némileg fölé magasodom, egyértelműen jelzem, hogy kifelé, de szóban még nem teszem hozzá. Hátha észreveszi magát és megpróbál eliszkolni, bár azt lesheti, hogy Holden erről nem szerez majd tudomást.
Illemórákat nem csak nekem kellene vennem, mint hallom, hanem a szőkeségnek is, kinek visszakérdezésére felszalad a szemöldököm, akár csak az övé. Egy külső szemlélő számára biztosan viccesen festhetünk, de úgy sejtem, hogy akár csak én, úgy a csaj se érzi annyira poénosnak a kialakult helyzetet. - Ha nem akarod, hogy azonnal kidobjalak a Minisztériumból, akkor válaszolsz. - mert megtehetem, egy pillanat lenne az egész. Mégis csak aurornak tanulok, Ő pedig a kommandó parancsnokának az irodájában lófrál és kutakodik, még szép, hogy nem hagyom ezt szó nélkül. És leszarom, hogy nem értékeli a kérdésemet, de lehetett volna legalább annyi esze, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Bár Hugrás... túl sokat gondoltam róla egy pillanatra. Arról viszont nincs tudomásom, hogy Holden merre járhat. Már miért lenne? De ha mások szerint dolga van, akkor nem ártana hinnie nekik, mert ha többen is azt mondták, hogy megbeszélésen van, akkor talán valóban úgy van. A megbeszélésekről pedig köztudott, hogy elhúzódhatnak, de ez senkit se jogosít fel a kutakodásra. Főleg nem Holden Briggsnél. - Szóval csak nála hagytál és úgy döntöttél, hogy bárhol is legyen az a valami, megkeresed. Te teljesen hülyének nézel engem, hogy ezt majd beveszem? - elég gáz a szövege. Nem Ő lenne az első, aki megpróbál kutakodni egy minisztériumi irodában, én viszont nem fogok szó nélkül elmenni a dolog mellett. - Elég nagy pofátlanság, hogy ki akarod szolgálni magad az engedélye nélkül. Ha találkozót beszéltetek meg, akkor illene megvárnod, méghozzá az irodáján kívül, nem csak úgy besétálnod ide, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga és körbenézni. Húzzál szépen kifelé! - állok némileg félre, fejemmel intve az ajtó irányába. De azért az érdekelne, hogy ki engedte be és miért... A kérdésére már nyílik a szám, de még előtte válaszol, így nem kell rákérdeznem a konkrétumokra. - Csak azért, mert nem zárja az ajtaját, még nincs jogod csak úgy besétálni hozzá. - Holden? Meglep, hogy a keresztnevén említi a férfit, egy picit elgondolkodtat, de remek stratégia is lehet ez a részéről. Nem hiszem, hogy ennyire jól ismerné vagy különösebben jóban lennének. - Ha kihallgatás lenne, akkor arra is rákérdeznék, hogy vajon mi az a fontos dolog, amit ennyire keresel, de inkább kidoblak innen. Na mozgás! - elkapom felkarját, majd lazán húzni kezdem kifelé, ha esetleg eddig nem jött volna. Ne akarja, hogy a pálcámat is elővegyem, mert még arra is sor kerülhet, ha nem fogad szót. Van nekem jobb dolgom is, mint kislányokat kidobálni a Minisztériumból... - Bár lehet, hogy jobb lenne, ha megvárnám veled Briggs parancsnokot és elmesélném neki, hogy mit műveltél. Biztosan értékelné... - tekintek rá és őszintén szólva eljátszom a gondolattal. Megnézném a képét, hogy miként fogadja, hogy egy Roxfortból ide kerülő lány lazán körbenéz az irodájában. Legalább látná, hogy "figyelek a holmijaira".
- Jól hallottad! - legalábbis bízom abban, hogy nincs gond a kislány hallásával. Na de további megjegyzésére most már el kell mosolyodnom. Sokat képzel magáról a kicsike, csak tudnám mire fel. - Valóban? Azt megnézném! - biztos lehet benne, hogy fogalmam sincs arról, hogy ki lehet Ő, mert nem mentek el ennyire otthonról, hogy így viselkedjek a Mágiaügyi Miniszter vagy akár Holden Briggs rokonával. De ezt a csajt még soha se láttam, így amikor kijelenti, hogy Briggs parancsnok a nagybátya, eszem ágában sincs rögtön hinni neki. - Holden Briggsnek egy unokaöccse van, aki Hollóhátas. - tehát más ház, más nem, ne akarja már azt mondani nekem, hogy Ő az. A további magyarázata pedig már le is pereg rólam, mégis elültette a bogarat a fülemben, hogy mi van akkor, ha mégis igazat beszél? Az elég kellemetlen lenne, mi több, nem csak kellemetlen! De nem... csak nem. - Ha valóban a nagybátyád, akkor bizonyítsd be! - mutasson valami iratot vagy bármi mást, ami megfelelő bizonyítékul szolgál, mert ha igazat mond, nos... akkor talán még elnézést is kérek tőle. De amíg ezt nem teszi meg, addig ne reménykedjen jobb bánásmódban. - Fogalmam sincs, mint mondtam, hogy mit keresel, de egy ártatlan pofival az ember sok mindenre képes lehet. - sokan elsiklanak felette, nem gondolnak bele abba, hogy mire lehet képes. A részletek fontosak, én legalábbis így látom, de egyébként komolyan nem gondolom, hogy annyira fontos iratokat keresett volna, de akkor se volt joga ahhoz, amit tett, hogy csak úgy bement kutakodni a kommandó parancsnokának az irodájába. Ezt kellene felfognia. Na de most már tényleg ideje távoznia, persze csak akkor, ha nem bizonyította megfelelő módon, hogy Ő az, akinek mondja magát. - Ne rinyálj, ahhoz több kell, hogy nyoma maradjon. Hidd el, tudom! - villan rá tekintetem. Fenyegetően hangozhat, de valójában nem annak szántam. Nem szorítom tehát erősen, de nem ellenáll? Erre már csak szemet forgatva sóhajtok, de komoly kárt tényleg nem óhajtok tenni benne, mert még megüthetem a bokámat, arra pedig nem vágyom. Így is túl sokat hibáztam az elmúlt időszakban és rezeg a léc... - Rendben van, akkor megvárjuk! - eresztem el végül, tekintetemben pedig láthatja a kihívást, hogy nem fogok megijedni ettől a hirtelen támadt magabiztosságtól. Bízom benne, hogy hamarosan Holden tényleg megkerül, ahogy abban is, hogy a csaj tényleg nem az, akinek mondja magát. De ha tényleg türelmesen várakozik itt, akkor még gond lehet. Mindenesetre nem inzultálom a továbbiakban, összefűzöm magam előtt a kezemet és csak várok. Lehet ezt így is.
Nagy a szája a kicsikének és ez a túlzott magabiztosság elgondolkodtat. De nem hiszem, hogy tévednék, jogos az, amit teszek, hiszen mégis csak kutakodott az aurorparancsnok irodájában, ehhez pedig véleményem szerint még egy rokonnak sincs joga. Én se tehetném meg apám irodájában, mert amit kapnék azt nem tenném zsebre. De tény, Holden más, mint az apám, mégis a saját életemből látott példát képviselem. - Milyen kedves, hogy aggódsz értem. - döntöm finoman oldalra a fejem, állva tekintetét, viszonozva mosolyát közben, majd térek ki arra a bizonyos rokonra, akiről tudomásom van. Briggs parancsnok már szóba hozta az unokaöccsét, de lányról sohase tett említést. Persze attól még lehet neki, de... nem, nem hagyom, hogy elbizonytalanítson, bár talán már megtette. - Ha igaz is, amit mondasz és jóval több rokona van, akkor is tiszteletben kell tartani az ember magánszféráját és ez a Mágiaügyi Minisztérium, Holden Briggs pedig a kommandó parancsnoka. Egy rokonnak sincs joga csak úgy besétálni mindenféle engedély nélkül a szobájába és kutakodni. Ezt te is tudhatnád! - ehhez igenis tartom magam. De akkor legyen, bizonyítsa be, hogy Ő az, akinek vallja magát, hátha valóban én tévedtem, de abban akkor se, hogy jogtalanul cselekszik. Hinni akarok a saját igazamban. - De én most kérem és akárhogy nézem, egyedül vagy itt. Nem várhatod el, hogy higgyek neked, csak azért, mert te azt állítod, hogy Holden Briggs rokona vagy. - ne nézzen már ennyire naívnak. Követem a szöszi tekintetét, egyenesen az aurorparancsnok asztaláig, de a kép láttán csak felvonom némileg a szemöldököm. - Nem, ez valóban nem győzött meg. - pillantok vissza rá, arra pedig már csak jót mosolygok, hogy paranoiásnak tart és pszichológust ajánl. A csúnya igazság az, hogy valahol igaza van, tényleg rám férne, mégse ismerném ezt be soha se magamnak. - Én csak szeretek biztosra menni. - ennyivel letudom részemről a dolgot, nem magyarázom el újra és újra azt, amit már korábban megtettem, amit a kis szőke fejecskéje úgy tűnik, hogy képtelen felfogni. Elkapom felkarját, hogy kihúzzam az irodából és végre továbbálljak, de makacsul ragaszkodik a maradáshoz, én pedig kárt nem akarok tenni benne, bár megfordul a fejemben, hogy varázslattal hajítom ki egészen a Mágiaügyi Minisztérium elé. Ezt a lépést mégse teszem meg, mert benne van a pakliban, hogy talán... talán igazat mond. A fájdalomküszöbe viszont valóban igen alacsony, ha már ennyi is fájdalmat okozott a számára, így csak halkan sóhajtok, eleresztem, ne ijedezzen itt ennyire. - Attól még ennyitől nem kellene így betojnod. - de akkor várjuk meg Holdent. Egyébként tartom továbbra is azt, hogy nem rángattam meg, pusztán megfogtam és húztam rajta egy kicsit, de valaki nagyon nebáncsvirág... - Ülj le inkább a seggedre és várj türelemmel. - tehát nem, nem engedem meg, hogy kutakodjon. Kihúzok egy széket az asztalnál, hogy üljön csak le oda, én pedig nekidőlök az aurorparancsnok asztalának és onnan figyelem a szöszkét, majd időnként az ajtót és várok. Hamarosan mindenre fény derül, bár kezd zavarni, hogy a csaj ennyire nyugodt. Hibáztam volna? Most már mindegy...
- ...Úgyhogy most szállítják ide kihallgatásra. Valószínűleg késő estig eltart, szóval ezt most passzolom, Russ, ne haragudj - magyaráztam a bátyámnak, hogy miért nem tudok náluk vacsorázni aznap, miközben együtt szálltunk ki a minisztériumi liftből a második emeleten. - Amúgy itt van Harper. Nekem nincs időm hazadobni, még jó is, hogy összefutottunk. Mikor előző nap visszaírtam Harpernek, hogy természetesen a King's Crossról nyugodtan nézzen csak be az irodába a blokkért, ami legutóbb nálam maradt, még nem gondoltam, mennyire keresztbe húzza majd Potter parancsnok a számításaimat. Mindössze öt percet vett volna el mindkettőnk életéből terveim szerint a művelet, csak odaadtam volna neki a papírfecnit, megkérdeztem volna, milyen volt a hazaútja és már mehetett is volna visszaváltani a ruhát, amiből rossz méretet akasztott le a boltban - ugyanis akármilyen hihetetlen, tényleg én kísértem el legutóbb az unokahúgomat vásárolni, aki egyedül még sehova sem hoppanálhatott és az ő egészségi állapotával talán jobb is volt, ha nem próbálkozott vele. Csakhogy ez a terv meghiúsult abban a percben, mikor mindössze másfél órával Harper előre megbeszélt érkezése előtt Potter behívatott magához és közölte: sürgősen szükség volt a kommandóra egy túszejtéses ügyben Wales-ben, a Nimbus egyik üzemében, ahol egy csoportnyi varázsló átvette az irányítást és pénzt követeltek a cég tulajdonosától a munkások elengedéséért cserébe. Nyilván nem tűrt halasztást, és amíg összeszedtem az embereimet - illetve a gondolataimat -, pont nem azon járt az eszem, hogy esetleg ott is hagyhatnám Harpernek az asztalomon azt a nyomorult blokkot. A bevetést extrém gyorsasággal lezártuk, túsztárgyalásra nem is került sor, ugyanis az a maroknyi nyomorult azonnal támadást indított ellenünk. Kettő meghalt közülük, hármat azonnal a Mungóba kellett szállítani, a maradék négyet pedig behozattam kivallatni, ők megúszták enyhébb sérülésekkel, volt annyi eszük, hogy még időben megadták magukat. A csapatommal átvészeltük néhány karcolással, mindössze egy kisebb, vérző vágást szereztem a homlokomra egy szilánkosra robbanó seprűgyártásra használt falemeztől, de őszintén, ez tényleg semmiség volt. Habár Russel megjegyezte, hogy igazán bemehetnék a Szent Mungóba, de a bátyám komfortzónája és elképzelése a komoly károkról valahol nagyon messze helyezkedett el az enyémtől minden értelemben. Együtt értünk be Russellel a második emeleti aurorparancsnokságra, ahol azonnal az irodám felé vettük az irányt. Nem tulajdonítottam semmi jelentőséget a nyitott ajtónak, tudtam, hogy csak Harper engedte be magát, és mi sem volt ennél természetesebb. - Szia, ne haragudj, hogy így megvárattalak, Potter kivezényelt minket terepre, most értem vissza. Mindjárt adom is a blokkot, aztán Russ hazavisz, ő már végzett - pakoltam ki az egyenruhám zsebéből egy varázspálcát, egy doboz cigarettát, a jelvényemet, majd végül a blokkot is. És ekkor vettem észre, hogy nem csak Harper várt rám. - Te meg mi a szart keresel az irodámban és ki engedett be ide? - fordultam Cameron Castillóhoz leplezetlen értetlenséggel és felháborodással.
Harper Briggs and Cameron Castillo varázslatosnak találta
Úgy érzem, hogy jó okom van minden tettemnek, még akkor is, hogyha ez a csaj annyira biztosan állítja, hogy nincs igazam. A szavai és arcmimikája nem hat meg, bár azt magam is jól tudom, hogy mennyire különbözőek tudnak lenni bizonyos családok, de igazat mégse fogok adni neki, mert nos... önérzet is van ám a világon. Tehát magyarázkodhat nyugodtan... - De Briggs parancsnok jelenleg nincs itt és ahogy már elmondtam korábban is, nem ismerlek, nincs okom hinni neked. Te is megérthetnéd az én nézőpontomat... - ha már Ő azt akarja annyira, hogy én pedig megértsem az övét. Védem ezt az irodát, mert fontos iratok lehetnek benne és eszem ágában sincs elmenni szó nélkül egy ilyen eset mellett. Tényleg lehetne bárki más ez a személy és a százfűlé főzetet se vetem el. De abban kimondatlanul is egyetértünk, hogy ugyanazokat a köröket futjuk, így én se óhajtom tovább ragozni szavaimat, de igazolni aligha tudja magát, amire már csak sóhajtok. Ez elég nagy hátrány a társadalmunkban, nem is értem, hogy miért nem vezetik be. - Még a nevedet se tudom például... - tehát elkezdheti mondjuk ezzel, mert a kisbabás kép amit kiszúr az asztalon kevés lesz. Ezt Ő is tudja, örülök, hogy realizálja és nem próbálja bemagyarázni, hogy nézzem meg mondjuk a szemét, hogy mennyire egyformák, mert Ő az! - Biztos úgy van. - hagytam rá. Ha azt akarja hinni, hogy üldözési mániám van, csak tessék. Ez csak egy kislány, pont leszarom, hogy mit gondol rólam. De akkor várjuk meg Holden Briggset! - Nem voltam durva... - csóválom meg a fejem a hisztit hallva, majd sóhajtok egy aprót, kezdem unni ezt az egészet. Inkább üljön végre le és maradjon csendben, az lesz mindkettőnk számára a legjobb. De ekkor hallom meg a közeledő lépteket, így kék íriszeim arrafelé vetülnek, majd kissé lesokkol, hogy Russel Briggset is látom. Holden és apa? Bassza meg! Oké, már érzem a vesztem, főleg amikor az aurorparancsnok beszélni kezd, én pedig próbálok nem a homlokán lévő sebre fókuszálni és arra gondolni, hogy mi a francért nem hagytam ezt az egészet a fenébe. Túlbuzgóság... tényleg le kellene adnom ebből. A blokk is előkerül, majd engem is kiszúr, mire már nyitnám a számat, de a csaj megelőz és... talán hagyhatnám most, hogy végigmondja, amit akar. - Látom nagyon szeretsz panaszkodni. - állapítom meg, miközben egy lesújtó pillantást vetek a lányra, de időközben már felegyenesedem és nem támasztom az asztalt. - Megláttam, hogy az irodájában turkált és... nem tudtam, hogy a rokona. Bárki lehetett volna, én csak biztosra akartam menni. Mégse hihetek bárkinek, aki azt állítja, hogy Holden Briggs unokahúga, de ez esetben sajnálom a... kellemetlenséget! - pillantok itt végül a lányra. Tessék, fogja fel ezt amolyan bocsánatkérésnek, mert többet nem kap... remélem. A további szavakra akaratlanul is a kép felé tekintek, majd úgy döntök, hogy a legjobb lesz, ha én most szépen eltűnök, mintha itt se lettem volna. - De ez esetben már nem is zavarok. - nem fogom összehúzni magam, csak... hát tervezek kisétálni a két ajtóban ácsorgó férfi mellett. Remélem kiengednek gond nélkül, mert ha nem nos... na jó, ez az egész piszkosul kellemetlen.
Harper Briggs and Holden Briggs varázslatosnak találta
Mielőtt betettem a lábam az irodámba, legvadabb álmomban sem fogadott volna ez a jelenet, ami a valóságban tárult elém. Cameron Castillo egy buzgómócsing volt - ahogyan ezt minden adandó alkalommal, jóindulattól fűtve meg is jegyeztem neki -, így azon meg sem kellett volna lepődnöm, hogy aurortanonci kötelességének érezte az irodám védelmét. Bár ahogy Harper is mondta, felfoghatatlan volt, miért gondolta azt, hogy egy aurorokkal teli minisztériumi főosztályon csakis ő vette észre az aljas betolakodót, aki minimum államtitkokat akart kilopni az íróasztalom fiókjából. Mintha a titkosított iratokat itt tároltam volna... De az még a kölyöktől is meredek volt, hogy megpróbálta kiküldeni, nem is, egyenesen kirángatni innen az unokahúgomat. Harpert, akiről szinte mindenki tudta ezen a kibaszott emeleten, hogy a rokonom volt és gyufásdobozban kellett volna eltemetni azt az ostoba embert, aki kezet emel rá. Harper története egy kurva nagy katyvasz volt, aminek a megértését nem könnyítette meg, hogy Russel a hátam mögött, cseppet sem visszafogott hangerővel kezdett el jó szokásához híven sipákolni. Ügyvédért és még inkább Maurice bátyánkért, aki a mágiaügyi miniszteri irodájában robotolva nyilván arra vágyott a legkevésbé, hogy ezzel a piti üggyel foglalkozzon. Russel viselkedése persze nem volt meglepő, a legkisebb atrocitásra is így reagált. A lényeg a bátyám diszkrét fenyegetőzése ellenére is egyértelműen átjött: Castillo megrángatta Harpert. Egy gyors pillantást elég volt az unokahúgomra, hogy lássam, nem esett komoly baja, egyben volt, talán még a ruhája sem gyűrődött össze. Túl nagy kárt nem tett benne az az idióta kölyök, de nyilván ezt sem hagyhattam szó nélkül. - Édes Merlinem, Russ, fogd már be - szakítottam félbe a bátyámat, nyilván sikertelenül. - Te pedig, hülyegyerek, sajnálhatod is a kellemetlenséget. Mégis mennyi esélyt látsz rá, hogy ebben a kibaszott épületben te voltál egyedül annyira zseniális, hogy kiszúrtad ezt a veszedelmes kislányt, aki a Minisztérium legféltettebb titkait akarta kicsempészni innen? És engem mégis mennyire nézel ostobának? Szerinted nyitva hagynám az irodámat, ha lenne itt bármi, amit féltenem kéne? Idegesen letöröltem egy kevés friss vért a homlokomról, bár a helyzet - és Russel kitartó dohogása - több fejfájást okozott a sérülésnél. - De ha már ekkora buzgómócsing vagy, akkor találunk alkalmat a felesleges energiáid levezetésére. Remélem, nincs a mai napra programod, mert én találtam neked. Most megyek kihallgatni az új gyanúsítottjainkat. Ha végeztem velük, te fogod kitakarítani a kihallgatószobát. Én a helyedben addig kerítenék egy kesztyűt, általában hányni szoktak a végére. - Még csak nem is állítottam valótlant. - És Castillo... Ha még egyszer hozzáérsz az unokahúgomhoz, eltöröm a karodat. Világos voltam? Ahogy Harperhez fordultam, eltűnt az arcomról minden szigorúság. - Szeretem azt a fotót - vontam meg a vállam egy halvány mosollyal. - De majd csinálunk egy tizenhét évvel későbbi változatot is, ha ennyire szeretnéd. Pontosan ilyet, Mason rajongani fog az ötletért. El tudtam képzelni, hogy a hisztis kamasz unokaöcsém mennyire fogja értékelni azt a remek ötletet, hogy a nagybátyja felemelje, mint egy kisbabát...
Harper Briggs and Cameron Castillo varázslatosnak találta
Igazság szerint megfordult a fejemben, hogy talán igazat mond a csaj, mégse éreztem úgy, hogy hihetnék neki. Mert mi van akkor, ha tényleg csak belógott ide? Volt már ilyesmire példa, mint tudjuk... - Harper... értem. - biccentek aprót, de egy kicsit mintha láthatóvá válna arcomon, hogy meglehet tényleg Ő is egy Briggs. De nem engedhetem meg neki, hogy kizökkentsen, most már nem. - Cameron vagyok, Cameron Castillo. Mondanám, hogy örvendek, de mindketten tudjuk, hogy ez nincs így. - a vezetéknevem ismerősen csenghet a számára, hogyha tisztában van a híresebb aranyvérű családok neveivel. Ha nincs, akkor csak egy ismeretlen nevet hallhat, amit ki tudja, hogy megjegyez-e. Viszont azt tartom, hogy nem voltam vele durva. Ha durva lettem volna, azt komolyabban megérzi, de csak szemet forgatok, hogy számára ennyi is elég volt ahhoz, hogy "fájdalmat okozzak". Kis nebáncsvirág, bizonyára el lett kényeztetve és mindig vigyáztak rá, mint egy hímes tojásra. A következő jelenet viszont egyáltalán nem úgy alakul, ahogy azt elképzeltem. Nem csak Holden Briggs érkezik meg, hanem a csaj apja is, így egy pillanat alatt világossá válik a számomra, hogy mekkorát hibáztam. Hallom a sipítozást az apjától, így testem megdermed, de moderálom magam, nem húzom el a számat, inkább a lány történetét hallva pillantok rá némileg lesúlytóan. - Továbbra is tartom, hogy nem voltam durva veled és okom volt arra, amit tettem. - és itt visszapillantok az aurorparancsnokra. Ha elhiszi, ha nem, akkor is vigyázni akartam az irodájára, mert egy százfűlé-főzeten nem tudtak volna átlátni. De ezt el is magyarázom, bár sejtem, hogy hiába. Jobb lenne inkább csak távozni és itt hagyni Őket a fenébe, bár kérdés, hogy ezt mennyire tehetem meg. Ha ügyvédekkel jönnének, én is tudom, hogy hiába gazdag a családom, a Mágaiügyi Miniszter rokonával szemben aligha nyerhetnénk, és minden veszne, amit eddig sikerült elérnem. A francba! Máskor inkább csak elsétálok, mintha semmit se láttam volna - legalábbis megpróbálok. - Ön is tudja, hogy pontosan ilyen álcával tudnának a legkönnyebben bejutni Önhöz és nem nézem ostobának! - jobb, ha többet nem mondok, mert akármit teszek, Harper miatt már nem jöhetek ki jól a dologból. De a "büntetés" hallatán elhúzom a számat, Harper megjegyzését pedig próbálom ignorálni, bármilyen nehéz is. Kesztyűt? Ugyan minek, ha van pálcám? A gyomrom nem fog liftezni a hányástól, de nem hozom szóba azt, hogy nem puszta kézzel állnék neki takarítani, nem fogok magam ellen tenni és felhívni erre a parancsnok figyelmét. - Rendben van, uram... - felelek csak ennyit, röviden, tömören, nem nézve most másra, csakis Holdenre, de a következő megjegyzésre biccentek. - Igen, megértettem! - félelmet nem érzek, nem fogok okot adni rá, hogy be kelljen tartania szavait. A további beszélgetésnél viszont csak feszülten állok, de a lány felém intézett kérdésére képtelen vagyok mosolyogva felelni, így nagy nehezen egy biccentést sikerül kipréselnem magamból. - Akkor, ha nem bánják, én távozom. A kihallgatószobánál leszek, Briggs parancsnok! Viszlát! - pillantok Harper, majd az apja felé és megpróbálok ismét lelépni. Az lesz a legjobb, mert félő, hogy ismét olyasmit mondok idővel, amit nem kellene. Kesztyűt viszont szerzek, biztos, ami biztos alapon és valóban a kihallgatószobánál fogok várakozni, ahogy kérte. Nem teszek több lapáttal erre az egészre.
//Köszönöm a játékot, én nagyon élveztem! Ha nem tartjátok tovább itt, akkor lelép a fiúcska, de ha igen, akkor természetesen marad még szenvedni. //
Reggel volt pár órám az Akadémián, de azóta itt vagyok a Minisztériumban. Az első évben nem éreztem nehéznek azt, hogy egyszerre két szakot vigyek, de mostanra már kezd időnként fárasztó lenni. De nem bántam meg a döntésemet és ki se mutatom az esetleges negatív érzéseimet, csak az zavar, hogy nemsokára haza kell mennem. Elkezdtem barátkozni a gondolattal, hogy Devonhoz hasonlóan esetleg én is béreljek egy lakát és költözzek oda, de megszoktam már a kúriát, mindazt, amit az otthonom biztosít, így furcsa lenne és nem túl kényelmes egy kis lakásban élnem, nos... önellátóan és abba se vagyok biztos, hogy apám hagyná. Jelenleg ilyen gondolatok körül jár az agyam, amikor elsétálok Briggs parancsnok irodája előtt, de néhány lépés után megtorpanok, visszapillantok, majd hátrálok pár lépést és benézek. Mi a... 
Ha nem tartjátok tovább itt, akkor lelép a fiúcska, de ha igen, akkor természetesen marad még szenvedni. 
