Olyan szépen indult ez a nap! De komolyan! Semmilyen balesetet nem okoztam, nem öntöttem rá senkire semmit, nem taroltam le senkit, még csak nem is ejtettem ki semmit a kezemből! Már kezdtem volna azt hinni, hogy a mai nap lesz a szerencsenapom, de azt soha nem gondoltam volna, hogy ez az egész “szerencse” csak arra volt jó, hogy felkészítsen egy sokkal nagyobb balesetre. Mert nem is én lennék, ha nem velem történne valami ilyesmi. Teljes nyugalomban sétáltam az udvaron, amikor az egész történt. Egyik pillanatban még örömmel gyönyörködtem az időben, vidáman, mert végre beköszöntött az igazán szép idő, amikor sikeresen belegyalogoltam egy verekedésbe. Igen… mert annyira azzal voltam elfoglalva, hogy milyen szép az idő, megint nem néztem a lábam elé. Csak ezért lehettem olyan szerencsés, hogy mivel konkrétan a verekedők közé sétáltam, a legközelebbi ütést egyenesen én kaptam. Annyira váratlanul ért, hogy egyből a földön kötöttem ki, és természetesen csillagokat láttam, de nem ez volt a legrosszabb az egészben, hanem az, hogy… vérezni kezdett az orrom. Nem is kicsit. Ömleni kezdett belőle a vér, és mint az ismeretes, én nagyon nem bírom a vért. - Ó... - Csak ennyit tudtam mondani, mielőtt annak rendje és módja szerint el nem ájultam.
Amikor magamhoz térek, látom, hogy a gyengélkedőn vagyok, ami egyenesen remek. Az a tény, pedig még inkább dob a hangulatomon, hogy úgy látszik nem egyedül élvezem a helyiség nyugalmát, hanem egy vörös hajú lány is, aki majdnem olyan sápadtnak néz ki, mint amilyen én lehetek. - Öhm… szia. - Üdvözlöm egy nagyon kis mosollyal, mert tökéletes tisztában vagyok, hogy mennyire gáz lehetett, amit nem sokkal ezelőtt láthatott. Nem elég, hogy totál véletlenül sétáltam be abba a verekedésbe, még egy aprócska ütéstől is teljesen kiterültem, arról nem is beszélve, hogy amint megláttam a saját véremet, el is ájultam. Remek, Zac, megint nagyon jól bemutatkoztál. Gratulálok. - Remélem neked nem esett bajod. - Próbálok valamiféle beszélgetést kezdeményezni, főleg azért, mert sokkal jobban járok ezzel, mintha csak kínos csöndben ücsörögnénk itt. Óvatosan megtapogatom az orromat, de úgy tűnik, amíg nem voltam magamnál, rendbehozták, és habár még mindig érzem azt a fránya vér szagot, a gyógyító gondoskodott arról is, hogy a véres ruháimat megtisztítsa egy bűbájjal. De még így is háborog a gyomrom az egésztől. - Ughh, de nem bírom a vért. - Fakadok ki, inkább csak magamnak. Vajon eddig még miért nem nyílt meg alattam a föld, hogy elnyeljen? Akkor legalább nem kellene folyamatosan kínos helyzetekbe kerülnöm…
Vendég
Hétf. Május 24, 2021 6:56 pm
Balzac & Duana
Blood is the rose of mysterious union.
Amikor elvégeztem a Roxfortot, úgy hittem, az embereknek, főleg a srácoknak, végtére is benő a fejük lágya és végre hátra hagyják mindazt, ami a gyerekeskedés és az éretlenség fogalmát kimeríti. Ilyen reményekkel jöttem az akadémiára, és ezek a remények ugyanilyen gyorsasággal pukkadtak ki, ahogy tanújává váltam egy verekedésnek az udvaron. Sose voltam oda az ilyen ökölharcokért, de a két fiú olyan feltűnően szitkozódott, valószínűleg egy lány miatt, hogy nem tudtam nem őket bambulni. Egy kisebb tömeg gyűlt össze a verekedők egyik oldalára, és bár lelkiismeretfurdalással, de közéjük álltam én is, és összefonott karokkal figyeltem, ahogy egymást püfölik. Legalábbis csak egy ideig püfölték egymást, mert váratlanul feltűnt egy bambuló srác és egyenest tartott a két ütlegelő ember közé. Mi a jó fenét csinál ez?! Döbbenten követtem végig a tekintetemmel a fiút, aki egy egyszerű lendülettel besétált közéjük, és olyan villámgyorsan kapta be az egyik srác jobbhorogját, hogy csoda, hogy életben maradt. Aztán megláttam a vért. Ha hánytatni kell valakit, vagy a takarmányállatok alól kiszedni az ürüléket, érdekes módon semmi bajom nincs. De a vér látványa valahogy mégis kiüti nálam a biztosítékot. És itt most nagyon, de nagyon sok vér kezdett folyni, és mind az ütést benyelő srác orrából jött. A két verekedő fiú szétrebbent, és ijedtükben eliszkoltak. Gratulálok, emberek. Éreztem, ahogy elsápadok, de muszáj volt a lélekjelenlétemet megtartani, mert a fiú egyszer csak összeesett, és úgy tűnt a kinevetésén kívül senki nem volt hajlandó rajta segíteni. Leküzdöttem a feltörő hányingeremet, és odasiettem az eszméletét vesztett fiúhoz. Pofozgattam, ráztam, de semmi reakció nem jött felőle, így segítségért kiáltottam. Szerencsémre egy lány nem sokkal később feltűnt egy nővérkével, és hárman cipelni kezdtük a gyengélkedő felé.
-
Amint sikerült ráfektetni őt az egyik betegágyra, megköszöntem a lánynak a segítséget. Szívesen maradt volna velem, de elkezdődött a következő órája, így el kellett sietnie. Nekem pont lyukas órám volt, így bőven ráértem mellette üldögélni a széken. Jobb dolgom úgysem lett volna. A vérszag még mindig belengte a termet, hiába hogy a nővér, ahogy letettük az ágyra az ájultat, ellátta, és minden ruhadarabjáról eltüntette a vért. A terjengő szagtól újra éreztem, ahogy feltör bennem a hányinger, úgyhogy felkaptam az ágy melletti kisszemetest, és míg azt az egyik karommal erősen magamhoz öleltem, a másikkal ökölbe szorított kézzel próbáltam lenyomni az öklendezést. A helyzetből a srác váratlan megszólalása zökkentett ki. - Szia! – köszöntem neki vissza egy fél mosoly keretében, miközben mini Duana az utolsó öklendezéshullámját nyelte vissza. Láttam rajta, ahogy szégyenkezik, és egy ideig nem is beszélt hozzám. Csóri srác, gondoltam. Mekkora égés lehetett ez neki. - Elég távol álltam az egésztől, de te gyönyörűen belesétáltál a fiúk közé. Nem is értem mit képzeltél, mi fog történni – dorgáltam meg és letettem a kukát vissza a helyére. – Örülj neki, hogy ott voltam, mert rajtam kívül senki nem ment oda hozzád. Közelebb húztam a széket az ágy széléhez, levettem a cipőmet és felpolcoltam a lábamat keresztbe téve az ágyra. Próbáltam kényelembe helyezkedni úgy, hogy még véletlenül se érjek a sráchoz. - Igen, azt veszem észre – nevettem fel keserédesen. – Ne aggódj, szerinted én miért nézek így ki most, ahogy. Én se bírom. Nagyon nem – rámutattam a valószínűleg falfehér arcomra. Éreztem, hogy kifutott belőle a vér már az első alkalommal is. - A nővér amúgy seperc alatt összerakott téged. Jól érzed magad most már? – kérdeztem őszinte aggódással. Ha velem történt volna ez, nekem is nagyon jól esett volna, ha valaki mellettem van, legalább addig, míg össze nem szedem magam. Érdeklődően fürkésztem az arcát. Látszódott rajta, hogy olyan kis szerencsétlen az egész srác, úgy hogy gondoltam, felajánlom a társaságomat neki, hátha elfogadja. – Még van egy kis időm az órám indulásáig, ha gondolod, maradhatok beszélgetőtársnak – mosolyogtam.
Sóhajtok, kicsit megkönnyebbülten, hogy legalább neki nem esett baja, de akkor úgy látszik, hogy elég nagy köszönettel tartozom neki, ha ő volt az, aki vette a fáradtságot és segített nekem. - Hát… nem így terveztem. Mármint, hogy belesétálok egy verekedés közepébe. - Vallom be zavartan a takarót piszkálgatva. - Kicsit elbambultam, azt hiszem… - Nevetek, mert kínomban inkább nevetek. Mire jó az önirónia, nem igaz? - Köszönöm, hogy segítettél, ez igazán kedves tőled. - Mosolygok rá hálásan. - Bár abban biztos vagyok, hogy előbb-utóbb úgyis elvitt volna valaki a gyengélkedőre. Az út közepén kerülgetni valakit, aki még vérzik is, nem feltétlenül szerencsés. Bár ki tudja, vannak nagyon fura emberek. Ilyen vagyok én is, ki az a hülye, aki annyira elbambul, hogy belesétál egy verekedésbe? Természetesen én. Nem is én lennék. -Csóválom meg a fejem kicsit szemforgatva.
- Ha te sem bírod, akkor még nagyobb hálával tartozom. A minimum az, hogy meghívlak egy kávéra, vagy ilyesmi. Vagy, ha nem is kávéra, egy teára, vagy amit szeretsz. - Ajánlom fel egyből, mert pontosan tudom, milyen ha nem bírja valaki a vért. Még akkor is simán elájultam volna, ha csak az ujjamat vágom meg: ennyire nem bírom a vért. Ez a lány egy igazi hős. - Igen, igen jól vagyok. Csak ez a vérszag készít ki. - Vallom be. - Tényleg megtennéd? Az jó lenne, köszönöm. - Mosolygok rá szélesen, és egyben hálásan. - Egyébként Balzac vagyok, de szólíts csak Zacnek. - Mutatkozom be. - És ha nem bánod, húzzunk el innen. Ki nem állhatom a gyengélkedőket. - Gyorsan körülnézek és hamar észreveszem a hátizsákomat, az ágy mellett, amiben gyorsan el is kezdek turkálni, hogy elő vegyek egy új felsőt. - Nem zavar, ha ezt átveszem? - Bökök a felsőmre. - Hátha úgy már nem lesz vér szagom. Utána pedig akár szavamon is foghatsz, és elmehetnénk egy kávézóba, talán az még belefér az idődbe. - Még jó, hogy általában mindig tartok magamnál egy váltás ruhát, hála annak, hogy általában örökké festékes leszek, vagy elszakítok valamit, vagy bajba keveredek: soha sem tudhatja az ember, hogy mikor lesz szüksége rá.
Vendég
Szomb. Május 29, 2021 9:59 pm
Balzac & Duana
Blood is the rose of a mysterious union.
Sosem álltam oldalakra az életemben. Nekem teljesen mindegy volt mit hoz a sors, annak megfelelően választottam mindig, hogy az adott helyzetben melyiket kívántam a legjobban. Persze, most éppen ezt a gondolatmenetet az az egyszerű indok hozta fel, hogy a srác felajánlott nekem egy hálameghívást. Rögtön rávágtam volna, hogy igen, légyszíves ez így jöhet ebben a sorrendben, de a telhetetlenség, mint tudjuk, egy alattomos dolog. Úgyhogy válasz helyett csak egy kedves mosolyt eresztettem felé, gondoltam, ha nem most, de később biztos, hogy behajtom rajta. Ahogy a mondás tartja, ingyen kávénak vagy teának nem nézzük a fogát. - Örvendek Zac, én Duana vagyok – mutatkoztam be én is. – Te pedig szólíthatsz nyugodtan… Duanának – vigyorodtam el. – Nekem nincs becenevem, legalábbis eddig soha senki nem adott. Ahogy nekiállt szedelőzködni az ágyon, éreztem, lassan útban leszek, így gyorsan visszahúztam az azóta is kinyújtott lábaimat, hogy kényelmesebben elférjen. - Dehogy is – válaszoltam egy hirtelen vállrándítással. – De, hogy téged ne hozzalak kellemetlen helyzetbe, és nekem még itt zavarba jössz, én elfordulok, hogy rendesen át tudj öltözni. Felugrottam a székből és háttal neki elkezdtem nézelődni a szobában. Nagyon régi festmények csüngtek a falakról, volt amelyik valószínűleg több száz évet is megélt már, de hála a varázsvilágnak, gyönyörű állapotban maradt fenn. Gondoltam, az ilyenekre odafigyelnek, főleg azokra, amelyeket meghintett a mágia és nem csak kétdimenziós látképet mutatott, hanem mozgolódó embereket, és oly tájakat, amiken megelevenedett a pillanat. Még nem sikerült minden képet felfedeznem az akadémián, holott megígértem magamnak, ha az időm engedni, a tanulmányaim végére már remélhetőleg az összeset fogom ismerni. Viszont jelenleg nagyon sok a tanulnivaló, elvégre a szemeszter közepén járunk. Tudtam, hogy még csak most jön a java, azonban úgy véltem, egy esetleges kávézásra, teázásra mindig van időm, főleg, ha az kapható mentás változatban. - Amúgy szerintem a ruhádon nem érződik már – szóltam hátra, de a tekintetem egy helyes kis festményen ült a szoba szemközti falán. Egy búzamezőt mutatott, aminek tetejét lágyan ringatta a gyenge őszi szellő. – Maga a szoba levegője az, ami beszívta a vérszagot. Csak azért mondom, mert itt is érzem még. Vártam még egy pár másodpercet, hogy rendesen eltudjon készülődni, majd az ajtóhoz sétáltam. Koppanásig kitártam az egyik szárnyát, és ahogy megálltam a vonalában, csak akkor fordultam Zac felé. Apró mozdulattal meghajoltam, mindkét karomat precízen magam előtt tartva és azokkal jelezve a kijárat felé. - Úgy hallom, tartozol egy frissítővel – mosolyodtam el, és vártam, hogy megindulhassunk.
Hamar elérünk arra a pontra, amikor megtörténnek a bemutatkozások, és figyelembe véve, hogy mennyire kínos és furcsa helyzet is ez, talán már épp ideje is volt. - Duana. - Ízlelgetem kicsit a nevét és egyben meg is jegyzem úgy biztosan, hogy hangosan is elismétlem. - Érdekesen szép neved van, honnan származol? - Éled fel a kíváncsiságom és kérdezek rá egyből, mert valóban érdekel. - Néha egyébként jobb is, ha az embernek nincs beceneve, hidd el, ezt én nagyon jól tudom, három nővérem van, akik előszeretettel becézgetnek olyan módokon, amiket egyáltalán nem preferálok. Suzette például állandóan Bubukának hív, nyilvánosan is, és nem tudom leszoktatni róla. - Mondom kicsit forgatva a szemeimet, de hallatszik a hangomból, hogy habár tényleg bosszant, attól még le sem tudnám tagadni, hogy mennyire szeretem a testvéreimet.
Önkéntelenül is felnevetek a feltételezésre, amikor szóba kerül az átöltözés. - Én? Zavarba? Nem igazán. Az zavarba ejtő, ha a vértől beájul az ember, de hogy csak egyszerűen átvegyem a felsőm? Nem igazán. Rendszeresen kerülök bele olyan fogadásokba, ahol kénytelen vagyok megszabadulni a ruhadarabjaimtól, úgyhogy ilyesmi miatt én biztosan nem jövök zavarba. - Biztosítom, de nem is állítom meg abban, hogy hátat fordítson nekem. Pillanatokon belül már át is veszem a felsőmet, és máris jobban érzem magam a bőrömben, habár a vérszag továbbra is kísért. - Igazad lehet. Attól még sokkal jobban érzem magam így. Egyébként készen vagyok, ide nézhetsz. - Mondom egy kicsit nevetve az egész szituáció abszurditása miatt. - Akkor… vár ránk az a frissítő. - Indítványozom vidáman, mikor kitárja az ajtót, és már meg is indulok. Csoda, hogy nagy lelkesedésemben nem botlok meg a saját lábamban. - Én gyakran szoktam járni az akadémia közelében lévő faluban az egyik kávézóba, eléggé belopta magát a szívembe, mert olyan kávékülönlegességeket is felszolgálnak, amik az otthonra emlékezetnek. Az neked is megfelel? Vagy van valami más preferenciád? - Érdeklődöm, hiszen mégis csak az a cél ezzel a meghívással, hogy ő jól érezze magát.
Vendég
Hétf. Jún. 14, 2021 5:29 pm
Balzac & Duana
Blood is the rose of a mysterious union.
Felegyenesedtem a széken, hogy ne zavarja az eddig oda pakolt lábaim. - Egy skóciai tanyán nevelkedtem a felvidéken – mosolyodtam el. – A nagymamám nevelt fel, aki ízig-vérig skót asszony, és egyértelmű volt számára, hogy mindenkinek tudnia kell, az ő kisunokája is skót. Szóval Duana lettem, nem mintha, ha vezetéknevem nem lenne elég jelző a származásomra – forgattam a szemem kissé. Próbáltam legyűrni az egyre erősödő ingert, hogy innentől kezdve be ne álljon a pofám a skótokról és a nagymamámról, elvégre nem akartam már egyből elüldözni a srácot, főleg most, hogy kapni fogok tőle egy ingyen kávét. - Bubuka? – kérdőn húztam fel a szemöldököm. – Ez tetszik. Szerintem jól áll neked ez a név – felnevettem és kikeltem a székből, hogy kellőképpen fel tudjon öltözni. A szobában járkáltam, még véletlenül se odanézve. - Fogadjunk, nem is zavar téged a dolog, ha vetkőzni kellene – mosolyogtam háttal neki, miközben a festményeket nézegettem. – Fura egy ember vagy Zac… - megálltam egy pillanatra és kissé oldalra fordítottam az arcom. - Ugye Zac? Bocsi, a névmemóriámmal problémák vannak. Megráztam a fejem, majd tovább lépkedtem körbe-körbe. Már egy párszor végigfutottam a tekintetemet a képeket, mire végzett, így az ajtó felé vettem az irányt. Újra ránéztem. - Na hát akkor, mutasd az utat. Majd átnézem az itallapot, biztosan találok magamnak valami finomat. Kinyújtottam a karom jelezve, hogy előre engedem. Nem vagyok még valami ismert a területen, így hagytam, hogy ő mutassa az irányt.
Egy kis idővel később…
A kávézó már kívülről hívogató volt. A kőberakás és a felfutott borostyán az oldalán egy csodás kis vidéki csendes zug hangulatát idézte számomra, már-már a mi tanyánkra emlékeztetett. Otthon mi is küzdünk ezzel a gyönyörű, de mégis szörnyen makacs növénnyel, a nagyi nem győzi visszafejteni a ház oldaláról, olyan szinten beitta magát a vakolatba. Megálltunk az ajtóban, én pedig odaléptem a bejárat mellett kiakasztott menühöz. Végigfuttattam a szemeimet a felsorolt listán és kissé húzott szájjal vettem tudomásul, hogy a mentát itt hírből sem ismerik. Na nem baj, majd bent tüzetesebben átnézem a lapot, megrántottam láthatatlanul a vállaimat, majd Zac felé fordultam. - Az etikett szerint a férfi megy előre, úgyhogy… - vigyorodtam el, és vártam, hogy kinyissa az ajtót.
Amint szóba kerül Skócia, egyből érdeklődés csillan a szemeimben. Nem hiába töltöttem el két teljes évet azt életemből azzal, hogy csak utaztam, hiszen imádok új kultúrákat és embereket megismerni, ha nem döntöttem volna úgy, hogy itt az ideje kicsit felnőni, akkor valószínűleg még mindig a világot járnám. - Skócia gyönyörű. Szerencsére volt alkalmam arra, hogy kicsit megismerjem, habár mindenképp szeretnék majd oda egyszer visszamenni, mert közel sem láttam annyit belőle, mint amennyit szerettem volna. - Mesélem mosolyogva. - Egyébként pedig ezzel a szép, égővörös hajjal, tökéletesen látlak is a lelki szemeim előtt a Skót-felföldön. - Teszem hozzá még nagyobb mosollyal. - Nekem annyira nem tetszik, de hát… a nővéremet elég nehéz erről meggyőzni. - Nevetek én is. Igazából annyira nem is zavar, kezdek hozzászokni, hogy egyik testvérem sem képes a rendes nevemen szólítani, pedig kettő is van és mindkettőt rendszeresen is használom.
Nem, valóban nem lenne vele problémám. Nem vagyok szégyenlős típus. - Értek egyet Duanával öltözés közben. Sokan mondták már, hogy fura vagyok. - Nevetek a megjegyzésére. Biztos az is rátesz egy lapáttal, hogy tipikus művészlélek vagyok. - Teszem hozzá elgondolkodva. Igen, eltaláltad. Semmi gond nem lenne egyébként, ha elfelejtetted volna a nevem, az évek óta tartó nővéreim által okozott tortúra miatt már tényleg mindenre hallgatok. - Mondom derűsen. Időközben sikerült gyorsan elintézni az átöltözést, ezért megindulhattunk a kávézó felé. Remélem, a megmentőmnek minimum a legjobb jár. - Vigyorgok rá, aztán nem is kell kétszer kérnie, már mutatom is neki az utat.
***
Amikor odaérünk a kávézóhoz, kíváncsian figyelem a lány arcát, próbálva leszűrni a reakciójából, hogy tetszik-e neki a hely, vagy sem. Pont ezért észre is veszem a pillanatnyi csalódottságát. Ha szeretnéd mehetünk máshová is. - Ajánlom fel egyből, hiszen mégis csak az a lényege az egésznek, hogy az Ő kedvében járjak. Ha mégis úgy döntene, hogy maradhatunk ennél a kávézónál, csak akkor vigyorgok vissza rá és nyitom ki az ajtót, hogy előre menjek. Egyből barátságosan intek a pultos srácnak, aki egy nagy mosollyal köszön vissza. Szinte minden reggelemet itt indítom, így már mindenkit ismerek. Hamar kiszúrom, hogy a kedvenc asztalom szabad, így egyből arrafelé veszem az irányt és udvariasan kihúzom Duanának az egyik széket. Egyébként, ha szeretnél valami extrát, ami nincs az itallapon, vagy ilyesmi, csak szólj, azt hiszem sikerült szereznem egy icipici protekciót azzal, hogy majdhogynem a megkeresett pénzem felét itt költöm el. - Mondom nevetve, miután én is leültem, ha a lány is helyet foglalt.
Vendég
Hétf. Jún. 28, 2021 12:35 am
Balzac & Duana
Blood is the rose of a mysterious union.
Bárki bármit mond, Skócia, főleg annak vidéki tájai festményszerű látványt nyújtanak még a jelenben is, hát még anno pár évszázaddal ezelőtt, amikor még közel sem volt ennyire civilizált. Tizenévesként rengetegszer látogattam meg a történelmi nevezetességeit, és a mai napig sem untam meg őket. Hihetetlen, de minden egyes alkalommal tud számomra új dolgot mutatni, amit addig a pontig nem ismertem. - Valóban az – helyeseltem. – Ha gondolod, és egyszer arra jársz, nyugodtan keress fel és mutatok pár csodás helyet, amit biztosan nem láttál, mert egy egyszerű turista nem fedezné fel magától. Megfogtam egy tincset a hajamból és csavargatni kezdtem. - Hát igen, pedig sokszor tévesztenek össze az ír emberekkel. Manapság már többen vannak ott vöröshajúak – válaszoltam kicsit félrehúzott szájjal. Türelmesen várakoztam míg elkészült. - Ó, szóval akkor te valamelyik művész-szakra jársz? És? Akkor mi leszel, ha nagy leszel? – kérdeztem érdeklődőn. Mindig is érdekelt a világ ebből a szögből, de sosem annyira, hogy én magam is ilyen szakot válasszak. Elvégre, semmi tehetségem nincs se a rajzoláshoz, se a festéshez, de még a fényképeim nagy része is homályos, mert egyszerűen nem tudom felfogni a fényképezőgépen, hogy melyik gomb mire való. Egyszerűen túl magas számomra a kiismerése ezeknek a furcsa szerkezeteknek. - Ígérem, most már megjegyzem – mosolyodtam el, amikor a nevéről volt szó.
***
Bizonyos, hogy észrevette az apró csalódottságomat, miszerint jelenleg ki kell hagynom a legfontosabb fűszernövényemet a következő italozásomból, de úgy voltam vele, hogy akkor legfeljebb kávézom egyet, abba azért mégiscsak furcsa lenne mentát tennem. - Jaj, dehogyis – vágtam rá azonnal, talán kicsit túl gyorsan is. Nem szerettem volna, ha azt hinné, még válogatok is, noha hálásnak kellene lennem, hogy egyáltalán meghívott ide. Sosem jártam itt, de igen csábító a kis kávézó, még a végén engem is felírhatnak a törzsvendégek listájára. Ami amúgy elég valószínű lesz, hiszen immáron legalább ezt a helyet ismerem, most már tudom, hogyan is jutok ide. Általában egymagamban nem nagyon szoktam felfedezni, legalábbis azokat az új helyeket, amik nem a szülőföldem területén találhatóak. Utóbbit viszont ténylegesen saját magam térképeztem fel, elvégre a nagyi ahhoz már túl öreg, hogy kilométereket gyalogoljon velem, és a túrázó tempóm se lenne számára a legideálisabb. Megvártam, míg belép előttem a helységbe, én pedig rögtön utána surrantam. Csodálattal eltelve pillantottam körbe, és mosolyogva nyugtáztam, hogy ez a hely belülről is ugyanolyan helyes, mint kívülről. Felkuncogtam, amikor Zac kihúzta nekem a széket az egyik asztalnál, mert én tényleg csak viccelődtem kint a belépős szöveggel, ő pedig ebből adódóan vagy túlságosan komolyan vette a beszólásomat, vagy a srác tényleg ilyen úriember. Hercegnős, apró pukedlivel megköszöntem az udvariasságát, majd lehuppantam a székre. - Akkor, ha nem probléma, már ki is használnám azt a bizonyos protekciódat – vigyorodtam el, és már fel se kellett emelnem az itallapot, tudtam mit szeretnék inni. – Szóval egy rendes, igazán fűszerezett mentás teát szeretnék kérni, ha lehetséges. Ha nem, az se baj, akkor egy sima cappuccino-val is megelégszem. Hátrafordult felsőtesttel akasztottam fel a hátizsákomat a székre, aminek a széléből kikandikált az egyik hullámosra gyűrődött füzetem. Az a két nappal ezelőtti eső rendesen elintézte, én pedig teljesen el voltam telve a dühtől, így nem úgy sikerült a bűbáj, ahogy szerettem volna. Elmosolyodtam az aznapi történteken, majd visszafordultam Zac-hez. Egymásba font karokkal dőltem rá az asztal lapjára. - Szóval… Zac. Mesélj magadról – kezdtem a kisebbfajta kifaggatást. – Milyen itt tanulni az akadémián?
Nem sikerült olyan sok időt eltöltenem Skóciában, mint amennyit szerettem volna, bizonyos okok miatt - szokáshoz híven köze van a balszerencsémnek is hozzá -, de tervben van, hogy visszamenjek oda, az pedig pluszban jó, hogy majd lesz egy helyi idegenvezetőm is, ha arra kerül majd a sor. - Mindenképpen szavadon foglak. Amúgy is jobban szeretem az olyan helyeket, ami nem igazán turista célpont, mert akkor tudom csak igazán megismerni az adott kultúrát, ha az ott lakók szemén keresztül látom a dolgokat, nem pedig egyszerű látogatóként. Ezért is szeretek jóval több időt eltölteni, mint egy-két hét egy-egy országban, mert akkor legalább esélyem is van erre. Pár nap alatt semmit sem lehet megtapasztalni, sem látni, mint amennyit szeretnék. - Megyek bele jobban a témába, mert az utazásról órákig tudok beszélni. Nem tehetek róla, valahogy a véremben van, annak ellenére is, hogy egyik szülőm sem kifejezetten olyan, mint én, sőt, mindkettőjük szeret a saját kis terében megmaradni. Ebből a szempontból eléggé fekete báránynak számítok, ahogy abban is, hogy én vagyok az egyetlen fiú a testvéreim közül. - Az azért egy kicsit bosszantó lehet, hogy írnek néznek. Vagy nem az? Mármint, maga az akcentusod is teljesen más, mint egy írnek. - Jegyzem meg. Annyira nem vagyok profi, hogy különbségeket tegyek, de sok mindenkivel találkoztam már, sokfelől, és ennyi még nekem is feltűnik.
- Igen, mágikus festészet szakon vagyok. - Bólogatok a kérdésére. - A mi leszel, ha nagy leszel kérdésre pedig soha nem egyszerű válaszolni. - Nevetek fel önkéntelenül. - Még pontosan nem tudom, de kiskorom óta inkább képregényrajzoló, vagy illusztrátor szerettem volna lenni, nem az a elegáns művész alkat, mint amikre most oktatnak minket. Persze, a festés is szórakoztató, meg rengeteget tanul belőle az ember, de főleg csak azért jöttem ide, hogy fejlesszem a technikámat. Valószínűleg maradni fogok a gyerekkönyvek illusztálásánál és a képregényeknél, maximum egyszer-kétszer fogok valami komolyabb dolgot is kiadni a kezeim közül, de nekem az túl sok elvárással jár. - Vallom be. - Nem azért választottam a művészetet, hogy olyan emberek kritizálják és húzzák le, akik nem értenek hozzá, hanem azért, mert élvezem csinálni, és akkor is rajzolok, amikor nem figyelek oda, hogy mit csinálok éppen. A gyerekek meg egy olyan célközönség, akik valóban képesek élvezni azt, amit látnak, legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján. - Avatom be jobban a gondolataimba újra. - Na és te? Minek készülsz? - Kérdezek vissza kíváncsian, miközben már megindultunk a kávézó felé.
***
- Ez azért megnyugtató, de nyugodtan mondd meg, ha mégis így lenne, nem fogok megsértődni. - Mosolygok rá egy pillanatra a szemeibe nézve, hiszen tényleg neki akarok kedvezni, nem magamnak, viszont úgy tűnik, hogy tényleg megfelel neki ez a hely, nekem pedig ez csak jól jön. Hamar el is foglaljuk tehát a kedvenc helyemet, és a szék kihúzás az teljesen alapból jön - a nővéreim rendszeresen kényszerítettek tea partikra a babáikkal, a véremben van sajnos. - Dehogy probléma, egy pillanat és jövök vissza. - Biztosítom mosolyogva a kérésére, és mielőtt én is leülnék az utam a pulthoz vezet, hogy kikérjem neki azt, amit kér, majd magamnak is a szokásos nutellás lattémat. - Ez meg is van, nemsokára megkapjuk. - Mondom elégedetten, miután is lehuppantam a lánnyal szemben.
- Nekem nagyon fura. - Vallom be a kérdésére. - Furcsa nekem ez a fajta oktatási rendszer, teljesen máshoz vagyok hozzászokva. Tizenhárom éves koromig a Beuxbatonsban tanultam, utána a szüleim elváltak, így anyával Svédországba költöztem onnantól kezdve pedig magántanuló voltam, nem szoktam hozzá az angol rendszerhez. Ezért nehéz is kicsit megszoknom azt, hogy ennyire határok közé vagyok szorítva, még a művészeti szakon is. - Vallom be, kicsit vállat vonva. - Te sem úszod ám meg azt, hogy mesélj. - Villantok felé egy mosolyt. - Miért döntöttél úgy, hogy pszichomágiát tanulsz? - Kérdezem kíváncsian.
Vendég
Kedd Aug. 31, 2021 1:22 am
Balzac & Duana
Blood is the rose of a mysterious union.
Hátradobtam az idegesítően makacs tincset a fejemre, ami az arcomba tódult. - Igazából már hozzászoktam – vontam meg a vállamat. – Én is látom és érzékelem a különbséget, de tudod, hogy milyenek az emberek. Nem foglalkoznak a részletekkel. Elhivatott érdeklődéssel hallgattam őt, ahogy a szakáról beszél. El se tudtam képzelni, mekkora tehetség kell ehhez, és erre vagyok én, aki még azt se tudja, hogy mi a különbség az akril és az olajfesték között. - Azta – csodálkoztam el akaratlanul. – Azért ez így is elég menő, valljuk be. Csak gondolj bele, hány kisgyermek fogja ezeket a könyveket majd nézegetni és tanulni és fejlődni belőle. És kitudja, lehet majd az én gyerekemnek is eldicsekedhetek az egyik könyveddel, hogy nézd kicsim, ismerem a bácsit, aki rajzolta a képeket benne – nevettem fel vidáman, de egy hirtelen beúszó kósza gondolat el is komorított. Mit is gondolok, milyen gyerek. Ha örökölhető belőlem Az, akkor, ha bele pusztulok se fogom tovább adni. Ennek velem kell véget érnie. - Pszichomágia szakra jelentkeztem – vetettem oda a gondolataimból felocsúdva. A nap már majdnem a legmagasabb ponton járt, így útközben elszórakoztattam magam a kettőnk apró árnyékainak kesze-kusza táncával.
~
Csendben, dúdolgatva vártam míg visszatért az asztalunkhoz. A fejemben, abban a fél percben, már egy egész zenekar dalra fakadt, és boldogan sóhajtottam fel miközben lehuppant az előttem lévő székre, mert éppen a fenséges dobszólóm következett volna, de belémfojtotta. A körülöttem lévő emberek öntudatlan örömére. A karjaimat egymásba fonva pihentettem az asztalon. - Hát igen, a britek mindenben különbözni akarnak – helyeseltem a panaszára. – Én sajnos nem tudom milyen egyáltalán bárhol máshol az oktatási rendszer, elvégre a Roxfortban végeztem, és a legtávolabbi pont ahová eddig eljutottam, az London – Istenem, mit meg nem adnék, ha körbejárhatnám a világot. Felkeresném a legszebb országokat, a legszebb helyeket, emlékeket gyűjtenék. Már a nyelvem hegyén voltak a szavak a kérdésére, de összeszorítottam egy pillanatra az ajkaimat. Hirtelen nem tudtam, érdemes-e elmondani neki a teljes valóságot, de akkor tuti biztosan bolondnak nézne, mint sokan mások. Ő egy jófej srácnak tűnik, és így sincs sok ismeretségem az akadémián, nem szerettem volna rögtön elvérezni előtte. Önkéntelenül is felkuncogtam magamban, ahogy a vállalhatatlanul rossz szóviccet felfedeztem a saját gondolataimban. Na, már most fixen bolondnak tart. Magamban nevetgélek, és még csak nem is tudja min. - Nagyon sok betegség… - kezdtem neki lesütött szemekkel. Szép lassan tagoltam a szavakat, próbáltam a lehető legjobban körülírni a tényleges okát úgy, hogy azért mégse mondjam ki igazán. - …általában a fejben kezdődik, és ha megfelelő segítséget kap az ember, legyen az egy személy képében, vagy esetleg egy gyógyszer, vagy akár maga a mágia által, akkor el is tudja azt mulasztani, vagy éppen olyan alacsony szintre lenyomni, hogy ne legyen zavaró az életében. Én nagyon is jól tudom, hogy ez milyen nehéz, és elhatároztam, hogy segíteni szeretnék ezeknek az embereknek, hogy teljes értékű életet élhessenek akár a probléma megszüntetésével, vagy esetlegesen az azzal való együttélésének megbékülésével. Felpillantottam, próbáltam a tekintetében kutakodni, hogy tudjam, érti-e mire gondoltam.
