Nagyon kellett koncentrálnom, hogy a kavargó gyomrom ne adja ki a bőséges reggelit, pedig az utóbbi időben jobb dolga sem volt ennél. Megértettem, nehezen emésztettem meg én magam is a tényeket, de azok makacsok voltak, és világosak, bizonyos értelemben talán megváltoztathatóak, de arra úgy se vettem volna rá magam. Szóval még magamban is nehezen mondtam ki az igazságot, terhes voltam. Szerettem volna viccelni vele, de nehéz lett volna, tényleg ez volt a helyzet. Hogy ezt miként fogom közölni anyámmal, aki még most is arra várt, hogy eldöntsem, melyik csapathoz szeretnék majd menni a Roxfort befejezése után? Nos, talán majd Mexikóból, vagy Ausztráliából küldök neki baglyot, attól függ, hová menekülök, vagy inkább menekülünk? Még azt se tudtam, hogy Aaronnal hogyan kellene közölnöm, jó pár hónapja húztam a dolgot, az utóbbi hetekben pedig talán már feltűnőbben kerültem, mint bármikor. Nem tehettem róla, az egyenruhában még el lehetett rejteni a hasamat, de előtte sokszor előfordult, hogy nem éppen az volt rajtam. Alina volt az egyetlen, aki eddig tudott róla, de lassan ott tartottam, hogy nem nagyon tudtam rejtegetni, vagy legalábbis egy valaki előtt nem kellett volna tovább. Valószínűleg Aaront így is eléggé összezavarta már, hogy kiléptem a csapatból, és külön se keresem fel, ahogy reggeli futásaink is tulajdonképpen hetek óta elmaradtak, bár nemigen tudtam volna amúgy se szaladni már. Sóhajtottam, a fejemben annyiszor elpróbáltam már, napok teltek el, ahogy lejátszottam egy-egy jelenetet, ahol közlöm vele, és csak várom a reakcióját. Hogy mégis mit gondoltam, miért vártam eddig? Féltem. Sose voltam különösebben magabiztos, és arról se volt szó köztünk, hogy szeretne-e gyereket, valószínűleg azért, mert még diák voltam, azonban lehet, hogy egyáltalán nem állt szándékában apává válni. Mondjuk az ilyen gondolatok sem könnyítették meg a vallomást, példának okáért. Nem, mintha változtatott volna a tényen, a másik megoldás szóba se jöhetett, egyetlen pillanatig sem. Ha úgy is dönt, hogy számára ez sok, maximum egyedül csinálom végig… Újabb gyomorgörcs. A hasamra simítottam a kezem, hátha ez némileg megnyugtatja, nem is tudom, miként kellene rá hivatkoznom, azt hiszem én se állok még erre egészen készen. Az udvaron álltam, próbáltam élvezni a napsütést, és nem mellesleg vártam, hogy Aaron erre sétáljon. Hamarosan kezdődik az edzés, mindig előbb ment, szóval lesz néhány percem, többet amúgy se tudnék most beszélni, nem éreztem magamban az erőt. Mély levegőt vettem, amikor messziről megpillantottam az alakját, és gyors léptekkel felé indultam, mielőtt lenne időm meggondolni magam. Csak közlöm a dolgokat, aztán majd egy másik alkalommal majd kivesézzük, mondjuk a gyerek első szülinapján, vagy a másodikon, nem is tudom. Kicsit lehajtottam a fejem, képtelen voltam az arcára pillantani, csak előre nyúltam, amikor eléértem, és határozottan az udvar egy kieső csücske felé húztam. - Csak egy pillanatra tartalak fel! - Mondtam, meg se vártam a válaszát, a cipőjét bámultam, ami kicsit furának tűnt, de azt hiszem nem ismerhetem az összes lábbelijét, és nem, egyáltalán nem ezen kellene most fennakadnom. - Terhes vagyok! - Magamat is megleptem, hogy ilyen egyszerűen képes voltam közölni, és nem dadogtam bele, akkor biztos elsüllyedtem volna a föld alá. - Sajnálom… Azzal sarkon fordultam, hogy visszamenjek a klubhelyiségbe, de nagyjából öt méterre ott állt Aaron. Mi a franc?! Zavartan néztem a férfira, akit az imént rángattam magammal, és akiről szent meggyőződésem volt, hogy a gyerekem apja. Nos, a vonásaik tényleg a megszólalásig hasonlítottak, én pedig kezdtem azt érezni, hogy bárcsak valóban megnyílna végre a föld. - Mi a fene ez? - Néztem a közeledő férfira, miközben az illem minden jele nélkül mutogattam a másikra, akivel az imént közöltem, hogy terhes vagyok. Murphy. Tényleg találó ez a név. Köszönöm, anya.
Forget all the reasons why it won't work and believe the one reason why it will....
