How do you say 'I fucked up' without actually saying I fucked up?
Vendég
Pént. Május 21, 2021 12:10 am
Holden & Lori
How do you say ‘I fucked up’ without saying it?
Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer úgy fogok örülni a nyugalomnak, mint ahogy most tettem. Túlságosan stresszes volt az utóbbi időszak, több fronton is kifejezetten fojtogatva éreztem magam. Ott volt a nyilvánvaló, mázsás súly a levegőben Holden miatt, ami a legnagyobb problémát okozta hosszú heteken át. Teljesen megértettem, hogy megviselték a történtek, nekem is biztosan nehezemre esett volna feldolgozni és igyekeztem végig támogatni őt és mellette lenni a legrosszabb percekben is. Bevallom, néha nem volt egyszerű feladat. Az én türelmem is véges, sőt ha jobban belegondolok, hamarabb is ér véget, mint sok másé, Holden pedig nem nagy segítség ebben. De elmondhatom magamról, hogy én mindent megtettem érte, magamért, magunkért és ha fel is húzott, nem rajta vezettem le. Soha mással nem voltam még ilyen megértő és kedves, úgyhogy nagyra kell értékelnie. Meg legalább a hatása is megvolt, mert lassan, de úgy tűnt, kezdi jobban érezni magát. Aztán ott volt a másik is, a fejem felett sötétlő viharfelhők, amik különös módon a MACUSA szót alkották, ha közelebbről megnézzük. Nagy nyomást gyakoroltak rám, haszontalannak találtak minden információt, amit Maurice Briggsről és kedves családjáról eljuttattam hozzájuk. Nem is tévedtek, valóban mindennek a szemétben lett volna a helye, amit elküldtem nekik. Jóval többet tudtam, Merlinre, mennyivel többet… Ott voltak egy dobozban a lemásolt bizonyítékok a lakásomon, még csak el sem rejtettem őket igazán. Az egyik kardos vitrinem alsó, zárt szekrényrészébe helyeztem el és azóta nem is nyúltam hozzá, amióta az utolsó aktát beledobtam. Nem állt szándékomban Amerikába juttatni, sőt senkihez sem akartam eljuttatni. Hiába lihegett a nyakamba a MACUSA, én magabiztosan állítottam, hogy semmi többet nem tudok megszerezni, annyira védik magukat, ami reménykedtem, hogy segít meglazítani a kezüket a torkomon. Azt terveztem, hogy amint békén hagynak, elégetek mindent, egytől egyig, a hamvak sem maradnak meg. Holden pedig nem tudna meg semmit… De Holdennek meg kellett tudnia. Nem akartam titkolózni előtte, tudnia kellett róla és amilyen szerencsétlenül éreztem magam és tehetetlenül, jól is jött volna a segítsége. De rettegtem, hogy hogyan reagál majd rá, mert jól ismertem, tudtam, hogy nem venné jó néven. Talán el sem hinné, hogy tényleg szeretem. Mégis, ma meg fogom tenni, ezt elhatároztam. Este volt már, tévét néztünk a nappaliban, összebújva a kanapén mint a kismalacok. Már láttuk ezt a műsort, pontosan tudtuk, mi hogyan alakul és végződik, így nem is igazán figyeltünk oda. Kár, hogy nem tudtunk megegyezni azon, mit is akarunk nézni, de így legalább volt lehetőségünk beszélgetni. - ...Úgyhogy kék-zöldre vertem a fejét. Én szóltam neki, hogy ne szórakozzon velem, nem hallgatott rám. A hülyegyerek még az igazgatónak is be akart köpni. Az igazgatónak, basszus, aki az apám volt. -Nagyon lelkesen meséltem el neki az első alkalmat, amikor laposra vertem egy fiút, mert cseszekedett velem az Ilvermornyban. Nem akarta elhinni, hogy már kiskoromban is verekedtem.
Mindig büszke voltam rá, hogy jól bírtam a stresszt, tudtam a legnagyobb nyomás alatt is teljesíteni. Most sem volt ez másképp, amíg bent voltam a Minisztériumban, maximálisan elláttam a feladataimat. Feszültebb voltam nyilván, talán olykor figyelmetlenebb is, de összességében nem érkezhetett rám panasz. Hogy eközben mennyit őrlődtem minden szabad percben, az már más kérdés. Álmatlan éjszakák hosszú sora rémálmokkal megfűszerezve, folyton gyötrő önostorozó gondolatok, hol kedvetlenség uralkodott el rajtam, hol felidegesített a legkisebb apróság is, és néhány hétre sikerült munkaképtelenné js tennem magam egy bevetésen szerzett sérüléssel, ami nem segített a hangulatomon. Mindennek persze Lori volt a fő elszenvedője, aki meglepő türelemmel állt hozzá, csak ritkán - de minden alkalommal jogosan - tett helyre, mikor már átléptem egy határt. Mondjuk ki, egy fasz voltam vele, pedig ő érdemelte meg a legkevésbé, hiszen mellettem állt, mikor mindenki más menekült volna vagy talán jelentette is volna azt a szörnyűséget, amit műveltem. Mivel érdemeltem ki egy olyan csodálatos nőt? Most is beigazolódott, mint már sokszor az életem során, hogy az ember idővel minden gödörből kimászik. A folyamat lassú, a sebek velünk maradnak, de az emberi lélek többet kibír, mint gondolnánk. Különösen akkor, ha nem maradunk támogatás nélkül. Továbbra is gyakran eszembe jutott az a szegény lány, sokszor felébredtem éjszakánként és sok minden emlékeztetett arra... De már nem ezek a gondolatok töltötték ki minden szabad percemet. Újból képes voltam leülni elolvasni egy könyvet vagy lövöldözni az Xboxon, ismét örömmel ültem le enni, ha Lori főzött nekem, nem volt szükségem egy félmaraton lefutására reggelente ahhoz, hogy levezessem a rengeteg felgyülemlett feszültséget, sőt, még Russellel is képes voltam beszélni azóta anélkül, hogy kikészültem volna a puszta helyzettől. Hosszú hetek óta ez volt az első esténk, amikor tényleg jól éreztem magam. Felhőtlenül, egészen pontosan. Lori főzött vacsorát - ami az én konyhatudományomat figyelembe véve már önmagában pozitív volt -, és utána mindössze csak húsz percet veszekedtünk azon, mit nézzünk a muglik legcsodálatosabb találmányán, a Netflixen. Végül arra jutottunk, hogy újranézünk egy sorozatgyilkosokról szóló dokumentumsorozatot, aminek a felét sikerült átaludnom. És mivel ez egy remek este volt, csak néhány percig vitatkoztunk azon, hogy jogos-e izomból párnát vágni a fejemhez, ha fáradt, dolgozó férfiként bealudtam a képernyő előtt - nyilván nem jutottunk konszenzusra, de ezt megoldottam annyival, hogy magamra vállaltam a mosogatást. Konfliktuskezelés felsőfokon. Együtt nyúltunk el a kanapén, a háttérben éppen egy mugli rendőrt (mugli, nem magnix!) interjúztattak valamikor a nyolcvanas években, de ezt a részt pont nem aludtam át legutóbb, így egyikünk sem figyelt oda különösebben. - Tudod... nehéz eldönteni, hogy ha egy időben és egy helyre jártunk volna iskolába, akkor engem is kék-zöldre vertél-e volna - jegyeztem meg egy halvány mosollyal. - De valami azt súgja, hogy nekem is ez lett volna a sorsom. Nem volt nehéz magam elé képzelnem Lorit tizenegy éves kislányként, aki nála sokkal nagyobb fiúkat is laposra vert. Nem sokat változott azóta... - Mikor először találkoztam Gennel, még elsős korunkban, annyira felidegesítettem, hogy kígyófejet varázsolt magának, majdnem összeszartam magam, úgy megijedtem. Fene se gondolta volna, hogy metamorfmágus... De ha jobban belegondolok, ez még mindig jobb volt, mintha egy tizenegy éves kislány megütött volna. Azt hiszem, azt a tizenéves énem egója nehezen viselte volna el. Az egóm most is sok mindent nehezen viselt el, én sem változtam túl sokat azóta. - Gen mindig azt mondta, hogy aggszűzen fogok meghalni, amilyen elviselhetetlen vagyok. Ahhoz képest egész jól jártam... Mármint a főztödre gondolok. Az egész ehető - vigyorodtam el. Kissé illúzióromboló volt a háttérben bejátszott, eltúlzott női sikoly, a sorozatgyilkos éppen újabb áldozatot szedett a dokumentumfilmben. - És még csodálkozol, hogy elaludtam ezen a szaron. Az első két percben már tudni lehetett, ki a gyilkos. Pedig már nem is vagyok nyomozó - ingattam a fejem.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Pént. Jún. 18, 2021 2:47 pm
Holden & Lori
How do you say ‘I fucked up’ without saying it?
Őszintén foglalkoztatott a gondolat, hogy milyenek lettünk volna együtt egy iskolai helyzetben, legyen az akár az Ilvermorny, akár a Roxfort. Azt biztosra vettem, hogy nem lennénk háztársak, azok alapján, amit elmondott a Roxfort házairól, én valószínűleg a Griffendélbe kerültem volna, ő nálunk pedig a Horned Serpentbe. Túlságosan stréber volt ahhoz, hogy máshová kerüljön, habár talán a Wampus szobor is jelzett volna neki a beosztási ceremónián. De hát ki tudja, Holden Briggsről beszélünk. - Ha úgy okoskodsz nekem akkor, mint mostanában szoktál, egész biztos, hogy a tejbepapi hozzád képes szilárd halmazállapotú lenne. Soha nem szerettem, amikor a kis stréberek öncenzúra nélkül dumáltak bele az órába. Márpedig tuti te is ilyen voltál -nevettem. Már nagyon jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, ez a helyzet. És abban sem kételkedtem, hogy most mélységes felháborodással fogja tagadni, hogy ő aztán nem stréber, csak egy szorgalmas diák. Vajon Angliában van mágikus lottó? Mert feltennék rá most egyet. Őszinte vidámsággal töltött el az, ahogy elképzeltem bébi Holdent, amint halálra rémül egy tizenegy éves metamorfmágus kislánytól. Persze lehet, hogy én is frászt kapnék, ha valaki spontán kígyófejjel fenyegetőzik nekem, sőt, elég valószínű, hogy ez történne, de ezt soha nem vallanám be neki. - Most sem viselnéd el, ha jól elkalapálnálak, pedig nyilvánvaló, hogy simán meg tudnám tenni. Kis falat vagy te nekem. -Ez nyilván nem volt igaz és csak cukkoltam vele, de azért lett volna esélyem ellene. Elég sokat verekedtem a munkám során is, egyszer alig éltem túl egy véletlen találkozást egy nunduval… bár azt nem nevezném győzelemnek, hogy végül elmenekültem. Igen, azt hiszem, Holden ellen is lenne esélyem. -De azért kicsit sem beteg, hogy úgy szereztél magadnak barátot, hogy jól be lettél szaratva. Mondjuk nekem sem kéne megszólalnom az első közös fotónk után. -Amiről egy aprócska másolatot azóta is mindig magamnál tartok. Merlinre, milyen szar kém lett belőlem. A világ minden felháborodásával néztem rá. Az egy dolog, hogy a ágybeli teljesítményemet szidja, úgysincs igaza, na de az, hogy még a főztömre is megjegyzést tesz… na ezt már nem hagyhatom szó nélkül. - Vigyázz, mit beszélsz, Briggs, mert a végén még lecseréllek valaki fiatalabbra és szebbre. Mondjuk egy csajra, azokkal úgyis kevesebb a gond. -Puszta tények. De nem volt miért aggódnia, úgysem cseréltem volna le soha senkire. A kijelző felé néztem, ahol egy újságíró faszi elképesztően unalmas hangon magyarázott valamit a bűnesetekről. - Tudod, meg vagyok győződve róla, hogy csak szerencséd van és mindig beletrafálsz. Nem is volt még szó sem arról, akiről kiderül, hogy gyilkos! Mindjárt kiderül, hogy meglegilimentorkodod a Netflixet. -Igazából arról sem tudtam, hogy legilimentor-e, bár jobb is így, mert rettegnék a gondolattól.
Bárki, aki valaha is ült velem közös órán a Roxfortban, most alátámaszthatta volna Lori minden szavát. Igen, öncenzúra nélkül belepofáztam minden órába, mindenkinél jobban tudtam mindent - vagy legalábbis szilárdan hittem, hogy így van -, és előszeretettel kijavítottam azokat, akik hülyének tartottam. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy még hetedévben sem tettem be a lábam maximális felkészültség nélkül egyetlen órára sem, a kamaszkor rám ilyen hatást nem gyakorolt. - Nem voltam stréber és beledumálni az órába nem az öncenzúra hiánya - kértem ki magamnak. Habár valószínűleg kivágtam volna a minisztériumi folyosóra azt a kis gyökeret, aki az én előadásomba pofázik bele. - Egyszerűen jobban tudtam másoknál... mindent, már akkor is. Érted, minek megvárni, amíg az agyhalál szélén álló hülyegyerekek elmakogják, hogy szerintük a Veritaserumot megfázás ellen használják? Gyerekként nem voltam türelmes és ezt az erényt azóta sem sikerült elsajátítanom. Képtelen voltam megértően viselkedni a gyengébb képességű aurortanoncokkal, nem értettem, mit keresett a minisztériumi iskolapadban az, akinek például problémát jelentett egy latin varázsige lefordítása angolra. - Tudod, szívem, ezt párkapcsolati erőszaknak hívják és egy egész osztálynyi kolléga szakosodott rá. Úgyhogy inkább ne próbáljuk ki - forgattam a szemem. Azok után, hogy néhány héttel ezelőtt bemosott nekem egyet, mikor félreértésből le akartam teríteni a sötét nappaliban, azért volt némi sejtésem arról, hogy nem feltétlenül Lorival szerettem volna megveretni magam. Napi testedzés és kommandós kiképzés ide vagy oda, nem a fizikai közelharc volt a szakterületem, biztos eltörte volna az orrom, ha nagyon akarja, mielőtt le tudtam volna teperni. És akkor azt meg se említsük, hogy az unokatestvére profin tudott pofán rúgni másokat, ez biztos Fontaine-ágról jött. - Látod, jó módszer volt, azóta sem szabadultam meg Gentől. Ha Henry nem gyűlölne ennyire, még Christopher keresztapja is lehetnék - vontam meg a vállam. Az első közös fotónk előkelő helyet kapott a könyvespolcon. Készült azóta több is, amik kevésbé voltak bizarrak, mint egy tetthelyen hullák előtt fotózkodni, de sosem sikerült háttérbe szorítaniuk azt az első képet. - És az a fotó nagyon jó lett. Mondjuk Maurice azt mondta, mikor meglátta, hogy szerinte el fogod vágni a torkomat álmomban. Mindkét bátyám egyéb megjegyzéseket is tett Lorira, de ezeket inkább nem akartam megosztani vele és valószínűleg magától is sejtette, milyen véleménnyel voltak róla a fivéreim. Nem lopta magát Russel szívébe, mikor legutóbb lefejeltette vele az asztallapot és kidobta a lakásból. Bár előtte sem tartották sokkal többre egy "buta, szőke amerikai libánál, akit ők is meghúznának", Russel szavaival élve. Nyilván ezt is elfelejtettem megemlíteni Lorinak. - Hát persze, rettegek tőle, hogy lecserélsz egy huszonpár éves takonyra, életem legnagyobb félelme. De tedd csak meg nyugodtan, majd én is keresek szebbet és fiatalabbat. Van szép tengerészkék egyenruhám és jelvényem, könnyű dolgom lesz. - Nehezen tudtam elképzelni Lorit egy komolytalan huszonévessel, akinek a legnagyobb gondja a szar munkahelye volt vagy hogy sikerüljön végre kihoznia a bent ragadt diplomáját két hétvégi lealjasodás között. - Azt pedig cáfolnám, hogy a nőkkel kevesebb a gond. És különben sem találnál köztük sem nálam szebbet. Sosem említettem neki, hogy tanultam legilimenciát, bár általában nem is az aurorképzésem apró részleteiről beszélgettünk, még akkor sem, ha kifejezetten gyakran terelődött a téma mindkettőnk munkájára. Nem azért, mert másról nem tudtunk beszélgetni, hanem azért, mert őszintén érdekelt az átoktörői szakma, ahogy ő is izgalmasnak találta a kommandó ügyeit - szemben minden eddigi nővel az életemben, akik inkább csak elborzadtak a munkámtól, így soha nem is osztottam meg velük semmit. - Ugyan, ennyire nem vagyok jó legilimentor, kéne a közvetlen szemkontaktus. Ez csak színtiszta zsenialitás, lehet vissza kéne könyörögnöm magam a nyomozókhoz, talán, de tényleg csak talán most nem akarnának kibaszni onnan néhány hónap után. - Erre kevés esélyt láttam, és valami azt súgta, hogy Preston tépte volna le a fejemet elsőként, ha megint sikerül elkúrnom valamit. Jobb helyen voltam a kommandónál, parancsnokként, a csapatomból senkinek sem jutott eszébe jelentgetni a belső ellenőrzésnek vagy Potternek egyetlen "aurori túlkapást" sem.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szer. Jún. 23, 2021 11:08 am
Holden & Lori
How do you say ‘I fucked up’ without saying it?
Nem tudtam nem kinevetni Holdent, ahogy három mondaton belül próbálja letagadni és mégis alátámasztani a szavaimat. De hát persze, most is neki kell, hogy igaza legyen. Merlinre, mekkora álszent tud lenni néha, és én mennyire szeretem ezt a tudtára hozni… De nem ma, túl szép ez az este. - Hát persze, kedvesem, úgy van, ahogy mondod -nyomtam egy csókot az arcára, ráhagyva a dolgot. Nem tudtam eldönteni, hogy belenyugszik-e ennyivel a dologba vagy csak még jobban felháborodik, amiért ráhagyom, mint egy hülyegyerekre, de nekem igazából mindkettő jó eredmény. Az egyik nyugis, a másik szórakoztató, többet nem is várhatnék. Valószínűleg látta az arcomon, mennyire lehangolt a szavaival. Én nagyon szívesen verekedtem volna vele a kapcsolatunk megerősítése címszó alatt, apróbetűs szöveggel leírva pedig azért, hogy bebizonyítsam az igazamat. Még akkor is, ha amúgy egyáltalán nem volt igazam. - Kár, hogy nem lettél, nagyon jó keresztapa lenne belőled. Mondjuk Henryt is meg tudom érteni valahol. -Egyszer volt már szerencsém találkozni a Dearborn házaspárral Holden jóvoltából és őszintén kedveltem őket. De ha nem bízom Holden teljes hűségében, még én is képes lennék félreérteni őt Gennel. Szerencse, hogy túl jól ismerem ahhoz, hogy feltételezzem, hogy megcsal, Dearbornék meg látszólag annyira szeretik egymást, mint semelyik másik páros ezen a földön. - Nem vagyok meglepve, hogy Maurice ezt mondta -forgattam a szemem. Nem próbáltam tagadni, mennyire ellenszenvesek voltak a testvérei, de főleg a másik, Russel, akivel nem úsztam meg olyan könnyedén egy bensőséges találkozást. Mondjuk úgy, hogy szívesen megetettem volna vele a saját golyóit, aztán ki is köpettem volna őket, hogy aztán újra megegye. Határozottan nem kedveltem azt a seggarcot. Felhorkantam a válaszára, mintha annyira könnyű lenne neki nőt szereznie, amikor szinte aktívan kerüli a csajokat, mert a munkája a szerelme. Ha én nem mászok rá, az életben nem szed fel, hagyjuk már… Persze az egyenruhával és a jelvénnyel nem tudtam vitába szállni, kénytelen voltam igazat adni neki. - De, nőkkel határozottan kevesebb a gond. És nem kell őket tanítani, mint néhány nyomorult pasit, hogy megtalálják, hová kell dugdosni. Néha visszasírom a női szexpartnereket. -Bár egyikükhöz sem fűzött soha érzelmi kapcsolat, a pusztán testi része a dolognak minden pénzt megért. Nem meglepő persze, hogy a saját működését jobban érti az ember mint az ellenkező nemét, de éppen ezért is volt mindegyik olyan felejthetetlen élmény. Hirtelen olyan néma lettem, mintha ellopták volna a hangszálaimat. Bassza meg, ez legilimentor. Hogy a picsában úsztam meg eddig ezt az egészet? Hogy nem buktam le három perc alatt? Merlinre, jobb lett volna, ha erről nem tudok semmit, mert mostantól egész biztos ettől fogok rettegni. Nem is válaszoltam neki semmit, reménykedtem benne, hogy tényleg annyira leragadt az előző mondatomnál, mint amennyire az arcán meglátszik.
- Menj a picsába, édesem - morogtam. Utáltam, amikor ezt csinálta, a vitát és bármilyen véleménykülönbséget tudtam kezelni, de ha rám hagytak valamit, mint egy hisztis gyerekre, az rettentően zavart. Különösen akkor, ha nyilvánvalóan nekem volt igazam, mint jelen esetben. Mert én nem voltam stréber gyerek, csak szorgalmasabb és értelmesebb az átlagnál. - Henryt? - horkantam fel hitetlenül. - Henry egy barom és ahelyett, hogy huszonöt éve féltékenykedik a kurva nagy semmiért, inkább hálát adhatna a feleségéért, akit meg sem érdemel. Egyszerűen nem is értem, azért mostanra már rájöhetett volna, hogy nem dugom a háta mögött a feleségét, bármilyen hihetetlen... Soha nem akartam tőle semmit és ezt Dearbornnak is nem egyszer megmondtam. De lehet csak azon nem tette túl magát, hogy megvertem párszor. Ahhoz tartottam magam, hogy Henry mindegyik alkalommal megérdemelte. A legjobb barátom szívét senki nem törhette össze csak úgy, legalábbis tizenöt évesen ez tényleg egy hatalmas, egetrengető eseménynek tűnt. Nem kommentáltam a burkolt megjegyzését Maurice-ra. Tudtam, hogy utálta mindkét bátyámat, a vak is látta, hogy Russelt puszta kézzel meg tudta volna fojtani. Nem örültem neki, de nem tehettem ellene azon kívül semmit, hogy szokás szerint villámhárítót játszottam minden konfliktusukban. Pedig annyira örültem volna, ha a családom legalább kedveli a nőt, akit én annyira szerettem. Már éppen készültem a szavába vágni és megvédeni a férfiak becsületét - vagy legalábbis a sajátomat -, amikor folytatta a mondandóját, én pedig hirtelen el is felejtettem, mit akartam mondani. Persze sosem volt túl nagy kérdés számomra, hogy kettőnk közül kinek izgalmasabb a magánélete. Kifejezetten viszolyogtam az egyéjszakás kalandoktól, nagyon ritkán keveredtem bele néhányba, a stabilnak induló párkapcsolataim pedig szinte egytől egyig katasztrofális véget értek, ez volt a legtöbb rendhagyó izgalom, amit megemlíthettem: remek érzékkel üldöztem el magam mellől minden nőt. Lori viszont... most bebizonyosodott, hogy igaz volt a sejtésem és velem ellentétben ő nem egy kollégiumi szobában ülve, latin szavakat magolva töltötte a húszas évei elejét, egy jó éjszaka helyett a kedvenc kiképzője elismeréséért teperve... Ez így gondolatban kimondva is szánalmasan hangzott rám nézve. És ebben a percben nehéz volt eldöntenem, hogy inkább éreztem magam kínosan, amiért én semmilyen hasonló történettel nem állhattam elő vagy kurvára örüljek, amiért ilyen nőt tudhattam magam mellett. Baszódj meg, Lori, senki nem tudja rajtad kívül elérni, hogy egyszerre érezzem magam kellemetlenül és ne tudjam száműzni a gondolataim közül a túlságosan is kellemes képeket... - Jól van, akkor hozzád sem érek, ha ennyire nyomorult vagyok - húzódtam arrébb színpadiasan a kanapé másik végébe, elhúzva a karomat a válláról, ahol eddig nyugtattam. - Inkább alszom a sorozaton, mint egy unalmas vénember. Tény, hogy nem volt a legérettebb reakció ilyen módon kicsikarni tőle néhány elismerő szót - legalábbis ebben reménykedtem -, de tőle sem volt fair ez a húzás. És hogyan kellett volna a kicseszett sorozatra is koncentrálnom ezek után? - De most szórakozol vagy... tényleg? - bukott ki belőlem a kérdés. - Mert nekem lehet, megeshet, hogy bejön a gondolat... de itt Angliában az olyan családok, mint a tiéd egy ilyen kijelentésért úgy vágnak ki mindenkit az utcára, mint macskát szarni. Rodney Lestrange jutott eszembe, bármennyire is tartottam bizarrnak, hogy a Lorival kettesben töltött perceink közben Lestrange nyomorult pornós bajsza úszott be a gondolataim közé. Miért kellett még ezt is túlgondolnom, ahelyett, hogy csak letepertem volna Lorit a kanapén a Netflix kevésbé romantikus háttérzajként szolgáltatott halálhörgéseire és sikolyaira? Merlin faszára, pszichomágushoz kéne mennem...
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Csüt. Júl. 01, 2021 1:29 pm
Holden & Lori
How do you say ‘I fucked up’ without saying it?
Kénytelen voltam elmosolyodni a nagypapás morgolódásán, mert tudtam, hogy pontosan ezt kell tőle elvárnom. Imádott vitatkozni, ahogy én is, de ha ráhagytam valamit, azzal nagyon nem tudott mit kezdeni. Mondanám, hogy sajnálom, de nem lenne igaz, mert nagyon jól szórakoztam rajta ilyenkor. - Már nem azért, de te is elég jogtalanul utálod ennyire -vontam vállat. -Ahogy elnéztem őket, nagyon szereti Gent és a gyerekeiket, olyan harmonikus a házasságuk, amilyen a miénk soha nem is lehetne, bármennyire szeretlek. Persze mi nem is azok a típusok vagyunk… Mondjuk azt megnéztem volna, ahogy megvered azt a két méteres állatot. -Nehéz volt elhinnem, hogy Holden, akármilyen jó formában is volt, képes felülkerekedni egy Henry Dearborn kaliberű férfin. Egy végtelenül békés és kedves embernek tűnt, de azért nem kellett sok ész hozzá, hogy tudjam, egyetlen legyintéssel ki tudna ütni engem egy pár órára. Biztosan Holdent is. Láttam az arcán a döbbenetet, amikor kimondtam ezeket a szavakat, és szinte hallottam, ahogy a fogaskerekek nagyon hangosan kattognak az agyában. Mintha próbálta volna feldolgozni az információt, amit kapott, mert annyira hihetetlennek tűnt, hogy én megosztottam az ágyamat egy másik nővel, hogy ennyi idő kellett a felfogásához. Kicsit a lövöldözős játékára emlékeztetett, amikor azon ment a pontpontpont, hogy töltődjön vagy mi. Nem értettem hozzá. - Mindig alszol a sorozaton, mint egy unalmas vénember, ezzel nem mondtál semmi újat -válaszoltam higgadtan, elnyúlva hosszában a kanapén (most, hogy lett helyem), a lábaimat az ölébe pakolva. -De ne aggódj, kedvesem, ha te is egyike lennél a nyomorult pasiknak, akkor most nem lennénk itt, mert az első éjszakánk után soha nem láttál volna többet. -Persze ez nem volt igaz, de erről már nem kell tudnia. Annyi biztos, hogy ha csak kötelességből kellett volna vele maradnom, akkor most sokkal nehezebb dolgom lenne. Szerencsére (vagy pont nem) azonban menthetetlenül beleszerettem a zsörtölődő vénemberbe. Halványan elmosolyodtam a szavaira. Lehet, megeshet… Hát hogyne, éppen elég ilyet láttam már. - Miért, gondolod, hogy odapiruettezek apám elé és elmondom neki, milyen jót keféltem egy cuki barna csajjal előző este? Megtehettem volna, lehet, hogy nem reagál rá annyira nagyon rosszul, de ki tudja, nem kockáztattam. Meg nem is igazán tartozik a faterra, hogy én kivel osztom meg az ágyamat és kinek a testnedveit mossák majd ki a házimanók a lepedőből. -Kényelmesen nyújtózkodtam egyet, határozottan élveztem, hogy enyém majdnem az egész kanapé. -Határozottan szeretek nőkkel lenni, kár tagadnom. Csak nem beszélek erről olyan sokat, mert minden pasinak az az első reakciója rá, hogy totál beindul. Habár… ez egész jó módszer is lehet, ha az ember egy jó estét akar magának. Lehet, rajtad is kipróbálom majd, mit szólsz? -Elég volt csak ránéznem, hogy tudjam a válaszát. -Egyébként nem értem, miért kell ilyesmi miatt kitagadni és megvetni egy családtagot. Senki nem tehet arról, hogy mit élvez és kit szeret.
- Egyáltalán nem jogtalan. Egy fasz volt Gennel és már több mint húsz éve ki akar túrni a helyemről. Én előbb voltam ott Gennek, mint ő. - Hálás lehettem, amiért Lori vagy nem volt féltékeny alkat vagy nem vette komolyan Gent, mint konkurenciát, mert egy ilyen kijelentés után a legtöbb nő valószínűleg pofán vágott volna. Pedig a kapcsolatom Gennel, a hozzá való talán túl szoros ragaszkodásom tisztán baráti volt. A kölcsönös féltékenységünk Henryvel pedig minden szépítés nélkül faszméregetés, ezt én is tudtam, de tenni nem bírtam ellene. - Pedig megvertem. Régen elég nyeszlett volt, a gyerekeik születése után gyúrta így ki magát. Tizenöt évesen úgy nézett ki, mint egy lámpaoszlop vagy egy kétméres ropi, nem volt túl nehéz dolgom. Azt már nem tettem hozzá, hogy tizenöt évesen én sem nyomtam fekve egy magyar mennydörgő testsúlyát, de ez egészen mellékes. Akkor éppen elég volt annyi, hogy Henry Dearborn rohadtul felhúzott. Nehéz lett volna leplezni a döbbenetemet, noha nem volt mögötte semmi más színtiszta meglepettségen túl. Egyszerűen nem számítottam erre, soha, még csak utalást sem tett rá és először elképzelnem is nehéz volt, bár lehet ennek inkább az én szegényes fantáziámhoz volt köze. - Mindketten tudjuk, hogy a másnap reggellel tartottalak meg. Azonnal elbűvöltelek a konyhatudományommal. Azóta is láttam az őszinte rettegést a tekintetében, akárhányszor egy pirítós elkészítésénél komolyabb sütés-főzéssel próbálkoztam. Szerencsére nem fordult elő túl gyakran. - Nem mondtam, hogy odapiruettezel. De vannak családok, ahol még azt is szemmel tartják, hogy a gyerekük milyen zoknit vesz fel aznap reggel. - Apám nem tudná úgy rajtam tartani a szemét... Így fogalmazott a Castillo kölyök, ha nem csalt az emlékezetem. Róla valószínűleg még azt is tudta a családja, ha lecsekkolta egy akadémista csaj dekoltázsát. De ezek szerint a Fontaine család, aranyvér és ősi név ide vagy oda, lazábban kezelt sok mindent. Vajon ahhoz mit szóltak volna, hogy a lányuk beköltözött Maurice Briggs harminchét éves öccsének az ágyába? Ezt reméltem, hogy a közeljövőben nem kell letesztelnünk, éppen elég jól sikerült a bemutatkozásom Lori öccsének. - Rajtam minek? Nem kell még egy nőt melléd képzelnem ahhoz, hogy ki se akarjak kelni mellőled az ágyból. Szerinted elviselném ennyi ideig azt a pszichopata szőke fejedet, ha nem így lenne? Félretoltam a lábát az ölemből, hogy én is elnyúlhassak mellette a kanapén - két ember nagyon kényelmesen elfért rajta egymás mellett, különösen jó szorosan összesimulva. - És az is lehet, hogy kurva féltékeny lennék arra a cuki barna csajra, tudod? - húztam magamhoz egy hosszú csókra. Még romantikus is lehetett volna a helyzet, ha a háttérben nem pofázik egy mugli rendőr feldarabolt holttestekről. - Ennél kevesebbért is hajítanak ki családtagokat. Még anno, mikor a nyomozóknál voltam, kikértem szinte minden aktát, ami megmaradt a háború alatti időből - húzódtam el tőle épp csak annyira, hogy rendesen lássam az arcát. - Nem maradt sok, mert azok a csuklyás gecik eltüntettek szinte mindent... De amit itt hagytak, az is bőven elég mocsok volt. Akkoriban mindkettőnket megöltek volna, mert egy "nyomorult félvérrel" kavarsz. Persze még most is megölhetnek, végül is sosem mondtad, hogy a családod nem muglikat gyilkol a közös nyaralásokon. Ki ne merd javítani magnixra, mert esküszöm itt hagylak...és kimegyek mosogatni. Két dologgal tudtam garantáltan felidegesíteni: ha kijavítottam az amerikai angolját és ha a konfliktusaink lezárásaképpen hátat fordítottam neki, hogy idegből nekiálljak mosogatni. Utóbbi engem megnyugtatott, ő állítólag gyakran érzett rá késztetést, hogy tarkóm vágjon egy frissen elmosogatott tányérral.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Csüt. Júl. 01, 2021 10:25 pm
Holden & Lori
How do you say ‘I fucked up’ without saying it?
- De tudtommal ti csak barátok vagytok -vontam fel a szemöldököm. -Mindegy, nem akarok ebbe a fura háromszögbe belefolyni, amit ti létrehoztatok húsz éve, mert nem tudok mit kezdeni vele. De ne aggódj, én biztosan nem fogok féltékenykedni. -Nem volt rá okom, ismertem Holdent annyira, hogy tudjam, soha nem lenne képes megcsalni, pláne nem Gen Dearbornnal. Eddig azt hittem, hogy én ellenben megtenném, bármikor és bárkivel, ahogyan az lenni szokott, mégsem vitt volna rá a lélek. Holden volt az első és egyetlen férfi az életemben, akit mindennél jobban megszerettem és eszem ágában sem volt más felé nézni. Úgyis többet ért az összesnél. - Én mondjuk inkább elátkozásnak nevezném, de igazad lehet -nevettem fel. -Veled maradtam, mert féltem, hogy lecsuknak szándékos gyújtogatásért, amilyen ön- és közveszélyes vagy a konyhában. -Mondjuk nem tagadom, életemben nem láttam még olyan embert, akit a Wizengamotnak kéne hivatalosan eltiltania a konyhai manőverektől, de Holden ezt a szintet is megugrotta. Füstöltek a tojásai, mármint nem azok, hanem amiket meg akart sütni. Én ilyet még soha életemben nem láttam. Nem teljesen értettem a brit aranyvérűeket. Én is egy ősi családból származtam és elmondhattam magamról, hogy szigorúak voltak a szüleim (főleg a fiúkkal, velem és a nővéremmel nem annyira). Most mégis azt éreztem Holden szavaira, hogy nekem elképesztően jó dolgom volt a családommal. - Komolyan nem értem az ilyen embereket. Egy életre megnyomorítják az ilyen hozzáállással a gyerekeiket. Én nem akarok anya lenni, de tudom, hogy ha mégis úgy alakulna, akkor leszarnám, mit akar a gyerekem kezdeni az életével. Ha átoktörő akar lenni, az lesz, ha a saját neméhez vonzódna, hajrá, csak legyen boldog. Nem így kéne mindenkinek gondolkodnia? Nem minden szülő azt szeretné, hogy boldogok legyenek a gyerekei? Furcsa ez nekem. -Persze a szüleim biztosan gondoltak másra is és a legutolsó munka, amit elképzeltek nekem, egy olyan volt, ahol csúnyán megsérülhetek és bele is halhatok, de mégsem álltak igazán az utamba. Mert tudták, hogy ha én ezt akarom, akkor annak oka van és ettől leszek majd elégedett, boldog felnőtt ember. Igazából tényleg így lett, a kisebb-nagyobb hullámvölgyeket leszámítva. -Olyan romantikusan tudsz bókolni, mint senki más. Lehet, ezért maradtam meg melletted, nem is a két szép szemed és a főzőtudományod miatt. Még közelebb húzódtam hozzá, amikor ledőlt mellém, pedig azt hiszem, anélkül is bőven elfértünk volna a kanapén. Nem tudom, még soha nem próbáltuk ki, mert a minél szorosabb, annál jobb elvet vallottuk mindketten. - Te mindig, mindenkire féltékeny vagy, szerelmem. De nem is te lennél, ha másképp lenne. -Az arcára simítottam a kezem, hogy még a csók után is érezzem a bőrét a sajátomon. Percekig néztem a szemeibe, szótlanul, szinte teljesen elveszve bennük. -Merlinre, hogy lehet valakit ennyire nagyon szeretni? -Ugye ezt nem mondtam ki hangosan? Ó, dehogynem. És valamiért egyáltalán nem zavart, mellette annyira természetesen jött minden. A szavaira elkomorodott kissé a tekintetem. - Nem tudok róla, hogy a szüleim ilyet csinálnának, bár azt hiszem, egy magnix születésű egy kicsit már bökné a szemüket. De ők sosem voltak annyira randikálisak mint azok, akik nálatok éltek. Amikor mágiatörténeten tanultunk róla, szinte nehezemre esett elhinni, hogy mindez a huszadik század végén még megtörténhet. Elég szomorú. -Már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy kijavítsam ismét, amikor közbevágott. Felháborító, hogy ennyire jól ismer már engem. -Ó, gondolod, hogy kiengednélek a konyhába? Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen, Briggs, nehogy azt hidd. -Azzal úgy fordultam, hogy fölötte legyek, esélyt sem adva neki a menekülésre. És a meghitt, sorozatgyilkosos háttérzajjal ellátott jelenetet megzavarta egy bagoly kopogtatása az ablakon. Nem érdekel, ignorálni fogom. Késő van már a levelekhez.
- Még jó, nyilván nincs rá okod. - Kevés dolog bosszantott annyira, mint amikor valaki meggyanúsított vele, hogy barátságnál több közöm volt Gen Dearbornhoz. Ha történetesen férfi lett volna, soha, senki a büdös életben nem értette volna félre kettőnk barátságát. Nem mintha férfi barátaim lettek volna - vagy tulajdonképpen bármilyen Gen kivételével -, egyszerűen nem értettem hozzá, hogyan kéne megkedveltetnem magam az emberekkel. A munkakapcsolataimat könnyen alakítottam, különösen amióta elég magas pozícióba kerültem ahhoz, hogy ne kelljen túl sok parancsnak engedelmeskednem és megválogathassam, kikkel akartam együtt dolgozni. A kommandó többi tagjával jól kijöttem, de ez nyilvánvalóan a legnagyobb jóindulattal is egy hierarcgikus alá-fölérendeltségi viszony volt. - Mindketten tudjuk, hogy a lelked mélyén imádod, mikor főzök neked. - Inkább azt szerette, ha szép csendben kimentem a konyhából, amíg ő munkálkodott. Foghatnám a varázslatos kisugárzásomra, amitől még a félig megfőtt tészta is lángra kapott, de valószínűleg inkább ahhoz volt köze, hogy szerettem abba is beleszólni, amihez nem értettem igazán. Az igazság az, hogy csak elképzeléseim voltak arról, milyen egy ideális szülő. Anyámról csupán gyerekkori, talán erősen megszépült emlékeim voltak, apámat pedig egyszerűen nem létező személynek tekintettem, így arról sem tudtam nyilatkozni, ők valójában mennyire voltak támogatóak és elfogadóak. Úgy sejtettem, anya az lett volna, hiszen Maurice-t és Russelt is mindenben erején felül támogatta az összes fontos döntésükben. Az én életemben már nem érte meg azt, hogy a harmadéves roxforti fakultatív tárgyaim kiválasztásánál komolyabb kérdésben kelljen elindulnom valamilyen irányba. - De, gondolom azt szeretnék. Szerintem anyám például ilyen volt. - Ezúttal átsiklottam afelett a mondata felett, hogy nem akart anya lenni. Az életünk szinte minden területén nagyon hasonlóan gondolkodtunk Lorival, könnyen megtaláltuk minden kérdésben a közös nevezőt, egy valamit kivéve: ő nem először tette nagyon egyértelműen nyilvánvalóvá, hogy a háta közepére sem kívánta a gyerekvállalást. Én viszont semmi másra nem vágytam jobban. Természetesen nem most, még csak nem is a közeljövőben, kettőnk kapcsolata ettől még mérföldekre volt. - Tudtam én, hogy megéri ennyi könyvet olvasni. - Úgy gondoltam, hogy sok olyan tulajdonsággal rendelkeztem, amit az emberek többsége pozitívnak tartott egy párkapcsolatban. Megbízható voltam, végletekig lojális és még a házimunkát is örömmel magamra vállaltam. Azzal viszont senki sem vádolhatott meg, hogy túlságosan értettem az érzelmes, nagyszabású gesztusokhoz. Hiába szerettem Lorit, őszintén és annyira kibaszottul, hogy néha még én is alig akartam elhinni ezt a csöpögő nyáltengert, amit iránta éreztem, látványosan kifejezni már nehezemre esett. Ahogyan szavakba önteni is, bár egyiknek sem éreztem túl nagy szükségét, úgy gondoltam, hogy a mindennapos apróságok voltak azok, amik igazán számítottak. És mégis, most nagyon sokat jelentett az a véletlenül elejtett mondat, még ha nem is igazán tudtam, mit kéne válaszolnom. Nevetségesen tartalmatlannak találtam volna visszamondani, hogy én is szeretem őt, így csak reménykedtem benne, hogy enélkül is tudta vagy legalább látta rajtam, hogy Merlinre, annyira szerettem őt... - Akár most is megtörténhetne, szerintem még mindig sokan vannak, akik így gondolkodnak. És nincs olyan szó, hogy magnix - forgattam a szemem. Nem voltam benne biztos, hogy valaha is megunjuk majd egymás angoljának kritizálását. Ha nem éppen az eltérő kifejezéseken rugóztunk, akkor előszeretettel röhögött a londoni akcentuson. Ez lehetett volna egy igazán vidám pillanat is, végződhetett volna sokféleképpen, ha nem kezd el kopogni egy bagoly az ablaküvegen. Sötét volt már odakint, így nem láttam rendesen a madarat. Nem az én baglyom volt, de az éjszakai körvonalai hasonlítottak a minisztériumi postabaglyokéra. Kelletlenül, egy sóhaj kíséretében felültem a kanapén. - Szerintem minisztériumi bagoly, megnézem mit hozott. Úgyis ki akartam menni az erkélyre rágyújtani. - Egy mozdulattal leemeltem magamról Lorit és átraktam a kanapéra, majd felvettem a dohányzóasztalról az odadobott cigisdobozt és a pálcámat, mielőtt az ablakhoz sétáltam volna, hogy beengedjem a madarat. A bagoly beszökkent az ablakpárkányra, én pedig leszedtem a lábára kötött levelet. Csakhogy azon nem a brit Mágiaügyi Minisztérium pecsétje volt, hanem a MACUSA-é. Homlokráncolva, de felnyitottam a borítékot, úgy sejtettem, biztosan egy közös varázsbűn-üldözési projektben szorultak a kommandó segítségére, megesett néha a szoros államok közötti együttműködés egy-két nemzetközi körözés esetén. De a borítékban lévő levelet nem nekem címezték. Soha, de tényleg soha nem olvastam volna bele Lori magán vagy hivatalos levelezéseibe. Nem érdekelt, nem volt hozzá közöm, tiszteletben tartottam a privát szféráját. Most sem akartam megtenni, de a kezemben tartott papírra írt szöveget akaratlanul is láttam. Hosszú, óráknak tűnő másodpercekig álltam az ablak előtt, szótlanul, meredten bámulva azt a néhány sort. Biztos félreértettem. Ez nem lehetett az, aminek tűnt. Csak egy ostoba félreértésnek kellett lennie. - Lori, ez mi? Mit köszönt meg neked a MACUSA? Milyen információkról beszélnek? Én ezt nem értem, sosem mondtad, hogy közöd van a MACUSA-hoz... - Minden kimondott szó után egyre kevésbé éreztem magam zavarodottnak, és egyre inkább lettem dühös. Mit értetlenkedtem? Ott állt feketén-fehéren, hogy köszönik az információkat. De mit, mégis mit küldött nekik?
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Pént. Júl. 02, 2021 1:35 pm
Holden & Lori
How do you say ‘I fucked up’ without saying it?
- Hogyne, imádom a főztödet. Főleg, ha a szemetes eszi meg, mert neki még ízlik is. Maradjunk inkább annál, hogy majd én főzök mindkettőnknek, mit szólsz? Akkor tuti nem halunk éhen. -Nem tartottam magam nagy szakácsnak, de szerettem a konyhában pepecselni, és mivel a fél világot bejártam már, olyan recepteket tudtam behozni egy átlagos brit háztartásba, amiről talán még nem is hallottak. Biztosan ezért szerette annyira Holden is, amikor reggelit csomagoltam neki vagy este vártam friss vacsorával. Halványan elmosolyodtam a szavaira. Nem tudtam elképzelni, milyen lehetett neki gyerekként elveszíteni az édesanyját, és őszintén, nem is akartam belegondolni. Sosem volt igazán szoros kapcsolatom egyik szülőmmel sem, mégsem akartam arra gondolni, hogy egyszer már nem lesznek, egyikük sem. - Biztos vagyok benne, hogy ilyen volt, és abban is, hogy nagyon büszke lenne arra, akivé váltál. -A testvéreiről ezt nem mondhattam el, de ezt a véleményt inkább megtartottam magamnak. Kár lett volna ezzel tönkretenni ezt a pillanatot és most nem is azért voltunk itt, hogy a testvéreit szidjam, bármilyen szívesen is tettem. Határozottan gyűlöltem mindkettőt, de főleg a középsőt. A szájára tapasztottam a tenyeremet, hogy érzékien a fülébe súghassam a kedvenc szavát: magnix. Mert nincs olyan szó, hogy mugli, egyébként is retardált hangzása van. Mondanám, hogy ez volt az, ami tönkretette a pillanatot, de az igazság az, hogy a bagoly kopogása megtette helyettünk. Elégedetlenül morogtam, amikor Holden fontosabbnak találta azt a kurva madarat meg a cigijét nálam, de nem ellenkeztem. Egy lemondó sóhajjal hátradöntöttem a fejem a kanapéra és beletörődtem a sorsomba, hogy meg kell várnom, amíg elszívja a cigijét. Legalábbis azt hittem, hogy várnom kell, azonban meghallottam, hogy a levél nekem jött és a MACUSÁ-tól. Ez éppen elég volt arra, hogy az adrenalin egy pillanat alatt elárasztotta az egész testemet és úgy pattantam fel álló helyzetbe, mintha égett volna alattam a kanapé. Egy darabig csak álltam, földbe gyökerezett lábbal és pánikolva. Tudtam, hogy most lesz mindennek vége, már nem fogok tudni titkolózni Holden előtt és mindent el kell mondanom. De ezt nem így akartam, nem egy kurva bagolytól kellett volna megtudnia, hanem nekem kellett volna leültetnem és elmesélnem neki ezt az elcseszett történetet. De nem tettem meg, csak halogattam, mert annyira féltem a reakciójától. Egyedül az én hibám, hogy most itt vagyunk. Odasiettem hozzá és kikaptam a kezéből a levelet, hogy végigfussak rajta. Némileg megnyugtatott, hogy nincsen benne semmi olyan információ, ami lebuktathatna. Talán így még van kiút… - Felnyomtam náluk az exemet. Már egy ideje keresik, mert illegális átoktörő munkákat vállal, a legrosszabbakat is. Én pedig jó polgári kötelességemet teljesítve írtam a MACUSÁ-nak, hogy láttam Angliában, kihagyva persze, hogy összevertem a budiban. -Nem, nem éppen így gondoltam. Nem kellett volna még többet hazudnom. A kurva életbe.
- Látod, esélyt sem adsz a fejlődésre... - Mindketten tudtuk, hogy reménytelen eset voltam. Nagyon korán önállósodnom kellett, már sokkal azelőtt, hogy anyám meghalt, de a főzést valahogy sosem sikerült úgy elsajátítanom, mint minden mást. Vele ellentétben én közel sem voltam ennyire biztos abban, hogy anyám büszke lenne rám vagy a másik két fiára. Hazudtunk, loptunk, csaltunk és öltünk, ő pedig nem erre nevelt minket, kurvára nem. Talán jobb is, hogy sosem látta, mivé lettek a fiai - bár lehet soha nem kötöttünk volna ki itt, ha ő túléli a háborút. Maurice-nak akkor még nem voltak politikai ambíciói, éppen csak befejezte az Akadémiát akkoriban, kommunikáció-és médiatudomány szakon, summa cum laude. Russel jogot hallgatott, ügyvédnek készült és az esküvőt tervezgették Lydiával. Én pedig csak egy egyszerű nyomozó szerettem volna lenni, aki rosszfiúkat kap el, mint a kedvenc regényeimben. Akkoriban még egyikünk sem hitte, hogy itt fogunk tartani: mágiaügyi miniszteri szék, prostik, korrupció, gyilkosság, Kyle halála, Naomi betegsége... Nem, anya zokogott volna, ha ezt megtudja. Így inkább Lorinak sem válaszoltam, csak az arcomra erőltettem egy mosolyt. Nyilván nem bírta ki magnixozás nélkül. Nyilván. Annyiszor hallottam már tőle - természetesen szándékosan fűzte bele minél több mondatba -, hogy néha attól féltem, én is használni fogom majd. Így is néha azon kaptam magam, hogy néhány szót nem elég brit kiejtéssel mondtam, ahogy tőle is nem egyszer csíptem már el brit akcentust, és ez bőségesen elég volt, nem akartam még az ostoba kifejezéseiket is átvenni. De Amerika más módon is befurakodott az életünkbe ezen az estén. Elsőre meggyőzőnek találtam a válaszát, hiszen pár hete tényleg találkozott a Minisztériumban Ada Lachlan elbaszott bátyjával, a saját szememmel láttam - és a saját két kezemmel rángattam le a fasziról Lorit, de ez már egy mellékes információ. Azt viszont nem mondta, hogy fel akarta jelenteni, pedig több mint logikus lett volna, ha esetleg engem is bevon a történetbe, tekintettel arra, hogy én voltam a kibaszott kommandó parancsnoka. És még valami sántított ebben a történetben... - Nem mondtad, hogy jelenteni akarod Lachlant. És egyáltalán miért a MACUSA-nál nyomnád fel? Semmi közük hozzá, Matt Lachlan nem amerikai állampolgár és nem is az államokban tartózkodik. - Újból a levélre pillantottam. Köszönik az információt és a fáradságos munkát. Mégis mi lenne fáradságos ebben? - Nem Lachlanről van szó, igaz? Lori, mi a faszt köszönt meg neked a MACUSA? A kérdés inkább hatott parancsnak, noha vele sosem ütöttem meg ezt a hangszínt ezelőtt.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Hétf. Júl. 05, 2021 5:49 pm
Holden & Lori
How do you say ‘I fucked up’ without saying it?
Nem, nagyon nem volt jó ötlet a hazugság. Azt hittem, hogy ezzel majd megúszom és elfogadja, hogy csak ennyi volt, csak Matt és semmi több. Persze tényleg Matt tehetett erről az egészről, az ő hibája volt mindez, ha nem nyom fel a MACUSÁ-nál, soha nem kerülök ebbe a lehetetlen helyzetbe, amiből már majdnem kimásztam. Az utolsó levél volt, bassza meg, az utolsó levél… Elkezdtem fel-alá járkálni az ablak előtt, egyre idegesebben és idegesebben. Utáltam Mattet, utáltam ezt a kurva baglyot, amiért éppen most kellett meghoznia a levelemet és még jobban utáltam magamat, amiért képes voltam beleszeretni Holdenbe. Csak egy munka. Ennyinek kellett volna lennie, ennyinek. - Lachlannel együtt dolgoztunk otthon, Amerikában. Mondhatom azt, hogy a párkapcsolatunk révén jobb volt a közös munka, de egyrészt az messze volt a rendes párkapcsolattól, másrészt pedig elég szar vége lett. Sok illegális munkát vállaltam, mert élveztem az adrenalint, amit adtak, a veszélyt, azt, hogy meghalhatok… Várható volt, hogy előbb-utóbb bele fogok bukni. Vagyis belebukunk mindketten. Matt persze a saját bőrét mentette és felnyomott a MACUSÁ-nál, én pedig akkora szarban találtam magam, mint még soha. Az egyetlen szerencsém az apám neve volt, azt nem akarták az aurorok bemocskolni, ezért felajánlottak egy másik lehetőséget. A pálcámmal a hálószoba felé intettem egy Invito erejéig, mire két dosszié a kezembe repült, egy vaskosabb és egy nagyon vékony. - Azt mondták, valahogy megkörnyékezhetném a brit mágiaügyi minisztert. Nem tudom, miért gondolták azt, hogy én, egy nyomorult kis átoktörő majd jó leszek erre, de ezt akarták, információt akartak a bátyád egyre radikálisabb megmozdulásairól, hogy miért, arról fogalmam sincs, nem értek a politikához. Fogalmam sem volt, hogyan csinálom meg, hetekig csak tengődtem Londonban, amikor jött az a szektás dolog és… hát, tudjuk, mi lett a vége. Csak egy munkának indult, annyi ideig igyekeztem ezt hajtogatni magamnak, hogy nem más ez, mint egy munka, de nem tudtam változtatni a saját érzéseimen és beléd szerettem, mint ahogy a legszarabb “kémek” tudnak. Tudtam, hogy ki kell játszanom valahogy a MACUSÁ-t, hogy leakadjanak rólam, ahogy azt is, hogy téged, titeket is védelmeznem kell. Szólni akartam róla, esküszöm, hogy szólni akartam, de annyira rettegtem a reakciódtól, hogy nem mertem semmit csinálni. Féltem attól, hogy elveszítelek. Ez lett volna az utolsó levél, megszabadultam az amerikai auroroktól, tiszta a nevem, itt lett volna vége. Majdnem sikerült úgy intéznem, hogy soha ne tudd meg. -Felé nyújtottam a két dossziét. -A vékonyabban benne van a másolata mindennek, amit elküldtem nekik. Mind teljesen ártalmatlan és haszontalan, de annyira elég volt, hogy leszálljanak rólam. A másikban megtalálsz minden más infót, amit megszereztem, de soha nem adtam ki a kezemből, soha nem beszéltem róla és soha nem is fogok. Elfordultam az ablak felé, eddig sem mertem Holdenre nézni, most pedig végképp nem akartam. - Az utolsó levél volt, bassza meg, az utolsó…
Szerettem volna megnyugtató szavakat hallani tőle. Én magam sem tudtam, mit, mert talán ebben a helyzetben már nem létezett egyetlen olyan mondat sem, ami visszafordíthatta a bennem felgyülemlő haragot. Hiszen ott tartottam a kezemben azt a levelet, ami nem tartalmazott semmi konkrétat, de nem voltam ostoba - legalábbis nem ennyire, mert úgy tűnik, mégsem volt annyi eszem, amennyit eddig feltételeztem magamról, ha ennyi időn át elhittem a hazugságait. Végighallgattam, bár lett volna mivel közbevágnom - ó, baszdmeg, de még mennyire, hogy lett volna. Elkeseredetten kapaszkodtam annak a lehetőségébe, hogy talán végre mond valamit, igazából bármit, amitől felmenthetem. Ami megnyugtat, csillapítja az egyre intenzívebb dühömet... de ez nem történt meg. Ahogy haladt előre a kis történetében, úgy lettem egyre és egyre idegesebb. Mély levegőt vettem, a kezem összeszorult a cigarettásdobozon és a varázspálcámon. Mindkettő ott volt még a kezemben, hiszen alig néhány perce azért indultam, hogy elszívjak egy cigarettát az erkélyen, éppen úgy, mint eddig minden este lefekvés előtt. De ez nem olyan este volt, mint minden eddigi, amit együtt töltöttünk ebben a lakásban. Nem egyszerűen elvettem tőle a két dossziét, hanem szabályosan kirántottam őket a kezéből és mohón felcsaptam mindkettőt. Remegő kézzel pörgettem végig a lapokat, de elborzadtam attól, amit láttam. Levelek, feljegyzések, fényképek... Ott volt annak a napnak a leírása, amikor először találkoztunk egymással. Utána az az este, mikor bemutattam őt Maurice-nak és Russelnek. Lemásolt minisztériumi iratok, amiknek a rejtegetésével sosem fáradtam itthon, hiszen eszembe sem jutott, hogy féltenem kéne őket Lori elől. És még megannyi papír, tele olyan információkkal, amelyek közül egy is elég lett volna a családom tönkretételére. Végigpörgettem magamban az eseményeket, a kapcsolatunk meglepően gyors és harmonikus kialakulását. Minden olyan tökéletes volt, és végre választ is kaptam a soha ki nem mondott kérdésre: igen, túl tökéletes volt ahhoz, hogy igaz legyen. Hogyan nem gyanakodtam? Hogyan nem tűnt fel, hogy mindez egy átbaszás? Komolyan képes voltam elhinni, hogy egy ilyen nő, egy kibaszott Fontaine rám kíváncsi? És még most is volt mersze szeretetről magyarázni, mégis mennyire nézett ostobának? - Szóval ez az egész egy átbaszás volt - szólaltam meg hosszas hallgatás után először. - Egy munka... Újból a két dossziéra pillantottam, majd a dobiz cigivel együtt lehajítottam őket a kanapéra. A pálca ellenben maradt a kezemben. - Szólni akartál, mi? Ez lett volna az utolsó levél... És igazából semmi lényegeset nem küldtél... - horkantam fel. - Áruld el nekem, te mégis mennyire nézel engem ostobának? Eddig bírtam türtőztetni magam. Pontosabban eddig akartam, már nem láttam okát annak, hogy nyugalmat erőltessek magamra. - Most boldognak kéne lennem, amiért állítólag nem tálaltál ki mindent rólam, a családomról és a hazámról? - A mellkasára szegeztem a varázspálcám, a tiszafa pálca hegye alig fél centire lehetett a bőrétől. - El kéne hinnem neked ezt a romantikus, izgalmas kis történetet, ahol hősiesen felülkerekedtél a kibaszott MACUSA... nem is, egyenesen a kikúrt FAMI akaratán, mert annyira szeretsz? Te komolyan ennyire idiótának nézel engem, hogy ezt majd elhiszem neked? Szegény, hülye Holden Briggs, aki megkajálta, hogy egy kibaszott Fontaine akár csak ránézne... Igazad van, végül is tényleg egy címeres ökör voltam, jogos a feltételezés. Tettem felé egy lépést, a pálca most már tényleg a mellkasához ért. Be kellett volna vinnem a Minisztériumba, de nem tehettem meg. Túl sokat tudott, annyi mocskot gyűjtött össze rólam és a családomról, hogy nem adhattam át az aurorkollégáknak. Innen nem volt törvényes kiút. Mi a faszt kellett volna tennem? - Mondj egyetlen okot, hogy ne koncoljalak fel itt helyben. Sajnos én tudtam azt az egyetlen okot: kurvára szerettem őt. Nem voltam képes megtenni, én ehhez túl gyenge voltam.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Júl. 06, 2021 12:54 am
Holden & Lori
How do you say ‘I fucked up’ without saying it?
Nem vártam el tőle, hogy jól reagáljon, ennyire még én sem voltam ostoba. Tudtam, hogy ki fog borulni rám, tudtam, hogy dühös lesz, talán meg is utál egy életre. Sőt, valószínűleg ez is fog történni. Nem akartam, Merlinre, de nem akartam így elveszíteni őt, sehogy sem, de főleg így nem. Mégsem volt mit tennem, nem maradt mentőövem, nem tudtam megúszni ezt az egészet anélkül, hogy valaha is megtudná… Éreztem, hogy kártyavárként dől össze minden körülöttem, én pedig olyan tehetetlenül álltam a kellős közepén, mint még soha az életben semmi előtt. Szótlanul figyeltem minden mozdulatát, ahogy pánikszerűen lapozta át a dossziékat, benne eszméletlenül sok olyan információval, amik rossz kezekben végzetesek lettek volna rá és a testvéreire nézve is. Ha őszinte akartam lenni magammal, a lelkiismeretemen egy karcolást sem ejtett volna Maurice és Russel Briggs bukása, de Holden miatt nem löktem őket a kutyák elé. Csak miatta tettem ezt, senki másért, de úgyis hiába mondanám el neki, nem hinné el. - Nem, nem az volt! -ellenkeztem gyorsan. -Vagyis… annak indult, de nagyon hamar irányt váltott, amikor rájöttem, hogy mennyivel jobb vagy ennél és mennyivel többet érdemelsz. -Nem hittem, hogy a szavaimtól majd megenyhül, ahogy azt sem, hogy egyáltalán elhiszi, amit mondok neki. Merlinre, hogy mehetett minden ilyen könnyen tönkre? Jobbnak láttam csendben maradni, így nem válaszoltam neki semmire. Hagytam, hogy mondja a magáét, reménykedve benne, hogy ha kiadja magából a haragját, talán mindketten egy kicsit könnyebben zárjuk le ezt az egészet, mindent, ami most és az elmúlt hónapokban történt. Nem áltattam magam azzal, hogy ezek után hajlandó lesz egyáltalán rám nézni, láttam a reakcióin, hogy erről álmodoznom sem szabad, mert úgyis az lesz, amit ő gondol. Nekem itt nem volt szerepem. Azért arra nem számítottam, hogy pálcát szegez rám. Azt hittem, elzavar majd, elküld, hogy húzzak innen és soha ne kerüljek többet a szeme elé, a cuccaimat majd elégeti a parkban. Nem tudom, miért voltam ennyire naiv, de a meglepetés ellenére igyekeztem tartani magam. Nagyot nyeltem, de nem próbáltam ellenkezni vagy a pálcám után nyúlni. - Soha nem hazudtam neked azt, hogy szeretlek. Ami kettőnk között van… volt, az mind valós és igaz volt, akármennyit is titkolóztam előtted. De nem kérem a bocsánatodat, sem azt, hogy elnézd ezt nekem, ennyire nem vagyok hülye. Csak szeretném, ha tudnád, hogy mindent megtettem kettőnkért, amit csak tudtam. -De ez persze nem volt elég. Soha nem volt elég. Minden porcikám arra akart kényszeríteni, hogy hátráljak, ahogy a pálcája a mellkasomhoz nyomódott, de nem engedtem. Tartottam magam, mert semmi másom nem maradt, csak és kizárólag a tartásom. Még a kezem is rándult egyet, ösztönösen, mintha lett volna esélyem előrántani a pálcámat, vagy a bokámnál tartott tőrt, ami most nem is volt nálam. Nem jutottam volna el a mozdulat végére és nem is próbálkoztam vele. Vettem egy mély levegőt és felnéztem rá, egyenesen az arcába. - Nem tudok ilyet mondani. Semmi okod nincs rá, hogy életben hagyj ezek után és nem is tudnék neheztelni, ha most végeznél velem. Csak annyit kérek, hogy ha megteszed, nézz végig a szemembe.
Legszívesebben megragadtam volna a két vállát és addig ráztam volna, amíg fel nem fogja, hogy miket mondott... hogy mit művelt velem. Ő ezeket komolyan mentségnek érezte? Enyhítő körülménynek? Vagy valami kibaszott romantikus mesének, amit nekem értékelnem kellett volna? Hogy mondhatott ilyeneket anélkül, hogy elöntötte az önutálat és a szégyen? Egyáltalán hogyan lehet ilyet tenni egy másik emberrel? Egy másik emberrel, aki annyira szerette őt... Mert az én érzéseim tényleg őszinték és valósak voltak, majd' megbolondultam érte, és ezt ő is tudta, és képes volt kihasználni. Eddig azt gondoltam, hogy amit azzal a lánnyal műveltem Russel kérésére, mindennél helytelenebb cselekedet volt. Most úgy éreztem, hogy van sokkal rosszabb egy gyors, fájdalommentes gyilkosságnál. - Hogy te milyen kedves vagy - fakadtam ki. - Mert eredetileg milyennek tartottál, hm? Tudod mit? Inkább ne is válaszolj, mert úgysem számít egy hazug ribanc véleménye. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd pálcát fogok szegezni Lorira és egyetlen kérdésen fogok őrlődni: hogy bántsam-e. Soha nem akartam kárt tenni benne, azt gondoltam, nem tudnék ártani neki, hiszen szerettem őt és amúgy sem lettem volna képes pálcát vagy kezet emelni egy nőre... De most mégis hatalmas volt a késztetés, hogy megtegyem. Elárult, veszélybe sodort mindenkit, tönkretehette az életemet és a családom életét... Éreztem, hogy tennem kéne valamit, menteni a menthetőt, már ha egyáltalán volt még mit, de nem tudtam megtenni. És ezt nyilván ő is tudta, hiszen túl jól ismert. Nem mondta volna, hogy tegyem meg, ha nincs vele tökéletesen tisztában, hogy én ehhez túl gyenge voltam. Egy érzelgős puhapöcs, Russelnek igaza volt... - Hogy lehetne bármi is valós, ami egy kibaszott hazugsággal kezdődött? Te komolyan nem érzed, hogy ez lehetetlen? Te... te... komolyan, neked beteg a fejed, nem is értem, hogyan nem vettem észre, hogy egy pszichopata picsát engedtem be az életembe - ostoroztam most már inkább magamat. Hogy lehettem ennyire ostoba? Hiába irányult rá minden dühöm, a lelkem mélyén tudtam, hogy ezt magamnak köszönhetem. Látnom kellett volna a jeleket... Hosszú, éveknek tűnő másodpercekig bámultam az arcába. A szemébe néztem, ahogy kérte - amióta megismertem, most először tettem ezt minden szeretet és vonzalom nélkül. Meg kellett volna tennem, meg kellett volna akadályoznom, hogy még több bajt okozhasson, itt volt rá a lehetőségem... De hiába ragadtam meg a karját, hiába préseltem neki a legközelebbi falnak, képtelen voltam befejezni, amit elkezdtem. Csak álltam ott, reszkető tagokkal, a pálcámat továbbra is a mellkasának szegezve, egy porszem alig fért volna el kettőnk között, ahogy a falnak nyomtam, de nem ment. - Nem éri meg. Nem érsz annyit, hogy ennyi problémát okozz nekem azokon túl, amit már eddig okoztál - szólaltam meg végül, minden maradék erőmet és méltóságomat összeszedve. - Én most elmegyek itthonról. Fél óra múlva visszajövök, addig pakold össze a cuccaidat és takarodj el innen. Ha itt talállak, esküszöm, hogy téged is a Temze aljáról fognak kihalászni, mint azt az ostoba kis kurvát, aki megpróbált kibaszni velem és a családommal. Érthető voltam? Nagyszerű. Remélem a hátralévő életed is egy ekkora örömtelen hazugság lesz. Azzal elléptem tőle, és elindultam az előszoba irányába. Nem bírtam tovább egy légtérben maradni vele.