Már öt hónapja, hogy az akadémia ódon falai között élem az életem. Hála az égnek, úgy érzem, egész jól beilleszkedtem még az én antiszociális életformámmal is. A szobatársammal egész jól kijövünk, bár azért én még tisztességesen tartom a távolságot közöttünk. A nap már vakítóan sütött be az ablakon, egyenesen a szemembe. Hunyorogva felültem az ágyon és meglepően nyugtáztam, hogy a mai reggel sikerült, hosszú idő után, frissen és üdén kelni. Na várjunk egy kicsit, fagytam le egy pillanatra. Túlságosan is frissnek érzem magam. Óvatosan, lassan a fejembe kúszó pánikkal lenéztem az órámra. Kettő tized másodperc múlva, mint akit puskából lőttek ki, pattantam ki az ágyból. Miközben turbó üzemmódban mostam a fogam, a fél kezemmel a szoknyámat húztam fel magamra. Basszus, basszus, basszus, a bennem élő mini Duana sikítozott pánikolva. Amilyen gyorsan csak tudtam, elkészültem, felkaptam a hátamra a hátizsákot, magamhoz vettem a füzetjeimet és a szobánk ajtaja felé vettem az irányt. - Délután találkozunk – kiáltottam oda a szobatársamnak, aki majdhogynem röhögve nézte végig az ágyán ülve a harcomat az öltözködéssel. Meg sem vártam, hogy bármit is válaszolhasson, kiviharzottam a szobából hangosan bevágva magam mögött az ajtót. Kint hideg szél fújt, és szakadt a tavaszi zápor. Én pedig gratuláltam magamnak, hogy nem néztem ki rendesen a szobánk ablakán. Arról volt szó, hogy jó időnk lesz, én meg képes voltam rövidszoknyába megindulni, esernyő nélkül. Szép volt, Duana, ma is kitettél magadért és a fedetlen bőrödön folyamatosan végigfutó libabőrért. A kollégium bejárata és az akadémia ajtaja közti távot futva tettem meg, nem figyelve arra, hogy mindjárt halálra fagyok. Azt, hogy csavarni lehet a vizet a ruhámból, már teljesen elengedtem. Nem késhetek el már megint, mert akkor Professzor Lockhart most már teljes joggal belezhet ki. Ahogy beértem a folyosóra, cikázni kezdtem a diákok között. Ha jól számoltam, összesen két percem maradt, hogy beérjek a terembe. Ahogy az egyre nagyobbodó hallgatótömeg között suhantam, magamhoz szorítottam a kezemben lévő füzeteket, hogy ránézhessek az órámra, és meglepődve tapasztaltam, hogy… megállt. Mire az eszembe villant a felismerés, miszerint akkor bőven lenne még időm, már nem tudtam elkerülni az elkerülhetetlent. A periférikus látásom cserben hagyott, és hirtelen egy test állta el az utamat, melyet a lendületem által már nem tudtam kikerülni. Teljes erővel csapódtam az idegennek, aminek hatására hátra estem, és fenékkel érkeztem meg a folyosó kőpadlójára. A füzetjeim szanaszét szóródtak körülöttem, de a legelső gondolatom mégis a hátsó fertályamba nyilalló sajgás körül forgott. Ez be fog lilulni holnap. - Ne haragudj, nem direkt volt – nyögtem ki két fenékmasszír közben és ráemeltem a tekintetemet a váratlan felállt akadályra előttem.
Odakint egyenesen pocsék idő van, ilyenkor pedig nem sok kedve van az embernek... gyakorlatilag semmihez. Nekem legalábbis nincs, így nem kicsit ébredtem nyűgösen, a negatív, sötét aura pedig szinte körbeleng. Tekintetem egyértelműen üzeni, hogy "ne szólj hozzám", és úgy érzékelem, hogy ezt értik is, mivel a folyosón velem szembe jövők inkább kikerülnek. Kezeim zsebeimbe sűllyesztve haladok a könyvtár felé, hogy utána nézzek egy anyagnak a nonverbális varázslatokkal kapcsolatban, amikor megérzem az erős ütést a hátamon. Halkabb nyögés szökik ki ajkaim közül, hirtelen előre is lépek pár lépést, kezeim elhagyják zsebeim rejtekét és valami nedveset is megérzek a hátamnál. Mi a... Egy pillanat alatt fordulok meg és mérem fel a terepet. A csaj a földön, a cuccai szanaszét, Ő magyarázkodik, a nedvesség pedig tőle jött, csodás. Hogy ennek sincs jobb dolga, mint pont nekem jönni! - És mégis hogy voltál képes teljesen véletlenül nekimenni az előtted sétálónak? Tudod kinek add ezt be! - méghogy nem volt szándékos. Fel is ciccenek és eszem ágában sincs segíteni neki, se felkelni, se összeszedni a holmijait, arra pedig csak egy apró pillantást vetek, hogy miként markolássza saját fenekét. Fejemet csóválom, majd hajamba túrok. - Jó szarul nézel ki, szárító bűbájról még nem hallottál? Mit keresel egyáltalán itt? - mert ha ennyire se képes, akkor nincs túl sok keresnivalója az akadémián. Persze nem vagyok segítőkész, hogy megszárítsam, az pedig egyértelmű, hogy odakint járt. Mint mondtam, szarul néz ki. Őszinte vagyok, hallhatta, nem szépítettem a dolgon. Én vele ellentétben egyébként jól nézek ki, mint mindig: fekete nadrág, cipő és póló. Semmi extra, mégis megfelelően, olyan rosszfiúsan állnak. - Legalább a füzeteiden elvégeztél egy vízhatlanító bűbájt vagy mehetnek a kukába? Tehetek egy szívességet és elporlaszthatom Őket... - veszem elő a pálcám, majd irányítom a földön heverő holmijaira, egyértelműen jelezve, hogy egyetlen mozdulat és hamuvá lesznek. Hogy gonosz volnék? Meglehet, de nincs jó napom, így azzal se törődök, hogy mennyire lehet fontos a számára az a tartalom, mely a füzeteiben van.
Vendég
Kedd Május 18, 2021 12:40 am
Cameron & Duana
There's a story behind every each face we meet
Tekintetem a cipőitől indítottam, fel a lábain egészen a testéig. Ekkor vettem észre a hátán lévő közepes méretű vízfoltot, amit valószínűleg a becsapódás pillanatában hagyhattam a fejemmel. Hupsz, remélem nem lesz dühös. Nem volt olyan feltűnő, de a bőréhez érve biztosan észrevehette a hideg nedvességet. A vizslatást tovább folytattam egészen a feje búbjáig. Tökéletesen belőtt frizura, amely majdnem olyan sötét színű, mint a ruhái. Ez a pali is temetésre jár állandóan. De mégis volt benne valami. A srác a hátához kapott, és azonnal felém fordult, elég dühös arckifejezéssel. A tartása tekintélyt sugárzott, és meglepődve konstatáltam, hogy az arca mondhatni egész helyes. Na jó, Duana, ne legyél álszent, és nagyon gyorsan valld be magadnak. Irtó dögös ez az ember. Mini Duana már édesgette befelé magához a rózsaszín ködöt, de aztán a srác megszólalt és a varázslat elveszett egy másodperc alatt. Atya ég, ez mekkora egy bunkó. - Igazad van, a hobbim, hogy embereket lökök fel – forgattam a szemeimet. A mini énem az utolsó kis ködmaradványokat belesöprögette a kukába, majd dühösen az öklét rázogatta. Feltérdeltem, és körbenéztem magam körül. Szomorúan állapítottam meg, hogy egy-két füzetem valóban elázott, de reméltem, talán a szárító bűbáj ezen is tud segíteni. Négykézlábra dőlve összeszedtem a szétszóródott dolgaimat, majd nagy nehezen feltápászkodtam. - A stílusodból ítélve, valahogy úgy érzem te is csak egy ex-mardekáros lehetsz. – És egy felfújt hólyag. – Te mindig így beszélsz az emberekkel? Farkasszemet néztem vele. Láttam rajta, hogy szinte már undorral tekint rám, olyan szinten elhiszi magáról, hogy ő magasabb rendű. Lángra kapott bennem a düh. Mégis milyen jogot képzel magának, hogy így beszél az emberrel. Teljesen normális voltam vele. - Tedd már el a botodat – ripakodtam rá, és tenyeremmel lejjebb nyomtam a pálcája hegyét, amivel jelenleg a lábamra célzott. – Kösz a segítséget, és ha az előbb nem hallottad volna tisztán, még egyszer bocs a hátadért. De valószínűleg túléled, az egód majd begyógyítja a bőrödön a vízcseppek által okozott láthatatlan sebet. Mielőtt hátat fordítottam volna neki, hogy elinduljak az akadémia női mosdójához úgy véltem, ideje elköszönni tőle. - Ja és amúgy, de, tehetsz egy szívességet. Pòg mo thòin!
Tagadhatatlan, hogy tökéletes géneket örököltem és ezt még nagyjából a vak is látja, de helyes külső ide vagy oda, a jellemem valóban javításra szorulna. Azért amióta az Akadémián vagyok, mondhatni normáliasbb lettem, amiben közrejátszott az is, hogy egy ex-Hugrabugos volt egy évig a szobatársam, de teljesen nem dobtam el önmagamat. Miért tenném? Szeretem azt, amilyen vagyok. - Ügyesebben is csinálhatnád, hogy legalább ne te kerülj padlóra, hanem a másik fél. - döntöm meg finoman oldalra a fejem, rávilágítva a hibájára. Mondjuk szerintem azt sejti, hogy nagy szerencséje van azzal, hogy én talpon maradtam, mert ha nem így történik, akkor egy átokkal kezdődik az ismerkedésünk, nem pedig holmi bántó szavakkal. Mindenesetre tekintetem nem veszem le a vöröskéről, figyelem minden mozdulatát és ajkam mosolyra húzódik, ahogy előttem térdepel, mégha számára ez semmit se jelent. Pedig a legtöbbeknek pontosan így kéne előttem mutatkoznia, ez imponálna. De sajnos mindez nem tart sokáig, felkel, így hamarosan közelebbről nézhetek bele szemeibe, figyelhetem meg arcára tapadt hajtincseit és nem kicsit leszedált viseletét. Hát... elég szánalmas. - Ugyan, bármelyik házba tartozhattam volna, de ráhibáztál, nem tagadom. - mosolyodom el és érezhetően büszke vagyok arra, hogy a Roxfort mely házába jártam. - Te pedig úgy sejtem, hogy a Hugrabug csapatát erősítetted. Gondolom imádtak Téged! - hiszen Ők ilyen bénák. De persze az is lehet, hogy máshova járt, hamarosan kiderül, bár túl mélyen nem érdekel a dolog. És hogy mindenkivel így beszélek-e? - Nem csak Téged tisztellek meg ezzel... - tessék, itt a válasz. Na de a pálcám is előkerül, bár nem azért, hogy a lánynak ártsak, inkább csak felhúzzam egy kicsikét. Ha vörös, talán tüzes is. Mindjárt kiderül! De hmm, meglep a bátorságával, hogy hozzáér pálcám hegyéhez, de nem fogja értékelni, hogy ebben a pillanatban az némi szikrát szór, így olyan lesz, mintha minimálisan áramba nyúlt volna. No nem lesz baja, csak kicsit ráz, bár vizesen ez úgy sejtem kellemetlenebb. - Többet ne merj hozzáérni! - hangom ridegebbé válik, szinte sziszegem elé a szavakat, de tudja, hogy hol a helye! Nem is figyelek arra, hogy mit magyaráz, de szerencséje van, már menne tovább, de amit a végén még mond... hmm... - Midet csókoljam meg? - mondja ki úgy, hogy én is értsem. A hanglejtés és a szavak... ismerősen csengnek, bár nem beszélem tökéletesen, mégis ennyit értettem, de ne legyen nyuszi, mondja úgy, hogy halljam. Aztán persze tipli van, mennék a dolgomra.
Vendég
Kedd Május 18, 2021 11:43 am
Cameron & Duana
There's a story behind every each face we meet
Na, a muglik ezt hívják mélytorkosnak, Duana. Megmerevedtem. Teljesen ledöbbentem. Ez értette, amit mondtam, most mit csináljak. A mini énem pánikolva és sikoltozva futkározott körbe-körbe a szobájában. Még jó, hogy háttal álltam már neki, így nem tűnhetett fel a sokk, amely kiült az arcomra. Az ember hozzászokik négy év alatt, hogy a varázsvilágban vannak olyan dolgok, amiket ők, varázshasználók, akik teljesen elhatárolódnak a mugli világtól, nem értenek. Ezek között találhatóak természetesen azok a különböző kultúrák, amelyek egyikét képviselem én. A nagymamám nagyon is tett róla, hogy minden kis részletet megtanuljam a történelmünknek; a klánunk eredetét ünnepeink dátumait, a szokásokat, hagyományokat és teljes határozottsággal kötötte ki, hogy ha törik, ha szakad, de megtanít a gáel nyelvre. Természetesen tisztességgel tanultam minden egyes nap, aminek a végére otthon már szinte csak ezt a nyelvet használtuk, hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból. És az ember, ha új nyelvet tanul, igenis a káromkodások felé is rákacsint, amit persze a nagyi rendesen takargatott előlem, de valljuk be, a XXI. században, egy internettel teli világban, nem sok időbe tellett felkutatnom. Majdnem az összes káromkodást bemagoltam, hiszen bárhová is megyek, ezt a nyelvet már nagyon kevesen beszélik, így bőven van lehetőségem használni, és elküldeni az embereket a fenébe ezen a nyelven a tudtuk nélkül. Aztán most véget ért a szép élet. Vajon honnan tanulhatta meg a nyelvet? És miért pont ő az első ember, akivel találkozom, és ismeri? Magam elé meredve kelletlenül is megmorzsolom a kezemet, ott, ahol a pálcája kisült egy kisebb áramütés következtében. Direkt nem mutattam ki a fájdalmat amikor az előbb hozzáértem, még a végén azt hiszi gyenge vagyok. Ami valójában igaz, de nem kell tudnia róla. Nem elég, hogy ő bunkó, de még a pálcája is. Összeillenek. A fejemben cikáztak a gondolatok. Próbáltam megtalálni a lehető legjobb reakciót a kérdésére, mini Duana az ágyán a Gondolkodó ember pózát vette fel és ő is törte a fejét. Aztán beugrott egy nem túl illedelmes, de az ő számára bőven megérős válasz. Összeszedtem minden bátorságomat és a felső testemmel visszafordultam felé. Teljes közönyösséggel, mégis szúró pillantásokkal álltam a tekintetét. A bal lábammal lábujjhegyre álltam, kissé kitoltam a fenekem a srác felé, aminek hatására a szoknyám jobban felcsúszott a megengedettnél, de még mindig nem követtem el szeméremsértést. Összeszűkült szemekkel, még mindig le nem véve a tekintetemet az arcáról, bal kezemmel rámutattam a hátsó fertályamra, és játékos pajkossággal rácsaptam. - Ezt – préseltem ki a fogaim között, és mint aki jól végezte dolgát, erővel visszafordítottam a testemet. A derekamig érő, csurom vizes hajam nagy hatókörben követte a fejem mozgását, amivel annyit értem el, hogy körülöttem a padlót rendesen összevizeztem. De most már ténylegesen megindultam a mosdó felé. Sietnem kellett, mert ez a kis szituáció nagyon sok időt elvett az amúgy is kevéske időmből, és még meg kell szárítanom önmagamat és a cuccaimat, elvégre ilyen kinézettel aztán végképp nem állhatok a Professzor elé.
Látom, hogy megdermed, hogy megleptem azzal, valamennyire értettem szavait, de a szomorú igazság az, hogy az egészet nem. Ezt persze nem biztos, hogy tudja, veheti úgy is, hogy megerősítést várok immáron angolul arra, amit mondott, de akár úgy is, hogy valóban csak egy részét értettem szavainak. Figyelek, kivárok, vajon miként fog reagálni? Amit viszont produkál, az láttán ajkam mosolyra húzódik, majd felkacagok, igen csak jóízűen, miközben azért megnézem magamnak azt a formás popót. - Oh, szerintem kettőnk közül te jönnél zavarba, Vöröske! - szólok még utána, de menjen csak, fusson... meneküljön előlem. Pálcámmal megszárítom magam ezután a jelenet után, majd akár csak Ő nekem, én is hátat fordítok neki, hogy folytassam megkezdett utamat a könyvtárba.
~ Néhány órával később ~
Tanulás közben megéhezik az ember, én legalábbis meg szoktam, így az étkező a napom következő állomása. Nincsenek túl sokan még odabent, általában a többség később ebédel, de ha én most vagyok éhes, hát most eszek. Leülök az egyik asztalhoz, melyre előtte még ráteszem a könyvtárból kikölcsönzött vaskos, régi köteteket, majd ez után kezdem el megrakni a tányéromat. Minden, mi jó kerül rá, de egyértelműen ragadozó vagyok, nem kevés húst pakolok magamnak, majd miközben teljes nyugalomban eszegetek, körbetekintek. Telnek a percek, majd kit szúrok ki? Na kit? Hát a Vöröskét! Érdeklődve fürkészem csak így, távolról Őt, de nem hívom magamhoz, még nem döntöttem el, hogy akarnám-e a társaságát. De vajon Ő kiszúr engem? Megfordul rögvest, ahogy meglát vagy a legtávolabbi asztalnál foglal helyet? Esetleg engem is meglepve csatlakozni óhajt? Hamarosan kiderül...
Vendég
Szer. Május 19, 2021 7:50 pm
Cameron & Duana
There's a story behind every each face we meet
Határozott léptekkel távolodtam tőle, de az emberek zsivaján túl még így is hallottam, amit mondott. - Tolla-thon! – vissza se nézve kiáltottam neki még utoljára. Na ezt fordítsd le magadnak te bunkó. A mosdóba beérve ledobtam mindent a csapba, és nekiálltam a szárításnak. Sietnem kellett, mert az óra hamarosan indult, én pedig még mindig csurom vizesen álltam ott, a cuccaimmal együttvéve. Miután végeztem, belenéztem a tükörbe. Általában kiszoktam egyenesíteni a hajam, de most a sima szárítás után erősen hullámossá vált. Állítólag édesanyámnak volt ilyen haja, csak neki rövidebb. Az idejét nem tudom mikor kértem meg utoljára nagymamámat, hogy vágja le a hajamat. Egyszerűen jobban szeretem hosszan. Beletúrtam kissé, hogy adjak neki valamennyi volument, majd elővettem a táskámból a szempillaspirált. Az eső miatt két festékcsík folyt végig az arcomon a pilláimról, amik a szárítóbűbáj után még rá is száradtak a bőrömre. Ezek után teljesen megértem a srácot, hogy miért mondta azt, hogy szarul nézek ki. Gyorsan megmostam az arcom, levakarva a spirálmaradékokat, majd rendesen visszafestettem őket. Na, hát rögtön jobb így. Még vetettem egy utolsó pillantást a kinézetemre, s miután nyugodt szívvel nyugtáztam, hogy most már nincs belekötni való a megjelenésemben, megiramodtam az órára. A professzor még a terem közelében sem volt, mire beértem az előadóba, de a székek nagy részét már elfoglalták a hallgatók. Csak az utolsó asztalok maradtak üresen, így az egyikben leülve vártam, hogy kezdődjen az óra. A tanár éppen a pszichomágia a gyógyítás területén felhasználható lehetőségeit ecsetelte, de nekem végig azon járt az eszem, hogy ugyan honnan tanulta meg a nyelvemet a srác. Lehet, hogy csak beletrafált. Biztos, hogy csak beletrafált, én pedig feleslegesen pánikoltam be. És ha mégsem? És ha azt is értette, amit utoljára mondtam neki? Jaj, már, Duana miért érdekel ez téged ennyire? Nem mindegy? Ebben a hatalmas épületben mégis mekkora az esély arra, hogy valaha is újra összefussatok. Ha egy szakon lennétek, most ő neki is itt kellene ülnie a hallgatóközönségben, de nincs. Vagyis teljesen mást tanul, így aligha lesz közös órád vele. Meg amúgy is, állítsd le magad, de nagyon gyorsan. Mini Duana mégis célzott pillantásokat vet rám. Nem, ne is gondold túl kishölgy, nem fogsz rám hatni. Ez egy kőbunkó és semmit se nyerhetsz vele általa. Még tanulótársnak is szörnyű lehet. Jó pár óra eltelt már, én pedig annál is többnek éreztem. A gyomrom is így gondolta, mert az előadás utolsó fél órájában már vész villogóan korgott. Még ebédidő sincs, de én már most éhen halok, látszik, hogy kihagytam a reggelit a hitt késés miatt. Amint a professzor elengedett minket, rögvest felugrottam az asztaltól és megindultam az ebédlő felé. Az étkezőben van egy fix helyem, ahová mindig ülök. Ha ülnek a helyemen, akkor inkább megvárom míg felállnak onnan, és csak azután foglalok helyet, de az az én helyem. Ha máshová kell leülnöm egyszerűen frusztrálttá válok. Ez ilyen berögződés nálam, és nem tudok ellene tenni. Lehajtott fejjel léptem be az ebédlőbe, és egyenest vettem az irányt a helyemre. Szinte csukott szemmel is odatalálok az asztalok között szlalomozva. Már majdnem odaértem, azonban mini Duana vészjóslóan fel alá kezdett járkálni. Valami nem stimmel. Felpillantottam. Ez ugye most nem komoly. Természetesen sikerült pontosan arra a helyre leülni, ahol én szoktam. És persze, hogy pont ő neki! Hát, most biztos nem várom meg míg az uraság végez, főleg, hogy egy hatalmas könyv van előtte. Ha nekem órákig elidőzik ott, én éhen fogok halni. Míg el nem értem hozzá, azon morfondíroztam, hogyan tudom arrébb ültetni, anélkül, hogy megtudná a kattomat. - Ne kérdezd meg miért, de légyszíves arrébb ülnél? Ez az én helyem – léptem az asztalhoz. Ez az Duana, na így kell megmondani! Idióta. Direkt nem néztem rá, csak annyit akartam, hogy arrébb menjen, vagy még az se érdekel, ha valahová máshová ül le. Türelmesen várakoztam.
Számomra aztán rohadtul mindegy, hogy hol ülök. Csak bejöttem, ledobtam magam az első szimpatikus helyre, majd mertem és nekiláttam az étkezésnek. A könyveim bár fel vannak stócolva a tányérom mellett, én tökéletesen látszódom, tehát számomra is az étkező szinte minden része. Ki is szúrom a vöröskét, aki azért egy fokkal jobban néz ki, mint néhány órával korábban és tagadhatatlanul kíváncsi leszek, hogy mihez kezd. Hogy kiszúr-e. És oh, hát nem pont felém közeledik? Bekapok egy újabb falatot, miközben felém sétál, majd kényelmesen hátradőlök, amikor megérkezik az asztalomhoz, de amit mond, arra csak felszalad a szemöldököm, mert sok mindenre számítottam, de nos... erre nem. - Hogy mivan? Sehova sincs ráírva a neved, és nem tudtam, hogy van az étkezőben hely-stopp. - kis szünetet tartok, miközben várakozok, aztán azt veheti észre, hogy kitolom a székem, de fel nem kelek. - Jól van, lásd, hogy milyen jó fej vagyok, ide csüccsenhetsz! - paskolom meg kezeimmel combjaimat, utalva rá, hogy dobja be magát az ölembe. Már ha meri, természetesen. Tekintetem kihívó, szemeim megcsillannak, kivárok. Bátor, hogy ide mert jönni hozzám és még inkább az, hogy ilyen szöveggel. Vajon mindez miattam van vagy...? - Pedig érdekelne az a miért. Elmondod? - látom ám, hogy kerüli a tekintetem, de előbb-utóbb csak rám fog nézni. Nem támadok, igazság szerint most még szerintem különösen bunkó se vagyok, értékelje. Mondjuk... nem hiszem, hogy fogja, de max odébb áll, mert azt szerintem már összerakta, hogy én innen fel nem kelek, amíg nem végeztem az étkezéssel. Utána se túl valószínű, hogy rohanni fogok, elvégre itt is kényelmesen át tudom lapzni a mellettem lévő köteteket.
Vendég
Csüt. Május 20, 2021 1:01 am
Cameron & Duana
There's a story behind every each face we meet
- Nem, nincsen helyfoglalósdi valóban, de tényleg ide szeretnék leülni. – Körbe néztem az étkezőben. Néhányan együtt eszegettek a szaktársaikkal, de a legtöbb magányos farkasként ült le az asztalok különböző pontjaira. Tökre megértem, ha teljesen hülyének néz a srác. Alig vannak még az ebédlőben, körülöttünk meg egyenesen senki, és én mégis az ő helyét kérem magamnak. Jesszusom, vajon mit gondolhat most. Biztos azt hiszi, hogy miatta akarom az egészet, ami lehet jobb lenne, mintsem megtudná, hogy számára holmi kis hülyeség miatt megy az egész herce-hurca. Aztán végig néztem ahogy kitolja a mellette lévő széket, és feldobta a magas labdát. Már elképzeltem, hogy elküld a fenébe, esetleg kiröhög és csak utána küld el melegebb éghajlatra, de ezzel az eggyel nem számoltam. Behalok, azt mondja üljek az ölébe. Mini Duana hirtelen kislányos sikolyokkal fűszerezve kezdett tapsikolni össze-vissza. Pár másodpercig résnyire nyitott szájjal bámultam a combjait, majd gyorsan össze is préseltem az ajkaimat és láthatatlanul megráztam a fejem. - Köszönöm a kihagyhatatlan lehetőséget, amit valószínűleg először és utoljára kínálsz fel nekem, és bármennyire is hívogató, ezt most mégis kihagynám – utasítottam el a srácot félrenézve egy erőltetett mosollyal. A mini énem azonnal leállt az örömtánccal, és zavarodottan felemelte a karjait egy „ez most komoly?” nézéssel, majd durcába vágva magát, összefonta a karjait és hátat fordított. Sajnálom kishölgy, azért ezt te se gondoltad komolyan. Persze, még nyerjen ő, nem? Ha azonnal megtettem volna, amit mond, még elhiszi, hogy irányíthat csak azért, mert jól néz ki és sikerült ezzel elcsavarnia a fejemet. Azért ennyire nem vagyok hülye, Mr. Bunkó. Úgy látszott, hogy nem tágít a helyemről. Túlságosan nagy az egója, hogy felemelje a hátsóját és csak arrébb csússzon a mellette lévő székre. Ezek alapján muszáj lesz kitálalni neki, gondoltam. Ha ez se hatja meg, akkor megpróbálom mondjuk… lelökni a székről. Lehet nem venné jó néven, még talán képes is lenne rám szórni holmi gyatra átkot, mert lazán kinézem belőle, de előbb megszerettem volna próbálni a szép utat. Direkt jó hangosan, észrevehetően felsóhajtottam, és amióta az asztalhoz léptem, először néztem bele a tekintetébe, ami válaszra éhesen csillogott. - Ha ideengedsz a székre, elmondom. Áll az alku?
- Én is sok mindent szeretnék, kiscsillag. - de az életben nem minden megy könnyen. Bár ez éppenséggel mehetne, ha más ember volnék, mint amilyen vagyok, de peche van, ezzel pedig szerintem már Ő is tisztában van. De kitolom a széket, azt, amelyiken ülök, majd megpaskolom lábaimat, egyértelmű célzásként arra, hogy helyet foglalhat, ha akar, és ha elég bátor hozzá. Nos, itt vagyok, talán nem harapok... Végig arcát fürkészem, miközben várok, de amikor visszautasítja az ajánlatomat csak lazán megvonom vállaimat, majd visszacsúszok a székkel együtt az asztalhoz. - Ahogy akarod! - na de vajon miért olyan fontos neki ez a hely? Várok és várok, míg végre hajlandó rám nézni, de hallom ám a sóhajából, hogy nem értékeli a válaszomat, pedig az esélyt megkapta, de rendesen elbukta. - Nem igazán! De mondd csak! - mutatok felé, majd ez után az asztalra körkörösen mutatóujjammal. - Az asztal ezen részét akarod, ahol pont ülök vagy... - és itt most féloldalasan hátrafordulok, majd a székem támlájára csúsztatom kezem, ujjaimmal pedig finoman rámarkolok. - Vagy pont ez a szék az, ami annyira fontos neked? - tehát azt várná, hogy a széket adjam át és húzzak magam alá egy másikat vagy az asztalhelyet? Valószínűleg utóbbi, nem hiszem, hogy ez a szék annyira különleges lenne, bár az asztal se az. - Egyébként pedig, ha körbenézel, rengeteg helyet találsz... Hidd el, a többi szék és asztal se harap, ha esetleg máshova ülsz. - kacsintok felé, majd lazán folytatom az étkezést, egy újabb falat húst véve be számba. Felőlem itt állhat fölöttem, ha akar, engem aztán nem fog zavarni, tök kényelmesen folytatom az ebédemet.
Vendég
Csüt. Május 20, 2021 2:40 pm
Cameron & Duana
There's a story behind every each face we meet
Válaszra se méltattam a srácot. Szépen megkértem, ő pedig undokoskodni kezdett. Direkt szépen megkértem, de még mindig nem tágított, így nem hagyott nekem más választást. Maradt a másik út. Nem szívesen csináltam, mert tudtam, ha ezt véghez viszem, talán a sráccal most fogok utoljára beszélni, pedig hiába okoz nekem fejfájást minden egyes beszélgetésünk, de legalább feldobja szürke napjaimat és közben én is gyakorlom a konfliktuskezelést. Némán, óvatosan kihúztam a mellette levő széket és kicsit messzebb leraktam. Mini Duana elszánt pillantásokat vetett, mintha készen állna a turpisságra. Remélhetőleg most azt hitte, hogy ő nyert, de abban a pillanatban… - Invito szék! – a másodperc töredéke alatt húztam elő a pálcámat és egyenesen ráirányítottam arra a székre, amelyen ült. A szék engedelmesen a már előkészített, előttem lévő helyre csusszant, én pedig gyorsan felkaptam a félrerakottat, átiszkoltam vele a túloldalra, letettem, majd rögvest lehuppantam rá. Amint a helyemen voltam, hatalmas kő esett le a szívemről, és a lábaimba kúszó frusztráltság is azon nyomban visszahúzódott. A mini énem is a földön feküdt csillagalakzatban széttárva a kezeit, lábait és próbálta megnyugtatni a heves szívverését. Nagy levegőt vettem, és szerintem látható volt a hirtelen megkönnyebbülés az arcomon. Hogy eltudjak férni az asztalnál, és mert olyan jó fej vagyok, áttoltam elé a tányérját, meg átpakoltam a könyveit. Hogy őrültnek hisz? Kit érdekel. Nagyon sokan őrültnek tartottak már, mert nem olyan vagyok, mint a többi. Egy kívülálló, egy idegen, aki a muglik között érzi a legjobban magát, és aki állandóan járkál a nagymamájával fura mugli összegyűlésekre. Chh és még élvezi is. Nap, mint nap megkapom ezeket és megmondom őszintén, én ilyen vagyok. Ez van és kész, megszoksz vagy megszöksz. Az ellőtt bűbáj óta most néztem rá újra, elszántan fürkészni kezdtem a tekintetét. Lelkileg pedig folyamatosan készítettem fel magam a Mr. Bunkó-ból hamarosan kitörő dühsorozatra. De közben elkapott valamiféle bűntudat. Túllőttem a célon. A nagyi most tuti megdorgálna ezért. Miért ereszkedtem le az ő szintjére? Duana, nem vagy normális. Ott kellett volna hagynod, és maximum máshol enned, elvégre az is egy opció. Miért kell állandóan beleállnod? Nem tudom megmondani, valami azt súgja, muszáj… Lágyan mosolyogtam rá a srácra, a találkozásunk óta ténylegesen először. - Ne haragudj érte, tényleg – szólaltam meg bűnbánóan előbb én. – Nem tudom megmondani mi ez, de nekem mindig itt kell ülnöm. - Amúgy Duana vagyok, nagyon örvendek – még egy kicsit felé is hajoltam ahogy előrenyújtottam a jobbom egy esetleges kézfogásra.
Én is szépen tettem fel a kérdéseimet, arról nem tehetek, hogy a vöröske képtelen válaszolni nekem. Szóval pont leszarom, ha kussolni akar, tegye csak. De azért fél szemem rajta tartom, így látom, hogy kihúzza a mellettem lévő széket és valóban beveszem, hogy talán felfogta, hogy üljön csak máshova, mert nem katasztrófa ám, ha így tesz, erre... nos, meglep. A pálca előkerül és bár én is rántanám, most sikerül megelőznie, így azon kapom magam, hogy a szék kellemetlen nyikorgással arrébb moccan, velem együtt. Páran az étkezőben felénk kapják a fejüket, a csaj pedig pikk-pakk a másik oldalamon terem, és tettével válaszolja meg azokat a kérdéseket, amiket szóval is megtehetett volna. - Hát te tényleg nem vagy normális! - jegyzem meg felé sandítva, de a pálcát tartó kezem lejjebb engedem. Ha vak lennék is feltűnne, hogy hirtelen mennyire megnyugszik, hogy mennyire másként viselkedik. Nem százas a csaj... - Válaszolhattál is volna. - jegyzem meg ridegen, miközben felvonom némileg a szemöldököm, ahogy a könyveimet és a kajámat áttolja elém. Baromira nem értem ezt a lányt és szerintem nem is akarom megérteni. Járnak mindenhova furcsa arcok, de neki olyan zizijei vannak, amiket jobb lenne kezeltetni. Remélem nem olyan szakirányt választott, ahol a munkájához majd szükséges lesz a pszichológiai vizsgálat. Ha mégis, akkor magára vessen, mert kétlem átmenne. Tekintetem rá vetül, állom tekintetét, ahogy eddig is álltam, de a mosolya meglep. Így megnyugodott volna a kicsike most, hogy a "helyén" ülhet? De azért mekkora volt a valószínűsége annak, hogy pont oda ültem, ahova Ő szokott? Nehogy azt higgye, hogy hiszek majd neki... - Aham... És én pont eltaláltam, hogy hol szoktál ülni. Mondták már, hogy kezeltetned kellene magad? - mert ha nem, akkor ingyen tanács, fogadja meg. - Hidegen hagy, hogy hívnak! - de mintha 180 fokos fordulatot vett volna. Ha van valami az agyában, arról végülis nem Ő tehet, meglehet, hogy kiskorában a fejére ejtették vagy a szülők dilijét örökölte... De azt elfelejtheti, hogy kezet fogok vele, nem tartom egyenrangúnak. De távozni se fogok még, előbb befejezem az ebédemet, így igazítok a székemen, miután a pálcám eltettem, majd lazán levegőnek nézem. Pár percet kibírok még mellette, de ajánlom neki, hogy ne kövessen a nap további részében is, nincs humorom egy pincsihez.
Vendég
Kedd Május 25, 2021 6:57 pm
Cameron & Duana
There's a story behind every each face we meet
Fintorogva visszahúztam a kezem. Mit is gondolhattam, hogy egyáltalán kezet fogna velem. Elfordultam tőle és körbenéztem az asztalon. Volt ott mindenféle jóság, hirtelen azt se tudtam melyik ételhez nyúljak először. - Látom, téged se tanítottak meg a szüleid a rendes bemutatkozásra – mondtam, miközben rá se nézve nekiláttam kiszedni az addigra odahúzott üres tányérra némi édesburgonyát és valami húst, ami első pillantásra csirkének tűnt. – Egyszerűen csak a nevedet szerettem volna megtudni, hogy fejben ne Mr. Bunkónak szólítsalak. - Megvontam a vállaimat, majd tisztességesen az evőeszközöket a kezeimbe véve nekiláttam az evésnek. - Hallottál már valaha is a kényszerbetegségről? – kezdtem neki, miután lenyeltem az első falat ételt. Néha-néha rásandítottam a srácra, de a koncentrációm inkább az evésre rögzült. Tényleg nagyon éhes voltam már, és borzasztóan jól estek a falatok. – Ezeknek az embereknek, akik diagnosztizálva vannak, vannak olyan dolgai, amiket az ember tudattalanul is megtesz, és bármennyire is szeretne ellene tenni, egyszerűen nem tud. Az agy olyan részét stimulálja ez, amit egy egyszerű bűbáj esélytelen, hogy inaktiválhasson – időközben bekaptam néhány újabb falatot az ételből. – Sajnálatos módon, nekem is ilyen betegségem van, és ez az egyike azoknak a dolgoknak, amik, ha nem úgy történnek, mint a fejemben annak a rendje, akkor igenis rástresszel az agyam, és olyan dolgokat vált ki belőlem, amiket amúgy nem csinálok. Lásd, az előbbi szituáció. És pontosan ezért felvételiztem pszichomágia szakra, hogy megismerhessem a betegséget, és annak a lehetséges visszaszorításait, legyen az teljesen pszichológiai vagy akár mágikus. Egy pár pillanatig csendben ültem, és nagyon reméltem, hogy az az óriási egó, ami elnyomja az agyának nyolcvan százalékát, felfogja, amit mondok és talán értelmezni is tudja. Már ha egyáltalán odafigyelt rám. - Sokkal jobban tudok segíteni az embereknek majd általa, és talán nagyobb bizalmat is adnak majd a pácienseim ezáltal, hogy tudják, valamilyen szinten én is ugyanilyen problémákkal küzdök, még ha ez nem is olyan drámai vagy hogy is mondjam… kritikus probléma az ember életében. Ránéztem a srácra, hogy figyel e rám egyáltalán. Tudtam nagyon jól, hogy ő is küzd valamivel, mert ez a fal, ez a bunkó stílus, amit felépített maga köré, valamilyen nagyon mély negatív tragédiák elnyomásai okoznak. Az ember nem születik gonosznak, őket a környezetük hatásai formálják ilyenné. De az ilyen embereken addig nem lehet segíteni, míg ők nem éreznek rá a szándékra, hogy igen, nekik segítség kell. Megpróbáltam láthatatlanul hátulról jövet beszélgetést kezdeményezni. Ez a fiú jelenleg gondokkal küzd, és ezer százalék, hogy nincs senki, aki mellette állna. Ezért kellett olyanná válna amilyen most. - Tudom, hogy rosszul indítottunk, és nagyon sajnálom, hogy már az első alkalommal szembe kerültél az egyik ilyen kattommal – szólaltam meg újra néhány másodpercnyi elmélkedés után. Időközben kiszedtem a tányérra magamnak néhány muffint, mint desszert. – De egyszerűen nem értem, hogy miért veszel fel mindent támadásnak. Eszem ágában sem volt téged bántani, elvégre véletlenül botlottam beléd, azt se tudom ki vagy, és jelenleg még – a még szót elég keményen megnyomtam, - nem tettél ellenem semmi olyat, ami miatt úgy kéne hozzád állnom, ahogy jelenleg te valamiért hozzám. Már a második muffint bontottam ki a papírjából. Éreztem, hogy kezdek eltelítődni, de na, a muffinért ölni is tudnék. - Inkább azt mondd meg nekem akkor, ha már a nevedet nem vagy hajlandó elárulni, és amúgy is megöl a kíváncsiság. A nyelv, amin beszéltem, és te értetted. Honnan tanultad meg? Nagyon kevesen beszélik, én is csak néhány tucat embert ismerek, akikkel ezen a nyelven társalgok. Pont te belőled nem néztem volna ki, hogy esetlegesen érdeklődik az ilyen félholt nyelvek iránt – beleharaptam a muffinba és éreztem, ahogy az oxitocin hirtelen felszabadult az ereimben, amikor rájöttem, hogy ez bizony mentás.
Nem is értem, hogy ezek után hogy gondolja, hogy majd kezet fogok vele. Eszembe sincs, de nem lep meg, hogy nem tetszik neki. Hátradőlök, megtámaszkodom könyökömmel a székem támláján, miközben arcára nézek. - Több illemórát kaptam, mint te, ebben biztos vagyok, de mint mondtam, nem érdekel, hogy ki vagy, így Téged se kellene, hogy érdekeljen, én ki vagyok, akkor se, ha feltett szándékod a társaságomban maradni. - tudom, hogy elragadó a személyiségem, de azért mindennek van határa. Ajkam végül mosolyra húzódik, majd megcsóválom a fejem. - Pedig a Mr. Bunkó egész jól hangzik. Biztosra veszem, hogy többek fejében is így hangzik a nevem. - mutatok felé, majd vágok magamnak még egy darab húst, folytatva az étkezést magam is, és egyben választ adva a ki nem mondott kérdésére, hogy másokkal is ilyen vagyok-e. Ilyen. Kevesek azok, akik megérdemlik a más jellegű bánásmódot. Ezek után meglep, hogy társalgást kezdeményez, de beletrafáltam, hogy baja van, de ezek szerint tud is róla. Legalább ennyi. - Hogyne hallottam volna... - csak ennyit mondok, de figyelek, meséljen akkor, úgyse úszom meg, hogy csendben maradjon, amíg megebédelünk. Mondjuk az meglep, hogy ennyire ne tudnák kezelni ezt a dolgot, de nem vágok közbe, arra viszont már felszalad a szemöldököm, amikor a történetben oda jut, hogy pszichomágia szakon jár. - Tudod, te inkább kísérleti alanynak kellett volna, hogy jelentkezz, nem annak, aki ez ellen tenni akar, mert egy kényszerbeteg a kényszerbetegek között... Érted, hogy mondom. - cseppet se vagyok kedves továbbra se és vissza se fogom szívni azt, amit az elmeállapotáról mondtam. - Ennyi idő után biztosan vannak lehetőségek, amikkel visszaszorítható a betegség. - jegyzem meg és én természetesen a mágikus főzetekre gondolok, nem pedig a mugli gyógyszerekre, amikkel leszedálják magukat. Tény, utána még soha se néztem a dolognak és bár nagyon jó vagyok bájitaltanból, a gyógyítás terén nem jeleskedem. Soha se érdekelt olyan mélyen, a pszichés betegségek pedig még kevésbé. - Vagy éppen ezért nem fognak megbízni benned, mert maguk közül valónak tartanak majd. - kétélű fegyver. De a legvalószínűbb az, hogy jelen esetben mindkettőnknek igaza lesz. Lesznek olyanok, akik nem tartják majd méltónak ahhoz, hogy pont Ő akarjon segíteni rajtuk, míg lesznek olyanok is, akik ez miatt jobban megbíznak majd benne. De ha ezt akarja csinálni, hát szíve joga. Én biztos nem tenném. A továbbiakra viszont nagyot sóhajtok, majd hátradőlök és miközben beszél, leöblítem a torkomat némi vízzel. - Ne nevettess, ha akarnál se tudnál bántani. És ne gondold túl, nem vagyok az a barátkozós alkat, így jobban járnál, ha mással próbálkoznál. Tele van ez a suli is szociális egyénekkel, ne az antiszociálisakat keresd. - ismét egy ingyen tanács tőlem, amit igazán megfogadhatna. Az ebédemet egyébként én is befejezem időközben, de desszert felé nem nyúlok, nem kívánom, nem vagyok már éhes. Na de halljuk, mire akar annyira választ kapni. Szinte már el is felejtettem azt a különös nyelvet, amin beszélt. - Csak azért, mert bunkó vagyok, hülye még nem. Egyébként csak szavakat ismertem fel, nem beszélem folyékonyan... - adjak neki választ vagy sem? Kicsit hezitálok, majd mindegy is alapon felelek neki. - Érdekelnek a régi nyelvek és a holt nyelvek is. A családom varázstárgyakkal kereskedik, így nem hátrány, ha tudjuk értelmezni a hozzájuk tartozó szövegeket, ha akadnak vagy azt, ami a tárgyakon található. Egyébként meg aranyvérű vagyok, alapműveltségnek tartom, hogy több nyelven beszéljek. - nem csak azért, mert én fogom átvenni a családi bizniszt, amikor eljön az ideje. Bár az aurori szakmától ez távol áll, de majd... idővel összeegyeztethetek mindent. Egyelőre még nem gondolkodok ennyire előre, mert nem kicsit bonyolult ez az egész.
Vendég
Pént. Jún. 04, 2021 1:03 am
Cameron & Duana
There's a story behind every each face we meet
Azt mondja kísérleti alany. Hát apukám, azért neked is vannak ott gondok a fejedben, még ha le is tagadod mások előtt. Letettem az evőeszközöket, hogy a fiúra koncentrálhassak kicsit. - Ugye tudod, hogy a kényszerbetegség ahhoz képest semmi? – fordultam felé kissé. - Mármint, most gondolj bele. Egy olyan ember, aki mondjuk skizofréniával egybekötött agresszivitással szenved, hozzá hasonlítva az én betegségemet azért ez bőven eltörpül – fontam össze a mellkasomon a két karomat, és egy kicsit hátra dőltem a széken mielőtt folytattam volna az evést. - Az, hogy túlságosan szeretem a dolgokat abban a rendben ahogy megszoktam, szerintem, nem veszélyes az emberre. Őt figyeltem. Minden egyes kis mozzanatát. Láttam rajta, hogy küzd, mert szóval tartottam őt. Valószínűleg egyedül szeretett volna ülni és az evés közben jól megerősíteni azokat a nagyon magas falakat, amivel körülvette magát, hogy sebezhetetlenné váljon. Ám mélyen a lelkében csak egy apró fiúcska kiáltozik, akit sosem hallgattak meg, és ezért egyéb eszközökhöz kellett folyamodjon. El kell érnem ezt a gyermeket. Ebben a srácban sokkal több van, mint bárki gondolná, és ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, és előre lendülni az életében, ki kell szakítani ebből a körből. És én is büszke lennék magamra, ha sikerül, mert szerintem minden ember megérdemli, hogy boldog legyen. És akár vizsgaalanynak se lenne utolsó, bólogatott mini Duana. - Ez valóban igaz – válaszoltam neki. – Az érmének tényleg két oldala van, de erősen bízom benne, hogy inkább csak segíteni tudnék a többi emberen, ha látják, hogy ha én nekem sikerül leküzdeni, akkor őnekik is menni fog. Visszadőltem az asztal felé, hogy be tudjam fejezni az evést. A hús kicsit száraz volt, de az édesburgonya kellően megtöltötte a gyomromat ahhoz, hogy teltségérzetet adjon. De annyi desszert ült az asztalon, egyszerűen nem bírtam ki, hogy legalább egyet ne ehessek belőle. A nassolni valónak mindig van hely. - Rosszul értelmezted, amit mondtam. Sehol nem volt szó arról, hogy bántani akartalak volna, vagy éppen arról, hogy tudnálak-e. Kettőnk közül nem én vagyok az, aki passzív-agresszíven tolja – beleharaptam az első kezembe került muffinba. – És most ezt úgy mondod, mintha direkt úgy futottam órára, mert kipécéztelek, hogy na igen, ezt a csávót most azonnal megakarom ismerni, menjünk, essünk rá! – nevettem fel kétkedően. Nagyon el van tévelyedve a srác. Úgy látszik, hiába, hogy üti a szavát a tetteivel, mégis azt szeretné, ha körülötte forogjon a világ, és az ’antiszociális’ mivolta ellenére elvárná, hogy mindenki az ő óhaját-sóhaját lesse. Tipikusan figyelemhiányos ember, aki nem kapott elengedő szeretetet otthon a családjától, barátaitól – amit igazából meg is értenék, ha kiderülne, hogy nincsenek is barátai – és most próbálja meg behajtani másokon uralkodva, fölényeskedve, és parancsolgatva. Ezek alapján most már bizton állíthatom, hogy a családja minden problémájának forrása. De vajon kik lehetnek ezek a bizonyos emberek? - Örülök, hogy tisztában vagy a stílusoddal, de mégis hol hallottad, hogy lehülyéztelek? – kérdeztem természetes könnyedséggel vissza. – Az aranyvérűség lehet, hogy alapműveltségnek könyveli el a többnyelvűséget, de azt nem hiszem, hogy pont ezeket a ritka nyelveket. Amúgy jelenleg is vannak nálatok olyan tárgyak, amik ezen a nyelven íródtak? Azért ez elég menőnek hangzik. Még sosem találkoztam viszont a gàidhlig nyelvvel az otthonomon kívül – és eltűnt a kezemből a következő muffin is. A fenéért ilyen finomak ezek. - Gondolom, te fogod átvenni majd az egész bizniszt, ha eljutsz odáig, nem igaz? Mégis, milyen szak van az akadémián, ami téged megsegítene ebben az egészben?
Tisztában vagyok vele, hogy sértő vagyok. Ő elárulta mindezt magáról, én pedig lazán felhasználom ellene, hogy további láthatatlan tőröket szúrjak belé. Nem szép dolog, egyáltalán nem az, nem is értem, hogy miért van még mindig itt, mellettem. Már rég le kellett volna lépnie, mert ennyi sértést nem szoktak jól tűrni a csajok. Ő mégis megteszi, sőt, folytatja a magyarázást. - Ahhoz képest valóban szinte semmi, de amit az előbb levágtál itt nekem. Mi lesz akkor, ha valahol máshol is a helyedre ülnek? Nem tudsz majd koncentrálni a feladatodra egészen addig, amíg meg nem szerzed magadnak azt a helyet? Ez miatt sebezhető is leszel és figyelmetlen... Valahogy tudatosan meg kell próbálnod ezen túllépni. - megpróbálnia befolyásolni, ellenállni a dolognak és máshova leülni. Ez is ingyen tanács, bár kétlem ne próbálkozott volna már vele, de szerintem most például mindenáron el akarta érni azt, hogy oda ülhessen, még csak néhány másodpercre se tette le a seggét máshova. - Alapvetően maga a kényszerbetegség nem az, de ahogy az előbbi példát is mondtam, bármikor baj lehet, ha nem tudsz uralkodni magadon. - de beszélgetünk még erről a dologról, bármennyire nem akartam társalogni vele, mégis úgy tűnik, hogy elmondom a véleményemet és talán a vége felé már nem is annyira bunkó stílusban, hanem egészen normálisan. Nofene... Még magamat is meglepem vele. - Megragadtad a lényeget Duana, először neked kell leküzdened a betegségedet, és utána tudsz segíteni másoknak. Ha neked sikerül, jó példa lehetsz! - biccentek és a neve is kicsúszik, tehát tudhatja, hogy figyeltem, hiába mondtam azt, hogy nem érdekel. Nem is, de mivel elüldözni nem ment, csak megjegyzem, amiket mond... Míg Ő az édességekkel szemez, addig én teljes kényelemmel fejezem be az ebédemet, de vele ellentétben én nem nyúlok nassolnivalóért, inkább rátérünk arra a nyelvre, amit korábban használt. Nem tudom pontosan, hogy milyen nyelv az, de néhány szó ismerősen csengett, ezért tudtam összerakni a fejemben a dolgokat, valamennyire. De úgy tűnik, hogy Ő folyékonyan beszéli. - Passzív-agresszív, ez jó. - mosolyodom el némileg, még fejem is picit oldalra biccentem, majd a továbbiakra már megcsóválom azt. - Ki tudja... Nekem nagyon úgy tűnik, hogy meg akarsz ismerni, mégha a folyosón még nem is ez volt a szándékod. De itt határozottan úgy érzem, hogy az. - kár letagadnia. Átlátszó, az istenért nem fogná be a száját, mesél magáról, érdeklődik... Mi ez, ha nem az ismerkedés előjele? Próbálkozik... Lássa, hogy tudok én is normálisabb lenni, mesélek neki egy kicsit a családi bizniszről, így hát a varázstárgyakról is, amelyeknek hála ismerek olyan nyelveket is, amiket sokan nem. - Nem mintha sok közöd lenne hozzá, hogy milyen tárgyak vannak a birtokunkban, de a kérdésedre a biztos választ nem tudom megadni. Voltak, ezt tudom, de hogy még nálunk vannak-e, azt apám tudná megmondani. Én itt vagyok az Akadémián és Ő intézi a varázstárgyakat, nem én. - tehát a lista is nála van, hogy mik vannak jelenleg nálunk és mik azok, amiken már továbbadott. - A varázstárgyak különlegesek. - biccentek, tehát igen, menő dolgok, bár egyes tárgyak rendkívül veszélyesek is. Oh, ha tudnám, hogy mit tett az egyik... hogy a húgom halála annak köszönhető... A következő kérdés viszont már igazán személyes, így némileg elgondolkodva nézem Duana arcát, átrágva magamban, hogy feleljek-e, végül meglepő módon úgy döntök, hogy igen. - Apámnak sok terve van velem. Az egyik ez, hogy idővel átvegyem majd a családi vállalkozást, de ehhez nem szükséges plusz szakot elvégeznem, minden tudását átadja nekem, már kiskorom óta. - belém veri, ha kell és az otthoni könyvtár is nagy segítségemre van. Na meg az a sok feljegyzés, amiket készített... - Nem tervez még nyugállományba vonulni, se meghalni, szóval ez még odébb van. Jelenleg aurornak készülök, de mellette az SVK szakot is csinálom. - mire apám olyan idős lesz, hogy már nem tudja csinálni tovább a munkáját, addig még jó pár évtized eltelik. Ráérek majd akkor eldönteni, hogy maradok-e az auroroknál vagy átveszem a családi bizniszt. De ez az idő meglehet, hogy sose jön el, mert ha a terve sikerül, ha beépülök az aurorok közé és olyan információkat tudok majd kiszivárogtatni, amiket Ő akar, még az is lehet, hogy néhány évtized múlva teljesen más világ köszönt be, ismét a sötétségé. Nekem ebbe nincs beleszólásom, egyelőre, de küzdök azért, hogy erősebb legyek nála. Hinnem kell benne, hogy van esélyem.
Vendég
Szomb. Jún. 12, 2021 9:10 pm
Cameron & Duana
There's a story behind every each face we meet
Az ebédlő órája szerint még volt egy bő két órám, így bőven ráértem elüldögélni Mr. Bunkó társaságában. Titkon borzasztóan örültem neki, hogy nem maradt csendben, és még ha a stílusa elég rendesen kifogásolható, tartja a beszélgetés fonalát. Volt egy olyan érzésem, hogy hiába nem mondja ki, neki is jól esik beszélgetni valakivel, és nem éppen az önmarcangolást gyakorolja a szobájában, vagy épp nem cseszeget másokat a saját védelmében és az imidzsének megtartására. Aztán kimondta a nevemet. Nahát, akkor ez a jó ember mégis csak figyel rám, még ha kívülről direkt nem is mutatja, és vélhetően zavarta, hogy megakartam ismerni. - Mert van benned valami Mr. Bunkó. Nem tudom micsoda, nem tudom hol rejtőzik, de valami mélyen meglapul benned, ami megfogott engem. Vedd ezt…- egy pillanatra elgondolkodtam a megfelelő kifejezésen, - női megérzésnek - kacsintottam egyet, és most már TÉNYLEG az utolsó muffint toltam a számba. Fejezd be Duana, ne legyél már ekkora konyhamalac. - Valami mégis azt súgja, te nem erre vágysz – válaszoltam inkább. Ki kellett húzni belőle a szavakat, de a lelkesedésem, miszerint egyre jobban nyílik meg felém, nemhogy lankadt, de egyre nagyobb húzóerővel bírt a beszélgetésünkben. Ez a srác tényleg csak egy kis megértésre, figyelemre vágyott, és ha megkapta, rögtön máshogy állt az emberhez. Borzasztóan sajnáltam őt, főképp, amiken átmehetett, és ez még inkább arra ösztönzött, hogy segíthessek neki. Ha neki bőven elég, ha valaki meghallgatja, akkor már megérte az egész, ha tovább is menne az ügyben, még nem is tudja milyen jó hallgatóság vagyok a számára. Ezen elmélkedés viszont számomra több másodperces némaságot eredményezett, és mivel nem akartam, hogy elhaljon az éppen kialakuló beszélgetésünk, itt volt az ideje egy kis ösztönzésre felé. - És akkor visszatérve egy röpke pillanat erejéig a saját démonjaim leküzdésére – szólaltam meg hirtelen a csend után, és ezzel a lendülettel megfogtam a cókmókom és felkeltem a székről. Ahogy lassú léptekkel elkezdtem megkerülni az asztalt, az eszem már vészriadót fújt. Mit csinálsz te lány? Normális vagy? Azonnal üljél vissza a helyedre! – ordított a kishang a fejemben. Éreztem, ahogy minden kis idegszálam próbált visszahúzni, de igaza volt a srácnak. Ha azt akarom elérni, hogy lássák rajtam, hogy képes vagyok rá, nekem kell meghúznom az első strigulát a fejlődésem felé. Megálltam a fiúval szembeni szék mellett. Minden erőmmel a remegés elfojtásán voltam, ami lassan egyre erősödött a kezeimben. Pár másodpercig látható volt rajtam a belső küzdelem, de vettem egy hatalmas, mély levegőt, és egy kurta mozdulattal kihúztam a széket, majd lehuppantam rá. Be kellett egy kis időre csuknom a szemem, hogy belül minden helyre rázódjon bennem. Aztán egy hangos sóhaj után egy lágy mosoly keretében, belepillantottam a srác tekintetébe. - Minden ember képes a fejlődésre, ezt ne felejtsd el – mondtam halkan. - Ez számodra csak egy kis lépésnek tűnhetett, de nekem hatalmas volt.
Hiába is tagadná, egyértelműen érzékelem, hogy nem képes felhagyni azzal, hogy beszélgetni próbáljon velem, de örüljön, engedek neki, elmondom a véleményem, akkor is, ha neki ez nem fog tetszeni. Amikor viszont kimondja, hogy van bennem valami, ami megfogta Őt, halkan felnevetek, majd megcsóválom a fejem. - Ez inkább bóknak tűnik. Másoknak viszont ne hangoztasd, furcsán néznének rád és nem értenék, hogy miről beszélsz. - mert biztos vagyok benne, hogy senki se osztaná ezt a véleményt velem kapcsolatban. Talán bejövök neki, és bár egész szép lány, főleg a vörös hajával, bennem nem mozgat meg semmit, ez a szomorú igazság. Nem tudom, hogy lesz-e valaha valaki, akivel kapcsolatban mást érzek, aki nem csak pusztán szórakozásból fog kelleni, egyszerű játékszernek. Talán igen, majd ha az életem is némileg kikerül apám karmai közül. Viszont még az is lehet, hogy egy elrendelt házasságban fogom leélni az életemet... Nem akarok most inkább erre gondolni. - Auror akarok lenni, ez biztos, de a családi vállalkozással kapcsolatban még valóban vannak bennem kétségek. - biccentek, nem tagadva ezt le, de nem is megyek bele jobban. A csend, ami beáll közénk viszont jóleső. Az ebédem elfogy, megiszok egy pohár gyümölcslevet utána, majd amikor ismét megszólal a lány, felé pillantok, kíváncsian várva, hogy mire szánja el magát. Figyelem, ahogy felkel, de érzékelem, hogy nem távozni készül, szemöldököm mégis felszalad, amikor a velem szemben lévő székhez ér. Látom, hogy feszült és azonnal összeáll a kép, hogy mire készül. Erre kíváncsi vagyok, így ezt most kivárom. Nem piszkálom, eszem ágában sincs, hagyom, hogy megküzdjön a saját démonaival és még egy kisebb mosolyt is kap tőlem, amikor sikerrel jár. - Tisztában vagyok vele, hogy számodra ez milyen nehéz lehetett. - biccentek, de aztán felkelek, a székemet pedig betolom magam után. - Nekem most mennem kell. Csak így tovább, Duana! - amikor viszont mellé érek megállok, majd a lányra pillantok. - Cameron. A nevem Cameron Castillo. - egy kisebb mosolyt még kap, aztán távozom, nemsokára kezdődik a következő órám, utána pedig Devonnak ígértem magam.
//Köszönöm szépen a játékot, meglepően aranyosan alakult a vége. Később majd még összefuthatnak! //
Vendég
Kedd Jún. 15, 2021 11:07 pm
Cameron & Duana
There's a story behind every each face we meet
Igazi küzdelem volt számomra ez a helycserés támadás. Iszonyú sok erőt felhasználtam emiatt, de borzasztóan büszkévé váltam amikor sikerült véghez vinnem. Az első csatát megnyertem, és ha így haladok, a háború is sikerülni fog. Titkon reménykedtem, hogy a hozzá címzett szavaim fülekre találnak, és felfogta, hogy ő is képes ezáltal változtatni az életén, csak egy kis elszántság, bátorság, de kellőképp környezeti húzóerőre van szüksége. Tudtára szerettem volna adni, hogy én az a lány vagyok, aki egyáltalán nem adja fel könnyen, és bizonyosan küzdeni fogok azért, hogy őbelőle is előjöhessen az a jóságos természet, ami benne lapul, de még valami ismeretlen ok intenzíven elnyomja. Mély csalódottság terült el bennem, amikor fogta magát, és felállva a székből megindult kifelé. De aztán megállt mellettem, és megkaptam a választ egy régi, de annál inkább várt kérdésemre. Lelki szemeim előtt a „Mr. Bunkó” jelző betűi szép lassan elpárologtak, és helyükbe előtűnt a semmiből a srác neve. „Cameron Castillo”. Magam elé meredve szélesen elvigyorodtam egy pillanatra, majd még utoljára hátrafordultam felé, és végignéztem ahogy kisétál az ebédlőből. Találkozni fogunk még. Ezt bizton állíthatom, Cameron...
//Én köszönöm a játékot, imádtam minden részletét. Nem összefuthatnak, össze kell, hogy fussanak, ilyen könnyen nem tud elmenekülni Duana elől!
Odakint egyenesen pocsék idő van, ilyenkor pedig nem sok kedve van az embernek... gyakorlatilag semmihez. Nekem legalábbis nincs, így nem kicsit ébredtem nyűgösen, a negatív, sötét aura pedig szinte körbeleng. Tekintetem egyértelműen üzeni, hogy "ne szólj hozzám", és úgy érzékelem, hogy ezt értik is, mivel a folyosón velem szembe jövők inkább kikerülnek. Kezeim zsebeimbe sűllyesztve haladok a könyvtár felé, hogy utána nézzek egy anyagnak a nonverbális varázslatokkal kapcsolatban, amikor megérzem az erős ütést a hátamon. 
Később majd még összefuthatnak! 
//
Nem összefuthatnak, össze kell, hogy fussanak, ilyen könnyen nem tud elmenekülni Duana elől! 
