Az előbbi dolgoktól még mindig kissé émelyegve, és eléggé borzalmasan érezve magam, sápadtan meredek a bájitalra, ami aranyszínben pompázik. Basszus. Basszus. Basszus. Egyáltalán nem így terveztem a reggelemet! Olyan jól is alakulhatott volna! Az este még teljesen rendben volt. Még jót is aludtam, ahogy általában Dev karjaiban mindig is, olyankor semmi az égvilágon nem tud felébreszteni, maximum ő, ha van olyan kegyetlen és felkel mellőlem, de a váratlan rosszullétre egyáltalán nem számítottam, még úgy sem, hogy mostanában ez elég gyakran előfordul. Sokszor legyintettem rá, mondván biztos, hogy csak valami gyomorrontás, ami makacsnak bizonyul, de most már az egész elért arra a pontra, amikor már nem tudok ezzel takarózni. A félelmeim pedig némi számolás, és a fránya bájital elkészítése után sajnos mind valóra váltak. Sokkosan meredek továbbra is az aranyló bájitalra, amibe nem rég belecsepegtettem a véremet, de sajnos akármennyire erősen is bámulom, a színe nem változik meg, ahogy a szituáció sem, ami olyan hirtelen keménységgel csapódott le rám, hogy szinte megtántorodom. Az sem segít a helyzeten, hogy még tényleg nem érzem jól magam. Egy egészen kis pillanatra megremegek, majd mielőtt még megadnák magukat a lábaim belekapaszkodok Dev karjába és a vállába fúrva az arcomat próbálom összeszedni magam. Mély levegő… beszív, kifúj...
- Terhes vagyok. - Mondom ki végül a végzetes szavakat, meg remegő hangon és még erősebben kapaszkodok belé. Most mihez fogunk kezdeni? - Dev… - Nézek fel rá végül kicsit kétségbeesetten, mikor már végre össze tudom magam szedni annyira, hogy egyáltalán a szemeibe nézzek. - Nem tudom, hogy hogyan történhetett… mármint… tudom… - Hunyom le egy pillanatra a szemeimet, mert dühös vagyok magamra, amiért nem tudok összeszedni egy épkézláb mondatot. - De mindig időben vettem be a bájitalt. Csak arra tudok gondolni, hogy nem csináltam meg jól. Pedig azt már csukott szemmel is meg tudom csinálni… - Sóhajtok kicsit elkeseredetten. - Ó, basszus. - Engedem el nagy nehezen és kezdek el járkálni, de ez rossz ötletnek bizonyul, mert megint majdnem sikerül elvesztenem az egyensúlyomat.
Már több napja, hogy láttam, Domit nagyon kínozza valami. Ideges, nyugtalan, folyamatosan rosszul van és állandóan a mosdóban köt ki. A csak hétvégére tervezett nálam alvást így megtoldottuk még néhány nappal, elvégre az akadémiára innen is könnyűszerrel el lehet jutni - a mi helyzetünkben igazából csak akarni kell. A múlt éjszakát is viszonylag végigforgolódva aludta át - hiába aludta át az éjszakát - , én pedig tőle nem tudtam sokat aludni. Elég karikás szemekkel, a harmadik bögre kávém után jutottam arra, hogy akkor segítek neki utánajárni a problémának. Volt egy teóriája - csak tételezzük fel, hogy így van -, miszerint a bájital, amit azért főzött meg, hogy parázás nélkül tölthessük együtt a légyottokat, nem sikerült tökéletesre. Keresnünk kellett egy bombabiztos receptet tesztnek, hogy aztán nekiálljunk elkészíteni. De az eredmény közel sem tetszett. Amikor elkészült a bájial és kitöltöttük a pohárba, még csak kellemesen rózsaszínesen gőzölgött. A recept szerint nem kell megvárni, hogy kihűljön és ha szerencsénk van, az az egy csepp vér is csak magányosan szétoszlik benne. Nem tagadom, hogy izgulok az eredmény miatt, de épp elég gond az, hogy ő milyen állapotban van. Egy pillanatra a levegőt is visszatartottam, ahogy a pohár fölé helyezte az ujját, majd megszúrta, hogy egy csepp vér kiserkenjen. Ami aztán arany színűre vált szinte azonnal, én pedig ökölbe szorítottam a kezem és csak beleharaptam a kisujjamba. Nem kell kimondania, hogy tudjam, ez mit jelent. Így aztán csak a nevem hallatán pillantok le rá. Érzem, hogy mennyire görcsösen kapaszkodik belém, én legalább annyira belé, ami csak akkor tűnik fel, amikor őt figyelem. - Valamit kihagytál belőle? - nem reflektálok az első kijelentésére. Még nekem is emésztenem kell, hogy valamit nagyon de nagyon elrontottunk. Valami olyat, amiben így vagy úgy, felelősséget kell vállalnunk. Nem akartam ilyen korán azon gondolkodni, hogy mihez kezdhetnénk egy gyerekkel. - Nem lehet, hogy mi rontottuk ezt el? Csináljunk még egyet. - próbálkozom, hátha tényleg csak téves és nem is rémálom az egész. Hosszú percekig csak hallgatok, miközben sok minden fut át a fejemen, az akadémia, az albérlet, hogy épp nem a legjobb a viszonyom a családdal sem... nem tudom, hogy apám óhajtana-e kitagadni, márpedig akkor ténylegesen csak és kizárólag magamra számíthatnék. Már azon kívül, hogy tudom, anya úgysem hagyna magamra. - Még szinte mi is gyerekek vagyunk. - nyerem vissza végül a hangomat és próbálok valami épkézláb gondolatot kipréselni magamból. Ha megnyugtatást vár, akkor csalódnia kell. - Nem lenne szabad ennek megtörténnie. Nem most. Nem tudok eltartani egy bébit dolgozatjavítással.
❂ Megjegyzés ❂ Zene ❂ Szavak ❂
Vendég
Szomb. Jún. 12, 2021 7:35 pm
Devon & Dominique
Tudom, hogy ő is ugyanannyira rosszul fogja fogadni, a híreket, mint én. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire nem állunk készen egy gyerekre, egyikünk sem, ezért ez a szituáció csak még kétségbeejtőbbnek és rosszabbnak tűnik. De akármennyire is szeretnénk, hogy ne így legyen, a tényeken nem tudunk már változtatni, a baj megtörtént, és valamit kezdenünk kell vele. - Nem, nem hagytam ki belőle semmit. Pontosan követtem a receptet, és te is figyelted, hogy minden benne legyen és biztosan ne hibázzak. - Mondom egy kis sóhajjal, még mindig próbálva lenyugodni, hogy rendesen át tudjam gondolni a dolgokat. - Csinálhatunk még egyet, de ugyanez lesz az eredmény. - Akármennyire is szeretném tagadni a tagadhatatlant… nem megy. Terhes vagyok. Még nem sikerült teljesen felfognom a gondolatot, de a felelősség minden érzése egyszerre rohamoz meg, ezért is nem tudok megmaradni egy helyben és muszáj járkálnom ahhoz, hogy rendesen tudjak gondolkodni, még akkor is, ha érzem, hogy még mindig szörnyen émelygek. Dev szavai pedig nem segítenek abban, hogy valami normális megoldást tudjak találni, úgyhogy úgy látszik ebben a helyzetben nekem kell annak lennem, aki előbb lenyugszik, és felnőttként viselkedik. Mert valakinek muszáj lesz.
- Tudom, Dev. Tisztában vagyok mindezekkel, nekem sem ez volt a célom, elhiheted. Még csak most kezdtem el az akadémiát, még csak eszembe se jutott az, hogy gyerekekre gondoljak, a karrieremre akartam koncentrálni. - Mondom halkan, továbbra is fel-alá járkálva. - De sajnos akármennyire is szeretnénk meg nem történtté tenni, már megtörtént. Itt van… - Bökök még sápadtabban a hasamra - ... és sajnos nem tudom innen kivarázsolni, akármennyire is szeretném. - Nyugi, Domi, mindenre van megoldás, mindenre kell lennie megoldásnak, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik ilyen szituációkban találták magunkat, mindenre van megoldás. - Csak át kell gondolnunk azt, hogy mit tudunk tenni a jelenlegi helyzetben. - Veszem kezembe az irányítást, és közben töltök Devnek egy pohár vizet és a kezébe nyomom. - Idd meg, jót fog tenni. - Mosolygok rá nagyon halványan aztán visszatérek a járkáláshoz és újra elkomolyodik az arcom.
- Több lehetőségünk is van, amit át tudunk beszélni. Így az elején is. Először is el kell döntenünk, hogy megtartjuk-e egyáltalán. Ha úgy döntenénk, hogy igen, akkor majd utána ráérünk azzal foglalkozni, hogy mi legyen azután. Szóval ez az egyik lehetőség, hogy megtartjuk. De ott van az is, hogy… hogy örökbe adjuk. Sokan teszik ezt, és ezzel legalább egy olyan család kap majd egy gyereket, akiknek eredetileg nem lehet és legalább meghatározhatjuk azt, hogy hova kerüljön, ahol biztosan tudjuk, hogy jó dolga lesz. Nem egy elvetendő lehetőség, tekintetbe véve, hogy mennyire nem vagyunk felkészülve egy gyerekre. - Mondom halkan, de már most tudom, hogy ebbe valószínűleg beleszakadna a szívem, viszont a lehetőséget figyelembe kell venni. - Aztán… ott van még az abortusz is. - Szinte suttogom az utolsó opciót és önkéntelenül is a hasamra teszem a kezem, miközben továbbra is járkálok. - Ez utóbbit én nem hiszem, hogy képes lennék végig csinálni, ne haragudj. - Pillantok rá újra, bocsánatkérően. - De nem akartam kizárni a lehetőséget, mert meg kell beszélnünk. - Teszem hozzá. Újra megszédülök, így meg kell kapaszkodnom a falban, de aztán tovább folytatom a fáradhatatlan járkálást a szobában.
Muszáj, hogy legyen valami más megoldás. Hát persze, hogy hibás a teszt, mert hibásnak kell lennie ahhoz, hogy ez ne történhessen meg. Nem, ez csak a legrosszabb rémálmunkban történhet meg és mindjárt fel fogunk ébredni. De sajnos nem. Hallom az óra ketyegését a falon, ahogy pedig csak telnek a másodpercek, el kell fogadnom, hogy nagyonis ébren vagyunk. Kínzóan valódi, ahogy aranyszínben pompázik a folyadék a pohárban. Miért nem jövőre vagy legalább két év múlva történik meg velünk ez? Bár az igazat megvallva azt hiszem ugyanilyen tanácstalanul állnánk itt, azaz én állnék, Domi pedig járkálna fel és alá. Mert annyira sem bírja a tétlenséget, mint én. Most mást sem érzek, csak mérhetetlen tehetetlenséget a helyzet felé, a megoldásra pedig még csak nem is gondolok. - Tudom. - válaszolom végül szűkszavúan. És a másik válaszára is ugyanez a válaszom. Egyszerűen be kell látnom, hogy ez így nem okés, hogy nincs rendben az, hogy homokba dugjuk a fejünket, ahogy nem játszhatjuk el azt sem, hogy amiről nem beszélünk, az nem létezik. Mert az egész most baromira létezik és kísértetiesen lebeg fölöttünk. Ahogy egyszer felé pillantok, miközben sétál és magyaráz, többet nem veszem le aszemem róla. Minden egyes mozdulatát hipnotikusan követem, miközben próbálom is felfogni, amit mond. Tudom, hogy ő sem akarta. És tudom, hogy nekem is kellő komolysággal és felnőttséggel kellene kezelnem a helyzetet. Vagyis minden létező opciót átrágni. Most mégis mi legyen? - Nem mondtam egy szóval sem, hogy akartad volna. - válaszolok végül csak halkan neki. Még nem igazán nyertem vissza a hangom, így megköszörülöm, ahogy folytatni kezdem. De igazából csak a pohár vizet figyelem, amit a kezembe nyom egy apró mosollyal, amit még tompán sem sikerül viszonoznom. Nem igazán vagyok mosolygós kedvemben, tudniillik épp mindjárt én leszek rosszul. Alighanem most vagyok annyira sápadt, mint egy Weasley. Csak lassan belekortyolok a vízbe. - Igen, az örökbeadás egy vállalható opció. - tényleg nem tudom, hogy mi legyen. Az első kettőből inkább ez tetszik, mint a megtartjuk és majdcsak lesz valami. Ahhoz nem elég a majd csak lesz valami, amikor fedél sincs a fejünk fölött. Arról nem is beszélve, hogy tényleg egyikünk sem rakott le semmit az asztalra. És hát igen, a sokaknál előszeretettel használt és hallott abortusz. Amiről a büdös életben nem akartam gondolkodni, mert nem éreztem úgy, hogy ilyen helyzetbe kerülnénk. De ilyen helyzetbe kerültünk. Csak sóhajtok és feszóltségem levezetésének első állomásaként kicsit rápirítok Domira. - Inkább ülj le, mielőtt a földre szédülsz. - tudom, hogy nem szokása, de annyit mászkál, nem tudnám elkapni időben. - Nem menne? Mármint tudom, hogy borzalmas belegondolni. Tényleg nem tudom milyen érzés, bennem nincs semmi és senki. - tényleg nem tudom átérezni teljesen azt, amit ő érez. De igaza van, beszélnünk kell minden opcióról. - Mármint gondolom, hogy fájdalmas, egy szülés is fájdalmas.
❂ Megjegyzés ❂ Zene ❂ Szavak ❂
Vendég
Pént. Jún. 18, 2021 2:49 pm
Devon & Dominique
Tanácstalannak és elveszettnek érzem magam. Miért kellett ennek történnie? Viszont tudom azt, hogy ha most belemennék ezekbe a kérdésekbe, akkor nem kapnék kielégítő válaszokat, és ami már megtörtént, azt nem tudom meg nem történtté tenni. Felesleges időt és energiát venne ki belőlem, ha azon agyalnék, hogy hol rontottam el, hogy hol volt az a pont, amikor ezek az események mozgásba lendültek, és utána képtelen lennék koncentrálni a jövőre, márpedig jelenleg arra kell koncentrálnom és arra megoldást találni. Voltam már ennyire elveszett, és abból is ki tudtam lábalni valahogy, nem fogom hagyni, hogy ez a váratlan esemény megakadályozzon a józan döntéshozatalban. Sokszor gyerekként viselkedem és gondolkodom, de már nem vagyok gyerek és itt az ideje felnőttként döntést hozni, akármilyen nehéz is legyen a végén az a döntés. Dev pedig jelenleg nem nagyon segít ebben. Nem mintha, nem tudnám megérteni, őt is annyira sokkolta az egész, ha nem jobban, mint engem, kell neki idő, hogy meg tudja emészteni az egészet, a baj csak ezzel az, hogy időnk, az sajnos nem sok van.
Sóhajtok, de végül csak leülök, amikor rám szól, viszont így is járnak a lábaim, miközben tényleg minden lehetséges opciót végigpörgetek az agyamban. - Először vesézzük ki az abortusz témát, mert jelenleg ezt látom a legkevésbé vállalható lehetőségnek, és el is fogom mondani, hogy miért. - Veszek mély levegőt, még mindig kicsit próbálva összeszedni magam és az émelygés ezen nem segít. - Nem a fájdalomtól félek, Dev. Nem a fizikai fájdalomtól, azzal nincs semmi bajom, sárkányokkal akarok dolgozni, abban a munkakörben amúgy is elkerülhetetlenek a sérülések, ezt neked nem is kell túlragoznom, hiszen te auror leszel, ami ugyanolyan veszélyes munka. Egyszerűen csak arról van szó, hogy képtelen lennék elvenni szándékosan egy életet, akiről tudom, hogy mindkettőnk része. Lelkileg soha sem voltam túl stabil és kétlem, hogy ezt képes lennék végigcsinálni. A te elvesztésedbe is majdnem beleroppantam, nem akarok belegondolni mi lenne akkor, ha az abortusz mellett döntenénk. - Mondom tényszerűen. - Nem menne. Egyszerűen nem. - Hunyom le egy pillanatra a szemeimet, de aztán megint valahogy sikerül összeszednem magam.
- Vegyük az örökbefogadást. Tudom, hogy az is nehéz lenne. Kilenc hónapig bennem lesz a baba, én fogom átélni a változásokat, valószínűleg meg is fogom szeretni… Merlin szerelmére, már most szeretem… - Hajtom le a fejem és túrok bele a hajamba. Muszáj őszintének lennem. Akármennyire is váratlan és én sem akartam, hogy ez történjen, egyből érzem a köteléket köztünk, ami csak megnehezíti a döntéshozatalt. - De ebbe hajlandó vagyok belemenni. Utána nézhetnénk a dolgoknak, hogy ez pontosan hogy működik, de úgy tudom már a terhesség ideje alatt eldől, hogy kihez kerülne és azt csak mi döntjük el. Ez pedig a legésszerűbb és legkézenfekvőbb lehetőség. - Tolom félre az érzelmeimet. Egy kis időre. Mert a következő opciót sem akarom teljesen elvetni és tudom, hogy azt viszont Dev nem akarja figyelembe venni. Nem mintha nem érteném meg, de hiszem, hogy meg tudnánk oldani, még akkor is, ha ő azt hiszi, hogy nem.
- Az pedig, hogy megtartsuk… tudom, tudom, hogy így elsőre őrültség, de nem akarom elvetni ezt a lehetőséget sem. - Vallom be egy kicsit bizonytalanul pillantva rá, de aztán hamar el is kapom róla a tekintetemet. - Nyilván nem tervek nélkül gondoltam azt, hogy megtartsuk őt. Nehéz lenne. Nagyon nehéz, ehhez nincs kétségem, de szerintem meg tudnánk oldani. Nem lehetetlen, akármennyire is annak tűnik most. - Megint sóhajtok, kell pár pillanat amíg újra összeszedem a gondolataimat, hogy meg tudjak szólalni. - Először is ha így döntenénk, biztos vagyok benne, hogy a családom segítene nekünk. A pénz problémát jelentene ugyan, de mivel nekem így is úgy is abba kellene hagynom az akadémiát, ez azt jelentené, hogy én teljes időben tudnék dolgozni. Például árulhatnék bájitalokat, bájitaltanban mindig is jó voltam, és habár pont azért kerültünk ebbe a helyzetbe, mert én hibáztam, biztos, hogy ezt a leckét egy életre megtanultam és soha többé nem fogok főzni úgy semmilyen bájitalt, hogy nem pihentem ki magam előtte… - Akadok meg egy kicsit de aztán hamar folytatom. - Plusz emellett elmehetnék magántanárnak. Sok mindenkinek szüksége lehet arra, hogy felkészüljenek egy-egy nehezebb vizsgára, és van pár olyan terület, amiben kiemelkedőnek érzem magam. Egyik munka se lenne olyan megterhelő, hogy ne tudnám végig folytatni, még azután is, hogy a kicsi megszületett. Ha pedig már megszületett, akkor biztos, hogy a szüleim szívesen segítenének vigyázni rá, ha arra lenne szükségünk. A nagyiék is. Sőt, a nővérem is. Loura inkább nem bíznám rá. - Nem tudom, hogy mennyire lesznek hatással rá a szavaim, de szeretném, ha tudná, hogy ha belevágnánk ebbe, akkor már vannak terveim, amik kivitelezhetőek. Legalábbis szerintem.
Bár ne kellene azon gondolkozni, hogy milyen megoldásra jussunk és bár olyan átlagos témákról beszélgetnénk, mint hogy milyen jegyeket szereztünk a lezárt félévben. Mert ugyan annak is eljött az ideje, hogy köszönthessem a második évem első félévének kiváló eredményeit. Egyedül a helyzetben csak az vigasztal, hogy úgy érzem, már akár most is megbecsült helyem lehetne az aurotok között, hacsak apám keresztül nem húzza a számításaimat. Bármi megtörténhet, elvégre arra sem számítottam, hogy majd ilyen idejekorán átesünk ezen a kellemetlen meglepetésen. Igazából két dolgot kell megbeszélnünk, meg akarjuk-e magunkat szívatni az elkövetkezendő majdnem egy évre, vagy nem. És ha igen, mennyire. Ténylegesen egy évre, vagy sokra, ami sok más lemondással is jár. Most nem állok elé és mondom, hogy üljön le, pedig tudja nagyon jól, hogy annál jobban semmit nem utálok, ha mászkál beszélgetés közben fel és alá. De most a saját idegességemmel, a gyomoridegemmel és a kezdődő hányingeremmel nekem is meg kell küzdenem. Nem tudok higgadt maradni, félvállról pedig nem szeretném venni. Most az egyszer elhatároztam azt, hogy azt nézem, mi a jó neki, és nem pedig nekem. Az ő teste, nekem ebbe pedig legfeljebb csak javaslattevési beleszólásom van. - Jó, menjünk végig rajtuk. - mondom végül halkan és elég vérszegényen. Még mindig képtelen vagyok levenni a tekintetem az aranyló folyadékról. Abban sajnos igaza van, hogy nem tudom mennyire viselné jól. Leginkább azt hiszem a legkevésbé és hangozzon ez bármennyire gonoszan, én jelenleg egyáltalán nem tudom átérezni azt, amit ő. Csak az tud lebegni a szemem előtt, hogy sok mindennek vége, ha megtartjuk, de lehet Dominak is az lenne. Nagyot sóhajtok a témafejtegetése kellős közepén. Nem olyan egyszerű erről beszélni, véleményt fejtenem pedig főleg. Ismerem az opciókat, de sosem gondoltam annál túl bele, hogy léteznek. Hovatovább most pedig nekünk ezt el kell döntenünk. Azonban ahogy a harmadik megoldást kezdi el elemezni, nekem bekapcsol a pánik a fejemben. - Akkor legyen a második. - mintha valami olyanról kellene döntenünk, hogy milyen színűre fessük ki a falat. Igazából nem érzem magam kellően érettnek sem egy ilyen volumenű döntéshez, sem ahhoz, hogy felneveljek egy gyereket. - Nem érzem úgy, hogy erre készen állnánk. Nem akarlak valami olyanba kényszeríteni, ami neked sem menne, mert tudom, hogs nagyon a lelkedre vennéd. De fontoljuk meg az örökbefogadást és úgyis lesz rá pár hónapunk alaposan végig gondolni. - akármennyire is szeretném az első opciót, hogy a problémát a legelején odázzuk el, nem tehetem meg vele. De késleltethetjük a végleges döntést. - Tudom, hogy mindent megkapnánk és a szüleid támogatnak. És tudom, hogy te is elmennél dolgozni, de nem tudom, hogy ez lenne a megfelelő megoldás. Valamit tennünk kell, ha mást nem még pár hónapig így, ahogy vagyunk, aztán lehet nem kell többet mindezzel foglalkozni.
❂ Megjegyzés ❂ Zene ❂ Szavak ❂
Vendég
Szomb. Aug. 07, 2021 12:18 am
Devon & Dominique
Látom rajta, hogy teljes pánikban van. Ismerem már annyira, hogy észrevegyem ennek az apró jeleit, ahogy az is egyből feltűnik, hogy arról az opcióról hallani sem akar, hogy megtartsuk. Hogy őszinte legyek, nem is igazán tudom hibáztatni… bőven van elég problémája enélkül is, arról nem is beszélve, hogy még csak nemrég jöttünk újra össze, még van bőven újra megszokni azt, hogy kapcsolatban vagyunk, hiszen mind a ketten változtunk ezalatt az idő alatt. Egy baba mindent megbonyolítana, mindent megváltoztatna, és habár rettegek a lehetőségtől én is, mégis képtelen vagyok elvetni teljes mértékben. A szívem nem engedi, de… hajlandó vagyok kompromisszumokra. - Oké… - Veszek mély levegőt, majd igyekszem újra és újra lenyugtatni a kavargó gondolataimat és a gyomromat egyaránt. - Maradjunk abban, hogy az abortuszt elvetettük, és utána nézünk annak, hogy mivel jár az örökbeadás. Lesz pár hónapunk arra, hogy alaposan átgondoljunk mindent. - Ajánlom fel végül, mert jelenleg érzem, hogy nincs más opciónk. Megértem, hogy miért nem akarja megtartani, de attól ez még számomra nem lesz könnyebb.
- Kicsit… hagyom leülepedni a dolgokat… szerintem mindkettőnkre ráfér. Adjunk magunknak egy hetet, hogy feldolgozzuk egyáltalán, hogy ez van, utána meg elkezdünk kutatni az örökbefogadással kapcsolatban. Ez hogy hangzik? - Kérdezem halkan, kicsit beletúrva a hajamba, továbbra is küzdve a rosszulléttel. - Addig… nem is kell beszélnünk róla. Dolgozzuk fel mindketten a magunk módján. - Teszek egy újabb javaslatot próbálva a kedvében járni, bár nem tudom, hogy jelen pillanatban képes leszek-e arra, hogy megnyugtassam, hiszen én sem vagyok a legnyugodtabb állapotomban. Közelebb csusszanok hozzá és gyengéden összefűzöm az ujjainkat, mielőtt meggondolhatnám magam, mert nekem szükségem van arra, hogy hozzáérjek, mert ez nekem segít. -Megoldjuk, Dev. Tudom, hogy képesek vagyunk rá, akármi is legyen. - Próbálok lelket önteni belé halkan, és még közelebb húzódok hozzá, majd hamarosan már a vállára is döntöm a fejemet, és igyekszem még jobban lenyugodni. A közelsége határozottan segít, akármennyire is érezzem magam rosszul.
Úgy a legnehezebb érett felnőttnek lenni, hogy még ott a tojáshéj az én fenekemen is. Egy dolog, hogy elmentem otthonról, még nem éreztem annak a határozott, felelősségteljes felnőttnek, akinek szerettem volna tűnni. Hisz úgy mentem el otthonról, hogy semmim nem volt a bőröndömön és a koliszobámon kívül. De mivel nem akartam, hogy ott bármikor megtaláljanak, eldobtam magamtól a szobát is. Tudom, igazi felelősségteljes döntés volt, de valahogy mindig alakult és szívesen javítottam ki a tanárok dolgozatait némi pluszpénzért. Könnyen mondhatott volna a mi helyzetünkre bárki bármit. De megoldani volt a legnehezebb, ez egyértelmű volt már most. Most, amikor hirtelen el kellett dönteni, amikor tudtam fejben, hogy van még rá időnk átbeszléni. Ahogy Domi szavaira is reagáltam némi fejrázással. Nem lehetett igaz, hogy valami egyszerűen csak nem működött. - Ez teljesen biztos, hogy elvetjük? - csak magamat akartam tovább nyugtatni ezzel a megnyilvánulással, kapaszkodót keresve valami ingatag szalmaszálban. Aztán csak idegesen ellegyintettem a gondolataimat is. - Csináljunk még egy tesztet, de ne most. Vagy nem tudom. Annyira szeretném, ha megváltozna és kiderülne, hogy csak egy rossz tréfa. Még mi sem vagyunk sem lelkileg, sem anyagilag felkészülve egy ilyenre. - de ezt kimondatlanul is tudtuk mindketten éa ez volt benne az igazán bosszantó. Nekem pedig főleg nem volt mindegy, mert nem tudhattam, hogy a családom mit reagál rá. Nekem kellett volna most is megnyugtatnom őt, helyette csak még idegesebbé és feszültebbé tettem magunkat. De nem tudtam lehiggadni, nyugalmat erőltetni magamra, higgadtan végig gondolni egy olyan sor cselekedetet, amiről tudtam, hogy a lehető legidegenebb nekünk. Nem akartunk ilyen opciókon gondolkodni és nem értettem, hogy egy pohár víz miben tesz jót nekem ebben a pilllanatban. Csak bámultam magam a tükröződésében, az én kétségbeesett arcom rendezetlen vonásait. Egyszerűen csak bele akartam mélyedni és nem gondolni semmire az égadta világon. Aztán csak megittam jobb híján. - Miért akarod ennyire megtartani? - kérdeztem vissza értetlenül. Vagyis volt egy sejtésem, én pedig tudtam, hogy az ő teste fölött csak és kizárólag ő rendelkezett, nekem nem sok beleszólásom volt. Másrészt lehet nem most kellett volna összevesznünk megint, amikor elég friss volt még a békülésünk is. Csak álltam ott és néztem magam elé teljesen belemerülve a kavargó gondolataimba, mintha jelen sem lettem volna igazán, miközben csak érzékeltem, hogy Domi fel és alá mászkál. Összerezzentem az érintésétől, de végre rá emeltem a tekintetem. Nem értettem, hogy tudott pont ő ennyire higgadt maradni és kezelni ezt a helyzetet. Csak hagytam, hogy összefűzze az ujjainkat, végre egy kicsit én is levegőhöz jutottam. - Mi van, ha nem jól cselekszünk? Ebből nem jövünk ki jól. Tudom, hogy tudunk segítséget kérni, de én nem akarok. Egyszerűen... nem.
