A mai este tökéletes egy kis kutyasétáltatásra, és most kivételesen nagy szükségem van arra a bizonyos friss levegőre, és arra, hogy egy kicsit elszabaduljak az akadémiától. A reggeleim ugyanis borzalmasak. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert terhes vagyok, vagy azért, mert nagyon gyorsan közeledik a vizsgaidőszak, vagy mindkettő, de ezen a héten az összes első órámról minimum tizenöt perceket késtem, mert annyira nem voltam jól. A mai nap is pont így kezdődött, de hála Merlinnek legalább már péntek van és holnap nem lesz semmilyen előadás, sem pedig gyakorlat. Ki gondolta volna, hogy ez így fog alakulni? Alig vártam, hogy az akadémiára jöhessek, és imádtam az összes előadást, a gyakorlatot egyenesen istenítettem, erre most örülök annak is, ha fel tudok kelni a vécé mellől és meg tudok jelenni az órán. Borzalmas. Legalább az esték rendben vannak, habár az étvágyam továbbra sem a régi, és könnyebben elfáradok, mint bármikor, viszont Skye mindig várja azokat az alkalmakat, amikor elmehetünk egyet sétálni a kedvenc parkjába, én pedig nem vagyok hajlandó az állapotom miatt megváltoztatni ezt a rutint. - Skye, szépségem, gyere, indulunk! - A kutyám egyből lelkesen és farokcsóválva rohan hozzám, én pedig mosolyogva simogatom meg és teszem rá a pórázt, hogy aztán meg induljunk a park felé. Remélem, hogy Keira is itt lesz: általában ugyanabban az időszakban szoktunk kutyát sétáltatni, és most nem bánnám, ha lenne némi társaságom Skye mellett.
Viszonylag hamar odaérünk a parkba, ahol egyből le is szedem a pórázt a kutyáról, hogy hadd szaladgáljon kedvére, miközben én egy kicsit kifulladva egyből becélzok egy padot és leülök rá. A francba, máskor simán együtt rohantam volna Skye-vel, de most egyszerűen képtelen vagyok rá. Mosolyogva figyelem az állatot, ahogy játszik és futkározik, közben önkéntelenül is a még mindig lapos hasamra siklik a kezem, és próbálom magamban feldolgozni, hogy valaki növekszik bennem. Ezt még mindig nem nagyon sikerült felfognom, ahogy még azt sem nagyon tudom, hogy mihez fogok most kezdeni. A gondolataimból csak akkor eszmélek fel, amikor meglátom Keira ismerős alakját, mire ráveszem magam, hogy felkeljek a padról és mosolyogva oda is megyek hozzá. -Szia. - Köszöntöm, amint hallótávolságon belül értem hozzá. - Reméltem, hogy találkozok veled. - Vallom be egy halk nevetéssel. - Attól tartok le kell mondanom a jövő heti különóránkat. Akkorra kaptam egy időpontot, nem lenne baj, ha áttennénk máskorra? Neked mikor lenne jó? - Kérdezem érdeklődve, miközben fél szemmel azért figyelemmel kísérem Skye garázdálkodását a háttérben.
Szakítottunk Ethannel. Nem is tudom, hogy mi történt igazán, talán ennyi év kellett hozzá, hogy rájöjjünk, nem megy ez nekünk. Én túl sokat dolgozok, ő meg egyszerűen nem áll erre készen. Nem mondom, hogy nem bőgtem át éjszakákat, és hogy nem kellett Imogennek felvakarnia a padlóról, de most úgy ahogy jól vagyok. A mindennapos kutyasétáltatás és a folyamatos munka tartja bennem a lelket valamennyire. Nincs megállás, egy pillanatra sem. Mázli szegényem beteg, így ő ma otthon vigyáz a házra és a két mágikus törpecirkálóra. Nem mondom, hogy jó szívvel hagyom őt otthon egyedül, de Nagyláb és Mancs igényei is fontosak, így a sétálás nem maradhat el. Ráadásul bízom benne, hogy találkozom Dommal, és tudunk egy kicsit beszélgeti. Szükségem lenne most egy kis baráti lélekápolásra. Nem is tudom, miért nem írtam neki, akkor legalább nem csak a reménykedés maradna. Néha olyan lehetetlen tudok lenni, hogy magamat sem értem. Szóval két pórázzal, és a pórázak végén a két nagytestű kutyával érkezem meg a parkba, ahol az első dolog, hogy egy kisgyerekes család letámad, hogy megsimogathaják-e az ebeket. Szerencsére most sikerül a normálisabb fajtát kifognom, nem azt, amelyik kérdés nélkül nyúl a kutya felé, vagy tépi a szőrét, esetleg a hátára akar ülni. Fura emberek vannak, nem mondom. Na de időben skerül szabadulni, mehetünk tovább, azonban nem sokáig, mert ekkor Dommal találkozunk szembe. Vagyis majdnem szembe, ha jól tájolom be az irányokat. Nagyláb megindul, hogy Skye nyakába vesse magát, alig tudom visszatartani, hogy ne tépje ki magát a kezemből. Nem tudom megérteni, hogy a mindig jól nevelt, bájos és udvarias kutyámból hogy képes mégis kihozni a vadállatot a másik. - Szia! Őszintén, én is reméltem hogy összefutunk - nevetek vele, majd bal karomat ölelésre tárom. Jobbal azért erősen szorítom a két pórázat, nehogy nekem itt elszabaduljanak, bele a vakvilágba. - Igazából majdnem bármikor, ha nem jön közbe sürgős és halaszthatatlan munka, a következő hetem elég rugalmas. Merre mész? - érdeklődöm barátságosan. Persze, megértem, ha nem akar beavatni, de azért kíváncsi vagyok, ezt bevallhatom.
Vendég
Hétf. Aug. 09, 2021 4:55 pm
Keira & Dominique
Amikor a kutyáink találkoznak, akkor olyan mintha kicsit elszabadulna a pokol. Elnéző mosollyal figyelem azt, ahogy örvendeznek egymásnak, közben megszorongatom Kiarát üdvözlésképpen, és csak utána hajolok le a kutyáihoz hogy ők is megkaphassák a jól megérdemelt simogatás és szeretgetés adagjukat. Persze ezt csak azután tudom megtenni hogy ha már Skye és Nagyláb lenyugodtak egy kicsit a nagy örömködés közben. - Huh… ez megnyugtató. - Mosolygok hálásan rá, amikor egyből belemegy abba, hogy át tegyük a magánóránkat egy másik időpontra. - Jövő héten bármikor jó nekem is, úgyhogy majd mindenképp egyeztessünk. - Bólintok rá, inkább csak magamnak. A kérdésére viszont kicsit zavarba jövök, pedig… nem szokásom. Még minden annyira új, nem tudom, hogy hogyan leszek képes a jövőben majd természetesen beszélni arról, hogy állapotos vagyok. Ha egyáltalán valaha képes leszek rá, figyelembe véve azt, hogy mennyire tart még mindig sokkban a dolog. - Ehhez le kell ülnöm, és jobb, ha te is így teszel. - Figyelmeztetem, végül úgy döntve, hogy elmondom neki. Előbb-utóbb amúgy is kiderülne, ez nem olyan dolog, amit sokáig el lehet rejteni,. plusz ez azt is jelenti számomra, hogy… hogy ha egyáltalán megtartjuk, akkor kénytelen leszek befejezni az akadémiát, legalábbis egy időre biztosan.
Le is ülök az előbbi padra, ahol egészen addig ücsörögtem, amíg ki nem szúrtam őt a távolban, majd pár mély levegővétel után újra rápillantok. - A Szent Mungóba megyek kivizsgálásra. - Mondom végül, majd mielőtt megijedne hogy valami komoly betegségem, vagy esetleg ilyesmi lenne, gyorsan folytatom is, mintha azzal, hogy ha kimondom a vészjósló szavakat, azzal egyszerűbb lenne a helyzet, pedig tudom, hogy nem lesz az. - Mert úgy néz ki, hogy terhes vagyok. - Bököm ki. - Nagyon nem volt így tervezve, de én rontottam el a bájitalt, valószínűleg túl fáradt voltam és nem figyeltem oda. Most lesz majd az első igazi kivizsgálás, és… és rettegek, hogy most mi lesz. - Ismerem be, zavartan birizgálva egy padra esett falevelet. - Dev teljesen bepánikolt, és nem tudom hibáztatni. Hallani sem akar arról, hogy megtartsuk, és tudom, hogy igaza van, egyikünk sem kész arra, hogy gyereket vállaljunk. - Sóhajtok szomorúan. - Az abortuszról én nem akartam hallani, úgyhogy… most úgy néz ki, hogy az örökbefogadás marad, mint opció. - Látszik, hogy ezért az ötletért sem vagyok oda, de nincs jobb opcióm jelenleg. - Kicsit tanácstalan vagyok… na jó, nagyon. Mert tudom, hogy az sem lesz sokkal könnyebb, ha megtartjuk, sőt… valahogy… én mégis inkább szeretném megtartani. Ez mekkora őrültség már? - Nevetek inkább szomorúan, mint vidáman. - De...mindegy is. Veled mi újság? - Kérdezem igyekezve jobb témákra terelni a beszélgetést, mert érzem, hogy ha nem tesszük még képes leszek elbőgni magam, amit nagyon nem szeretnék.
- Okés, feltétlenül szólj, akkor is, ha elfelejtem. – Bár nem vagyok egy kelekótya nőszemély, de amilyen káoszos időket élek mostanában még bármi is megtörténhet. Mondjuk szerintem egy ilyen fontos találkozót, mint ami ez nem fogok elfelejteni, de jobb ha fel van rá készülve, hogy esetleg megeshet. - Merlinre, ugye nincs baj? – kezdek rá rögtön az aggodalmas anyuka szövegre, mert abból sosem sül ki semmi jó, hogy azt mondják le kéne ülnöm. Legutóbb például életem szerelem közölte, hogy véget akar vetni a kapcsolatunknak. Hát köszi, mondhatom, most nagyon meg lettem nyugtatva. De bízom abban, hogy valami baj lenne, akkor azt láttam volna előre. Általában inkább a negatív dolgokat látom meg, amiknek van előnye és hátránya is. Előny, hogy fel tudok rájuk készülni, hátrány, hogy nem tudom megakadályozni azt, ami bekövetkezik majd. Míg mi leülünk a kutyáink szabadon randalírozhatnak, de nem is baj, szerintem mindannyiukra ráfér, hogy levezessék az energiáikat. Közben Domi belekezd, és még mielőtt folytathanám az aggodalmas anyuka szöveget gyorsan hozzáteszi, hogy úgy néz ki terhes. – Hogy… tessék? – kérdezek vissza, mert valahogy annyira hihetetlen ez az egész. Domi az utolsó ember, akiből kinézném, hogy hamarosan anyuka lesz. Na nem azért, mert szerintem nem lenne anyuka, hanem egyszerűen azért, mert szerintem nem igazán illik hozzá az anyuka szerep. Ahelyett, hogy mindenféle tettetett okossággal közbeszólnék, inkább csendben megvárom, hogy kiöntse a lelkét, és csak akkor szólalok meg, mikor már végzett. – Na gyere ide – tárom ki karjaimat, hogy ismételten megölelhessem, mert úgy érzem, erre most nagyon szüksége van. – Figyelj, tökéletesen érthető, ha félsz, meg az is, ha egyenesen pánikba vagy esve. Az is érthető, hogy Dev is, a férfiak sosem állnak készen egy ekkora felelsőségre – nevetem el magam halkan, persze magam sem gondolva komolyan szavaimat. Szimplán szeretném, ha kicsit jobb kedve lenne. – De ha szeretitek egymást és szeretnéd megtartani, akkor mi akadálya? Persze, nem ez volt a terv, de az élet nem mindig a tervek szerint alakul. Néha váratlan, és ez hol jó, hol kevésbé, de meg kell tanulni vele együtt élni. Szerintem csodás szülők lennétek. – Megpróbálom megnyugtatni, amennyire tőlem telik. Persze, csodákra nem vagyok képes, de ha ez a beszélgetés elindít benne valamit, ami segít tisztábban látni a helyzetet, akkor már megérte ennyit koptatni a számat. - Hogy velem mi újság? Én éppen újra élvezem a szingli életet, ezen felül más semmi érdekes. – Nos igen, nálam kétségkívül az év híre ez a szakítás. És akkor jönnek az emberek a „de hát olyan szép pár voltatok” meg az „azt hittem együtt fogtok megöregedni” dumákkal – ezzel persze rúgva belém még egyet. Mintha nem fájna eléggé.
