Ki gondolta volna, hogy az egészet ennyire baromi nehezen fogom viselni?! Én a nagy Tyler Roquetaillade, aki arról volt híres, hogy majdhogynem a fél iskolán végigment, és egyáltalán nem volt képes törődni a lányokkal. Ahhoz képest, most egy hatalmas nagy szerencsétlenség vagyok, ezt be kell látnom. Az segít elterelni a gondolataimat Poppyról, hogy ez az utolsó év, és rengeteg tanulnivalót sóznak a nyakunkba, ráadásul ott van a kviddics is, amibe belefektethetem az energiámat, de amikor éppen tényleg nincs mit csinálni, akkor teljesen elveszettnek érzem magam. Hiányzik. Nagyon hiányzik. Ami még durvább, hogy nem is a szex miatt hiányzik. Nyilván azért is, nem tudnám letagadni önmagamat, de főleg a társasága hiányzik. Az, hogy beszélgessünk, hogy láthassam, hogy egyszerűen csak halljam nevetni, vagy forgatni a szemeit éppen, amikor valami hülyeséget csinálok. Normális ez? Nem a legjobb hangulatban járkálok a folyosókon, próbálva valami elfoglaltságot találni magamnak, hogy eltereljem a gondolataimat Poppyról, amikor egészen váratlanul egy ismerős szőke buksi bukkan fel a látóteremben. Egyből széles mosoly terül el az arcomon és már lépek is oda Daisyhez - teljesen figyelmen kívül hagyva egyébként, hogy dolga lenne-e vagy sem -, és előzékenyen átveszem tőle az eléggé nehéznek tűnő táskát. Ami tényleg nehéz. Mit cipel benne, téglát?! Nem baj, úriember vagyok, vagy mi a szösz, ennyi a minimum, hogy segítek a menyasszonyom húgának cipekedni. Amúgy is olyan, mintha az én húgom is lenne.
- Daisy! Szia! - Üdvözlöm talán túlságosan is lelkesen, úgy érzem tényleg kezdek beleőrülni Poppy hiányába, és már az is elképesztő örömet tud okozni, hogy legalább hozzá hasonló vonásokat látok magam előtt. - Hogy vagy? Olyan érzés, mintha már ezer éve nem láttalak volna. - Veszem a szabad vállamra időközben a táskáját. - Merre mész? Segítek cipekedni. - Van választása? Nem nagyon. Ha mégis tiltakozni kezdene, akkor kénytelen vagyok bevetni a híres kivert kiskutya nézésemet. Nagyon nem szeretnék egyedül maradni a kínzó gondolataimmal és most ő lett a szerencsétlen áldozata annak, hogy elterelje a figyelmemet Poppyról egy kicsit, és a kínzó hiányáról. - Ó, tényleg akartam kérdezni, ha a nővéred nem tette volna még meg, hogy milyen sütit szeretnél majd az esküvőn. - Ennyit arról, hogy elterelnem a figyelmem Poppyról, úgy látszik ez nem fog olyan könnyen menni. A francba, hogy ennyire hiányzik!
Nincs is annál jobb, mint egy egész táskányi könyvvel térni vissza a könyvtárból. Most érkezett egy csomó új és izgalmas könyv, egyértelmű, hogy tizenkettő rögtön jön is velem. Komótosan ballagok a Hugrabug felé, amúgy sem vagyok az a rohanó típus, de a táskám, amiben a vaskosabbnál vaskosabb kötetek pihennek, erősen hátráltat. a gondolataim teljesen elnyelnek a külvilág elől, gyakorlatilag nem látok és nem hallok, annyira lefoglal az, ami a fejemben történik. Anya mindig rám szól, hogy nem kellene ennyire álmodozónak lennem, de aztán meg azt mondja, hogy szereti, hogy ilyen kis elvarázsolt vagyok. Nem tudok eligazodni rajta… Szóval nem nagyon vagyok képben, mi folyik a külvilágban, épp ezért hozza rám a frász Ty, mikor megjelenik a semmiből. - Megijesztettél… - vetem a szemére mindenféle köszönés vagy egyéb nélkül, kissé durcásan, de aztán megölelem, hogy érezze, ettől még nagyon szeretem. Egyébként is közel állt hozzám, hiszen nagyjából mióta élek ismerem, de mióta bejelentették Popsal, hogy összeházasodnak, azóta azt hiszem még közelebb kerültünk egymáshoz. Ami nem hátrányos, tekintve, hogy egy család leszünk vagy mi. - Jobban mint valaha. Valószínű azért, mert tényleg nem láttál, az elmúlt egy hónapot a Mungóban töltöttem -húzom el a számat. Csak a szokásos. A probléma csak annyi, hogy az orvosok sem tudják, mi bajom, pedig rendkívüli módon örülnék, ha rájönnének végre. Még akkor is, ha valami gyógyíthatatlan és halálos dolog. az embernek ad némi biztonságérzetet, ha egyáltalán tudja, hogy mi baja. - Na és te? Gondolom hasonlóan mint Poppy - forgatom meg szemeimet mosolyogva. Nem állítom, hogy én nem vagyok izgatott az esküvő miatt. Most már a csalódottságom és a dühöm a szüleim felé átfordult ebbe a kellemes izgatottságba, bár nem mondom, hogy nem neheztelek a szüleinkre még mindig. Na de erősebb az izgalom, elvégre a nővérem férjhez megy! - Igazából csak vissza a Hugrabugba, a könyvtárban voltam. - Ellenkezni szerintem akkor sem tudnék, ha akarnék, de ha olyan lovagias, hogy felajánlja, hogy viszi a táskám, akkor nem is fogok - elvégre már úgyis a vállán van a táskám, előbb, minthogy bármit is mondhatnék. - Köszönöm! -Azért érezze csak, hogy hálás vagyok, mert tényleg. - Megtette ő is, ne aggódj - nevetem el magam, mert kezd nagyon szórakoztató lenni, hogy ketten egyszerre támadnak le a különböző kérdéseikkel, mintha legalább ez a nap rólam szólna. Persze, azért jól esik, hogy ennyire adnak a véleményemre, és hogy fontos vagyok nekik, de szórakoztató is egyben, legalább egy kicsit. - A listát majd kérd el tőle, csomó jó ötletem volt, de most biztosan nem tudom visszaidézni mindet. - Én meg a lyukas agyam ugye. Nem tudok vele mit csinálni, azt hiszem, örök életemre ilyen feledékeny és szeleburdi maradok.
Úgy tűnik, hogy sikerült meglepnem őt, pedig én aztán nem arról vagyok híres, hogy képes lennék észrevétlenül végigvonulni a folyosón, egyszerűen képtelen vagyok a lopakodásra, és általában nem is akarok, mert minek? Népszerűnek lenni jó, ezt továbbra is így tartom. - Pedig nem akartalak megijeszteni. - Biggyesztem le az ajkaimat. - Valld be, hogy te nem figyeltél! Simán megsértődhetnék azon, hogy észre sem vettél, ahogy közeledek. - Vetem a szemére, de persze egyáltalán nem komolyan, és ez látszik is a játékos csillogásból a szemeimben. Amikor megölelget, elégedett mosollyal vissza szorongatom, de azért figyelek arra, hogy ne törjem össze, hiszen amúgy is eléggé törékeny. - Ejj, hát nem irigyellek. - Borzolom kicsit össze a haját, amikor megmondja, hogy valószínűleg azért, nem láttam, mert a Mungóban volt. - Főleg ilyen közel az év végéhez. Sikerült behoznod mindent, amiről lemaradtál a suliban? - Kérdezem tőle, kissé aggodalmasan. - Ha kell, akkor segítek behozni. Bűbájtanból és Legendás Lények Gondozásából ne számíts rám, de minden másból profi vagyok. - Húzom ki magam büszkén, mert nem szabad elszalasztani olyan lehetőségeket, hogy fényezzem magam. Nem is én lennék…
- Én annyira nem idegeskedek az esküvőn, mint Poppy. - Ismerem el kicsit szégyenkezve. - Nem engem zaklatnak az anyáink, hogy ez meg az legyen, hanem őt. Teljes mértékben átengedtem neki a szervezést, én nem igazán értek ezekhez a dolgokhoz. Csak abban reménykedek, hogy a végén nem gondolja meg magát, hogy aztán úgy döntsön, hogy nem éri meg az egész és inkább ott hagy a fenébe. - Nevetek fel halkan. - Bár azt úgy sem engedném, ha kell akkor megszöktetem és elveszem valahol máshol. - Mondom ezt már teljesen komolyan. - Szóval összességében én egészen jól vagyok. Hiányzik… de már nincs sok hátra amúgy sem az évből, aztán meg úgyis egy életen át tervezek mellette maradni, úgyhogy… azt már csak kibírom… valahogy. - Villantok újra egy mosolyt, de azért látszik rajtam, hogy tényleg baromira hiányzik. - Áh… így már mindent értek. Mármint, hogy miért olyan, mintha egy tonna lenne a táskád. Mégis hogy gondoltad azt, hogy te ezt egyedül cipeled majd el a klubhelyiségig? - Pirítok rá, de csak pusztán az aggodalom beszél belőlem. - Szóval egy egész lista van… látszik, hogy nem én szervezem az esküvőt. - Nevetek megint. - Szegény Poppy… biztos nincs egyszerű dolga az anyáinkkal. - Tűnik el a mosolyom megint egy pillanat alatt. Ez az időszak már csak ilyen nekem. Egyik pillanatban majd kiugrok a bőrömből a boldogságtól, a másik pillanatban meg depizek, mert hiányzik a menyasszonyom, vagy mert úgy gondolom, hogy nem érdemlem meg azt, hogy ilyen boldog legyek. Igazából nem is… Poppy továbbra is jobbat érdemelne nálam.
Te ijesztő vagy, én bamba, egyezzünk ki ebben – enevetem el magam, mielőtt karjaim köré fonódnának. Hogy én mennyire szeretem ezt a fiút, hihetetlen. Mármint nem úgy, az Pops dolga. De főleg mióta ennyire belecsöppentem az életükbe, és látom, hogy mennyire szereti a nővérem… igazán belopta magát a szívembe. Aki így néz a nővéremre az rossz ember amúgy sem lehet, hát még ha olyan, amilyen. Megvonom a vállam, hogy nem olyan nagy dolog. Igazából már egészen jól megzsoktam, hogy néha hetekig távol vagyok az iskolától, vagy épp ezek közt a falak közt töltök el végtelennek tűnő napokat a gyengélkedőn. Ha egy dolgot kívánhatnék, tudom, önzőség, de azt kívánnám, hogy az orvosok végre meg tudják mondani mi ez a nyavalya. – Ne aggódj, nem maradtam le semmivel sem, minden a legnagyobb rendben. De azért köszönöm, aranyos vagy! – szerencsére a tanulással sosem voltak problémáim, így mindent be tudtam hozni, amiből esetlegesen lemaradtam volna. Nem lesznek itt nagy problémáim a vizsgákkal, úgy érzem. - Azt hiszem, egyébként is a legtöbb, amit megtehetsz, hogy Poppy mellett állsz mindenben, amiben csak lehet. – Tudom, hogy nem vagyok elég ahhoz, hogy minden aggályát eloszlassam, és hogy megnyugtassam, hogy minden rendben lesz. Szüksége van Ty-ra, méghozzá sokkal jobban, mint bármikor máskor. – Ne aggódj, egésze biztosan állíthatom, hogy megszökni nem fog előled – csóválom a fejem mosolyogva. Ismerem annyira Poppy-t, hogy ezt tudjam. Egyébként sem tenne ilyet, nem menne szembe anyáékkal, de főleg így, hogy Ty-ról van szó, meg főleg nem tenne ilyet. - Anyáinkkal senkinek nincs egyszerű dolga. De ne aggódj, Pops kemény csaj, rendkívül jól helytáll. – És tényleg, nekem minden várakozásom felülmúlja. Na nem mintha nem hinnék alapvetően a nővéremben, mert mindenkinél jobban hiszek benne, de azért na, ez egy kemény kihívás, én egészen biztos nem bírnám épp idegekkel.
