A sakk szakkör határozottan jó ötlet volt, habár nem feltétlenül érte el a célját, mint ahogy arra számított mindenki, aki bátorított arra, hogy iratkozzak fel. Az elsődleges célja az egésznek az lett volna, hogy szocializálódjak itt is: hogy talán könnyebben szerezzek magamnak barátokat és ismeretségeket. De ez nekem továbbra sem megy könnyen, még itt sem, ahol olyan emberek vesznek körül, akik képesek hasonlóan gondolkodni, mint ahogyan én. Minden egyes alkalommal megjelenek, sosem kések, mindig örömmel játszom le a szokásos köröket a többiekkel, de a játékon kívül nem kommunikálok másokkal. Játék közben pedig nem kell beszélni, helyettünk a bábuk szerepelnek, és egyedül csak az utasításainkat lehet hallani. Egyéb beszélgetésre egyáltalán nincs szükség, és nekem ez pont megfelel. Sosem maradok a kelleténél tovább, és mindig elmegyek, ha véget ér a foglalkozás, ez pedig valószínűleg nem segít az amúgy sem túl jó híremen, de nem igazán tud érdekelni. A szakkör segít abban, hogy megmozgassa az agyamat, hogy egy kis kihívást tudjak magam elé állítani, de másra nem igen jó: nem is értem, hogy miért gondolták, hogy képes lennék pont én barátokat szerezni azzal, ha csatlakozom a szakkörhöz. Viszont az sem állapot, hogy majdnem vége a tanévnek és még mindig az egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik bármilyen szinten is képesek megmaradni a közelemben, ez pedig egyáltalán nem állapot. Talán jobban kellene próbálkoznom. Már csak Letha kedvéért is.
A mai nap tehát különleges alkalom. Sikerül rávennem magam, hogy ne lépjek le egyből, amint az óra jelzi a foglalkozás végét, és nem pattanok fel az asztaltól sem, ahol éppen egy újabb sakkjátszmát játszottunk le pár perccel ezelőtt. Amit én nyertem. Kicsit bizalmatlanul nézek körbe a teremben, mintha mindenkit először látnék: ami valójában igaz is, hiszen mindig csak a sakkjátszmákra koncentráltam, az ellenfeleimre nem igazán, de ma úgy döntöttem, hogy ez változni fog. Végül is, itt az ideje, hogy emberként viselkedjek. Hirtelen ötlettől vezérelve ülök át egy hugrabugos fiú asztalához, ahonnan már felkelt az ellenfele és habár képtelen vagyok barátságos mosolyt villantani rá, de azért nem is nézek rá úgy, mintha egy szörnyű akadály lenne, akivel nem tudok mit kezdeni. Igen, baromira bizalomgerjesztő vagyok, tudok róla. - Szia. - Köszönök rá halkan. - Tudom, hogy ez most nagyon furán fog hangzani, de… nincs kedved még egyet játszani? - Pillantok le az előttünk lévő sakktáblára, miközben lassan, de biztosan a többiek már kezdenek felkelni az asztaloktól és beszélgetve megindulnak az ajtó felé. Teljes mértékben megérteném, ha nemet mondana. Én is nemet mondanék saját magamnak. De legalább elmondhatom magamról, hogy megpróbáltam.
Szeretem a sakkszakkört, több okból is. Egyrészről, nagyon jót tesz a kviddicses taktikai érzékemnek. Másrészről akad valami rendszer és szervezett elfoglaltság, ami átmozgatja az agyam is. Harmadrészről, szeretek sakkozni és jól játszom, így jól érzem magam olyanok közt, akik osztoznak ezekben. Kivéve most. Szétcsúsztam azon az estén, amit Giddyvel töltöttem a toronyba, és most mintha képtelen lennék visszatalálni magamhoz. Olyan bagatell és ostoba hibákat követek el, amiket legfeljebb elsősök szoktak, elfelejtem a lépéskombinációkat, nem látok tovább egy lépésnél. Nem csoda hát, hogy ez már a második alkalom, hogy megalázóan rosszul teljesítek. Már épp pakolnék a mai vereség után, de valahogy olyan lassan mozdulok, mikor egyszer csak ledobja magát velem szembe egy srác. Látásból ismerem, nyilván a szakkör miatt, de azt hiszem, még nem játszottunk együtt, így nem értem, hogy most mit szeretne. Mindenesetre igyekszem közepesen barátságos ábrázattal fogadni, és nem úgy pillogni rá, mintha megölte volna a kiskutyámat. Mostanában sajnos hajlamos vagyok indokolatlanul morcosnak lenni. - Szia – viszonzom a köszönését, még egy aprót biccentek is, amolyan megszokásként. Azért szoktam rá, hogyha valaki a folyosón nem is hallja, hogy köszönök neki, akkor legalább lássa, aztán nem is tudom, így maradtam. – Igazából… Miért ne? – Hátha sikerül kicsit összekapnom magam ezek után. Szó nélkül helyezem vissza a bábukat a kezdő pozícióba, magam elé a sötéteket, elé a világosakat. Nem tudom mi lesz, hogy mire számítsak, hogy mennyire jó játékos, de bízom benne, hogy van valamennyi esélyem a győzelemre. Nem azért, én is tudom, hogy maga a játék a fontos, de akkor is, jól esne végre egy kis sikerélmény, legalább ebben.
Vendég
Kedd Jún. 08, 2021 2:32 am
Alex & Dexter
"Every little story has two sides"
Már szinte készülök felállni, hogy csatlakozzam azokhoz, akik már úgy döntöttek, hogy a mai napra a sakk bőven elég volt. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a fiú el fog utasítani, tudván azt, hogy tényleg nem én vagyok a barátságosság és a közvetlenség élő szobra, és igazán egyáltalán nem lenne meglepő az, ha nemet mond egyből. De nem így teszi, és az viszont meglep. Egy egészen rövid pillanatra ez az érzelem ki is ül az arcomra, de aztán viszonylag hamar sikerül rendeznem az arcvonásaimat és még egy halvány mosolyt is képes vagyok megereszteni az irányába. Nem is mondok mást, csak alig láthatóan hálásan biccentek, és hagyom, hogy ő válasszon színt. Szóval úgy néz ki, hogy én kezdek. Ezt pedig nem is habozom megtenni, nem szeretném az idejét a kelleténél is jobban húzni, de úgy éreztem tényleg szükséges volt részemről az, hogy próbálkozzak emberi kapcsolatokat létesíteni, még akkor is, ha ez nem feltétlenül számít annak, hiszen ez csak egy sakkjátszma. Játék közben pedig nem feltétlenül beszélget az ember, de nekem ez így pont megfelel.
A játék, ahogy telnek a percek úgy kezd egyre jobban magába szippantani, az agyam fáradhatatlanul dolgozik az újabb és újabb stratégiákon, és határozottan élvezem azt, hogy a jelenlegi partnerem a kicsit nagyobb kihívások közé tartozik. Nem tudom, hogy végül milyen hosszú ideig tart a küzdelem, de határozottan élvezem a dolgot. Hogy őszinte legyek minden olyan dolgot élvezek, ahol a fejemet használhatom. A sakktábla nagy része már teljesen le lett takarítva általunk és már csak pár bábu küzd a győzelemért, én pedig egyből észreveszem az esélyét annak, hogy hogyan tudnám három lépésből megnyerni az egészet. Valami… valami mégsem engedi azt, hogy ezt tegyem. Mintha csak ösztönösen is megérezném, hogy a másik fiúnak rossz napja van - amit tökéletesen meg tudok érteni, nekem csak rossz napjaim vannak -, és habár nem ismerem őt, és nem tudom, hogy hogyan tudnék neki bármilyen segítséget is nyújtani abban, hogy feldobjam egy kicsit a napját, mikor egyértelmű, hogy nem én vagyok erre a megfelelő ember, de végül úgy döntök, hogy hagyom nyerni. Úgy hagyom nyerni, hogy észre se vegye, hogy az összes diadalérzete megmaradjon. Nem sok ez, de hátha ér majd valamit. Ha pedig a számításaim beválnak, akkor így is történik ez.
- Köszönöm a játékot. - Mondom ezt már sokkal őszintébb mosollyal, láthatóan egyáltalán nem rázott meg a vereség. Neki nyilvánvalóan nem kell tudnia, hogy pontosan miért is nem. - Igazán jó küzdelem volt. - Ismerem el. - Nem is értem, hogy eddig még hogy nem keveredtünk össze. Ezután viszont mindenképpen szeretnék majd egy visszavágót, ha neked is kedved lenne hozzá. - Próbálok, kicsit talán túlságosan is kétségbeesetten beszélgetésbe elegyedni vele. Tudom, tényleg szánalmas vagyok. - Egyébként… Dexter vagyok. - Mutatkozok be kicsit zavartan, és nagyon érzem, hogy teljesen idegen terepen vagyok. Istenem, ez annyira nem én vagyok! De soha nem fogok megváltozni, ha nem teszek érte… úgyhogy… akármilyen kínos is ez az egész, igenis próbálkozni fogok, hacsak szerencsétlen áldozat nem fogja magát és áll fel, hogy magamra hagyjon, amit teljes mértékben megértenék. De tényleg.
Azt hiszem, mindkettőnket meglepem, amikor igent mondok. Rajta csak egy pillanatra látom, átsuhan az arcán, de én érzem, hogy nem erre a válaszra számítottam magamtól. Pedig egyébként elég szociális alkat vagyok és könnyen, szívesen ismerkedem meg új emberekkel, de mostanában ez a sötét hangulat erősen lehúz mindenben, ebben is. Mert még a meglévő barátaimmal sem tartom úgy a kapcsolatot, mint kéne. Oda lettek a szünetekbeli traccspartik, már nem nevetünk úgy össze, mint régebben. Szerintem elkezdtem taszítani az embereket. De ő most valamiért mégis megtalált, és ez… jól esik. Megfeszített figyelemmel koncentrálok a táblára, minden lépésemet alaposan átgondolom. Kemény küzdelem, eleinte csak kóstolgatjuk egymást, aztán mindent beleadunk. És végül nyerek. Bár sokáig nem úgy állt a szénám, de vissza tornáztam magam. És hosszú napok, hetek óta ez a legnagyobb boldogság, amit magaménak tudhatok. Persze azonnal eszembe jut, hogy lehet, hogy hagyott nyerni, de ennek ellenére sem hagyom, hogy ez összetörje a varázst. Egyszerűen csak élvezem, hogy sikerült felülkerekedni rajta. - Ahogy én is - nyújtom felé a kezem mosolyogva. - Nagyon erős küzdelem volt - jelentjük ki szinte egyszerre ugyanazt, amin akaratlanul is felnevezetk. Mennyi szerencse és véletlen kell ehhez, hogy ez két vadidegennel megtörténjen… Elképesztő. Azt hinné az ember, hogy ilyen csak olyanok közt létezhet, akik ezer éve jól ismerik egymást. - Hogyne, feltétlenül! Bármikor szívesen játszom, csak keress meg, akár bagolyban, akár a Hugrabugban. - Biztosítom arról, hogy a továbbiakban még lesz dolgunk egymással, mert biztos vagyok abban, hogy ez így is lesz. Túl jó partner volt ahhoz, hogy csak úgy elengedjem ezután. Nem dumált feleslegesen közbe, cserébe viszont oltárian jól játszott. - Én pedig Alex - viszonzom a bemutatkozást. - Azt hiszem együtt járunk LLG-re, meg talán bűbájtanra is - biccentem félre a fejem elgondolkodva. Legalábbis erősen bízom benne, hogy ez a srác tényleg az én évfolyamomra jár, és nem keverem össze senkivel.
Vendég
Csüt. Szept. 16, 2021 5:26 pm
Alex & Dexter
"Every little story has two sides"
Akármennyire is kínosnak érzem magam, láthatóan Alexet nem zavarja, ez pedig egy kis megnyugvással tölt el: talán mégsem vagyok annyira reménytelen ismerkedés terén, mint amennyire valójában érzem magam, és csak túl gondolom az egészet: mint mindig. A mosolyom a percek elteltével válik egyre természetesebbé és habár még mindig nehezemre esik az, hogy normálisan beszélgessek olyan általános dolgokról, amikről általában a normális emberek szoktak, valamiért már mégsem érzem úgy, hogy el akarok menekülni, az pedig nagy szó. Arról nem is beszélve, hogy egyszerre mondjuk ugyanazt, ilyen nem nagyon történik meg, főleg velem nem. Önkéntelenül is még nagyobb lesz a mosolyom, ami meglehetősen ritkának számít a részemről. - Rendben, így fogok tenni. - Egyezek bele, mikor felajánlja, hogy bármikor keressem fel. - Habár gondolom neked sokkal több társasági életed van, mint nekem, úgyhogy lehet jobban járunk, ha te keresel, ha éppen unatkoznál. Én mindig elérhető vagyok. - Ismerem el tényszerűen. Láthatóan nem igazán zavar, hogy épp most ismertem be, hogy az én társasági életem lényegében a nagy nullával egyenlő.
- Nem hiszem. - Rázom meg kicsit a fejem a feltételezésre, hogy együtt járnánk tanórákra, habár továbbra is mosolygok. - Még csak negyedéves vagyok, el vagyok maradva a korosztályomhoz képest. - Vallom be, bár nem nagyon érzek szégyenéreztet miatta, tekintetbe véve, hogy az is csodának számít, hogy egyáltalán itt tanulhatok, pedig ön- és közveszélyes vagyok. - Néha LLG-re viszont be szoktam titokban nézni, lehet, hogy akkor láttál. - Mondom hangosan gondolkozva. - Bár mindig igyekeztem észrevétlen maradni, és csak a távolból figyelni. Biztos vagyok benne, hogy elég nagy bajba kerülnék, ha az egész kiderülne, ugyanis alapvetően felügyelet nélkül nem vehetnék részt egyetlen tanórán sem. Főleg úgy, hogy még pálcám sincs. - Vonok vállat, mintha ez olyan természetes lenne. Nekem végül is az is, másoknak már valószínűleg kevésbé. - Egyébként szólj, ha feltartanálak… nem vagyok valami jó se a szociális interakcióban, se az ismerkedésben. Nem szoktam észrevenni a jeleket, ha valaki már menne. - Mondom hirtelen, de bízom benne, hogy ez alkalommal, nem ez a helyzet, mert az igen csak kínos lenne.
- Igazság szerint a kviddics edzéseken kívül mindig ráérek, szóval azt hiszem ezt nem állíthatjuk – nevetem el magam. Nekem igazából jó ez így. Elég sok időt töltök persze a barátaimmal, de az legtöbbször órákon vagy órák közt van, mikor épp amúgy sem érnék rá ilyenekre. A délutánjaim vagy estéjim pedig legtöbbször könyvek társaságában telnek, ha ugye épp nem edzésen vagyok, szóval azt hiszem, ez mindkettőnknek egy jó lehetőség. - Á, értelek – bólogatok megértően. Arcomról nem süt semmiféle undor vagy szánalom, szimplán elfogadom a tényt, hogy ez így van. Nem hiszem, hogy jogom lenne ítélkezni vagy véleményt alkotni, anélkül, hogy ismerném a történetét. Azt viszont nem tudom, hogy akkor mégis, hogy a fenébe lehet, hogy ismerősnek tűnik az órákról. Kimondatlan kérdésem megválaszolja, mikor elárulja, hogy titokban bejár néha LLG-re. Így már érthető. – Elég jó megfigyelő vagyok, legtöbbször az apróságokat is észreveszem és megjegyzem. – Néha komolyan ijesztő dolgokra vagyok képes emlékezni, olyan teljesen nonszensz és akaratlan dolgokra, amikre igazából nem is kellene. Bezzeg az, amit tudnom kéne nem hajlandó ilyen könnyen a fejembe kúszni. – Megígérem, hogy tartom a szám! – komolyan, tőlem aztán nem fogja senki megtudni, hogy ő itt ilyen magánakciókat folytat. Az mondjuk mi tagadás, piszkálja kicsit a kíváncsiságomat, hogy miért van ez, de van bennem annyi empátia, hogy nem fogok rákérdezni. Majd egyszer talán elmeséli, ha akarja. - Nem tartasz fel, ne aggódj. Ígérem, hogy szólok, ha zavarsz, de ez most épp nem igaz. – Hátradőlök a széken, hogy kényelmesebben legyek. Eddig egy kicsit be voltam feszülve, de most kiengedek, ahogy kezdünk felszabadultabban beszélgetni. – Melyik házba jársz? – érdeklődöm, mert azt viszont nem tudom beazonosítani. Az biztos, hogy nem hugrás, akkor nem lennék ennyire bizonytalan.
A sakk szakkör határozottan jó ötlet volt, habár nem feltétlenül érte el a célját, mint ahogy arra számított mindenki, aki bátorított arra, hogy iratkozzak fel. Az elsődleges célja az egésznek az lett volna, hogy szocializálódjak itt is: hogy talán könnyebben szerezzek magamnak barátokat és ismeretségeket. De ez nekem továbbra sem megy könnyen, még itt sem, ahol olyan emberek vesznek körül, akik képesek hasonlóan gondolkodni, mint ahogyan én. Minden egyes alkalommal megjelenek, sosem kések, mindig örömmel játszom le a szokásos köröket a többiekkel, de a játékon kívül nem kommunikálok másokkal. Játék közben pedig nem kell beszélni, helyettünk a bábuk szerepelnek, és egyedül csak az utasításainkat lehet hallani. Egyéb beszélgetésre egyáltalán nincs szükség, és nekem ez pont megfelel. Sosem maradok a kelleténél tovább, és mindig elmegyek, ha véget ér a foglalkozás, ez pedig valószínűleg nem segít az amúgy sem túl jó híremen, de nem igazán tud érdekelni. A szakkör segít abban, hogy megmozgassa az agyamat, hogy egy kis kihívást tudjak magam elé állítani, de másra nem igen jó: nem is értem, hogy miért gondolták, hogy képes lennék pont én barátokat szerezni azzal, ha csatlakozom a szakkörhöz. Viszont az sem állapot, hogy majdnem vége a tanévnek és még mindig az egy kezemen meg tudom számolni azokat, akik bármilyen szinten is képesek megmaradni a közelemben, ez pedig egyáltalán nem állapot. Talán jobban kellene próbálkoznom. Már csak Letha kedvéért is. 
• 
