Ahogy közeledik a nyár és az esküvő, úgy érzem magam egyre furábban. Félreértés ne essék: nincsenek kétségeim, és örömmel fogok majd az oltár előtt állni, arra várva, hogy Poppy majd a lenyűgöző esküvői ruhájában elkápráztasson, ahogy majd felém sétál. Már csak a gondolat is mosolygásra késztet. Nem, nem ezért vannak kétségeim, hanem magammal szemben. Vajon képes leszek neki valaha megadni azt, amit igazán szeretne? Ez a kérdés már nagyon régóta bent ragadt a fejemben és azóta a bizonyos szerelmi vallomás után, ami kicsúszott a száján, teljes mértékben átvette a gondolat felettem az uralmat. Képes vagyok egyáltalán szerelmes lenni? A kétségek csak többek lettek magammal szemben, pedig Merlinre esküszöm, tényleg azt szeretném, ha boldog lenne. Csak abban nem vagyok biztos, hogy én vagyok-e az a személy, aki képes neki ezt megadni. Ezek a kétségek pedig szépen lassan kezdenek felemészetni. Vele nyilvánvaló, hogy nem fogok ilyesmikről beszélni, a szüleimmel esélytelen a dolog, Leo még opció lenne, de talán ez túlzásba vinné a lelkizés fogalmát, Alina biztos meghallgatna, talán még lenne érdembeli tanácsa is, de… vele fura lenne erről beszélni. Szóval lényegében csak egyetlen megoldásom maradt. Amelie. Ő számomra mindig is olyan volt, mintha a második anyám lett volna: a Sérás dolog után pedig már-már jobban kötődök hozzá, mint a saját anyámhoz, ami azért eléggé ijesztő, de attól a tény, még tény marad. Viszont akármennyire is szeretem, ezt a témát nem olyan könnyű felhozni. Sőt, egyenesen rettegek ennek a gondolatától.
Teljes természetességgel sétálok be a kúriába, mintha a második otthon lenne: valójában az is, Leoval együtt nőttem fel, nagyon sok időt töltöttem itt gyerekként, ezért minden ismerős. Az isteni illatok is, amik a konyha felől áramlanak, ezért egyből arra felé is veszem az irányt, reménykedve benne, hogy a sütemény legalább segít majd egy kicsit lenyugtatni a háborgó idegzetemet. - Szia. - Üdvözlöm a nőt egy magamra erőltetett vidám mosollyal. Még mindig túl ideges vagyok. - Leo itthon van? - Kérdezem tőle csevegő hangnemben, miközben egyből lopok egy sütit, amit egyből tömni is kezdek magamba. Nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire hiányzott már. Mellesleg… tudom, hogy Leo nincs itthon. De csak nem ronthatok be a házba egyből azzal kezdve, hogy problémám van és tanácsra lenne szükségem. Az túlságosan is kínos lenne. - Hogy vagy? - Kérdezem kicsit már természetesebb mosollyal, miután lenyeltem a falatot, hogy aztán egy újabb sütiért nyúljak. Nem, egyáltalán nem zavartatom magam. - Ams… - Kezdek bele nem sokkal később, miután legalább három süteményt tömtem be rekordidő alatt. - Kérdezhetek valamit? - Halkul el egészen a hangom és kicsit zavartan matatok az ujjaimmal.
Azt hiszem, mi Bennyvel sosem voltunk igazán vérmes szülők, nem csak a mieinket, de a gyerekeink barátainak szüleit is figyelembe véve. Sosem akadt problémánk azzal, ha áthozták őket és itt töltöttek egy kis időt. Alkalomadtán akár több napot is. Hely volt bőven, ahogy nem jelentett gondot egy, két vagy akár három fővel többre főzni vagy esetemben sütni. Úgyis gyakran vittem túlzásba a próbálgatást, ha éppen nagyon tökéletesíteni szerettem volna egy sütemény receptjét. Egy idő után pedig, azok a barátok, akik ezekből az időkből megmaradtak, úgy jártak-keltek a kúriában, mintha maguk is hazajöttek volna. Pontosan ezért nem lep meg, amikor Tyler mosolygó arca jelenik meg a konyha ajtajában. Látok benne valami furcsát, de hirtelenjében nem tudom hova tenni és az ördögöt sem szeretném a falra festeni. Arról nem is beszélve, hogy ha jól emlékszem, hamarosan itt az esküvője, már csak pár hét, talán hónap. Ki tudja ő miben méri már. Biztosan csak az izgalom teszi, hiszen nagy lépés ez az életben, legyen valaki fiatal vagy éppen kicsit idősebb. - Tyler, kedvesem, de régen láttalak - mosolyodom el, hiszen hiába próbálom, nem tudom felidézni, hogy mikor is járt itt legutóbb. Bár lehet, már én is csak öregszem és a memóriám a ludas, nem pedig az idő. - Pont jókor jöttél, most lett kész az utolsó adag. Van csokis-mogyorós és epres-vaníliás - intek a még a melegen gőzölgő sütemények felé, hiszen sok minden változhat, az édesszáj az állandó. Ezt tulajdonképpen már az egész családomon sikerült megfigyelni, legyen szó a bátyámról, a férjemről, az öccséről, vagy éppen a gyerekekről. - Oh… sajnos el kell keserítselek, Leo nincs itthon. Éppen csak elkerülted, fél órája sincs, hogy elment. Azt hiszem, Oliviával találkozik - gondolkozom el, mert hirtelen nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ezt mondta-e, vagy csak az elmúlt időszak tapasztalatai alapján tippeltem, mivel a fiam, ha akadt egy kis szabadideje, azt a barátnőjével töltötte. - Átadjak neki valami üzenetet vagy megvárod? - érdeklődöm némileg elbizonytalanodva, hiszen magam sem vagyok biztos benne, mikor is jön haza a fiam, vagy haza jön-e egyáltalán. Az utóbbi időben nem példa nélküli, hogy Leo csak egy üzenetet küld, hogy későn érkezik, vagy csak másnak, ugyanis Livnél alszanak. Eleinte talán kissé furcsa volt ez az eljárás, főleg a mugli eszközök használata miatt, de mára már a mindennapjaink része lett. Nagyjából. - Jól, köszönöm. A Minisztériumban most meglepően nyugodt minden, mintha csak vihar előtti csend lenne - rázom meg a fejem kicsit gondterhelten, de nem hagyva, hogy felhők árnyékolják be ezt a délutánt. Tyler még fiatal, szükségtelennek érzem, hogy ilyen problémákkal foglalkozzon. - Illetve kicsit szokatlan még, hogy megint egy fiatalabb gyerek van a háznál, akire bármennyire is képzeli magát ő is nagynak, figyelni kell, de nagyon üdítő is egyben - kuncogok annak biztos tudatában, hogy Tyler érti, hogy mire és kire gondolok, ugyanis ha volt ember, akinek Leo mesélt Letáról és az édesanyjával történtekről, az biztosan ő volt. Már éppen a nyelvem hegyén van a visszakérdés, amikor a fiú hirtelen nagyon elkomorodik, mintha csak valami nyomná a szívét, ami túlmutat az esküvői aggodalmakon. - Tyler, kedvesem… - állok meg vele szembe a pult másik oldalán -, persze kérdezz bármit. Mond csak, minden rendben? Történt esetleg valami… valami rossz? Segítségre van szükséged? - érdeklődöm óvatosan, nehezen - talán semennyire sem - rejtve az aggodalmam.
Vendég
Szomb. Aug. 14, 2021 11:51 pm
I guess I gotta stay now
Hiába vagyok ideges, már az egy kis megnyugvást hoz, hogy itt lehetek, távol a saját szüleimtől, ugyanis a velük való kapcsolatom teljes mértékben megromlott. Továbbra is én vagyok a szemük fénye, továbbra is próbálnak elhalmozni a szeretetükkel, de azok után, ami a húgommal történt, képtelen vagyok már rájuk úgy nézni, mint egykor, ez pedig most látszik igazán: hogy a legjobb barátom édesanyja sokkal inkább számít számomra szülőfigurának, mint a szüleim. A témába viszont így sem sokkal könnyebb belekezdeni. - Igen, én is téged. Hiányoztál. - Ismerem be egy gyengéd mosollyal, és ha nem lennék jelenleg minden más miatt is ideges, biztos, hogy megölelgetném, de most egyszerűbb lefoglalnom magam a süteményekkel jelen pillanatban. Segít összeszedni a bátorságomat ahhoz, hogy úgy igazán őszintén tudjak majd vele beszélni. - Mindig sikerül jól időzítenem, mikor a sütijeidről van szó. - Jegyzem meg egy kis vigyorral. - Hmmm… így jártam. Na nem baj, több süti jut nekem! - Láthatóan nem nagyon ráz meg Leo távolléte, és habár általában profin képes vagyok hazudni másoknak, most még csak arra se veszem a fáradtságot, hogy meglepetést színleljek, a híreket hallva. Azt hiszem ennél egyértelműbb nem is lehetnék azzal kapcsolatban, hogy egészen más miatt vagyok most itt. - Áh, nem fontos, úgyis összefutok majd vele előbb, vagy utóbb, amúgy is ritkán van olyan nap, amikor nem együtt vagyunk. - Legyintek csak a felajánlásra, miközben még mindig a süteményekre vagyok rákattanva.
- Igen, hallottam apától pár érdekes dolgot. - Bólintok kicsit elkomolyodva, mikor szóba kerül a politikai helyzet. - Tartok tőle én is, hogy ez a nyugalom nem fog sokáig tartani, már pusztán amiatt sem, hogy Bagmant betették az iskolába. Szörnyű az a nő. - Fintorgok egy kicsit. - Különösen az aranyvérűekkel szemben. - Teszem hozzá. Bár én jobban megúszom, mint azok a családok, akik aktívan részt is vettek anno a háborúban, meg az is sokat nyom a latban, hogy az apám szintén talpnyaló a minisztériumban, de azért még én is érzem a hatását a dolgoknak. - Ó, igen. Leta. - Biccentek, mikor a kislány szóba kerül. - Biztos nagyon furcsa lehet. Leo nagyon ki van még mindig akadva rajta. - Mondjuk meg is tudom érteni, ha őszinte akarok lenni magamhoz. De az, hogy komolyabb témákra terelődött a beszélgetés, az segít egy kicsit abban, hogy végre a tárgyra térjek, akármilyen nehéz is legyen.
- Nem tudom, hogy mennyire rossz… - Ismerem be továbbra is zavartan, de végül arra is erőt veszek, hogy végre Ams szemeibe tudjak nézni. - Az a helyzet, hogy… kétségeim vannak az esküvővel kapcsolatban. - Mondom ki nehezen, de utána egyből folytatom is, mielőtt félreértené. - Mármint, azzal nincs bajom, hogy lesz esküvő, és most már azzal sincs, hogy Poppy lesz a feleségem. Egészen jól működünk együtt, meglepően jól, ha nagyon őszinte akarok lenni, viszont… - Megint elnézek a szemeiről, és makacsul a pultot kezdem bámulni. - Mi van akkor, ha azzal, hogy hozzám jön feleségül, azzal… elveszem a lehetőségét annak, hogy igazán boldog legyen? - Kérdezem szinte suttogva. - Mi van akkor, ha ezzel megfosztom egy olyan jövő lehetőségétől, amiben olyan ember mellett kötne ki, aki igazán megérdemli? Aki igazán szereti őt. Aki valóban boldoggá tudná tenni. Sokkal jobb embert érdemel nálam. - Csuklik el egy pillanatra a hangom, de aztán valahogy mégis sikerül összeszednem magam. - Én csak egy önző, elkényeztetett aranyvérű ficsúr vagyok, aki életképtelen, és még arra sem volt képes, hogy megvédje a saját testvérét. Hogy tudnám én boldoggá tenni, mikor azt sem tudom, hogyan kell szeretni? - Most már teljesen megfeledkezek a süteményről, és most bújt csak ki igazán a szög a zsákból. Nyomorultul érzem magam, és azt érzem, hogy kevés vagyok egy olyan tüneményhez, akit a menyasszonyomnak nevezhetek.
