Goldie & Astor - Edzés után

Ma kifejezetten jó idő van, ami határozottan arra késztetne alap esetben is, hogy az időm nagy részét kint töltsem. Így egyáltalán nem volt kérdéses, hogy amikor Astor megkért arra, hogy találkozzunk majd az edzése után, akkor egyből belementem. A reggel első felét az egyik üvegházban töltöttem, de utána az irányt egyből a kviddicspálya felé vettem. Általában el szoktam kerülni, ugyanis ki nem állhatom a repülést, és hálát adok Merlinnek, hogy már rég nem vagyok elsőéves, így nem kell többé még csak seprűk közelébe se mennem, nem hogy repülnöm, de… Astort élvezet nézni, miközben repül. Látszik rajta, hogy teljesen képes belefeledkezni, és szörnyen jól néz ki. Ez a tény valahogy sosem kerüli el a figyelmemet, ezért akár órákig is képes lennék figyelni, ahogy azon a nyomorult találmányon repked a levegőben. Sokáig nem élvezhetem a látványt, mert már végeznek is, helyette viszont élvezhetem a fiú hús-vér valóját, ugyanis egyből felém veszi az irányt, mire szélesen elmosolyodom. Amikor körbe repked, még el is nevetem magam, és igyekszem lefogni a szoknyámat, hogy ne repüljön fel a szél hatására, ami keletkezett. Utána megpróbálom a lehetetlent: hogy megzabolázzam a lehetetlenül viselkedő hajamat, de hamar feladom, amikor Astor leszáll a seprűjéről.

- Szia! - Mosolygok rá boldogan, és egy pillanatig sem tétovázok azzal, hogy viszonozzam a csókját. Pár hónappal ezelőtt még biztosan sokkal félénkebben viszonyultam volna hozzá, de azóta már sokszor, sokféleképpen csókolóztunk, így most már én is magabiztosabbnak érzem magam. Az, hogy ki van izzadva, egyáltalán nem zavar, sőt, csók közben önkéntelenül is közelebb húzódok hozzá, mintha nem érezném magamhoz elég közel. Arról is teljesen megfeledkezem, hogy elég nyílt terepen vagyunk és bárki láthat minket, ami pedig máskor biztosan zavarna.
- Ki nem hagytam volna, és ezt te is tudod. - Csóválom meg a fejem mosolyogva, miután nagy nehezen sikerül túllépnem azon a tényen, hogy minden egyes alkalommal megremegnek a lábaim, amikor megcsókol. Aprót sikkantok, amikor hirtelen az ölébe húz, de valahogy most sem jut eszembe tiltakozni a dolog ellen.
- Mindig ezt mondod… - Szinte suttogok, miközben igyekszem úrrá lenni a borzongásomon, amit a cselekedeteivel kivált belőlem. Nevetséges, hogy milyen nagy hatással van rám, és habár zavarban vagyok, de… még csak a gondolat sem suhan át a fejemen, hogy esetleg kiszálljak az öléből. Ó, nem, helyette gyengéd mozdulattal kisimítom az arcából a haját, hogy ezúttal kissé bár félénken, de én kezdeményezzek egy újabb csókot.

Furcsának is találhatnám, hogy így feltámadt a szél, de valamiért eszembe se jut emiatt aggódni, túlságosan lefoglal az, hogy a repkedő szoknyámat próbáljam meg megzabolázni. Szerencsére sikeresen, bár le merném fogadni, hogy Astor egy pillanatig sem bánja, hogy így alakultak a dolgok: szinte érzem a combjaimon a pillantását, ami zavarba ejtő, de voltaképpen jó érzés is egyben. Az év elején, még csak gondolni sem mertem olyasmire, hogy bárkinek is felkeltem az érdeklődését, erre jött Ő, és úgy felforgatta az életemet, mint egy szélvihar. Azt sem igazán mondhatnám, hogy a rossz irányba, nem, egyáltalán nem. Most először érzem azt, hogy valakinek tényleg tetszem, ami régebben teljesen elképzelhetetlen lett volna. Ezért is nehéz elhinnem, pedig tudom, hogy ez a valóság.
- Még mindig nehezen hiszem el. - Vallom be végül hangosan is, miután már az ölében vagyok, de boldogan mosolygok rá, és élvezem a közelségét.

A mosolya megint olyan hatással van rám, mintha most először látnám, a csókjáról nem is beszélve, talán pont ezért is kerüli el teljesen a figyelmemet, hogy pontosan merre felé is halad a keze. Az, hogy a combomat simogatja, egyáltalán nem zavar, sőt, viszont amikor ennél feljebb is merészkedik. Önkéntelenül is összerezzenek: nem azért, mert nem esne jól, nem, egyáltalán nem erről van szó, csak hát mégis publikus helyen vagyunk. Pont ezért zavartan a vállába fúrom az arcomat a csók után és próbálom magam összeszedni annyira, hogy tudjak rá figyelni.
- Jó… Nem fogod elmondani, hogy mit akarsz kipróbálni, ugye? - Kérdezem még mindig szörnyen zavartan. Főleg mivel pontosan tudom, hogy újra olyan dolgokat akar majd kipróbálni. Amikre még mindig nem feltétlenül állok készen, akármennyire is szeretnék a kedvében járni, tudva azt, hogy neki valószínűleg szüksége van ezekre a… dolgokra.

Az egyértelmű megkönnyebbülést jelent, hogy van még egy kis időm addig, hogy egyáltalán lelkiekben felkészítsem magamat az elkövetkezendőkre, így a kérdésére kicsit már kevésbé zavartan eltávolodok a vállától, hogy ne csak motyogást halljon.
- Igazából nem történt semmi érdekes. Kicsit utolértem magam a tanulnivalókkal, meg foglalkoztam a gyógynövényekkel. Anyának is segítettem a gyengélkedőn, volt egy diák, akire rárobbant egy bájital, és nagyon érdekes dolgokat produkált a bőre, de… talán jobb, ha nem megyek bele a részletekbe. - Mondom egy kis mosollyal, mert pontosan tudom, hogy erről rengeteget tudok beszélni, de sok más embernek nem túl érdekes ez a téma.
- Na és veled? Lefogadom, hogy te sokkal érdekesebb dolgokat is tudsz mesélni. - Kérdezek vissza egy sokkal szélesebb mosollyal, mert valóban érdekel.

Az összes hitetlenkedésem valós, de egyből enyhülnek ezek a bizonyos tünetek, amikor Astor közelében vagyok, és ez segít nekem abban is, hogy több legyen az önbizalmam. Segít abban, hogy jobban elfogadjam magam, jobban, mint eddigi életem során bármikor, ez pedig olyan változásokat indított el a viselkedésemben, hogy néha én magam sem ismerek magamra, és a jó értelemben. A zaklatások az idősebb lányok részéről már a múlté, és nem azért, mert anno hirtelen felindulásból bevertem az egyikük orrát, és azért sem, mert Astor tudna arról, hogy mi történt tavaly és ő védne meg, még ha biztos is vagyok benne, hogy megtenné. Egyszerűen csak a kisugárzásom változott, ami jelzi mindazoknak, akik megpróbálnának megint a földbe döngölni szavakkal, hogy most már sokkal kevésbé lennének ezzel sikeresek.
- Könnyű neked mondani. - Mosolygok rá a fiúra.
- De igyekszem elhinni. - Talán akkor majd az is kevésbé lesz furcsa, hogy mi mindent akar velem csinálni. Félek elveszíteni őt, ezért majdhogynem mindenre hajlandó vagyok ésszerű határokon belül. Tudom, hogy kedvel, hogy nem lenne velem, ha nem így lenne, és hogy képes arra, hogy lassítson, amikor arra kérem, de azt is tudom, hogy örökké nem húzhatom a dolgokat, akármennyire is érzem úgy jelenleg, hogy soha nem leszek kész semmire, amiket tartogat a számomra.

Mint ahogy most sem. Amint szóba kerül, hogy amint szabad lesz az öltöző és odamegyünk, egyből érzem a jeges félelem szorítását. Gyáva lennék? Miért tölt el ekkora félelemmel az, hogy megint valami újat próbálunk ki? Nem azt kellene éreznem, hogy bármit megtennék azért, hogy ő jól érezze magát? Rengeteg ellentmondásos érzés kavarog bennem, az előbbi kis közjáték miatt is, amiért még mindig erősen ég az arcom, abba pedig tényleg nem akarok belegondolni, hogy a közeljövőben mit fog tervezni abban a bizonyos öltözőben.
- Tudom… csak zavarba ejtő. - Suttogom szinte alig hallhatóan, miközben még mindig próbálom összeszedni magam. Kicsit, nagyon tartok attól, hogy apa például tanúja lenne ennek az egésznek, mikor még nem is tudtam vele rendesen beszélni arról, hogy egyáltalán létezik Astor. Talán túlságosan is tartok a reakciójától, pedig nem igazán kellene, hiszen tudom, hogy apa milyen: mindig is megértett és mindig is a jót akarta nekem. De akkor is… zavarba ejtő.
- Jobban megismerni… az… az jó. - Jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon, de süt rólam, hogy nem igazán tudott meggyőzni, akármennyire is igyekszem felvenni a bátor álarcomat. Nem vagyok bátor. Sosem voltam az, különösen nem akkor, mikor a szexel kapcsolatos dolgok kerülnek előtérbe.

Szinte úgy kapok az új téma után, mint egy fuldokló a levegőért: kell nekem ez ahhoz, hogy le tudjam nyugtatni a szívemet, ami olyan gyorsan ver, hogy attól félek, hogy egyszer csak túl fogja dolgozni magát.
- Tudom és köszönöm, de így is rengeteg dolgod van, nem akarlak még ezzel is terhelni. - Mosolygok rá újra, most már sokkal őszintébben.
- Az SVK megy a legrosszabbul, azzal nem nagyon tudok mit kezdeni, de egyszer véletlenül összefutottam Albussal, pont itt, és volt olyan kedves, hogy felajánlotta a segítségét. Párszor már próbálkozott is, de elég reménytelen eset vagyok, valahogy nincs érzékem hozzá. - Mesélem neki.
- De nem is baj, jó volt vele egy kis időt eltölteni. Régen tettük már, és mégis csak gyerekkori barát. - Folytatom ártatlanul, örülve a téma változásnak.

- Biztos? De nem valami szép téma. - Csak akkor kezdek bele, ha erre is rábólint, utána viszont egyből felcsillannak a szemeim és el is kezdem a beszámolót, mert nagyon érdekes eset volt, ami kihívást jelentett.
- Általában máskor nem szokott már semmilyen problémám adódni a gyengélkedőn. Néha anya még egyedül is szokott hagyni, mert tudja, hogy szinte mindent képes vagyok már egyedül megoldani, mert a diákok nagy részénél mindig ugyanazok a balesetek történnek, de az a múltkori, nagyon csúnya volt, mert tényleg több bájital is rárobbant. A bőre olyan volt, mintha lenyúzták volna, de mégsem. Vörös volt, mintha megégett volna, de ha megfogta az ember, akkor jéghideg volt. Jó pár órába telt, mire sikerült anyával kitalálnunk, hogy hogyan oldjuk meg, de végül sikerült. - Mondom széles mosollyal és büszkén.

- Hm. Igen, az biztos sokat segítene a döntésedben, ha beszélhetnél róla valakivel. Szóljak apának, hogy érdeklődjön a dolog után? Vagy majd a családod segít neked? - Kérdezem kedvesen.
- De egyébként szerintem nagyon illene hozzád az a főosztály. Azt tudod, hogy ott majd melyik terem érdekelne inkább? Vagy az még a jövő zenéje? - Kíváncsiskodom, miközben önkéntelenül is bele-belesimítok a hajába, élvezve, hogy még mindig közel vagyok hozzá.
- Igen, ezt jól látod. Tavaly még bizonytalanabb lettem volna azzal kapcsolatban, hogy mit akarok, de most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy talán jó is lennék a gyógyításban. Anya is azt mondta hogy valahogy nálam ez természetesen jön. Hogy gondoskodjak másokról. - Mosolygok.

A hangja egyből keményebben cseng, és tudom, hogy jobb lett volna, ha inkább magamban tartom a gondolataimat. Nem akarom, hogy feszült legyen, elég, ha én az vagyok sokszor.
- Sajnálom, igazad van. Egyszerűen csak néha úgy érzem, hogy túl jó vagy hozzám képest, ne haragudj. - Mondom halkan, igyekezve oldani a feszültségét. Ezt nem akartam, és mindent megtennék annak érdekében, hogy visszatérjen a jó kedve. A saját önbizalom hiányommal meg majd megküzdök egyedül, még közel sem vagyok ahhoz a célhoz, mint amit kitűztem magam elé, és habár tudom, hogy fejlődtem, azért még bőven van mit ezzel kapcsolatban fejlesztenem magamban.
-Igen… igen tudom. - Bólintok egy kicsit a szavaira.
- Nem tőled félek. - Vallom be megint kissé zavartan, de nem nézek el a szemeiről, mert szeretném, hogy ha tudná, hogy komolyan gondolom.
- Inkább attól tartok, hogy csalódást okozok neked. - Teszem hozzá szinte suttogva. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy valószínűleg sokkal tapasztaltabb lányokkal volt kapcsolatban eddig, vagy olyanokkal, akik sokkal egyszerűbben tudnak mindenfélébe belemenni, de nekem ez… nehéz. Nagyon nehéz. Egészen addig, amíg nem találkoztam Astorral nem is gondoltam semmilyen szexuális dologra, és elborzasztott az, hogy a korombeliek már milyen nyíltan beszélnek a magánéletükről a hálókörletekben. Én sosem voltam ilyen, és nem gondoltam volna, hogy valaha ilyenné is válok. Nem… nem beszélek róla senkivel, mert ez magánügy főleg inkább arra nem gondoltam, hogy én magam is részt fogok venni ilyen tevékenységekben. Sok tekintetben nagyon felnőttes vagyok a többiekhez képest, de ebben nem. Minden egyes alkalom előtt halálra izgulom magam, és tartok attól, hogy újra és újra hibázni fogok, hogy nem fogok tudni neki olyan élvezetet nyújtani, mint amit megérdemel.

- Rendben, szólni fogok. - Mosolygok rá kicsit, de amikor szóba hozom Albust, egyből érzem, hogy megint feszült.
- Nem igazán kértem tőle, hanem felajánlotta… azt gondoltam, kedves tőle, sajnálom, hogy nem gondoltam arra, hogy ezzel megbánthatlak. - Nézek rá valóban bűnbánóan.
- Legközelebb egyből hozzád fordulok, rendben? Emiatt pedig igazán nem kell aggódnod, semmi ilyesmi nincs köztünk és nem is lesz. - Próbálom biztosítani erről, miközben megsimogatom az arcát gyengéden.
- Albussal nőttem fel, inkább olyan, mintha a bátyám lenne. - Füllentek egy egészen aprót, mert habár jelenleg tényleg úgy érzem, hogy inkább testvérként tekintek rá, de régebben nagyon bele voltam esve. Viszont még mindig úgy gondolom, hogy az csak egy apró kis időszak volt, és inkább rajongásnak nevezném a dolgot, mint igazi szerelemnek. Azt tudom, hogy szeretem Astort és ezen jelenleg semmi és senki nem tud változtatni.

Végül rátérünk a gyengélkedőn történtekre, és egyből érződik, hogy mennyire felélénkülök a téma hatására.
- Nem volt túl egyszerű megoldani. Ki kellett derítenünk, hogy pontosan milyen hozzávalók miatt lehetett a baleset, és utána kikísérletezni egy tinktúrát, amivel kezelni tudtuk szerencsétlennek a bőrét. Kihívást jelentett, vagy háromszor csináltuk újra, mire sikerült eltalálnunk a megfelelő arányokat és visszafordítani a folyamatot. - Mesélem továbbra is lelkesen.
- Lehet, hogy csak tanár, de azt ne felejtsd el, hogy rengeteg kapcsolata van a minisztériumban is. De persze, megértem, ha inkább anyukádat kéred meg erre. - Mosolygok rá újra.
- Elátkozott tárgyak… az érdekes választás! - Lelkesedek most éppen érte. Teljes mértékben el tudom őt képzelni, ahogy ezzel foglalkozik.
- Köszönöm, sokat jelent, hogy ezt mondod. - Pillantok rá hálásan, majd örömmel viszonzom a csókját.

A mosoly habár nem tűnik el az arcomról, de kicsit halványabb lesz, amikor azt mondja, hogy menjünk. Felkelek az öléből, és némiképp idegesen szorongatom Astor kezét, de összeszedem minden bátorságomat és igyekszem pozitívan állni az előttem álló eseményekhez. Talán nem lesz olyan rossz. Talán nem leszek béna, és nem lesz kellemetlen sem. Amint beérünk az öltözőbe és bezáródik az ajtó, egyre nehezebb leküzdenem a zavaromat és idegességemet, ez csak akkor sikerül némiképp, amikor a fiú magához húz és megcsókol. Ez megy. Ezt szeretem. Készségesen kapok én is az ajkai után, élvezve, hogy közel húz magához, ahogy a fenekemre markol. Kicsit kipirulva nézek rá, amikor elhúzódik kicsit, majd az utasításra csak rámosolygok kicsit és habár alig láthatóan kicsit remegnek a kezeim, de habozás nélkül kezdem el vetkőztetni. Ez is megy, ezt nem lehet elrontani, ugye? Nem kapkodok, szépen lassan fosztom meg a ruháitól, gyakran végigsimítva a meztelenné váló részeken, élvezve a bőrének az érintését. Sőt, még arra is képes vagyok elég bátorságot gyűjteni, hogy amikor épp a nadrágját húzom le róla, a vállaira adok pár apró csókot. Izgulok, igen, de amíg olyan dolgokat csinálunk, amit még ismerek és nagyjából tudok, addig nem lehet nagy baj.  

A szavai bizonyos szinten képesek megnyugtatni. A közelsége, az hogy biztosít erről újra és újra, segítenek abban, hogy előbb, vagy utóbb, de tényként kezeljem azt, hogy nem választott volna engem, ha úgy gondolná, hogy tényleg nem vagyok elég jó neki. De hallanom és éreznem kell, sokszor, ahhoz, hogy képes legyek elhinni. Mostanra már annyira fejlődött a dolog, hogy képes vagyok arra, hogy amikor vele töltök huzamosabban több időt, képes vagyok elfeledkezni egy idő után a félelmeimről, de amikor pont egy olyan időszak történik, mint ami most is beütött, ezek a félelmek és bizonytalanságok újra visszatérnek. Csodálom, hogy képes ennyire türelmes lenni… viszont ez megint csak egy újabb jele annak, hogy valóban fontos lehetek a számára.
- Igen… igazad van. - Bólintok csak sokkal nyugodtabban, mint a beszélgetésünk elején, habár még mindig tartok attól, ami az öltözőben vár rám.
- Mindent megteszek azért, hogy valóban ne így legyen. - Mosolygok rá félénken, de elhatározva magam. Lehet, hogy a szexet még képtelen vagyok neki megadni, mert még tényleg nem állok készen rá, de… azon kívül még sok minden más is történhet, ahogy azt már tapasztaltam mellette. Addig jó, amíg van időm arra, hogy lelkiekben készüljek arra, ami egyszer úgyis meg fog történni, az addig lévő… ismerkedés meg csak előkészít erre. Tudom ezt, a fejemmel tudom, mégis még mindig idegenkedek rengeteg mindentől. Csak abban bízom, hogy Astor nem fog rám unni.

Szerencsére sikerül a fiút megnyugtatnom, mikor biztosítom arról, hogy semmi nem volt és nem is lesz köztem és Albus között. Öröm látni, ahogy kevésbé feszült, és ahogy beledől az érintésembe: ennek hatására már én is nyugodtabban mosolygok, mert sikerült elhárítom a katasztrófát.
- Ne is tedd. Számomra csak Te létezel. - Mondom őszintén, és mintegy lepecsételve ezt a vallomást adok egy apró puszit az ajkaira.
- Igen. Kicsit ellentétes érzéseim vannak, mert egyrészt sajnálom szerencsétlent, hogy ilyen rosszul járt, másrészt viszont egy részem örül annak, hogy kihívással találtam szembe magam. Ettől egy kicsit rossz embernek érzem magam. - Vallom be nevetve, mikor számomra sokkal kellemesebb témára terelődik a szó, ami legalább már nem okoz semmilyen feszültséget közöttünk. Szeretem a beszélgetéseinket, mert ebből is látszik, hogy képesek vagyunk komolyan is megérteni egymást, bármennyire is különbözőek legyünk. Márpedig azok vagyunk. Astor szociális, népszerű, könnyen szerez barátokat, magabiztos, minden, ami én nem vagyok, talán pont ezért is vonzódom hozzá annyira.

- Persze, ez érthető. - Bólogatok arra, hogy első körben az anyukájához fordul majd segítségért a jövőjével kapcsolatban.
- Igazából elég vegyesen. - Vallom be a kérdésére, kicsit zavartan.
- Anya megértő volt, bár egy kicsit tart attól, hogy amolyan mindenki kedvence típus vagy, és hogy esetleg más lányok felé is kacsintgatsz, habár szerintem eléggé sikerült biztosítanom arról, hogy ez nem így van. - Mosolygok.
- A bátyám eléggé szkeptikus, de ő mindig is túlságosan védelmező volt velem szemben, a válás miatt ez megsokszorozódott, teljesen kifordult magából, lázad a világ és mindenki ellen, de főleg a szüleink ellen, de úgy tűnt, bízik bennem és abban, hogy rossz emberbe nem szerethetek bele. - Frankie emlegetésére kicsit halványul a mosolyom, de csak azért, mert borzasztóan aggódok miatta.
- Ami pedig, apát illeti… hát, ő apa. - Nevetek fel.
- Elfogadta, de nem hiszem, hogy még sikerült feldolgoznia. Neki mindig is a kicsi napsugara maradok, nekem pedig ő a nagy hősöm. - Sosem tagadtam Astor előtt sem, hogy rajongok az apámért, és ez most sincs másként. Nem hiába nem osztok meg vele túl sok részletet az egész kapcsolatunkból, mert mind a kettőnknek csak kínos. Tudja, tudja, de szeretünk nem beszélni róla, elég volt akkor átrágnunk magunkat rajta, amikor vettem a bátorságot és beszámoltam neki róla.

Időközben kiürül az öltöző, így itt az ideje annak, hogy szembenézzek a félelmeimmel és kövessem a fiút a zárt ajtó mögé. Félek, de igyekszem ezen felülkerekedni, és az valóban segít, hogy sikerül mindenről megfeledkeznem, amikor megcsókol és megérint így, érezhetően, hogy valóban kíván. Ez megnyugtat, és segít összekaparni a magabiztosságomat ahhoz, hogy kevésbé bizonytalanul álljak neki a vetkőztetésének. A boxernél egy egészen rövid pillanatra valóban elbizonytalanodom, de a néma ösztönzésére megint sikerül összeszednem magam, és így végül az is akadálytalanul kerül le róla. A hirtelen kérdésére, viszont egyből zavarba jövök. Ahogy az is zavarba hoz, még mindig, hogy meztelenül álljak előtte, így amikor a melltartó is lekerül rólam, önkéntelenül is nyúlnék, hogy eltakarjam magam, de végül kényszerítem magam arra, hogy ne így tegyek, a mozdulat félúton megáll, és különben sem lenne sok lehetőségem arra, hogy takargassam magam, mert a keze és az ajka egyből cselekszik. Halkan sóhajtok az érzékek hadára, főleg mivel kifejezetten érzékenyek a melleim minden behatásra, és ez most sincs másképp, és ezt határozottan élvezem.
-Van. - Válaszolok végül némi fáziskéséssel már-már suttogva. Hamar visszatalálnak a kezeim a testére és habár annyira bátor nem vagyok, hogy lejjebb is intézzek simogatásokat, de a mellkasát és a hátát elhalmozom finom, apró simításokkal, továbbra is élvezve azt, hogy ilyen közel lehetek hozzá.
- Én is kívánlak. - Ezt már valóban suttogom, de legalább őszinte vagyok. Lehet, hogy sok mindentől tartok, de a tény, hogy hatással van rám, az tagadhatatlan. Ez pedig minden apró kis reakciómból is látszik. Nem vagyok kifejezetten hangos, vagy olyan, aki szabadon ki tudja mutatni az élvezetét, de az harapásába beleremegek, és az újabb csók után már az sem tud zavarni, hogy pillanatok kellenek hozzá, hogy teljesen meztelenül álljak előtte. Sikerül elterelnie a figyelmemet megint a saját zavaromról, és olyannyira képes vagyok elfeledkezni, hogy ösztönösen húzódok hozzá közelebb, teljesen és készségesen hozzásimulva.