Open day ~ Cameron & Neo

Ideje volt az idő ahhoz, hogy megtapasztalhassam az akadémia falai adta lehetőségeket. Talán ez a nyíltnap nevezetű esemény segít a választásban, ha már ötödikben nem jutottam magammal dűlőre. Nem, mintha most tudnám, milyen irányzat is vonzott igazán, de adtam egy esélyt ennek az eseménynek. Ezeknek úgy is az volt igazán a jelentőségük, hogy megmutassák a lehetőségeket és felkeltsék az emberek érdeklődését, nem? Vagy rosszul tudtam? Nem, mert a Minisztériumban is volt valami kisebb túra és annak is az volt a lényege, hogy a fiatal varázslókat és boszorkányokat odacsábítsák dolgozni. Legalábbis apa ezt mondta, szóval minden bizonnyal itt is azért szerveztek ilyesmit, hogy ezt tegyék. Engem persze nem vettek még meg. Az első kis körbevezetés nem az én világom volt. A magizoológia távol állt tőlem, de jól viselkedtem és nem léptem le az első öt perc után, hogy valami érdekesebbet keressek.
Amin viszont megakadt a szemem a brosúrában, az a zenetudmányi kar volt. Sokkal izgatottabb voltam az elolvasását követően, de fancsali képet vágtam, amint tudatosult bennem az, hogy oda csak délután látogatunk majd el. Előbb kellett volna ezt elolvasnom és akkor már a nap kezdetén fel lettem volna pörögve, de mindegy is volt. Ez az egy dolog az, ami érdekessé tette a lénykutatási bigyót: másik szak után sóvárogtam. Kíváncsi voltam, hogy milyenek a tánctermek, hogy milye dolgokkal teszik látványosabbá az előadásukat. Persze nem is bírtam nyugton maradni ilyen fantáziadús és megválaszolatlan kérdések bírtokában. Alapból nem is én lettem volna, ha nem így történt volna meg a dolog. Mi? Hogy milyen dolog? De kíváncsiak vagytok!
Hát az a dolog, hogy szépen sarkon fordultam, mikor a csóka ott elől a sor elején valamiről vakerált és hadonászott és nem figyelt rám. Túlságosan is lassan haladtunk a mutogatással az én megítélésem alapján, ezért döntöttem úgy, hogy szépen megkeresem azt a helyet magam, ami érdekelt. Térkép? Pff, gyengéknek való. Az ösztöneimre hallgattam, úgy próbáltam meg megtalálni a próbatermet. Jól el is tévedtem az épületben, mert hát nem is én lettem volna, ha odatalálok. De mentségemre legyen, hogy nem idejártam…talán mégis kellett volna a térkép… Most így úgy festettem a folyosó közepén, mint préda, aki várta, hogy levadásszák és megegyék a nagyobbak.

Most már teljes mértékben biztos voltam abban, hogy kellett volna az a rohadt térkép. Késő bánat volt, mert már eltévedtem. A roxforti első heteimre emlékeztetett ez a pillanat. Ott is mindig másfele mentem, mint amerre kellett volna. Eleinte véletlen, utána természetesen szándékosan, mikor nem volt kedvem valamelyik óra elejére beérni. A tanárok nem igazán értették, hogy voltam képes hetekkel az évnyitó után is eltévedni, de az már nem az én bajom volt. Aztán rám állították a bátyámat, hogy mindig kísérjen el, így mindig időben ott voltam a teremben… Az akadémia falai között nem volt itt Hyung, így nem tudott segíteni. Ismerve magam: nem is engedtem volna neki.
A folyosón azonban nem akartam túl sokáig maradni, mert egy belső hang azt súgta, hogy már kereshettek. Vissza kellett indulnom, ezért szépen hátat fordítottam és rohantam is… volna a csoport többi tagjához, ha nem csúsztam volna el a padlón. Dobtam egy seggest, csak nem a medencébe és nem csobbantam nagyot. Helyette fájt inkább, csak azt nem értettem, hogy mikor lett ez a padló ilyen csúszós? Az idetévedésem pillanatában nem volt jégpáncél rajta. Valaki volt itt és éppen levadászott. Szuper. Óvatosan próbáltam felállni. Jó pár próbálkozásom kudarcba fulladt, mert mindig elcsúsztam és visszakerültem a földre. Morgolódtam is, mert ezek a foltok tuti megmaradnak majd. Mint akit összevertek, komolyan. Eljön az ember nyíltnapra és kék-zöld „pakolással” megy haza. Milyen lehet akkor annak a napja, aki valóban itt tanult?
Hirtelen jött ötlettől vezérelve kaptam le a pulcsimat és tettem le a földre. Ha már nem bírtam felállni, akkor maradok lent és úgy jutok ki innen. Velem nem basztok ki! Kicsit fájtak a tagjaim, de ráültem a felsőmre. Már csak mozgásra kellett bírnom magam, de ez nem a varázsszőnyeg volt, mint az Aladdinban, nem működött csettintésre. Uhhh, kellett egy olyan! Szóval kinéztem szépen az irányt, amerre menni akartam. Az elletétes oldal falát vettem célba a tenyeremmel és egy taszító bűbáj segítségével már indultam is meg! Nevettem, ahogyan ez végbe ment és arra a döntésre jutottam, hogy hülye leszek visszamenni. Inkább csúszkáltam még ugyanilyen módszerrel.

Persze, rontsák el itt az ember játékát. Ahogy csúszkáltam, még jó móka volt. Aztán hirtelen megakadt a pulcsim a földön és megálltam. Most már biztos voltam benne, hogy volt itt valaki, csak azt nem, hogy merre is. Körbe néztem, hátha kiszúrom az illetőt. Nem így volt. Mikor felkeltem a földről, a pulcsim felvétele után, valaki megszólított. Bamba képpel néztem rá. Valószínűleg ő volt az, aki kicseszett velem, de bizonyítékom nem volt ellene. Egyébként is jól szórakoztam a csúszkálás után, de kérdésére nem reagáltam. Vágtam az értetlen fejet, mint aki nem értette a nyelvet, amin megszólalt. Szórakozni akart? Lássuk mennyire is veszi ezt jó néven. Elvégre kiköpött ázsiai vagyok, nem kell nekem beszélnem azt a nyelvet, amit ő dadogott össze. Természetesen értettem, meg minden, de ezt neki nem kellett tudni. Felvetett ugyan néhány gondolatot, hogy akkor miért is voltam egy ír akadémián, de senki nem mondta azt, hogy nem tanulhatok tovább egy idegen országban, nem? Jöhettem én Ázsiából is, szóval…
A takarítás nem volt erősségem, ezért sem tudtam hova tenni a megjegyzését. Természetesen nem reagáltam rá, játszottam tovább a szótlan kölyköt, mert érdekelt, hogy ezzel mennyire bosszantottam fel. No meg a reakciói is, hogyan próbál majd meg velem kommunikálni, meg ilyesmi. Hogy még inkább rátegyek egy lapáttal, homlokráncolva és oldalra billentett fejjel néztem rá. Mint aki nagyon koncentrált arra, hogy megpróbálja megérteni a beszélgetőpartnere szavait. Kicsit vicces szituáció volt, de én élveztem minden pillanatát. Hirtelen jött ötlettől vezérelve pedig előkaptam a brosúrát és ráböktem a tánc szakra, mondván vele azt, hogy arra akartam menni, azt a helyet megtalálni. Nézzük mennyire segítőkészek itt az emberek.

Erre azért nem számítottam. A reakciójából ítélve tökre nem tudta, hogy merre kellett mennem. Pedig még lelkesen néztem is rá, mikor kivette a kezemből a prospektust. Reményeimet azonban minden zokszó nélkül összetörte. Szomorú voltam, mert azt hittem, hogy legalább tudta azt, hogy merre kellett mennem, ha már idejárt. De ahogyan elnéztem, sokkal jobban megleptem a kérdéssel, mint amennyire azt hittem. Valószínűsíthető, hogy még új volt itt ő is, vagy nem érdekelte annyira az az irány, ezért nem tudhatta.
Most kellett volna megszólalnom, hogy köszönöm szépen a nagy semmit és lelépnem, de nem. Ahhoz túl jól éreztem magam, hogy faképnél hagyjam. Érdekelt, hogy mennyire is tudja megértetni magát velem, hogyan próbálkozik meg ilyenek. Ahogy mutatott a fülére a táncos kérdés után, továbbra is értetlen fejet vágtam neki, mint aki nem értette, hogy mit akart. Persze minden szavát tisztán tudtam értelmezni, csak megszólalni nem akartam. A süketes mutogatásra értetlenül néztem. Próbáltam úgy visszamutogatni neki, mintha azt érteném, hogy ő a süket. Hatalmas önkontroll kellett ahhoz, hogy ne nevessem el az egész szituációt, mert még nem éreztem úgy, hogy le kellett lepleznem magam. A táncos részt buktam. Sehogy nem tudott nekem segíteni. Érdekes figurának tűnt a srác, nem akartam még elköszönni tőle, ezért újra a prospektust vettem segítségül. Belelapoztam, majd a srácra néztem. Aztán az egyik lapra, majd újra a srácra. Próbáltam kitalálni, hogy milyen szakon tanulhatott, s hogy valamennyire értse is, hogy mit akartam, közelebb léptem hozzá. A szóróanyagra mutattam, majd rá, aztán köröztem az ujjammal. Így próbáltam meg megkérni, hogy mutassa meg, hogy milyen szakon is tanul, aztán vezessen el oda. Szerintem ő érdekesebb idegenvezető lesz. Már csak abból ítélve, hogy azt hitte nem értem meg, így tuti őszintébben fog beszélni… reméltem. Egyszer-kétszer még elmutogattam, hogy mit is akartam pontosan, de ha nem értette így sem, óvatosan, semmi támadószándékkal fogtam meg a karját és húztam az egyik irányba. Csupán fél pillanat erejéig, remélve, hogy ebből értette, hogy menni akartam. Aztán, ha indultunk, követtem. Ha nem... kreatívabb dolgot kellett kitalálnom.

Feladtam. Jó móka volt játszani a sráccal, de sajnos alábbhagyott a lelkesedés. Már nem tudtam, hogyan próbálkozhatnék azzal, hogy körbe vezessen anélkül, hogy megszólaltam volna. Két lehetőségem volt, amik között döntenem kellett. Előtte viszont elismerően pislogtam rá a választott szakirányai miatt. Ahogy végig mértem, valami ilyesmire tippeltem volna, de lőttem már mellé dolgokkal, ezért jobb volt megkérdezni. Ám tuti biztos voltam abban, hogy már kerestek, mennem is kellett, meg a srác is éppen készült lelépni, ha jól láttam. No mindegy, azért jó kis kaland volt ez és ha ide fogok jönni, biztos találkozok még vele.
– Arra magamtól is rájöttem, zsenikém. Egyáltalán nem nézel ki annak, és azzal be is bizonyítottad, hogy nem tudod merre van a szak, amit keresek. –Apró mosolyra húztam a szám. Minden szót angolul mondtam, hogy megértse. Most fog következni a döbbenet az arcán, meg az értetlenkedés és a morgás, meg ilyenek. Persze, hogy játszottam vele, mi mást tettem volna? Ő sem volt szent, ha azt vettük alapul.
– De jah, jobb lesz, ha megyek. Örültem ennek a röpke, bár tök érdekes találkozásnak. Talán még összefutunk egyszer. –Csak abban tudtam reménykedni, hogy aurorsága alatt egyáltalán nem ütközik majd bele abba a bizonyos aktába. Semmi kedvem nem volt többször átélni a dolgokat és szerettem volna magam mögött hagyni már az egészet. Ahogyan a srácot is, ezért is léptem el mellette és indultam meg visszafele, amerről jöttem. Vagyis inkább csak a vélt irányba, de még visszafordultam és intettem neki egyet elköszönés képen. A levakarhatatlan vigyort is megkapta, csak ne jöjjön utánam.