You seem the type who knows just What to do - Narcissa & Samuel

Ez annyira zavarba ejtő és egyben szánalmas, hogy ennyire nem vagyok képes megtanulni semmit… hogy még mindig rosszul vagyok, amikor véres esettel találkozom, és habár tényleg minden erőmmel azon vagyok, hogy normális gyógyító válhasson majd a jövőben belőlem, jelenleg még mindig úgy érzem, hogy ez csak egy álom fog maradni. De ezt egyszerűen nem hagyhatom. Ezért határoztam el azt, hogy segítséget fogok kérni, akármennyire megalázónak is érzem az egészet. A választásom Jackson professzorra esett: sok szempontból ő tűnt a megfelelőnek arra, hogy magánórákat kérjek tőle. Először is ott volt az a tény, hogy csak vendégelőadó, így nem fogom magam annyira szánalmasnak érezni, hogy nem látom minden nap, ráadásul azt hallottam, hogy rengeteg tapasztalattal rendelkezik, ami csak tovább erősíti bennem azt, hogy jó döntés volt. Másodszor az ok az volt, hogy kedveltem. Kedveltem az előadásait, azt, ahogyan képes volt egyszerűen és érthetően elmagyarázni a dolgokat, így még én is képes voltam megérteni már elsőre is, amiket mondott, és kevésbé szenvedtem meg a házi dolgozatokkal és egyéb beadandókkal, mint más professzoroknál. Ezek az okok határozottan pozitív irányba billentették a mérleget. Már csak abban kellett biztosra mennem, hogy a bátyám ma is sokáig lesz majd a kórházban, így nem fog vacsora nélkül maradni, és az egyik tanóra után megkértem Jackson professzort, hogy segítsen ki egy kicsit. Akármilyen kínos is volt az én számomra, ő úgy látszik teljesen természetesnek vette és kedvesen beleegyezett a segítségkérésembe.

Tehát ez a nap is eljött. Nem gondoltam volna, hogy végül ennyire szenvedni fogok ezzel a nyomorult szakkal, hogy még különórákra is szükségem lesz, de nincs mit tenni. Sóhajtva, de elszántan lépek be a terembe, majd dobom le a táskámat az egyik asztalra. A megbeszélt időpont előtt érkeztem jóval: már véget ért az utolsó előadásom. Még arra is volt időm, hogy gyorsan beugorjak a büfébe és vegyek magamnak egy szendvicset, mert ki tudja mikor fogok végezni és jutok el odáig, hogy vacsorát főzzek. Levetem magam az egyik székre, és elkezdem élő szedegetni a könyveimet, amikre úgy gondolom, hogy szükségünk lesz, majd türelmesen várakozom, kicsit hintázva a széken, azon gondolkozva, hogy ma milyen vacsorát csináljak. Hamar kitalálom, és nemsokára már szorgosan jegyzetelem le a szokásos macskakaparásommal, hogy milyen hozzávalókat kell majd beszereznem, miután itt végeztem. Annyira belemerülök ebbe, hogy azt sem igazán veszem észre, ha Jackson professzor megérkezik: éppen se hall, se lát állapotban leledzek. Az sem segít a koncentrációban, hogy mostanában nem sokat tudtam aludni: hála a gyakorlatnak a Szent Mungóban, meg a mostanában egyre több tanulnivalónak, arról nem is beszélve, hogy eszem ágában sincs lemondani a közös vacsorázásokról Frodoval. Azokról nem vagyok hajlandó lemondani, akármennyire is későn kerüljön rá sor. Csak az év végét kell valahogy kihúznom és utána jobb lesz. Legalábbis ebben bízok. Ahogy abban is, hogy akármennyire is úgy áll a helyzet, nem fogok megbukni. Nem akarok, azzal szégyent hoznék nem csak magamra, hanem a bátyámra is.