Cassiopeia & Caelum

Újabb nap, újabb holttest. Ezen már meg sem lepődtem, valójában az számított már-már furcsának, ha nem találtak senkit. Gyakran, pár pillanat erejéig elmerengtem azon, vajon az utca átlagos varázslói tudatában voltak-e annak, hogy mennyi haláleset történik körülöttük. Úgy hittem nem, noha ez nem volt különösebben nehéz, hiszen a legtöbb eset a Zsebpiszok köz rövid utcáiban esett meg. Állítom, több gyilkosságot láttak ezek a falak, mint amennyiről mi tudtunk, vagy éppen felderítettük.
Ez az eset sem volt különb. Egy férfi teste, bizonyíthatóan gyilkosság, még csak a nyomokat sem tüntették el. A nyelvét is kivágták, ez arra utalhatott, hogy áruló volt az illető, vagy éppen annak tartották. A végeredményt tekintve ez tulajdonképpen lényegtelen volt.
Hiába nem jöttünk ki sokan, még így is többen voltunk, mint az szerintem indokolt volt, noha ezzel nem igazán tudtam mit kezdeni. A protokollt és a szabályokat nem írtam, nekem csak be kellett őket tartanom. Éppen az egyik helyszínre érkezett halottkémmel beszéltem - aki valójában semmi újdonsággal nem szolgált -, amikor furcsa madár vijjogásra lettem, jobban mondva lettünk figyelmesek. Az állat nem hozzánk tartozott, én legalábbis biztosan nem tudtam róla, hogy hoztunk volna magunkkal. Ez persze nem jelentett semmit, a kollégák zavart arca azonban az első elméletemben erősített meg. Nem a mi állatunk. Ennek ellenére kiszúrt valamit. Vagy éppen valakit. Még elég friss volt a test, nem lehetett kizárni, hogy a tettes még a közelben van.
Gyakran tettek így a gyilkosok, noha ennek miértjét nem értettem, de kellően torzult volt ahhoz a személyiségük, hogy ne is akarjam.
- Majd én megnézem - szóltam oda a bátyámnak, aki, mint a társam, természetesen itt volt velem, és a többi kollégának. Segítséget sem kértem, valami azt súgta, hogy nem lesz rá szükségem. Nevezhetjük ezt ösztönnek, megérzésnek vagy mind a kettőnek. Egyszerűen csak tudtam, hogy nem lesz baj.
Hoppanáltam halkan és észrevétlenül, oda ahol a bagoly vezetett, egyenesen egy férfi háta mögé. Nem szóltam, rövid ideig csak csendben figyeltem őt és a hátát, amint a holttest körül tevékenykedőket figyelte. Volt benne valami furcsa, valamit, amit nem tudtam hova tenni, csak úgy, mint a kezem remegését sem. Remegett ugyanis, amint a pálcámért nyúltam, majd a nyakához szegeztem. A különös, villámszerű érzésről, amit átcikázott a testemen nem is beszélve.
Nem kéne ezt tennem, egyfolytában ez a gondolat ismételte magát a fejemben, noha nem tudtam honnan és miért jött. Helyesen cselekedtem, ez volt a munkám, ez a férfi pedig több, mint gyanúsan viselkedett egy tetthely közelében.
- Csak csínján a hirtelen mozdulatokkal - mondtam végül karcos hangon. Száraznak éreztem a torkomat, mintha napok, mi több: hetek óta nem ittam volna. - Emelje magasba a kezét és szépen lassan forduljon meg. Pár kérdést szeretnék feltenni. - Talán lehettem volna kedvesebb is, de ez a mégis csak a Zsebpiszok köz volt, a válogatott csőcselék lakhelye. Nem kockáztathattam, hogy valaki nekem ugrik.

Tagadhatatlanul volt valami furcsán ismerős az előttem álló férfiben. Valami, amit hiába próbáltam szavakba önteni, akár csak fejben is, nem sikerült. Képtelennek bizonyultam rá, ez pedig, ha nem is mutattam: zavart. Az érzés pedig csak fokozódni látszott az után, hogy már nem csak egy szótlanul álló férfi volt, hanem beszélt is.
A szavai hallatán még erősebben fogtam a pálcám, nem azért, mert a hangjában is volt valami ismerős, amiről tudtam, hogy hallottam valamikor, csak azt nem, hogy hol és mikor, hanem azért mert képtelen voltam hova tenni a szavaiból csöpögő arroganciát. Nem kellett tudnom honnan ismerem, ahhoz, hogy megmondjam: nyeregben érzi magát. Méghozzá nem is kicsit. Ez pedig nevetségesnek tetszett, mintha ő és én egy más valóságot éltünk volna meg.
- És miért ne lenne jó ötlet? - érdeklődtem nyájasan, noha minden izmom készen állt arra, hogy az első gyanús mozdulatára már varázsoljak is. Nem tudom ki vagy mi volt ő, milyen milyen képzést kapott és kitől, de abban biztos lehettem, hogy bármelyik bűnszervezetről is volt szó, a kiképzése meg sem közelítette az enyémet. Jerry Prestonnál nagyobb szadistát - aki még élvezi is más nyomorát - még az alvilág legmélyebb bugyraiban sem lehetett találni. Márpedig én olyan szerencsétlennek - vagy éppen szerencsének - mondhattam magam, hogy az ő kezei között tanultam és fejlődtem.
Afelett pedig, hogy a hangjában, amint hölgyemnek nevezett érzékeltem egy apró rezdülést igyekeztem elsiklani, pont úgy, ahogy a saját érzéseimmel is tettem.
Azok felett a különös, már-már ösztönszerű érzések felett, amik a találkozó kezdete óta uralkodtak rajtam. Jobban mondva bennem, ugyanis nem hagytam, hagyhattam, hogy felszínre törjenek. Bárki is állt előttem, potenciális bűnöző lehetett, akár egy gyilkos is. Nem hagyhattam futni. A hangja pedig, az apró rezdülés, nem sok támpontot adott, nem voltam pszichológus, nem végeztem az aurorképző mellett semmit, főleg nem olyasmit, amivel analizálni tudtam volna az emberek viselkedését, hanglejtését, bármijét.
- Nem vagyok egyedül - feleltem nyugodtan, teljesen tárgyilagosan. Kizárva mindent, úgy, ahogy egy igazán profinak kellett. - Ott vannak a bajtársaim, pontosan arra, amerre maga is néz éppen - tettem hozzá, nem kiemelve, hogy tudták itt vagyok, mert mondtam nekik. Arról nem is beszélve, hogy látták ők maguk is a madarat, ami nem sokkal korábban a férfi rejtekhelye felett körözött. Az övé lett volna vajon, vagy csak szerencsétlenül lebuktatta az az állat? - Látnia kell őket. Szóval, térjünk vissza ahhoz a részhez, amikor felszólítottam arra, hogy forduljon meg felemelt kezekkel - rántottam egy aprót a fejemen, noha ezt nem láthatta.
Szerettem volna végre pontot tenni ennek az ügynek a végére, kideríteni, hogy a férfi tett-e vagy éppen tud-e valamit, aztán itt hagyni őt és megpróbálni elfelejteni ezt a találkozást. Elfelejteni bármennyire is nehéz lesz, mert tudtam, sokkal inkább: éreztem, ki áll előttem, egyszerűen csak próbáltam figyelmen kívül hagyni a jeleket, nem engedni, hogy az az egy név ennyi idő után befurakodjon a tudatomba, kiszorítva onnan mindent mást. Mindent, ami racionális.

Válaszolhattam volna a szarkasztikus kérdésére a bajtársakat illetően, de nem tettem. Feleslegesnek ítéltem. A helyzet már így is kellően szürreálisnak tetszett, nem akartam még beljebb sodorni a gödörbe azzal, hogy  elkezdek kiselőadást tartani. Nem értette, jobban mondva: nem érthette volna, hogy miről is beszélek tulajdonképpen. Inkább türelmesen vártam, noha az idegeim pattanásig feszültek. Tisztán éreztem, amint szikrázik közöttünk valami, valami megfoghatatlan feszültség. Mégis, ennek ellenére, a legapróbb félreérthető mozdulatra is képes lettem volna átkot szórni rá.
Azt mondják, hiába tudod, hogy milyen érzés lesz, felkészülni akkor sem tudsz rá. Ezt egészen idáig ostobaságnak véltem. Úgy hittem, hogy mindenre fel lehet készülni, ha elég erős és elég elszánt az ember. De tévedtem, ez az alapvetés ebben a koszos, szürke sikátorban olyan könnyedén dőlt meg, mintha csak a szél söpört volna tova egy gyenge homokvárat. Hiszen megannyiszor eszembe jutott már az elmúlt hét, majdnem nyolc év folyamán, hogy milyen lesz, amikor ismét az ikertestvérem szemébe nézek, amikor újra látom, de a valósághoz egyik sem volt fogható.
Ezek a kavargó, megmagyarázhatatlan, szavakba önthetetlen érzések, mintha csak valami - végre - a helyére került volna. Mintha ismét egésznek érezném magam. Erre nem lehetett felkészülni.
Megváltozott, külsőre hiába hasonlított arra a fiúra, aki az emlékeimben élt, Ő már nem az volt. Erről a tekintete adott ékes tanúbizonyságot. Ha csak egy kicsit is gyávább vagyok, lehet inamba száll a bátorság, de nem olyan fából faragtak. Akárhogy is nézett rám, még nem jött el az a nap, hogy valóban féljek Caelum Black-től, még akkor sem, ha azt, aki itt állt előttem, nem ismertem. A legkevésbé sem. De ő se engem. Ahogy az ikerbátyám, úgy én is változtam, nem is keveset.
- Erre igen sok válaszom lenne - feleltem hűvösen, még magamat is meglepve a hangom hideg élével. Tartottam a szemkontaktust, miközben sem a kezem, sem pedig a pálcám nem remegett meg, egy pillanatra sem. Lehet az érzésre nem, de a szituációra fel lehet készülni, mert tudtam, hogy el fog jönni. Hiába nem volt még csak elképzelésem sem a hogyanokról. - De inkább csak megjegyzem, hogy felszólítottalak, nem pedig parancsoltam. Noha hasonló a kettő, árnyalatbéli különbségek akadnak közöttük. - Nem okoskodtam, mindösszesen csak tényeket közöltem, hiszen a nem teljesített parancsom után nyomban egy Stupor is érkezett volna, ami tekintve, hogy mennyire védtelen volt, itt helyen ki is üti. Egy részem, egy igazán apró és bosszúszomjas részem sajnálta, hogy nem tettem meg. - Elképzelhető, hogy tudnád az ilyen leheletnyi apróságokat, ha befejezed az iskolát - szúrtam oda, még mintegy mellékesen, minden fennhangtól mentesen. Nem voltam hajlandó megadni ezt az örömöt, elégtételt vagy megváltást - nézőpont kérdése volt, annak függvényében, hogy milyen ember is vált belőle - számára.
- Azt hiszem, hogy az azonosítsa magát részt átugorhatjuk. Egy kérdésem maradt, tulajdonképpen - legalábbis az adott szituációval kapcsolatban. Azon kívül akadt még volna vagy ezer. Kezdve azzal, hogy miért tűnt el szó nélkül az életemből és miért nem jelentkezett, valamint hogy hol volt eddig. Az is érdekelt volna. -  Mit keresel itt, pár méterre egy gyilkosság helyszínétől, bujkálva egy ház takarásában? - hozzátehettem volna azt is, hogy az igazat mondja, de mind a ketten tudtuk, hogy kiszúrom, ha hazudik, ahogy - sajnos - ez fordítva sem volt másképpen. Régen sosem zavart ez az apróság, meg sem fordult a fejemben, hogy valamit elhallgassak előle. Az elől, akivel életünk első pillanatától kezdve együtt voltunk jóban, rosszban, bármi történt is. Most mégis… ami korábban nem számított, mert jelentéktelennek tűnt, hirtelen átokká vált. Különös miket tudott produkálni az élet. Ahogy az is különös, hogy bár most erősnek mutattam, mi több: annak is éreztem magam, tisztában voltam vele, hogy ez csak pillanatnyi.
Este, amint lenyugodtak a kedélyek, megint ott fogok állni Ori ajtajában, keservesen zokogva, remélhetőleg most sérülés nélkül. Milyen mázli, hogy vége volt már a Roxforti tanévnek.

Kimondatlan szavak, kérdések és érzések cikáznak kettőnk között. Ez pedig hiába furcsa és életidegen, hiába tiltakozik az ellen minden porcikám, amit csinálok, mégis paradox módon, úgy érzem, hogy így van rendben. Még ha ilyen végtelenül elcseszett módon is, de olybá’tűnt, mintha valami picit a helyére zökkent volna. Ez pedig, még ha nem is volt kellemes érzés, mégis jónak mondhattam.
Azt hiszem.
A pálcám továbbra sem engedem le. Tény, hogy nem érzem magam életveszélyben, de teljes biztonságban sem. Az pedig, hogy nem félek az ikertestvéremtől nem jelenti azt, hogy feltétel nélkül bízom is benne. Azok az idők már tovaszálltak.
- A kérdésem nem az volt, hogy tőle mit akartál, hanem, hogy mit keresel itt - ingattam a fejem, éppen csak nem ciccegtem hozzá helytelenítően. Látod, látod, mégis csak szükséged lett volna arra az utolsó évre a Roxfortban. - De ha már így kedvesen szóba hoztad. Mit is akartál tőle? - kérdeztem annak biztos tudatában, hogy minden bizonnyal semmi legálisat.
Nem éltem kislányos tévképzetekben. Nem gondoltam, hogy a testvérem lógatta a lábát az utóbbi, külön töltött években, hiszen valamit kellett csinálnia, ahogy valahol lennie is. Persze, mélyen élt bennem a remény - sokkal inkább a naiv, gyermeki hit -, hogy nem ilyesmi miatt szívódott fel, hogy talán csak azért tűnt el, amiért Perseus. Talán… de ez gyenge lábakon állt. Ha mást nem, azt biztosan tudtam, hogy idővel - a kezdeti nehézségek ellenére - beleszeretett abba a lányba, akit apánk választott neki. Azért, hogy a történelem ne ismételje meg önmagát. Furcsa fintor, hogy másként, más kontextusban, de mégis ez történt.  
- Miféle tervem lenne? - vontam fel a szemöldököm. - Már azon kívül, hogy megpróbálom kideríteni ki gyilkolta meg azt a nyomorultat ott, mert ez a munkám - intettem fejjel a hulla irányába. - Kéne bármi más terv?
És még csak nem is hazudtam. Mert nem, nem voltak ezen túlmutató tervem, irányába legalábbis. Még ha akadt is jó pár kérdésem, amire választ vártam. Nem kívántam őt haza rángatni, vagy éppenséggel könyörögni azért, hogy ismét része legyen az életemnek. Hiszen, ahogy egyszer a pszichológusom mondta, ha valaki menni akar, akkor hagyni kell menni. Arról nem is beszélve, hogy ha mást nem is, de minimális önbecsülést sikerült növesztem a külön töltött idő alatt. Ahogy arra is rájöttem, hogy önállóan is képes vagyok működni és élni az életem, nagyjából boldogan.
Mert tagadhatatlanul fájt a hiánya és egy olyan űrt hagyott, amit semmi sem tudott volna betölteni, de nem is kellett. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy most az az ember legyek, aki itt állt és pálcát fogott a tulajdon ikertestvérére, aki nem hagyta, hogy csak úgy kénye és kedve szerint elsétáljon. Addig legalábbis, amíg nem kaptam meg a válaszokat a kérdéseimre. Azokra természetesen, amik a nyomozáshoz kapcsolódtak.
- Tudom, ezt már egyszer egész határozottan a tudtomra adtad. - Vajon, tényleg csak nekem fájt annyira az és ahogy lelépett? Ahogy ott hagyott egy szó, egy köszönés, egy indok vagy éppen bármi más nélkül. - Legalább most vagy elég bátor, hogy a szemembe mond, nem csak egy levelet hagysz, ezt értékelem - biccentettem, noha továbbra sem engedtem az útjára. - A sajnálatos csak az, hogy nekem nagyon is van dolgom veled, ezt pedig, ha nem működsz együtt, bent a kapitányságon fogjuk folytatni - jelentettem ki tényszerűen, hiszen ez volt a protokoll. - Gondolom nem szeretnél a család többi tagjával is találkozni. Szóval mi lenne, ha válaszolnál pár egyszerű, fájdalommentes kérdésre, aztán mindenki menne a dolgára? - kérdeztem éteri nyugalommal, amit valójában fogalmam sincs róla, hogy honnan szedtem, de végtelenül hálás voltam érte. A felett pedig, ahogy a pálcámra nézett elsiklottam. Ő döntött úgy, hogy itt hagy engem és mindent, ami valaha fontos volt és a jövőben fontos lehetett volna, nem érdemelte meg a pálcáját. A régit - az eredetit -, mert gondolom azóta beszerzett egy másikat is. Varázsolnia csak kellett valahogy.
Valahol mégis szerencsésnek éreztem, hogy kivételesen valóban csak a sajátom volt nálam, az ő egykoriját bent felejtettem az őrsön. Félő volt, hogy ha nálam van - ahogy általában mindig -, akkor valóban visszaadom neki, annak ellenére, hogy mi is volt a véleményem.

Volt egy pillanat, egy hosszú, már-már a végtelenbe nyúló pillanat, amíg azt hittem, hogy pálcát fog rántani és megtámad. Az ijesztő pedig nem ez volt, a tudat - avagy csak maga a gondolat -, hogy az ikertestvérem, az ember, aki tizenhét évig a másik felem volt, képes lenne erre. Nem. Az ijesztő az volt, hogy én is képes lettem volna ugyanerre a magam védelmében.
Még véletlenül sem azt mondom, hogy komolyan bántottam volna, szó sincs róla. Olyan messzire képtelen lennék bármikor is elmenni, egyszerűen csak… nem hagytam volna magam, megtettem volna azt, amire szükség van a saját testi épségem megőrzésének érdekében. Régen ez, mint oly sok más is, képtelenségnek tetszett. Sosem emeltem volna pálcát egyik egyik bátyámra se.
Caelum nem volt beszédes hangulatban, vagy csak nekem szóltak a rövid, tőmondatokból álló válaszai, ezt sem tartottam már lehetetlennek. Noha talán most, ebben a szituációban nem is volt ez akkora probléma. Segített megőrizni a tartásomat és erősnek tudtam mutatni magam. Bebizonyítani, hogy bármennyire is fájt az, hogy elment, itt hagyott, eldobott, fel tudtam állni és még ha nem is teljes egészében, de képes voltam egy új és boldog életet élni. Nélküle.
Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne forgassam meg a szemem és vágjak oda valami végtelenül szarkasztikusat, de olyat, hogy a fal adta volna a másikat. Nem azért, mert ezzel lehet, mélyebbre ástam volna - ha még volt egyáltalán mélyebben - az amúgy is romokban heverő kapcsolatunkat, hanem azért, mert nem lett volna túl szakmai. Márpedig nekem most szakmaibbnak kellett lennem, mint a karrierem során korábban bármikor, mégy úgy is, hogy tudtam: ez a találkozás jelentősen cenzúrázva fog szerepelni ennek a gyilkosság az aktájában. Nem írhattam le a testvérem nevét, nem keverhettem bele a múltat a jelenbe, hiába függött össze a kettő valamilyen módon. A felmerülő kellemetlen kérdésekről nem is beszélve. Senkinek sem volt szüksége erre.
- Vagyunk így ezzel egy páran, de túl fogod élni - billentettem oldalra a fejem, továbbra sem eresztve a pálcám. - Honnan ismerted a férfit? Mi dolgod volt vele? Láttad-e a gyilkosságot esetleg a gyilkost? Ennyi. Ezekre válaszolj őszintén, aztán mindenki mehet a dolgára. Én vissza a hullámhoz, te pedig… - itt megakadtam, majd megengedtem magamnak egy lemondó sóhajt - te pedig mész oda, ahol dolgod van - fejeztem be a mondatot, mert nem akartam, hogy trükknek higgye, olcsó kísérletnek arra, hogy információt szedjek ki belőle. Bármennyire is vágytam az információra, akár csak egy apró morzsára is, ahogy más, fel nem tett kérdések válaszaira is, nem folyamodtam volna ilyesmihez. Ennél azért többre tartottam magamat és a változásai ellenére őt is, mert hiába volt már valaki más, attól még a testvérem - az ikertestvérem - maradt, a jobbik felem, akinek talán most már én voltam a jobbik fele.
Vagy… ez talán mindig is így volt, csak eddig nem vettem észre?

De ismerte. Láttam rajta. Tisztán láttam, ahogy azt is, hogy hazudik, mégse állítottam le vagy éppen cáfoltam. Csak csendben hallgattam őt és a kérdésekre adott válaszait. Arról nem is beszélve, hogy bármennyire is nagyon okosnak - hovatovább: felsőbbrendűnek - hitte is magát, nem volt az. A legkevésbé sem. Egyik szavával ütötte a másikat és még csak észre sem vette.
- Ha kérdezem, akkor nyilván kurvára nem mindegy - feleltem nyugodtan, mit sem törődve a kirohanásával, nem megjegyezve, hogy most erősítette meg azt, amit korábban oly' hevesen tagadott. Pontosan tudta, hogy ki a halott férfi.
Felőlem pedig lehetett olyan idegbeteg, amilyen csak akart, arra akár mérget is vehetett volna be, hogy addig nem engedem el, amíg nem kapok kielégítő válaszokat a kérdéseimre. Vagy ez, vagy pedig a látogatás az őrsön, hogy mindenki megtudja: visszajött. Ehhez pedig, ahogy korábban láttam nem fűlött a foga, szóval maradt az első lehetőség, az hogy készségesen segédkezik az igazságszolgáltatásnak.
Az utolsó válaszra nem reagáltam egyből, hosszú másodpercekig csak néztem, hogy rájöjjek, igazat beszél-e vagy éppen fedez valakit. Ez előbbi volt - szerencsére -, noha az utóbbin se lepődtem volna meg. Nem ringattam magam olyan tévképzetekbe, hogy a bátyám csak valami kósza hangulatingadozás miatt viselkedik így, ahogy a gyilkos tekintet sem kerülte el a figyelmem. Ha nem is most, de az elmúlt években bizonyosan gyilkolt már, nem is egyszer, ezt, ha mást nem is, ezt tisztán és biztosan adták tudtomra az íriszei. Azok az íriszek, amelyek pontosan olyanok voltak, mint az enyéim. Az egyetlen, ami valóban és teljesen közös volt bennünk. Pont ezért nem volt nehéz olvasni sem belőlük.
Amint elindult, készségesen álltam félre az útjából. Menjen, ha menni akar. Nem is néztem hátra, úgy raktam el a pálcát, süllyesztettem a zsebembe a kezeim, majd indultam el vissza, a többi aurorhoz. Egy részem, egy igen sértett részem szívesen utána szólt volna, hogy a “Soha viszont nem látására”, ám nem tette, nem engedtem neki. Nem csak azért, mert gyerekesnek és méltatlannak tartottam volna, hanem mert tudtam, pontosan tudtam, hogy ennek a történetnek lesz folytatása.
Caelum visszajött és bármennyire is akarta, mind a ketten tudtuk - még ha ő tagadta is maga előtt -, hogy képtelen lesz távol tartani magát tőlem, most, hogy újra találkoztunk.
Mégis csak mi voltunk a Black-ikrek.