I think it's the beginning of a beautiful friendship
Vendég
Csüt. Május 13, 2021 5:18 pm
Rei & Rose
◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇
Nincs is annál jobb dolog, mint egy meleg, tavasz végi - nyár eleji napon az udvaron pihenni és olvasgatni. Na jó, de... azért a kviddicsezés még mindig jobb. Bár ennél jobb csak akkor lenne a helyzet, ha Scorp is itt lenne mellettem, de ő sajnos átvedlett Hollóhátasba és még mindig a könyvei fölött görnyed. Hiába mondtam neki, hogy ezt itt kint is csinálhatja... na mindegy. Van, ami nem változik. Én azért fogom magam és kiülök egy könyv társaságában az egyik árnyékot adó fa alá. Megfordul a fejemben, hogy szólok valamelyik unokatestvéremnek, de gyakorlatilag ahányan vagyunk annyifelé, Hugo, az öcsém pedig szintén fogalmam sincs, merre kószál épp. Na meg nem hiszem, hogy az éppen ezerrel lázadozó, "mindenkihagyjonbékén" üzemmódban működő, kamasz öcsémnek pont az én társaságom hiányozna. Én pedig jó testvér módjára békén hagyom.... azért remélem, hogy találok magam mellé valakit társaságnak. Persze ha nem, akkor sincs semmi probléma. Az egyik fa alatt egy még ismeretlen, mégis szimpatikus lányt pillantok meg, aki épp nagyon olvas valamit. Úgy döntök csatlakozom hozzá, már persze ha nem zavarom, úgyhogy odasétálok hozzá és megállok mellette. - Szia! Leülhetek, nem zavarok? Egyébként mit olvasol? Kíváncsiskodok mosolyogva, majd ha megkapom az engedélyt, akkor lehuppanok mellé, még mindig kíváncsian szemlélve őt.
" There are friends, there is family, and then there are friends that become family. "
Amióta az eszemet tudom, mindig is szerettem kint üldögélni a természetben. Szeretek egyedül lenni a gondolataimmal, érezni, ahogy a szél beleborzol a hajamba, miközben olvasok vagy olykor a könyvemből felpillantva elmerengek az előttem elterülő tájat pásztázva. Szerencsére itt, a Roxfortban az egyik félreeső padon ülve igazán pazar látvány tárul az ember szeme elé. A birtok nagy és festői. Kifejezetten tetszik ez a dombos, lankás, nyugodt táj. Néha kellemesebb is itt elmerülni a tananyagban, mint a könyvtárban. Ott túl sok ember van körülöttem és bár ha kell, ki tudom zárni a külvilágot, így mégiscsak jobb nekem. Ha mások között vagyok, mindig kicsit feszültebbnek érzem magam. Alighanem belém rögzültek a szüleim intelmei: „viselkedj, figyelj oda, nehogy rossz benyomást tegyél”. Épp ezért, még olyan lazán ülni sem tudok, mint egyébként. Pedig itt a legkevésbé sem kellene, hogy számítson. Nem ismer senki. A Mahoutokoróban tudták, hogy a híres Ryotaro Tanaka lánya vagyok, ami természetesen elvárásokkal járt, még ha nem is mondták ki őket. Itt, még ha hallottak is valamit a sportban tájékozottabbak a japán válogatott egykori csapatkapitányáról, olyan sokat nem jelent. Csak egy távoli ország sportolója, semmi több. Így én is csak egy vagyok az ázsiai cserediákokból. Nekem pedig abszolút nincs ellenemre a helyzet. Az egyetlen, amit fájlalok, hogy a Hollóhát kviddicscsapatába még nem kerültem be. Anélkül kicsit üres az életem. De ami késik, nem múlik. Gondolataimból váratlanul egy hang szakít ki. Kicsit összerezzenek, de remélhetőleg nem túl látványosan. Egyáltalán nem figyeltem oda, mi történik körülöttem, emiatt úgy tetszik, mintha hirtelen a földből nőtt volna ki a mellettem álló lány. Kicsit zavartan nézek fel rá ültömben, bár ezt igyekszem palástolni. Az arcom többnyire sok érzelmet nem árul el, így neveltek. Nem ismerem őt, de láttam már korábban, a Hollóhát-Griffendél kviddicsmeccsen. Egy hajtó, egész jól játszott. Szívesen kipróbálnám magam ellene, erős ellenfélnek tűnt. Talán ezért is jegyeztem meg. Illetve mivel viszonylag könnyen megjegyezhető fizimiskája van. Vörös haj, szép, szabályos arc. Valamivel talán fiatalabb lehet nálam. Legalábbis a Griffendéllel közös órákon biztosan nem láttam, tehát nem vagyunk évfolyamtársak. A nevére sajnos nem emlékszem. - Szia… Nem, nem zavarsz. Persze, csak tessék! – először kicsit bizonytalanul szólalok meg, hála a pillanatnyi zavarnak, hogy nem számítottam rá, de hamar megtalálom a szokásos udvarias mosolyom és hangszínem. Kicsit arrébb húzódok a padon, hogy elférjen. - Ez… semmi érdekes. Mágiatörténet tankönyv – udvariasan és röviden válaszolok a kérdésére. Igazság szerint van mit behoznom ebből a tárgyból, ezért szereztem be egy alsóbb éveseknek szóló tankönyvet a könyvtárból. A Mahoutokoróban értelemszerűen nem ennyire hangsúlyosan tanultunk az európai varászvilág történelméről, a megfelelő alapok nélkül pedig úgy érzem, nehezebben boldogulok az aktuális tananyagunkkal ebből a tárgyból. Ha jobban értenék a kapcsolatteremtéshez, ezt talán mind meg is oszthatnám vele, így azonban rövidre fogom a dolgot.
Kicsit zavarba ejtő így itt ülni, elszoktam már a társaságtól. Viszont udvariatlan lenne rögtön felpattanni a padról, amint ideült, ezért inkább maradok és igyekszem az olvasásra koncentrálni, meredten a könyvem lapjait olvasva, miközben még véletlen sem pillantok fel. Nem az igazi így, de legalább egy kis ideig mégiscsak illőnek érzem még maradnom, mielőtt távoznék, hogy más helyet keressek magamnak.
Szerencsére nagyon úgy tűnik, hogy nem zavarom a lányt - vagy legalábbis van annyira udvarias, hogy ne mutassa ki, ha esetleg mégis zavarom, és nem küld el mindjárt melegebb éghajlatra. Ezt azért jó jelnek veszem. Kicsit jobban szemügyre veszem miután lehuppanok a mellette lévő helyre. Tényleg nem tűnik ismerősnek, habár elég sokan járunk a Roxfortba ahhoz, hogy ne ismerhessek mindenkit... azt hiszem, ez megbocsátható bűnnek számít. - Köszönöm! Egyébként a nevem Rose... téged hogy hívnak? Mosolygok kedvesen és barátságosan a lányra. Nem tudom, hogy általában ilyen visszahúzódó, vagy csak az ismeretlen, idegen emberek esetében, de az tény, hogy mintha azt próbálná sugallni, hogy menjek már, hagyjam szépen olvasni. Én pedig már majdnem fel is állok, hogy eleget tegyek ki nem mondott kérésének - amit talán csak én gondolom, hogy szeretett volna kérni, fogalmam sincs - amikor elmondja, hogy mágiatöri tankönyvet olvas ennyire, mire nekem akarva - akaratlanul is grimaszolnom kell. Na tessék... van, ami nem változik. - Nem kimondottan a kedvencem a mágiatörténet, de egész jó vagyok belőle, úgyhogy ha gondolod szívesen segítek tanulni. Mit vesztek? Nem túl sokan vannak olyanok, akik kifejezetten a mágiatörténetet mondanák a kedvenc tárgyuknak. Akadnak azért néhányan, persze, de messzemenően nem a legnépszerűbb, azt meg kell hagyni. Azonban tényleg jó vagyok belőle, úgyhogy szívesen segítek a lánynak, hogy hamarabb végezhessen a feladott szövegmennyiséggel esetleg házidolgozattal. Tapasztalatból tudom: azokat jobb nem halogatni, mert még megjárhatja az ember lánya.
" There are friends, there is family, and then there are friends that become family. "
Sosem voltam túl jó az ismerkedésben. Valójában ha belegondolok, igazán közeli barátaim talán nem is voltak még soha. Pedig mindig is szerettem volna. Ugyanakkor szinte lehetetlennek érzem, hogy én valaha is megbízzak valakiben. Pláne a nemrég történtek után. Lényegében az eddigi életem egy jelentős része hazugságon alapult és ha a saját szüleim nem őszinték hozzám, hogy feltételezhetném ezt egy idegenről? Eddig csak az feszélyezett, hogy úgy éreztem, nem vagyok elég szerethető, hiszen még a saját szüleimtől sem kapok semmilyen szeretet-megnyilvánulást soha. Most már az is, hogy még arról is hazudtak, ki az anyám… Hiába jöttem tőlük messzire, ennek a gondolata még mindig nyomaszt. Bár tudom, nem helyes, hogy kivetítem ezeket például erre a vörös hajú, kedvesen mosolygó lányra is. A régi beidegződéseket azonban nehéz megváltoztatni. Hiába vagyok most egy másik országban, egy másik iskolában, ahol tiszta lappal indulhatnék, egyszerűen nem tudom, hogyan is kezdjek hozzá. Ennek a lánynak azonban úgy tűnik, nincsenek ilyen gondjai. - Rei Tanaka vagyok. Örvendek – talán kicsit túl formálisan is reagálok, ahogy szolid, udvarias mosollyal az arcomon fogadom a bemutatkozását és még kicsit előre is dőlök ültömben és biccentek. Lehet, hogy szerencsés ilyen szempontból, hogy ülünk. Ha állnánk, valószínűleg reflexből meg is hajoltam volna felé egy kicsit. Nem szoktam még meg az itteni európai üdvözlési formákat. Vissza is térnék ezek után a könyvemhez, viszont meglepetésemre a kurta válaszom ellenére továbbfűzi a beszélgetést. Nem zavar, egyszerűen csak nem számítottam rá.
- Igazából… ez nem az az anyag, amit most veszünk… Hatodéves vagyok, de… ami azt illeti, idén jöttem ide… Cserediák vagyok, a Mahoutokoróból és nem igazán ismerem az európai varázslók történelmét. Mi azt nem annyira tanultuk… ezért arra gondoltam, kicsit korrepetálom magam az alapokból… - zavart mosollyal pillantok rá. Nem szoktam hozzá, hogy ilyen sok információt osszak meg egy idegennel, de ha már kérdezett, nem akarok elutasítónak vagy udvariatlannak tűnni. Egyébként, talán tényleg hasznos lenne, ha valaki valamelyest összefoglalná nekem a lényeget. Kicsit sok ennyi év tananyagát egyedül pótolni. De vajon merjek ilyet kérni tőle?
Mindigis elég közvetlen, könnyen barátkozó embernek gondoltam magam. Persze, a nagy család a majdhogynem megszámlálhatatlan unokatestvérrel eléggé megkönnyíti a szocializációt. Az biztos, hogy nem leszek szívbajos, ha véletlenül oda kell menni valakihez. Pláne ha még barátot is találok a végén az akkor még ismeretlen személyben. Néha megéri legyőzni a félelmünket, félénkségünket, és bátornak kell lennünk. De legalábbis ki kell lépnünk a komfortzónánkból. Az már más kérdés, hogy néhanapján elég furán nézhetnek rám, hogy csak úgy, minden gond nélkül odamegyek valakihez. Én ilyen vagyok, és kész... abba meg inkább nem gondolok bele, hogy mi van akkor, ha a másik esetleg nem az a legközvetlenebb fajta, és mondjuk elrohan. Szerencsére most semmi ilyesmi nem történik, és a lány, akiről kiderül, hogy Reinek hívják a padon marad mellettem. - Örülök, hogy megismerhettelek, Rei! Mosolygok rá kedvesen. Tényleg örülök, mindig jó új embereket megismerni. Ezután csendben, figyelmesen hallgatom mondanivalóját, A mágiatörténet viszont még mindig nem hoz lázba. Hát.. valami nem változik, ugyebár. Viszont a segítőkész oldalam ismét győzedelmeskedik, így legyőzöm magamban a mágiatörténet iránti ellenérzést, és nem adom Rei tudtára, hogy bocs, de inkább hajítsa el azt a könyvet, mindenki is jobban jár. Nem, ilyet nem teszek. - Ó, szóval gyakorlatilag elölről kezded az egészet... értem! Figyelj, én tényleg nagyon szívesen segítek, ha szeretnéd! Ketten talán jobban megy, na meg az ismétlés sosem árt, talán nekem sem lesz bajom tőle. Szóval, hol kezdjük? Pislogok hol Rei arcára, hol a kezében lévő mágiatörténet könyvre. Brr! Nem mondom, hogy könnyű menet lesz, de ha ezzel bárkinek is segíthetek, hát legyen, ennyit megér a dolog.
" There are friends, there is family, and then there are friends that become family. "
Abban, hogy a Roxfortba jöttem, elsősorban az motivált, hogy megtaláljam a szülőanyámat, akiről mindössze annyit tudok, hogy egy varázstalan nő, aki valahol Nagy-Britanniában él. Vagy legalábbis tizenhat évvel ezelőtt biztosan itt élt és találkozott az apámmal, akivel volt egy hosszabb-rövidebb afférjuk, amiből én születtem. Mindezt még apám balesete előtt, ami derékba törte a kviddcsjátékosi karrierjét és amitől a nemzőképességét is elvesztette. Valljuk be, ez vajmi kevés nyom, de ebből kell elindulnom valamerre. Valahogyan. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan kezdjek egyáltalán hozzá. Alighanem jól jönne ehhez egy-két barát, akik segítenek, akikre támaszkodhatok. De vajon képes leszek valaha megbízni annyira bárkiben is, hogy akár csak megosszam vele mindazt, amit a szüleim előlem is titkoltak ennyi éven át? Ez inkább csak afféle ábránd a részemről. A Mahoutokoroban voltak persze barátaim, akikkel együtt edzettem, tanultam, múlattam az időt, de a legbensőbb érzéseimet, titkaimat velük sem osztottam meg soha. Úgy neveltek, hogy ez jóformán eszembe sem jutott. Nyilván, mindemellett gondoltam arra is, talán a Roxfort az a hely, ahol végre ezen változtathatok. Csak azzal nem számoltam, hogy mennyire más itt kultúra, az emberek viselkedése és hogy én viszont nem tudok kibújni a bőrömből. Így ha lehet, őszintén szólva talán még magányosabbnak is érzem magam, mint Japánban. Ott legalább az arcok, a szokások ismerősek voltak. Itt viszont… Hiába tanultam meg a nyelvet rekordidő alatt, ez kevés ahhoz, hogy beolvadjak. Egyelőre legalábbis így érzem. Hogy Rose meddig viseli el a zárkózott, tőmondatos válaszaimat, azt sem tudhatom. Pedig szeretnék én barátkozni, tényleg. Tőle pedig már az is több, mint amit várhattam, hogy a kurta bemutatkozásunk után továbbfűzi a beszélgetésünket. Bár nem tudom, mennyire köti le a mágiatörténet, nekem tényleg jól jönne a segítség. Viszont nem nagyon szeretnék visszaélni a jóindulatával sem. De olyan barátságosan mosolyog rám, hogy úgy döntök, megpróbálok erőt venni magamon. Különben is, talán azt gondolná, vele van bajom, ha lerázom. Amennyire sikerült levennem eddig, fordult már elő olyan, hogy megbántottam háztársaimat, évfolyamtársaimat ezzel, mikor mondjuk meg akarták mutatni a kastélyt. Pedig én csak udvarias akartam lenni, hogy ne terheljem őket, mikor sok más dolguk is akad bizonyára. Mégis a legjobb szándékom ellenére az eddigi ismerkedéseim itt elég rosszul sültek el. Annyira legalábbis mindenképp, hogy órákon kívül nem nagyon akad társaságom és a szükségesnél többet egyik évfolyamtársam sem szól hozzám… Szóval jó lenne ezt most nem elpuskázni. De vajon hogyan kell ezt jól csinálni? Végül veszek egy mély levegőt és megszólalok.
- Ami azt illeti… elég sok ez az anyag… ha esetleg… össze tudnád foglalni röviden a fontosabb momentumokat… amiket mindenképp fontos tudni… az hasznos lenne… De tényleg csak ha van időd meg kedved ilyesmihez… nem akarok a terhedre lenni… - Hiába minden igyekezetem, a hangomon alighanem érezni a feszültséget, zavart és természetesen visszatérek a szokásos, bocsánatkérős, „bocs, hogy vagyok” stílusomhoz, amit az itteniek nem igazán díjaznak, de belőlem annyira természetesen jön, pláne, ha valaki szívességre ajánlkozik. Mert ez meglátásom szerint akkor is az.
NOTES: Semmi gond, írj nyugodtan, ahogy tudsz CREDIT
Vendég
Szomb. Júl. 03, 2021 11:26 am
Rei & Rose
◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇ ◇
Külföldiként biztos sokkal nehezebb van nálunk, a Roxfortban, mint az ő iskolájában valaha is lehetett. Mármint... ott azért csak ismerte a társait, de ha őket nem is biztos, hogy mind, hiszen én sem ismerek mindenkit a kastélyban, azért a kultúrát és a nyelvet ismeri. És ez azért határozottan könnyebbé teszi a helyzetét. Most pedig elszakadt az otthonától, az ismerős közegétől, a barátaitól... igen, határozottan el tudom képzelni, milyen nehéz is lehet most Reinek. Én is nehezen viselném, ha elszakítanának a szeretteimtől és egy teljesen más helyre kellene mennem. Mégis, nekem úgy tűnik, hogy egész jól veszi az akadályokat. És akarja is... ez nagyon fontos. - Hát persze, nagyon szívesen segítek! Ne butáskodj már, Rei! Nem vagy a terhemre, tényleg semmi gond! Igyekszem megnyugtatni, habár fogalmam sincs mennyire sikerül. Én is rá tudok görcsölni bizonyos dolgokra, meg rámjön a bocs hogy élek hangulat, de azt hiszem közel sem annyira, mint a japánok. Szegény Rei... biztos nem lehet neki könnyű. - Szóval? Akkor hol is kezdjük? Melyik része a leghomályosabb? Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, de tudnom kell, hogy hol is akadt el, ha segíteni szeretnék. Nem kell sietni, én ráérek. Na meg az ismétlés nekem sem árt meg, az egyszer biztos... habár az is tény, hog mágiatörténetből bármennyit is ismételek nem fogom tudni úgy megtanulni ahogy kellene. Nem... egyszerűen nem megy a fejembe.
" There are friends, there is family, and then there are friends that become family. "
Sokan mondják, akik távol kerülnek az otthonuktól, hogy honvágy kínozza őket. Hogy nekem van-e? Meggyőződésem, hogy nincs. Valahol kicsit jól is esik távol kerülni az elvárásoktól, a képmutatástól. Pláne mindazok után, amire rájöttem a származásommal kapcsolatban… Ugyanakkor tény, hogy nem egyszerű itt. A Mahoutokoróban már volt egy felépített életem. Valószínűleg a karrierem szempontjából jobban jártam volna, ha maradok, elvégre a csapatkapitányi poszt szinte borítékolható lett volna számomra ott ettől az évtől a kvdicscsapatunkban. Itt pedig még a Hollóhát csapatába se kerültem be egyelőre. Nincs üres poszt… itt már lassan egy beugró pozíciónak is örülnék. Ha valami, ez nagyon hiányzik. Kviddics nélkül félembernek érzem magam. Végtére ez az életem, ezzel is akarok majd foglalkozni a későbbiekben is. Remélem, hamarosan lehetőségem nyílik majd ezen a tétlenségen is változtatni. Kviddics terén legalább van önbizalmam, tisztában vagyok a képességeimmel. A barátok szerzése viszont már más tészta… - Köszönöm szépen… - zavarba hoz valamiért, ahogy ha kedvesen is, de félresöpri a szabadkozásomat. Azok a fránya kulturális különbségek. Talán sose fogom megszokni ezt a sokkal közlékenyebb, egyenesebb európai mentalitást. Pedig nagyon igyekszem, tényleg.
- Tulajdonképpen nem zavaros, csak elég sok… Merlint már átvettem, illetve a Roxfort alapításáról is olvastam már. A XV. századtól kezdve esetleg ha segítenél átbeszélni… Elég sok és átláthatatlan számoma, mire is kellene helyeznem a fókuszt… - Nem akarok továbbra sem visszaélni a segítőkészségével, de még jócskán van mit átnéznem, az időm pedig véges. Remélem, az anyagmennyiség nem ijeszti el annyira, hogy visszavonja az ajánlatát. Bár őszintén, azt is abszolút megérteném.
Nincs is annál jobb dolog, mint egy meleg, tavasz végi - nyár eleji napon az udvaron pihenni és olvasgatni. Na jó, de... azért a kviddicsezés még mindig jobb. Bár ennél jobb csak akkor lenne a helyzet, ha Scorp is itt lenne mellettem, de ő sajnos átvedlett Hollóhátasba és még mindig a könyvei fölött görnyed. Hiába mondtam neki, hogy ezt itt kint is csinálhatja... na mindegy. Van, ami nem változik.
