Why don't you protect yourself?

Ez a mai nap valahogy különösen nem az én napom. Az órákon is rosszul szerepeltem és bár nem feltétlen lenne ez egyedi eset, de ma még az átváltoztatástan se ment, ami a kedvencem és amiből alapjáraton nagyon is jó vagyok. Én... én tényleg nem értem, hogy mi van velem. Nem aludtam jól az éjszaka, ez pedig úgy tűnik, hogy kihat az egész napomra. Csak egyedül akarok lenni, elrejtőzni a világ elől, a saját gondolataimban és a természetben ez mindig sikerül. Az erdő szélén pedig talán még láthatok is néhány csodálatos állatot, az Ő jelenlétük majd megnyugtat.
Mivel órák után nem akartam visszatérni a klubhelyiségbe se, ezért a könyveimmel és jegyzeteimmel együtt hagytam magam mögött az épületet és bár akad egy oldaltáskám is, nem fért bele minden. Kék pulóverem kapucniját is az arcomba húzom némileg, mintha képes lenne egy láthatatlanná tévő köpenyként funkcionálni és csak sietek, sietek szaporán. Néha igaz sikeresen megbotlok, de gond nélkül jutok távolabb a kastélytól, amikor nevetés hangját hallom nem is olyan messze tőlem. Oda pillantok, majd pár idősebb srácot szúrok ki a távolban.
- Nézzétek kit hozott felénk a szél. - röhög fel az egyik, majd oldalba böki a társát, fejével int felém.
- Ez az a béna csaj? - már meg is indul, én pedig bár gyorsabban mennék, a harmadik utamat állja.
- Hová sietsz ennyire? Hát nem akarsz beszélgetni velünk? - a másik aki mellém ér már löki is ki kezeim közül a könyveket.
- Hoppá! Már megint ügyetlen voltál, ejnye, jobban is figyelhetnél. - én pedig zavartan kapkodom a tekintetem közöttük. A harmadik csak megfigyel, legalábbis egyelőre.
- Kérlek, hagyjatok... - motyogom, mire az előttem álló felém hajol, kezével tölcsért képez és füléhez tartja.
- Hogy mondod? Olyan halkan csicseregsz, hogy nem jut el hozzám a hang. - nevetek fel pofátlanul, majd belerúg egyébként is már agyonhasznált könyvembe, melyből több lap kiszakad, a szél pedig felkapja őket.
- Ne! - próbálom elkapni, de erre engem kapnak el, majd löknek hátrébb, aki pedig eddig nyugodtan megfigyelt most lazán előveszi a pálcáját, majd a helyett, hogy a lapokat összeszedné nekem, lazán felgyújtja. Még kapok némi megjegyzést, gúnyolódást, miközben próbálom egyre kisebbnek érezni magam. Kezeimet is összeszorítom mellkasom előtt, lehajtom fejem, de aztán rám unnak. Így, hogy nem pofázok vissza és még csak rájuk se támadok, unalmasnak titulálnak, magamra hagynak, én pedig végül térdre roskadok. Néhány kövér könnycsepp lecsordul csinos arcomon, de megtörlöm őket. Nem, nem fogok ilyen bunkók miatt sírni. Nem érdemlik meg. És ekkor jelenik meg még valaki, így felnézek rá, a kérdésre pdig kicsit hebegve felelek.
- Se... semmi! - próbálom összekapkodni a cuccaimat, bár az elhamvadt lapoknak már úgyis mindegy. Halk sóhajjal nézek csak utánuk, majd kelek fel és veszem át a felém nyújtott pergament.
- Köszönöm! - motyogom halkan, majd igyekszem elpakolni mindent, vissza a táskámba, melyből oly sok minden kiömlött.
- Nem számít... - neki biztosan nem. Miért is számítana? Veszem azért a bátorságot, hogy felnézzek az arcára. Ismerős, talán egy évfolyamba járunk, de nem tudnám megmondani, hogy Ő melyik házhoz tartozik.
- Már megszoktam. - ismerem be, kicsit beharapom ajkam is, félrenézek. Mit mondhatnék?

Éppen elég kellemetlen a helyzetem, így nem örülök igazán, hogy valaki más is látta ezt, akiről hamarosan megállapítom, hogy az évfolyamomba jár. Sajnos nem tudom a nevét és igazság szerint szinte semmit se róla, de kellemetlen, hogy látnia kellett a történteket. De mindegy már, rosszabb talán nem lehet. Vagyis de... mindig van rosszabb.
- Amióta a Roxfortba járok ez a helyzet, így mostanra hozzászoktam. - mindig vannak, akiket szekálnak és nos... itt én vagyok az egyik ilyen. Már az első napomtól fogva folyamatosan támadnak, pedig én nem ártottam senkinek és nem is tudnék. Éppen ezért is lep meg annyira a tanácsa, ami tekintetemről is leolvasható.
- Én nem szeretnék senkinek se fájdalmat okozni, se bosszúságot... És egyébként is alig mennek a rontások, még a gyengébbek is. Nem vagyok... nem vagyok túl jó boszorkány. - pirulok bele, pillantok félre ismét. Ő ezek szerint máshogy intézné el a dolgait, keményen, ahogy azt többen is csinálják, én erre mégis képtelen vagyok. Már csak két évem van vissza, ha ötöt kibírtam, a maradék kettővel se lesz gond. Csak észrevétlennek kell maradnom továbbra is, ennyi a titka.
- Nem igazán tudom... Mármint, a sárvérűségem gondolom az egyik oka, és... és mert ügyetlen vagyok. - eligazítok zavartan egy hajtincset, így küldve fülem mögé óvatosan, majd halkan sóhajtok és ami megmaradt jegyzetem, azt a táskámba sűllyesztem. Remélem kölcsönadja majd valaki a mágiatörténet jegyzeteit, mert azok nélkül nem fogom tudni megírni a következő dogát. Miért kellett elégetniük?
- De nincs baj, én... jól vagyok. Ha passzív maradok, hamarabb megunják és tovább állnak. - vonom meg kicsit vállaimat, majd a fiú arcára pillantok és valami kezd derengeni felőle. Új fiú, méghozzá...
- Te cserediák vagy, ugye? Láttalak már, de még nem ismerlek. Amy vagyok. - mutatkozom be neki, miközben két kezemmel magamhoz ölelem a táskám és zavartan elmosolyodom. Megfigyelni dolgokat azt jól tudok, így Őt is kiszúrtam, csak az előbb történtek annyira kellemetlenek voltak, hogy nem zökkentem még vissza, de most... most már itt vagyok teljesen fejben. Egyébként nem hiszem, hogy segíteni akart volna, mert akkor előbb jön ide, de most mégis miért tette így, utólag? Láthatja, hogy nincs bajom, a lelki sebeim pedig nem hiszem, hogy érdekelnék, nem is ismer engem.

Nem vagyok egy bátor lány, ezt mindenki tudja és most már ennek a srácnak is világossá válhat rövid időn belül. Hálás vagyok, amiért segít összeszedni a holmijaimat, de nem éppen könnyít a lelkemen ezekkel a kérdésekkel. Kicsit elpirulok, félrenézek, majd halk sóhajt követően jól láthatóan bólintok.
- Tudom, szánalmas... nem kell mondanod. - gondoljon rólam azt, amit csak szeretne, már megszoktam, tényleg. De csak azért, mert máshogy csúnyán bánnak velem és megbántanak, én még nem fogok olyanná válni, mint Ők. Eszem ágában sincs megbosszúlni tetteiket, se pedig tenni róla, hogy többé ne kössenek belém. Legalábbis nem olyan módszerekkel, mint amikre utal ez a srác. Bánt, amikor kijelenti, hogy baromság az egsz, amit művele, a következő kérdésére pedig már egyre kevésbé válaszolok szívesen.
- Az élet ilyen, nem könnyű egy magamfajta számára! Jobb így, mintha bántanának. Így legalább... legalább fizikailag nem ártanak. - mert azt nem bírnám ki, ebben biztos vagyok. Kaptam már pofont, volt rá példa, még korábban, de már az is nagyon megviselt, így mindent elkövetek azért, hogy ne ismétlődjön meg. Mivel voltam én ennél bátrabb is, de pórul jártam, így inkább marad a békés megoldás, a hallgatás. Egyszer ennek is vége lesz. Mindenesetre a nevemet elárulom a fiúnak, aki szintén viszonozza a bemutatkozást, majd távozni készül. Nem lep meg, talán jobb is így, biccentek felé.
- Persze, menj csak. - pillantok utána, de amikor megáll és visszatér hozzám, kicsit elkerekedett, meglepett szemekkel pislogok rá, majd hallgatom az osztást is, de... Ő semmit se ért.
- De... - csak ennyire futja, mert már el is kapja a csuklómat és húzni kezd maga után. Pislogni sincs időm, úgy meglep.
- Hova megyünk? - lépkedek utána, nem feszülök be és állok meg, szóval követem az erdő felé. Nem kedvelem az erdőt, veszélyes, legalábbis azt mondják, így én mindig távol tartom magam tőle.
- Nico... ugye nem akarsz bemenni az erdőbe? Nem szabad... - cserediák, lehet nem tudja. Mindenesetre vannak bennem kétségek és némi félelem is, de kezem nem húzom el, amíg Ő el nem engedi.