Vajon a belső, választások előtti átvilágítás négy éve is pontosan ilyen macerás volt? teszem fel magamnak a költői kérdést, amint a MACUSA épületének nevezett útvesztőben próbálom megtalálni azt az irodát, ahová az üzenetben azonnal hívtak. Pamela - akinek a neve valahonnan biztosan ismerős, noha arc nem társul hozzá - azt írta, hogy ez az ügy nem tűr halasztást. Még úgy sem, hogy Londonból kellett idejönnöm egy zsupszkulcs segítségével, egy zsúfolt munkanap után, hiszen az angolok potom hét órával jártak előrébb az amerikaiaknál. De hát persze ki számolja ezt? Rajtam kívül természetesen, akit iderángatnak a világ másik feléről, mert egy karót nyelt öltönyös bürokrata talált valamit az aktámban, ami nem tetszik neki. Bárhogy is gondolkozom ezen, már azon, hogy miért akadhattam fent, elképzelésem sincs. Ha jól tudom, akkor soha, senkinek nem volt rám panasza, ahogy hatalmas hibákat sem vétettem és nagyobb tévedés sem ugrik be hirtelenjében. Így csak egy dolog lehet… hogy vérfarkas vagyok. Kifújom a levegőt, amint ez tudatosul bennem. Egy pillanatra meg is torpanok, hozzászoktam már a diszkriminációhoz. Akár akarom, akár nem: megmásíthatatlanul része az életemnek. Amint megtalálom a megfelelő irodát, ami nem Pameláé, hanem valaki másé, noha tábla nincs mellette. Talán csak ideiglenesen kapta kölcsön az átvilágításhoz. Vagy nem. Igazából nem különösebben mozgat meg a téma. Amint bekopogok egyből be is nyitok. Időpontra várnak, nem hiszem, hogy finomkodnom kéne. És valóban. Egy hölgy ül bent réz színű bőrrel. Éppen csak felpillant, mintha kicsit el is mosolyodna, majd a kezét felemelve jobbra mutat vele. Egy másik ajtóra. Hozzátéve, hogy fáradjak be oda. Nem értem mi történik, de nem ellenkezem, ahogy kérdésekbe sem bocsátkozom. Hiszen a válasz már nincs messze, csak megköszönöm az útbaigazítást és belépek a másik irodába, ahol nem tudom ki vár. Egy férfival, pontosabban annak élére vasalt öltönnyel borított hátával találom magam szemben. Ismerősnek tűnik Ő is, csak úgy, mint a Pamela név korábban, de ezt sem tudom hova tenni hirtelenjében. - Jó napot. Tudom, hogy vérfarkas vagyok, de soha, senkinek sem ártottam vele. Ha nem haragszik, de igazán nem értem, hogy minek... -kellett idejönnöm, mondanám, de nem fejezem be. Amint az öltöny, vagyis annak viselője megfordul elnémulok. A világ is megfordul körülöttem… velem. Sok mindenre és sok mindenkire számítottam, de rá biztosan nem. Mély levegőt veszek. Próbálom rendezni az arcom, a döbbenet tagadhatatlan vonásait, amit kiülnek rá. Kiráz a hideg, mintha csak az ezidáig eltemetett múltam darabkái üldöznének. A költözésnél az a kép, most pedig ez. - Sam…? - suttogom meglepve, mintha valóban nem hinném el, hogy ő áll előttem. Igazság szerint tényleg nem hiszem. Már nyolc év is eltelt azóta, hogy utoljára láttam, hogy utoljára előttem állt. - Mármint… - rázom meg a fejem gyorsan, próbálva legyőzni az engem letaglózó döbbenetet, visszazökkeni abba a szerepbe és abba a jelenbe, amiben éppen vagyunk. Bármi is volt közöttünk az nem számított, már nem. Egy sóhajtásnál többet nem érdemelt itt, ebben a szituációban. - Elnézést kérek a tiszteletlenségemért. Nem önre számítottam. Miben lehetek a segítségére, Elnök úr?
Lessz ez még jobb is, ígérem
...
Vendég
Kedd Május 18, 2021 1:31 pm
Narcissa & Samuel
How am I supposed to pretend I never want to see you again?
A sakk mindig, minden helyzetben segített megnyugtatni az idegeimet - bár szerencsére ritkán kellett csupán azért játszanom, hogy lefoglaljam a csapongó gondolataimat. Egy-egy komoly tárgyalás előtt azonban mindig az irodámban kitüntetett helyet kapott készlet mellett kötöttem ki. A meccseket rendszerint nem fejezem be, minek után magammal játszani nem túl nagy kihívás. Most viszont bárhogy próbálkozom, nehéz úgy tennem, mintha bármit segítene, és mindez az ebédidőmre időzített találkozó miatt van, ami már egyébként is nyolc éve várat magára, félő azonban, hogy az évek óta felgyülemlett indulataim fogják formálni a beszélgetést. Persze tegnap én magam kértem arra Pamelát, hogy intézzen el egy találkozót, ha lehet minél hamarabb, de azt nem gondoltam volna, hogy már másnap farkasszemet kell néznem Narcissával. Bár ebből csupán az vonható le következtetésképp, hogy Pamela valóban az egyik, ha nem a leghatékonyabb kollégám. Hallom, hogy mögöttem nyílik az ajtó, én az ablaknál állva kémlelem New York városát, mintha nem láttam volna még ezelőtt annyiszor. A zsebórámra pillantva megállapítom, hogy késett, de nem számottevő ez annyira, hogy szóvá is tegyem. Kivételesen nem támaszkodom a botra, ami egyébként még így is csak egy karnyújtásnyira pihen tőlem, így a hosszú percek óta való ácsorgás megteszi a hatását. Egyszóval teljesen természetes, hogy amint megmozdulok, bicegni fogok. Az órát végül visszacsúsztatom a mellényem zsebébe és kihúzva magam összegombolom a zakóm felső gombját, mielőtt megfordulnék, hogy üdvözöljem a vendégemet, aki hallhatóan zaklatott és fogalma sincs arról, mi folyik itt. Soha nem tartottam hajtóvadászatot a vérfarkasok ellen, nem tartom őket veszélyesebbnek bármelyik másik varázslónál. Évekkel ezelőtt is ezt a nézetet vallottam, de ha emlékszik még arra az időre, akkor ezt ő is tudja. És tudhatja. Egy egész rövid pillanatra azonban meghökkenek. Lassan egy évtizede annak, hogy senki nem mer vagy nem akar Samnek hívni., ez engem is kibillent az eddigi hűvös viselkedésből és arcomon egy fájdalmas grimasz is átsuhan, de gyorsan rendezem a vonásaimat és megigazítom az öltönyöm ujját is közben, mintha mi sem történt volna. - A Samuel vagy a Mr. Quahog megteszi – köszörülöm meg a torkomat végül a hosszúra nyúló kínos csendben és adok neki némi támpontot, míg feleszmél az első sokkhatás alól. A szituációnál már csak az lenne abszurdabb, ha úgy beszélnénk egymással, mint két idegen. Habár valószínűleg Pamela azt gondolja, most az teszem. Hogy rideg és professzionális vagyok, így meg kell maradnom ezen a szinten. Úgy talán kevésbé lesz kellemetlen ez a találkozás mindkettőnknek. Bár tekintettel arra, hogy a mai nap semmi másra sem tudtam koncentrálni, mint arra a pillanatra, mikor végre felteszem neki a kérdéseimet… - Köszönöm, hogy idefáradt, Ms. Jackson.. Foglaljon helyet, kérem. - intek az íróasztalommal szemközti székek felé, én pedig amennyiben ő is így tesz leülök a sajátomra, miközben rutinosan kigombolom a zakómat. Persze ez mind csak formaság. Tisztában vagyok vele, hogy nem lett volna más választása, mint megjelenni, ha ezt kérem. Nos, az hogy egy ország első embere vagyok, jár némi előnnyel. Mondjuk a reakciójából ítélve alighanem elfelejtették vele közölni, hogy kivel fog találkozni, de talán jobb is így. - Nem rabolom sokáig az idejét. Csak a segítségét szeretném kérni egy elég... személyes ügyben.. - kezdek a mondandómba, közben pedig kihúzom az egyik oldalsó fiókot és előveszek egy aktát, amin minisztériumi pecsét van, majd csak az asztalra helyezem magam elé. Kinyitva az első oldalon mindenféle személyi adatok lennének - az ő adatai -, de úgy lapozom, hogy ezt ne láthassa. A kívánt papírt pedig egyszerűen kihúzom a többi közül és az asztallapon megfordítva felé csúsztatom. - Szeretném, ha nyilatkozna arról, hogy mi ez… - kérem határozottan, de kimért hangon. A nyakamon mégis megfeszülnek az izmok miközben azt várom, hogy szóhoz jusson. Természetesen tudom, hogy mi ez és azzal is tisztában vagyok, hogy eredeti a dokumentum. Már megvizsgáltattam egy szakértővel. Ez itt a bizonyíték arra, hogy valahol a világban van egy hét éves fiam vagy lányom, akiről elfelejtett szólni. És aki jelen pillanatban az egész kampányunkra veszélyt jelenthet, elvégre, ha én tudok róla, akkor más is tudhat.
A döbbenet és az értetlenség nem elég erős és jelentőségteljes szavak ahhoz, hogy leírják pontosan mit is érzek most, ebben a pillanatban. Talán csak az ad némi megnyugvást, hogy a megszólításom nyomán az ő arcán is átfut valami, noha olyan rövid időre, hogy mire valóban észrevehetném már ott sincs. Sosem gondoltam - és szerintem Ő sem -, hogy az életnek lesz még olyan pillanata, amikor mi ketten ismét szemtől szemben állunk, egymással farkasszemet nézve. És lám, a Sors egészen máshogy osztotta a lapjainkat, hiszen itt vagyunk a MACUSA egyik tárgyalótermében. - Ahogy kívánja, Mr. Quahog - bólintok határozottan, mégis kimérten, ahogy azt egy hivatalos találkozón, esetleg értekezleten tenném. Minden bizonnyal ez sem fog sokban különbözni azoktól. Ha teljesen őszinte kívánok lenni, szívem szerint maradnék a korábbi megszólításnál. Az tökéletesen semleges, semmi személyes nincs benne. Nyomokban sem lelhető fel, hogy mi valaha ismertük egymást. Nem mintha ki akarnám törölni azokat az éveket és emlékeket, mert ez meg sem fordult a fejemben. Soha. Az idő bármennyire is fájdalmassá fakította némelyiket, hozzájárultak ahhoz, hogy az személy legyek, aki voltam. Aki ezen az estén, jobban mondva délutánon, itt áll, szemben az amerikai mágusvilág első és legfontosabb emberével nem szegve le a fejét, állva a tekintetét. Úgy hiszem, nem sokan lettek volna erre képesek. - Ez csak természetes - biccentek, amint hellyel kínál. El is foglalom azt. Bármiről is kíván beszélni velem, úgy érzem, jobb követni a szokásokat. Formaságok ezek, kötelező körök, amelyeket az illem követel meg tőlünk, holott mind a ketten tudjuk, hogy nem volt választásom. Nem csak azért, mert Pamela - akinek a személyét időközben sikerül helyre raknom, már tudom, hogy honnan ismerős és hirtelen rettentően ostobának érzem magam, hogy korábban nem jöttem rá, nem vettem észre a jeleket, pedig ott voltak - azt írta, hogy az ügy nem tűr halasztást. Azért is, mert ha valakit a belső ellenőrzésre hivatkozva kívántak látni, az szinte mindig egyet jelentett azzal, hogy találtak valamit az illetőről. Valami terhelőt, aminek köszönhetően jobb esetben csak felfüggesztették a kivizsgálás idejére, ha pedig nem volt szerencséje, el is bocsátották. Mind a kettőre láttam már precedenst az utóbbi években. Egyiket se kívántam kipróbálni. - Személyes ügyben? - kérdezek vissza, holott tökéletesen értettem minden szavát és ezt ő is tudja. Nem a szövegértési hiányosságaim, hanem a meglepetés ereje késztet erre, noha a arcom meg sem rezdül, a hangom pedig pontosan olyan hivatalos, mint korábban. Nem értem, hogy mi késztethette őt arra, hogy pont engem keressen meg egy személyes üggyel. Természetesen számíthat a diszkréciómra, a múltunktól függetlenül, ezt is tudhatja, de attól még nem válik kevésbé logikátlanná ez a cselekedete. Az eddigiek alapján, legalábbis. Miközben egy mappát, majd abból egy papírt vesz elő, az arcát fürkészem. Nem próbálok olvasni a tekintetéből, az régen sem ment, csak akkor, ha Samuel is így akarta. Ahhoz mindig is kiválóan értett, hogy magába zárkózzon és megtartsa a titkait. Időlegesen vagy akár örökre. Noha velem szerencséje volt, sosem kívántam ezeknek utána járni. Nem vonzottak a rejtélyek és azok felderítése, ha ilyen ambíciókkal rendelkezem, nyomozónak állok, nem orvosnak. Ahogy elém kerül a papír, egyszerűen bólintok, majd a kezembe veszem azt. Semmi kirívó nincs benne, egy egyszerű lelet a központi ispotály pecsétjével és a kezelő orvos nevével, illetve kézjegyével ellátva. A diagnózist sem szaknyelven tüntették fel, egyszerű szavakat használtak, hogy egy laikus is tökéletesen megértse. A kezem mégis megremeg. Éppen csak nem csúszik ki belőle a papír, ezt pedig nem tudom palástolni. Hát milyen gonosz tréfát űzöl te velem? teszem fel a néma kérdést Samuel felé pillantva. Egy pillanatig eltűnődöm azon, hogy ennyi év elteltével még érti-e, majd úgy döntök nem számít. Már nem csak a múlt, de a jelent tekintetében sem. Ez lenne az édes bosszú, mert nem voltam elég óvatos azon az éjszakán? Mondd, milyen ember lettél? Élesen szívom be a levegőt, de próbálom más jelét nem mutatni annak, hogy mennyire felzaklat ez az egyetlen papírdarab. - Ez egy hivatalos dokumentum arról, hogy a vizsgált személy, minden kétséget kizáróan egy hölgy, gyermeket vár. Ha minden igaz, a hatodik, hetedik hét környékén járhat - teszem le a leletet, majd felé csúsztatom az asztalon. - Valószínű mozgó, ultrahang képet is kapott a gyermekről. Miért volt ehhez szüksége rám, ha szabad megkérdeznem? - érdeklődöm, noha nem vagyok benne biztos, hogy akarom tudni a választ, mégis úgy érzem, hogy jogom van hozzá, ha már kegyetlenül, visszaélve a hatalmával feltép olyan sebeket, amik sosem hegedtek be igazán; feltételezhetően soha nem is fognak. - Esetleg a felesége, akarom mondani a menyasszonya terhes? Szabad gratulálni? - toldom meg a mondandóm, minden mindegy alapon. Ha már fáj, hadd fájjon igazán. Gyerünk Samuel, dörgöld az orrom alá. Essünk túl rajta. Olybá tűnik, pontosan olyan lettél, mint azok a politikusok, akiket régen lenéztél.
...
Vendég
Kedd Május 25, 2021 5:03 pm
Narcissa & Samuel
How am I supposed to pretend I never want to see you again?
Bólintással nyugtázom, hogy a formaságok részéről is úgy történnek, mint ahogy az egy ilyen helyzetben elvárható két idegentől. Nem feltételeztem, hogy nehéz lesz szembenéznem vele, mégis embert próbáló feladat a szemébe nézni. Pedig legszívesebben a lelkéig látnék, hogy megbizonyosodjak arról, milyen okkal hallgatott évekig a kettőnk ügyéről. - Személyes ügyben - ismétlem meg, ám ezúttal úgy adok hangot ennek, hogy sejthesse, ennél jóval több mögöttes tartalma van a kérésemnek. Bizonyára megfordult a fejében már a kérdés, hogy miért pont rá van szükségem ehhez a feladathoz, hisz bárkivel megtehetném, hogy megnézetek vele egy papírt és kikérem a szakvéleményét. Ezt a feladatot viszont nem bízhatom senki másra. Alig várom, hogy szemügyre vegye a bizonyítékot. Még nem is tudja, hogy ellene szól, de már viszket a tenyerem, hogy megérjen benne a felismerés, hogy lebukott előttem. Nem vagyok türelmetlen, megvárom a szakvéleményét, és elégedetten bólintok, mikor megerősíti a hivatalos verziót. Persze nem túl bonyolult elolvasni azt, ami a papírra lett jegyezve, vagy legalábbis nem kell hozzá medimágus képesítés, hogy meg tudjam állapítani, hogy mi a lényege. A latin sallang pedig nem hoz lázba, az már csak a körítés, minden esetre teljesen egyértelmű, hogy egy egészséges magzatról van szó az okmányban. Elégedetten konstatálom, hogy ez neki is hamar világos lesz és a keze remegéséből arra következtetek, hogy máris sejti, miről van szó. Tudja, hogy van félnivalója! - Semmilyen képet nem kaptam a gyerekről, ami azt illeti... - mondom, miközben hátra dőlök a székemben, de a látszattal ellentétben éber és zaklatott vagyok. A hangomba is vegyül némi gúnyos él, a vonásaimat sikerül megreguláznom, de nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen problémákkal foglalkozzak. A képviselőtársaim sorra indítványoznak kényesebbnél kényesebb témákban meghallgatásokat és terjesztik elém javaslataikat, én pedig egy nővel állok hadilábon. Nevetséges. Egyszerűen röhejes. - Nem, Rosemary nem terhes... - válaszolom némi habozás után, egy apró hitetlen mosollyal, ami aztán szinte rögtön el is tűnik. Az arcomon pedig helyette a "komolyan ennyire hülyének nézel?" típusú nézés kap helyet. Az igazság az, hogy a hátam közepére sem kívánnék egy gyereket, pláne nem most. Rose pedig pontosan tudja, hogy fontos terveket kell még megvalósítanom, amibe nem fér bele az, hogy közben magamra erőltessem az apa szerepet is. Egyelőre. Így természetesen védekezünk annak rendje és módja szerint. Egyébként is mindig a tudatos családtervezést pártoltam, nem véletlenül öntött el a düh, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy valaki eltitkolta a gyerekemet előlem. Persze azt elég egyértelművé tette, hogy nem óhajt velem közös jövőt tervezni. Még csak a színem elé se fáradt, hogy magyarázatot adjon. Egyszerűen az anyámtól kellett megtudnom, hogy már nem tart elég férfinak ahhoz, hogy mellettem maradjon. A baleset után nem volt egyszerű ezen túljutni, az elmémet elborító keserűség és anyám törődő szavai azonban meggyőztek arról, hogy bármi is történt, Narcissa az, aki nem méltó arra, hogy a családunk tagjává fogadjuk. Épp ezért fürkészem oly' érdeklődve az arcát, hogy látom-e rajta bármi jelét az undornak. Látom-e rajta, hogy viszolyog attól a férfitől akivé váltam. Vajon mit gondol? Mit gondol rólam? Mit gondol arról, amit elértem nélküle? Az udvariaskodó körítés nélkül, amit valószínűleg csak azért kapok meg, mert attól tart, hogy máskülönben egyetlen tollvonással ellehetetlenítem a helyzetét. Veszélyes időszak ez a vérfarkasoknak. Egyre többen félnek tőlünk, mint nem. Én viszont nem tartozom közéjük. - Vetne kérem egy pillantást a dátumra is? - kérem aztán kimért hangon. Jó poén volt azt feltételezni, hogy a menyasszonyom állapotos, de meg sem közelíti a valóságot. A helyzet pedig ettől csak súlyosabb. Megvárom, míg úgy tesz, ahogy kérem, és ha megpillantom a szemében vagy az arcán a felismerést, nem vagyok rest azonnal feltenni a legfontosabb kérdést, ami foglalkoztat. - Hol van ez a gyerek, Narcissa? - a kérdés közben pedig arcom rezzenéstelen, bár ahhoz már nincs türelmem, hogy a magázódást is fenntartsam. Egyetlen érzelem nem sok, annyi nem suhan át rajtam. Legszívesebben dühöngve az asztalra csapnék, hogy ne szórakozzon velem ennyi év után. Ha van egy gyerekem, az a minimum, hogy tudjak róla. - Megkereshetem én magam is, de abban reménykedem, hogy spórolsz nekem egy kis időt..
Szürreális, ha kérdeznek, akkor biztosan ezzel a szóval illetném ezt az egész szituációt. Ha az elmúlt évek folyamán, egy-egy választási plakátot látva meg is fordult a fejemben, hogy Sam és én ismét keresztezzük egymást útját és szemtől szemben állunk a másikkal, azt egészen biztosan nem így és nem eképpen képzeltem. Egy rideg és személytelen tárgyalóteremben, ahol mégis valami megmagyarázhatatlan oknál fogva magánjellegű dolgokról kíván beszélni. A megerősítésére már csak egy bólintással reagálok, jobb híján. Feleslegesnek érezném a további beszédet. Noha a hanghordozásában tagadhatatlanul találok valami furcsát, egy apró, mindeddig figyelmen kívül hagyott mellékzöngét. Ezt pedig nem tudom hova tenni, ugyanolyan rejtély marad mint az, hogy miért is pont rám van szüksége ehhez a személyes ügyhöz. A történet pedig nem lesz sokkal tisztább, ahogy érthetőbb sem. Vagyis… annak tűnik, nagyon is annak tűnik. A papír ezer szónál is többet mond, ékesen bizonyít mindent, mégsem szeretnék hinni neki. Nem vagyok már egy naiv, fülig szerelmes huszonéves, aki úgy hiszi: övé az egész világ. Ahogy már rózsaszínben sem látom a világot, nem idealizálom azt, nem gondolom, hogy az emberek jók. Mégis… él, jobban mondva élt bennem egy kép Samuelről és arról a férfiról, aki annak idején lenni akart. (Akivé azt hittem vált.) Egy jó és becsületes emberről, aki tenni kívánt és változtatni. Hiába alakultak köztünk a dolgok úgy, ahogy, attól még szerettem úgy gondolni rá, mint arra az emberre, aki akkor volt, aki akkor akart lenni. Természetesen tudtam, hogy változunk. Én is változtam, ezt kár is lenne tagadni. De álmomban sem gondoltam volna, hogy valaki képes ilyen pálfordulásra, ennyire kegyetlenné válni. Hát nem szenvedtem eleget? Az elbocsátó szép üzenetben, pontosan, a tőle megszokott precizitással leírta, hogy mit és miért tesz. Hogy felelőtlennek tart, hogy az én hibám minden, hogy én okoztam a meg nem született gyermekünk halálát én és a felelőtlenségem, ezt pedig már nem képes elviselni. Én pedig megértettem, még csak nem is hibáztattam, ahogy neheztelés sem volt bennem. A legkevesebb sem. Néha, amikor kezembe került az a levél - mert sosem dobtam aki, emlékeztető volt, egy súlyos, szomorú emlékeztető - eltűnődtem. Vajon tényleg ő írta? A stílus és az aláírás a végén stimmelt, mégis… nem ilyen embernek ismertem, noha a gyász és a csalódás mindenkin nyomot hagy. Akkor és ott nem kérdőjeleztem meg a valódiságát, nem volt hozzá erőm, később pedig már mindegy volt, tulajdonképpen. Mégsem állíthattam be évekkel később az irodájába saját kényem és kedvem szerint, hogy kérdőre vonjam. Most azonban, itt ülve, hallgatva őt, a kezemben tartva ezt a lapot már biztos vagyok benne, hogy ő írta. Hogy ez a találkozó sem szól másról, csak a bosszúról, annak felhánytorgatásáról, hogy mennyire felelőtlen is voltam valójában. - Akkor majd bizonyosan fog - felelem rekedten, megköszörülve a torkom, amelyet hirtelen a föld legszárazabb sivatagjánál is szárazabbnak érzek. Nem igazán tudom, hogy mit kéne még ehhez hozzáfűzni, már éppen engedélyt kívánnék kérni a távozásra, amikor kijelenti, hogy ez nem a menyasszonya lelete. Magasba szalad a szemöldököm, nem tudom és nem is akarom palástolni a meglepetésem. Hát akkor? Csak nem teherbe ejtett valakit, aki nem a menyasszonya? Mondanám, hogy nem olyannak ismertem, de az együtt töltött végtelenbe nyúló percek bebizonyították már, hogy ez tulajdonképpen semmit sem jelent. - A dátumra? - kérdezek vissza ismét, de nem várok választ. Szemeim egyből a papír tetején elhelyezett számokra tévednek; megfordul körülöttem a világ. Meg kell kapaszkodjak az asztalban, noha szerencsére ülök, így vajmi kevés esélye van annak, hogy elájuljak, noha így is közel sodródom hozzá. Ismerős a dátum. Merlinre, de még mennyire. Ha pedig, eddig úgy gondoltam, hogy érteni vélem mi történik itt, csalódnom kell. Mert nem tudom, nem tudom mit és miért akar, vagy éppen tesz Samuel. Azon kívül persze, hogy módszeresen rúg belém újra és újra. Oly’ könnyen és oly’ egyszerűen, mintha előre megtervezte volna az egészet, lépésről lépésre, pontról pontra. Talán így is volt. - Hogy… hogy érted: hol van? - préselem ki magamból a kérdést, miközben próbálom lefogni a remegő karom, hogy ne lássa a gyengeségem. Azt, hogy egyetlen egy kérdéssel a teljes kiborulás szélére sodort. Nem akarom neki megadni ezt az örömöt, bármilyen beteges játékot is játsszunk most egymással. Összeszorítom az ajkaimat, miközben próbálok némi nyugalmat erőltetni magamra, noha érzem, hogy ez teljesen felesleges. Nem több, mint halottnak a csók. A vak is láthatja, hogy sokkal inkább vagyok zaklatott, mint bármi más. Fel kéne állnom és itt hagynom, hiába ő az elnök, mégis képtelen vagyok rá, mert nem értem. Az elmúlt években tett arra, hogy majdnem lett egy gyerekünk. Leírta mit gondol erről, most mégis itt ül előttem és kérdőre von. - Miért? - teszem fel remegős hangon a kérdést. Nem fordítom el a fejem, nem teszek úgy, mintha szégyellném a történteket, már nem. Elfogadtam őket, az életem része az a nap, akár akarom, akár nem. Pont ezért, bármilyen vádló vagy éppen lesújtó is a pillantása, már képes vagyok arra, hogy álljam azt. - Miért akarod most hirtelenjében tudni? - teszem félre én is a magázódást, így könnyebb, főleg ha mindenképpen a meg nem született gyermekünk a téma. Azt csak és kizárólag Sammel vagyok hajlandó megbeszélni, nem pedig a MACUSA elnökével, utóbbinak ugyanis semmi köze hozzá, míg az előbbinek nagyon is van. - Miért lett fontos ennyi év távlatából, amikor eddig magasról tettél rá? Mi változott Sam, mondd el: mi?
...
Vendég
Pént. Jún. 11, 2021 10:35 am
Narcissa & Samuel
How am I supposed to pretend I never want to see you again?
Nem volt sok időm átgondolni a lépéseimet, márpedig semmi sem áll távolabb tőlem, mint a megfontolatlanság. Ez ilyen horderejű dolognál viszont, ami minden szempontból vállalhatatlan eredményeket szülne, nehéz úgy tenni, mintha magabiztos lennék. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak egy pillanatra sem, hogy bárki is gyengének lásson. Arra mindig is kiemelt figyelmet fordítottam, hogy a látszat patyolat legyen. Átlátható kormányzati döntések, és folyamatos transzparencia. Ez jellemez, mert nem hagyom, hogy holmi mondvacsinált ürüggyel fölém kerekedjenek a politikai riválisaim. Nehéz engem megfogni, de ha napvilágot lát az, hogy van egy gyerekem, akit még csak fel sem vállalok, az egyáltalán nem vet rám jó fényt. Főleg nem a választások előtt. A karrierem érdekében pedig még arra is hajlandó vagyok, hogy egy szobában tartózkodjak azzal a nővel, aki nem csak elárult, még hátba is szúrt. Persze nem vagyok ostoba, nem várhattam el tőle, hogy leélje az életét egy félnyomorékkal, aki lett belőlem. Én is tudtam, hogy jobbat érdemel, egy teljes értékű férfit. Mégis szíven ütött minden sora. Tudtam, hogy sok mindenen ment keresztül a kapcsolatunk azzal, hogy vérfarkas lett, de sosem éreztettem vele, hogy emiatt bármi változott közöttünk. Nos, ezt megtette ő. Most pedig borzasztóan nehéz úgy kezelnem, mintha nem neheztelnék rá egyébként jogosan a történtek miatt. Bár adott okot bőven, ami felhatalmaz arra, hogy dühös legyek rá. - Bizonyosan.. - válaszolom, de a szemeimen láthatja, hogy mennyire kétlem a szavait. Soha, egyetlen képet sem kaptam tőle a gyerekről. Nem hogy ultahangfelvételt. Semmit.. Még csak nem is közölte velem, hogy terhes. Talán szégyellte azok után, hogy balesetet szenvedtem? Megannyi kérdés kavarog bennem, de kivárok. Várom, várom a pillanatot, mikor nyilvánvaló lesz számára, hogy elkaptam. Legszívesebben fel is nevetnék, mert olyan felületes munkát végez, ami nem jellemző rá, és mindez csak azért, hogy ne kelljen egy légtérben tartózkodnia velem?! A rémület az arcán, mikor rájön, hogy tudom... El nem tudom mondani, mekkora elégtételt jelent a lelkemnek. Úgy fúrom tekintetem az övébe, mintha ezzel meg tudnám semmisíteni. Ha nem az asztal másik oldalán ülnék, még az is előfordulhat, hogy mást tennék vele, nem csak egy jeges, undorral vegyített pillantást kapna a tettéért. - Jogom van tudni, hol van a gyerekem.. - szűröm a fogaimon keresztül, de immár a határaimat feszegeti az értetlen kérdéseivel. Megígértem magamnak, hogy nyugodt maradok, de nálam is eljön az a pont, amikor nem mágiaügyi miniszter vagyok, csak egy átlag férfi, akit átvertek. Méghozzá nagyon csúnyán. - Úgyhogy vagy te mondod el, vagy keresek valaki mást. Nekem teljesen mindegy. De ezt nem úszod meg! - intek felé ingerülten. A sértett férfi pedig ezáltal egy pillanat elforgása alatt utasítja maga mögé a kimért elnököt, aki megígérte Pamelának, hogy higgadt és professzionális marad. - Az istenit, mégis mi a francot képzelsz magadról? Ki vagy te? - sújt le ökölbe szorult balom teljesen váratlanul a mahagóni asztalra. Nem tudom tovább csitítani az indulataimat. Még tőlem vár magyarázatot? - Azt még megemészti a gyomrom, hogy nem akartál egy nyomorékkal élni, de a gyerekemet dugdosni előlem... Hogy van ehhez merszed? Hogy fordulhat egyáltalán meg a fejedben, hogy nem tájékoztatsz arról, hol van?! - kérem számon őt teljesen jogosan. Abban a pillanatban tudnom kellett volna a létezéséről, hogy megszületett. Hirtelen ötlettől vezérelve még az is megfordul a fejemben, hogy bíróságra mehetnék az üggyel, de az túl nagy nyilvánosságot hozna. Nem tenne jót a kampánynak.. - Vagy azzal jössz, hogy nem az enyém? - nézek rá kérdőn. Őszintén szólva már ezt is kinézném belőle, ha ez azt jelentené a számára, hogy hamarabb megszabadulhat tőlem. De ezt nem fogom annyiban hagyni. Eszem ágában sincs, mikor minden reakciója arról árulkodik, hogy egy rég eltemetett titkát bolygattam meg. - Válaszolj Narcissa! - emelem fel a hangom és szinte köpöm felé a szavakat. A legjobban mégsem az fáj, hogy mit tett velem, hanem az, hogy mennyire vak voltam. Mennyire félreismertem. Ő sem különb mint a többi...
Sok hibát követtem el életem eddigi harminckét éve alatt, ezzel tisztában voltam, noha a legtöbbet, csak úgy, mint az emberek túlnyomó része, nem tudtam volna felsorolni. A lista első, szinte már-már odaégett, megmásíthatatlan pontja mégis egyértelmű volt. Óvatlan, ostoba felnőttként kockáztattam és vesztettem. Nem csak vérfarkassá váltam - egy számkivetetté a társadalom bizonyos rétegeinek szemében - , de megöltem a közös gyerekünket, aki éppen csak hogy elkezdett létezni, már el is ment. Ez pedig, mind a ketten tudtuk, olyan bűn, amit nem moshattam le magamról, voltaképpen nem is akartam. Azt azonban nem értettem, hogy miért most, ennyi év elteltével hozza szóba újra és néz rám úgy, mintha a világ legundorítóbb embere volnék. Nem a pillantásának jogosságát vitatom, egyszerűen csak az időt, a fáziskésést, amint az bekövetkezik. Miért volt szükség ehhez nyolc hosszú évre? Nem értem. Már régen túleshettünk volna ezen a beszélgetésen a múltban, friss sebekkel és indulatokkal, ő mégis kihátrált belőle. Csak egy levelet küldött, majd pedig mindennek vége szakadt. Mintha ez ilyen egyszerű lenne felejteni. Talán számára így is volt, hiszen ki akart együtt lenni azzal, aki saját ostobasága által vezérelve megölte a gyermekét - gyermekük? Senki, ez egyértelmű és még csak fel sem róhattam neki. De hogy joga lenne látni? Mit akar látni? Egy mini sírt, egy elkapart magzat maradványait? Fel nem foghatom, hogy a saját magam kegyetlen földbe tiprásán kívül mi lehet a célja ezzel a diskurzussal, mert hogy beszélgetésnek már nem neveztem volna. - Keress mást - tárom szét a karjaim, sikertelenül rejtve ezzel a remegésük. Hiába nem akarom neki megadni annak az örömét, hogy lássa: felzaklatott, hatott rám, képtelen vagyok visszafogni magam. Irányítani a reakcióim. Valójában sosem voltam jó ebben, a rejtegetésben, így tehát, igazán nincs min meglepődni. - Komolyan Sam, nem értem mit akarsz elérni ezzel. Mit ér bármelyikünk is a múlt sebeinek feltépésével? - teszem még hozzá, noha ezeket a szavakat magamnak is mondhatnám, hiszen nem tudom, hogy én mit akarok elérni nála. Mintha csak kérném a pofont, nem pedig védekeznék ellene, ahogy azt normális ember tenné a helyemben. - Én mit képzelek magamról?! Én?! - emelkedik meg a hangom, ahogy ő is, úgy én is kezdem elveszíteni még azt a maradék önuralmamat is, ami maradt, ami miatt még kulturált emberként viselkedtem... nagyjából. Érzem, amint könnyek gyűlnek a szemembe, pontosan ezért nem pislogok, csak állom a MACUSA elnökének rideg, dühös, kissé talán követelő tekintetét. Azét a férfiét, aki egykor, egy másik életben a világot jelentette számomra. Nem fordítom el a fejem, sose tettem. A múltban sem, ha éppen összekülönböztünk valami, most már jelentéktelennek tetsző apróságon. - A kérdés sokkal inkább az, hogy te mit képzelsz magadról, Samuel Quahog?! - kérdezek vissza, figyelmen kívül hagyva a szavait, a monológját. Hiszen nincs értelmük, legalábbis nem itt, nem ebben a kontextusban. Mit titkoltam volna előle, amikor megírta, ezzel bizonyítva hogy mindent tud? Egyáltalán, mi köze volt az adott szituációnak a korábbi balesetéhez? Komolyan, érthetetlen. Ha nem ismerném jobban - legalábbis azt, aki egykor volt -, még annak a lehetősége is felvetődne, hogy valami illegális szerrel él, azért viselkedik így. - Csak azért, mert a szavazó amerikaiak jóvoltából elnöknek nevezheted magad, nincs jogod mindenhez! Főleg nem ahhoz, hogy emberekkel és az érzelmeikkel játsz. Főleg nem így. Lehet, hogy csak egy szánalmas vérfarkas vagyok, aki örülhet az állam kegyének, hogy dolgozhat, de nekem is vannak érzelmeim, a francba már! Amikbe nem gyalogolhatsz be csak úgy, kényed-kedved szerint valami beteges, megkésett bosszútól hajtva! Mit érdekel pont most téged az a gyerek?! - ebből a kérdésből pedig nem vagyok halandó engedni. Tudni akarom, hogy miért ez az időzítés. Mi történt most hirtelenjében, ami eddig nem. A döbbenet újabb hulláma, ha csak egy pillanatra is, de annyira letaglóz, hogy szinte mindent elfelejtek. Nem csak felháborodni, de beszélni, mozogni, pislogni, de szerintem még levegőt venni is. Az elmém egyszerűen csak üres, nem funkcionál. Hosszú, már-már végtelenbe nyúló másodpercekre van szükségem ahhoz, hogy ismét összeszedjem magam. Ahogy rá nézek, ahogy átértékelem ezt a szituációt egész egyszerűen hányingerem lesz. Annyira undorítóan gyomorforgató ez az egész, hogy arra már szavakat sem találok. Tulajdonképpen keresni sem próbálom őket. Ez lenne a híres, neves politika? Nem tudom eldönteni, mi fáj jobban, a tudat, hogy szándékosan taposott most belém újra és újra a saját bosszújának hajszolása gyanánt, vagy hogy álszent módon képes volt megkérdőjelezni az én egykori érzéseimet, amikor ő volt az, aki úgy vetett véget a kapcsolatunknak, ahogy. Egy levéllel. Mintha az együtt töltött évek nem jelentettek volna számára többet pár, hanyagul papírra vetett sornál - Én... ezt a beszélgetést itt és most befejeztem - állok fel sután, még a hangom sem csendül olyan határozottan, mint ahogy én azt szeretném. A lábaim ingatagok, éppen csak elbírják a súlyom, amint rájuk nehezedek, a kezem pedig még mindig rázkódik a bennem lakozó feszültségtől, de nem érdekel, már nem vágyom másra, csak elszabadulni innen és vissza se nézni. Elfelejteni mindazt, ami ennek az egyszerű, képekkel borított, bársonyfüggönyös tárgyalónak a falai között történt. De nem vagyok ostoba, hiába szeretném hinni: ennyire egyszerű lesz ez, valahol mélyen mégis csak tudom, hogy az elnök, a velem szemben álló férfi, nem fog ám ilyen könnyen utamra engedni. Főleg a megválaszoltalan, nyitva hagyott kérdése után nem.
...
Vendég
Csüt. Júl. 15, 2021 7:18 am
Narcissa & Samuel
How am I supposed to pretend I never want to see you again?
Fel voltam készülve rá, hogy nem adja magát könnyen, hogy ágál majd az igazság ellen, mikor rájövök a titkára. Tegnap este rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, de leginkább azt nem értem, hogy képes olyan szívtelenségre, hogy eltitkolja előlem a saját véremet. - Sokakat ismerek, Narcissa.. Ha kell a vérmágiától sem riadok vissza, hogy megtaláljam.. - pillantok rá szigorúan. Nem fogadok el nemleges választ, ha arról van szó, hogy van egy gyerekem, akiről még csak nem is tudok, nem alkuszom meg semmilyen más információval, csak a teljes igazsággal. A nő viszont szemmel láthatóan nem túl készséges. Hát még most is kínozni akar? Ennyi év után? Nem lenne egyszerűbb csak közölni a tényt, hogy van egy fiam vagy lányom és bevallani, jól elcseszte?! Bár nyilvánvalóan nem az a fajta, aki csak úgy fejet hajt mások akaratának. Máskor ezt tisztelném benne, most viszont jobban bosszant, mint bármi mást a szobában. - Rendben... Csináljuk ezt. De azt megígérhetem, hogy darabokra fogom szedni az életedet.. Előásom az összes ballépésedet, kezdve azzal, hogy eltitkoltad előlem a gyerekem létezését. Pontosan tudod, hogy minden erőforrásom megvan hozzá, hogy megtegyem. Ha ezt akarod, csináljuk ezt! - dőlök hátra egy pillanatra ingerülten és végigmasszírozom az arcomat egy gyors mozdulattal. - Vagy bíróságra is mehetünk érte, akkor legalább a világ is megtudja milyen romlott nő vagy... - Rosszul viselem, ha valaki nemet mond, ez a kérdés pedig jelen pillanatban minden másnál nagyobb prioritást élvez. Tudnom kell, hogy hol van, hogy milyen gyerek és hogy fejlődött. Egészséges-e. És ha ez mind adott, természetesen úgy kell a nyilvánosság elé tárnom, hogy fel se merüljön az emberekben, hogy eddig szándékosan titkoltam volna, máskülönben a kampányunk kártyavárként fog összeomlani, én pedig nem fogok tudni az embereim szemébe nézni. Őszintén szólva már most is komoly erkölcsi aggályokat vet fel a kérdés, hiszen az illegalitást sosem vontam be az életembe, sosem használtam fel egyetlen célom eléréséhez sem. Politikusként ugyan tettem sok mindent, amik más körülmények között egészen idegenek lennének a személyemtől, de ha nem ad más választási lehetőséget... - Tudod mit képzelek? Elárulom neked, Narcissa, hogy mit képzelek.. Azt, hogy ez.. - mutatok a mellemen lévő kitűzőre, ami a minisztérium címerét hivatott képviselni és minden elnök megválasztásakor újra kovácsolják a beiktatási ceremóniára - ... sok mindenre feljogosít engem ebben a szobában. Nem akarok hatalmi játszmákba bocsátkozni, de ha erre kényszerítesz.. Ebben az irodában én teszem fel a kérdéseket, te pedig azért vagy itt, hogy válaszolj rájuk! - vezetem le neki egyszerűen a képletet, hogy megértse, nem tréfálok. Nem azért, mert ostobának gondolom őt, Narcissa nagyon is okos nő, csak most valamiért nem gondolkozik értelmesen, engem pedig ez a világon mindennél jobban bosszant. Szeretném ugyanis azt hinni, hogy nem változott az évek alatt ennyit az intellektusa, bár erre újra és újra rácáfol. Arra pedig hadd ne nekem kelljen felhívni a figyelmét, hogy legjobb tudomásom szerint ő maga is azon haladó szemléletű amerikaiak közé tartozik, akik a változással együtt rám szavaztak. A kifakadása után viszont nem tudom tovább türtőztetni magam. Én is úgy pattanok fel, mintha tüzes vassal kényszerítenének rá, ami persze egyáltalán nem tesz jót a lábamnak, így néhány másodpercig kénytelen vagyok az asztal fölé hajolva, annak peremén megtámaszkodni, így pedig még közelebb is hajolok hozzá. Az indulataimat azonban ez a néhány perc sem csitítja. - Nem mész innen sehová! - üvöltök rá, mielőtt még azt hinné, hogy kénye-kedve szerint foghatja magát és kisétálhat az irodámból. Nem vagyok ahhoz szokva, hogy csak úgy faképnél hagyjanak. A mutatóujjammal közben a székre mutatok, ahonnan az imént kelt fel. Jobban jár, ha szépen fogja magát és visszaül, mert hiába gondolja, hogy ennek vége, itt mi még közel sem végeztünk. A kezem megremeg közben, az arcomon is látszik, hogy egy pillanattal tovább sem titkolom, hogy mennyire ideges vagyok. Mégis gyűlölettel vegyes megvetéssel nézek rá. Hogy lehet valakit ennyire félreismerni? - Ha megcsaltál évekkel ezelőtt, mit számít már.. De legalább mondd a szemembe, hogy mit tettél! Vagy talán erről is levelet akarsz írni? Anélkül nem mered vállalni mekkora ribanc vagy? - ordítok továbbra is, mintha nem ismerném a halk beszéd fogalmát. Mintha ez bármit segítene a frusztráltságomon. Mi másért nem akarna egyetlen kurva szót szólni a gyerekről? Talán a hírnevét félti? Felesleges, ha rajtam múlik az nem lesz már sokáig..
Éppen csak nem nevetek fel. De még ha így is történne, abban se lehetne sok vidámságot hallani, tulajdonképpen nem is indokolná az adott helyzet. Mindösszesen csak a szavai és a történések okozta frusztrációmat élném ki így. - Csak nyugodtan. Nincs mit titkolnom. - Ennyit mondok, se többet se kevesebbet. Nem félek tőle, bármennyire is szeretné, hogy így legyen. Nem fogok meghajolni a nagy szavai és a fenyegetődzései nyomán. Szét akarja cincálni az életem? Darabjaira szedni azt, hogy találjon valami újat, valami mocskosat, amiről még nem tud? Hát csinálja, hiszen nincs ott semmi, csak a jól ismert tények, néhány szakmai sikerrel kiegészítve. Vérfarkas voltam ugyan, de a magam módján makulátlan. Már a kór elkapása előtt is gondosan ügyeltem erre, hát még utána, amikor az államnak kezdtem dolgozni. Tudtam magamról, hogy sosem keveredtem bűnügyekbe, ahogy hatalmas, eget rengető hibákat sem vétettem, csak olyanokat, amelyeket bár ki más is. Így tehát, ezek biztos tudatában nem volt mit rejtegetnem. A vér mágia pedig… hát csinálja. Még ha minden zsigerem és anyaiösztönöm ellene is van, csinálja. Neki, annak aki nem született meg már nem fájhatott. Lépje meg, ha van hozzá kellő gyomra és lelkiereje. Valahol mélyen, jó magam is kíváncsi vagyok arra, hogy hová vezetnek a nyomok, mi történik egy elhalt magzattal. Akkor és ott, nyolc éve nem volt elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy rákérdezzek, mire pedig lett, már… már nem akartam tudni. Fontos volt, félreértés ne essék, most is az, de jobb a múltat nem bolygatni, elhagyni, ahogy elfelejteni úgysem tudjuk, de békében nyugodni hagyhatjuk és én hagytam is - részben - egészen eddig napig. Addig, amíg Samuel - a viselkedése nyomán egyre egyszerűbbé és egyszerűbbé vált rá így utalni, nem pedig Sam-ként, ahogy azt éveken keresztül tettem - úgy nem döntött, hogy feltépi a sebeket. Az okokkal és azon, hogy a jövőben mit kíván tenni nem foglalkoztam. Érzéseim szerint nem is akartam tudni. És még volt képe engem romlott nőnek nevezni, amikor hirtelenjében ő kereste beteges megszálltsággal és ijesztő vehemenciával az elvetélt magzatot. - Értem - erőltetek magamra nyugalmat -, ez esetben a MACUSA nagyrabecsült, általam is megválasztott elnökének - csempészek némi gúnyos felhangot a szavaim mögé - mi köze van a magánéletemhez? Ha a munkámról kérdez, köteles vagyok válaszolni, de a magánéletem, mint a szó is mutatja: rám tartozik. Addig természetesen, amíg nem teszek semmi törvénybe ütközőt. Ez pedig nem áll fenn - magyarázom neki pontosan olyan hangnemben, ahogy azt ő is tette nekem az imént. Alapvetően sosem ütnék meg vele szemben ilyen, vagy éppen ehhez hasonlatosat, de amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten, szokták volt mondani. Arról nem is beszélve, hogy mielőtt beléptem az ajtón, azt hittem, tudom kivel fogok beszélni, azonban minden egyes eltelt perccel rá kell döbbennem, hogy ez nem igaz. Valójában egy idegen ember áll előttem. Voltaképpen ezért nem kéne, hogy meglepetésként érjenek a reakciói. Azt, hogy nem enged egyszerűen elmenni sejtettem, lévén nem csak nyitva hagytam a kérdését, de a kellő információval sem szolgáltam neki. Nem is akarok. Már semmit sem akarok csak menni és… és zokogni, még ha ez szánalmasan is hangzik. Éppen csak a büszkeségem egy maradéka az, ami megakadályoz, jobban mondva akadályozott. A szavai nyomán folyni kezdenek a könnyeim, a kezem pedig még azelőtt mozdul, hogy végig gondolhatnám, hogy mi is történik, mik lehetnek ennek az életemre gyakorolt következményei. Valahol mélyen ironikus, hogy most, még ebben a gyomorforgató a helyzetben is tekintettel vagyok rá, azok után is, amiket és ahogyan mondott. Nem a bal kezemet lendítem - hogy kihasználjam a fogyatékát -, hanem a jobbat. Noha szeretném hinni: ennek semmi köze a szentimentalitáshoz, az érzelmekhez és a betegségéhez, csak ahhoz, hogy én magam is jobb kezes vagyok. Szeretnék, Merlinre de mennyire szeretnék mondani neki valamit, bármit, de képtelen vagyok rá. Csak a szemeim beszélnek, azok mesélik el, hogy mennyire csalódtam benne, mennyire megvetem azért, amit velem tett, amilyen tortúrának vetett alá, de legfőképpen azt, hogy mennyire sértve érzem magam. Mert nagyon sok mindent lehet rám mondani, de azt nem, hogy ne lennék hűséges. Soha nem csaltam meg senkit, főleg nem Samet, akit abban az időben majdnem mindenkinél jobban szerettem. Az pedig, hogy még pont ő emleget egy levelet, hát… gondolatra sem érdemes. Kihasználom a meglepetés adta lehetőséget és kiviharzom a tárgyalóból, és próbálok minél messzebb kerülni. Nem csak szobákban és városokban, hanem országokban mérhető távolságba.
...
Vendég
Pént. Júl. 16, 2021 9:27 am
Narcissa & Samuel
How am I supposed to pretend I never want to see you again?
Sosem gondoltam Narcissáról, hogy ostoba lenne, de most biz' Isten megfordul a fejemben, hogy az elmúlt évek negatív hatással voltak az elmeállapotára. Főleg, ha azt hiszi, hogy vele vagy nélküle, de minden meg fogok tenni azért, hogy a számomra fontos információk napvilágot lássanak. Ehhez pedig minden lehetséges eszköz a rendelkezésemre is áll, elvégre elnök vagyok. Bár sosem akartam az az ember lenni, aki saját önös céljai elérésére használja a státuszát, úgy tűnik az én életemben is eljön az a pillanat, mikor hátra kell hagynom rövid időre az elveimet, hogy sikerrel járjak. Mivel csak saját magamnak tartozom ezért elszámolással, nem feltétlenül érzem úgy, hogy ezzel bárkinek is ártanék. Őt kivéve persze. De ha mérlegre tesszük, hogy mit művelt velem akkor és most, azt gondolom, hogy meg is érdemli, hogy feldúljam az életét. És Merlinre mondom, élvezni fogom, hogy semmit sem rejtegethet tovább előlem. - Ez esetben Ms Jackson, fontolóra vehetné, hogy válaszol a feltett kérdésekre. Máskülönben nekem kell fontolóra vennem azt, hogy hátráltat egy számomra fontos nyomozást és információval él vissza. Nem szeretném, ha nyoma maradna ennek a ... karrierútjában... - teszem hozzá még figyelmeztetés gyanánt. Biztos vagyok benne, hogy nem lenne nehéz módot találni arra, hogy keresztbe tegyek neki. Sőt, akár vissza is rendelhetném őt Amerikába, elvehetném tőle a folyamatban lévő ügyeit, lefokoztathatnám.. Igen, megtehetnék sok mindent, amiről egészen eddig nem is gondoltam, hogy szükséges lépés lesz annak érdekében, hogy beszéljen. De ezek után sem teszi, még mindig állja a pillantásomat és esküszöm egy pillanatra a szégyenérzet is átfut az arcomon a tekintete nyomán, de múló másodperc ez csupán, mire rendezem a vonásaimat. A pofon viszont, amit kapok a szavaimért, meglepetésként ér, hisz veszekedtünk már életünk során néhányszor, ámbár sosem fajult addig a vita közöttünk, hogy - talán jogosan - leribancozzam. Egyértelműen ennek tulajdonítom azt a hatást, ami végül addig vezetett, hogy kezet emeljen rám. Kezet emeljen az elnökére. Elkaphatnám a kezét, visszahúzhatnám és az arcába ordíthatnék, de ha eddig nem beszélt, ez már ezután is haszontalan próbálkozás volna. Nem mellesleg sírva is fakadt, én pedig egyébként sem tudok mit kezdeni a síró nőkkel, így nem állítom meg abban, hogy távozzon. Csak meredten bámulom távolodó alakját, majd a faajtót, ami becsukódik mögötte. Szerencsére még a könnyáztatta tekintetében is láttam a felismerést, így nem kell tájékoztatnom arról, hogy ki van rúgva. Sőt, szerencsés, mert ha úgy tartja kedvem, még meg is hurcolhatnám ezért, csupán azért nem teszem, mert nem vetne túl jó fényt rám a kampány kellős közepén. Sokkal jobban járok, ha csendben tüntetem el az útból. Még percekkel később is az arccsontomat masszírozom, majd mikor Pamela befárad nem egy új cigány trükkel szolgál a fájdalom enyhítésére, csak egy vizes borogatást kapok tőle és egy korty fájdalomcsillapítót, ha szükségem volna rá. Ennyi pedig bőven elég ahhoz, hogy tudja, nem csak hogy hallgatózott, de még nehezményezi is a körülményeket. - Hívhatod a nyomozót.. Mindent tudni akarok! - villannak rá a tekinteteim, bár ez egyáltalán nem neki szól, sokkal inkább a sértett önérzetem beszél belőlem. Márpedig annak sosincs jó vége, ha megsértenek.
A sakk mindig, minden helyzetben segített megnyugtatni az idegeimet - bár szerencsére ritkán kellett csupán azért játszanom, hogy lefoglaljam a csapongó gondolataimat. Egy-egy komoly tárgyalás előtt azonban mindig az irodámban kitüntetett helyet kapott készlet mellett kötöttem ki. A meccseket rendszerint nem fejezem be, minek után magammal játszani nem túl nagy kihívás. Most viszont bárhogy próbálkozom, nehéz úgy tennem, mintha bármit segítene, és mindez az ebédidőmre időzített találkozó miatt van, ami már egyébként is nyolc éve várat magára, félő azonban, hogy az évek óta felgyülemlett indulataim fogják formálni a beszélgetést.
