Lassan kezdtem belátni, hogy az olyan közhelyek, mint a "soha ne mondd, hogy soha" valójában hatalmas életigazságok, bár ezt nem feltétlenül a saját káromon akartam megtanulni és végképp nem a "soha ne mondd, hogy soha nem lehetne ennél rosszabb" kontextusában. Mert mindig van lejjebb, ez szó szerint fájdalmasan be is igazolódott, mikor két nappal ezelőtt telibe kapott a jobb karom egy olyan átkot, aminek a feladóját azóta is félóránként elküldtem a jó büdös kurva anyjába. Már csak ez hiányzott azok után, hogy Russelnek sikerült felborítania az életemet. A mindennapok rutinja legalább elterelte a figyelmemet róla, hogy a bátyám megöletett velem valakit - egy fiatal lányt, baszd meg, azóta sem bírtam kiverni a fejemből a tekintetét -, erre jött ez a baleset, a saját ostoba figyelmetlenségem miatt és bumm, már a monoton hétköznapok terápiás jellegének is búcsút inthettem. Semmi terepmunka, semmi értelmes cselekvés (nehéz is lett volna a felkötött, használhatatlan karommal és a sok fájdalomcsillapítóval, amit adtak), a medimágusok még papírmunkára sem akartak visszaengedni a Minisztériumba, csak ezt kénytelen voltam ignorálni, mert megőrültem volna, ha otthon kell ülnöm a saját gondolataimmal. Még szerencse, hogy Lori ott volt mellettem, még akkor is, ha olykor nagyon nehéz lehetett elviselnie. Bár őt legalább nem neveztem egy genetikai torzónak és "retardált hülyegyereknek, aki csak áll bambán, mint egy fasz" - utólag be kellett látnom, hogy az a kis medimágus tanonc kölyök igazából semmit nem ártott nekem azon kívül, hogy nem tudott azonnal, a semmiből előteremteni nekem egy tapasztalt medimágust, mikor bevonszoltam magam a Szent Mungóba, de nyilván ez már késő bánat volt. A szokásosnál hamarabb végeztem a Minisztériumban, csak egy értekezletet ültem végig, leadtam a legutóbbi bevetésről készült jelentést Potternek és már szabadultam is. Lori még a Gringottsban volt ilyenkor, de úgy terveztem, felugrom a lakására, ahol az előző éjszaka után ott felejtettem néhány holmimat. Arra azonban nem számítottam, hogy a lépcsőházba bicegve, Lori lakása előtt egy nagyon is ismerős arc fogad majd. Kellett néhány másodperc, amíg rájöttem, honnan olyan ismerős, amikor viszont tudatosult bennem, hogy ez a medimágus kölyök, akit sikerült minden létező módon megsértenem az emberi méltóságában... akkor egyben még valami tisztává vált számomra. - Ó, baszd meg, te Lori öccse vagy - mondtam ki hangosan a nyilvánvalót. - Wallace... Ez a neved, ugye? Ritkán éreztem magam kínosan, nem tartoztam azok közé az emberek közé, akik sokat merengtek a szavaik súlyán és emésztette őket a bűntudat minden apró meggondolatlan sértés miatt. Ezt viszont még én is nagyon kellemetlennek éreztem, a fiú aligha felejtette el, miknek neveztem. A fiú, aki Lori öccse volt... Merlinre, ha ezt Lori megtudja...
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Csüt. Okt. 21, 2021 9:19 am
Leszünk mi még sógorok
Holden x Wallie
Noha azt már kellően bizonyítottam, hogy képes voltam önállóan gondoskodni magamról egy idegen országban a családom és mindenféle segítség nélkül. Én szerettem volna ide jönni az akadémiára, mert szerettem volna kiszakadni abból a kényelemből, ami odahaza fogadott. Megannyi alkalommal kaptam már meg azt, hogy képtelen vagyok gondoskodni magamról, mi több, felelősségteljes döntéseket hozni. Ezeket a képzeleket szerettem volna eloszlatni, de néha már görcsösen. Más különben sem számított, csak a családom véleménye. Igaz? Néha nem tudtam elszakadni attól, amit a Mungóban hallottam, ha valaki mellett segédkeztem, aki szidott, mint a bokrot, noha tudtam, hogy a fájdalomtól teszi, meg mert neki sem jókedvéből volt ott jelenése. Én megértettem, tényleg őszintén megértettem, hogy kényelmetlen lehetett nekik, de azt sosem, hogy ha őket is megtanították a szüleik viselkedni, akkor miért nem azt a követendő példát hozták magukkal? Néha akadtak olyan kérdések, amelyekre én magam sem tudtam a választ, amit tudtam, hogy egyetlen könyvben sem fogok megkapni. Amikor azonban Lori is a városban járt, úgy éreztem, néha nem ártana meglátogatnom. Szerettem a nővéremet és amíg régebben - nagyon régen, amikor kicsi voltam - relatíve sokszor vigyázott is rám. A korkülönbség ellenére úgy ítéltem meg, hogy jól kijöttünk és ezt ritka dolognak tartottam. Ráadásul mindkét nővéremmel eléggé jóban voltam, hogy tudjam, ha segítség kellene, akkor kapok. Én ragaszkodtam mindig ahhoz, hogy teljesen más szakmában helyezkedjek el, mint ők. Különben is gyerekkori tapasztalataim és élményeim is megerősítettek abban, hogy jó úton járok. A morcos betegek ellenére is. Épp vettem volna elő a kulcsom, hogy kinyissam az ajtót, amikor egy számomra ismerős arc fordult be mellém a folyosón. Először csak egy pillanatra megremegett a kezem, ahogy bedugtam a kulcsba és igyekeztem mély levegőt venni, hogy ne a zsigeri pánik fogjon el. A Mungóban sikerült a rossz érzéseket elhessegetni, mert egy semleges helyen egyszerűbb, mint a lakásnál. Azonban nem mondta senki sem azt, hogy ide jönne, így csak nyeltem egy nagyot és rá emeltem hatalmas tudakoló szemeimet. - Segíthetek valamiben? - nagy levegővel és kicsit magasabb hangon mondtam ezt ki, mint szerettem volna, de csak így tudtam ignorálni hirtelenjében a kérdését. A kérdést, amit most már nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hisz minden bizonnyal ismerte a nővéremet, hogy a nevét is tudta. Miért is ne? - Honnét ismered a nővérem? - ha már a nevemet is tudta, akkor biztosan többet tud róla, mint egy átlagember. Biztosan egy barátja volt vagy valami olyasmi. Ez esetben pedig csak egyet tehettem. Egy fanyar mosollyal bólintottam és egyben nyitottam is ki ajtót, de egy kusza lendülettel emeltem is magam elé a kezem, hogy beengedjem őt a legnagyobb jóindulatommal a lakásba. A kínos csendet azonban nem szerettem volna én megszakítani, mert én békésen beleolvadtam a hallgatásba, ellenben neki még mindig idegesnek és zavartnak véltem a tekintetét. Aztán csak lepakoltam a hátizsákom az egyik fotelbe és a bárpult felé fordultam. Mielőtt azonban kinyitottam volna, ismételten a férfi felé pillantottam. Furcsa volt a helyzet és fogalmam sem volt róla, hogy kezeljem. - Alkoholt, teát vagy vizet? - kérdeztem szándékosan ebben a sorrendben, majd csak összefontam magam előtt az ujjaimat, miközben vártam a válaszára. Nagyban gondolkoztam rajta, hogy melyik barátja lehet Lorinak, mert nem sokukról beszélt. Többnyire semmiről és senkiről nem mesélt, de talán néhány alkalommal említett aurorokat. Ő is az volt, tudtam az aktájából és bemutatkozás nélkül is bevillant a neve. - Te biztosan az a Holden vagy.
Sokszor, sok mindent elbasztam, különösen az emberi kapcsolatok terén. Kár lenne szépíteni: nem sok szociális tehetséggel áldottak meg. Alapvetően ritkán törekedtem arra, hogy ok nélkül, szándékosan beletiporjak valakinek a lelkébe, mégis gyakran megesett - ez a szituáció viszont minden eddiginél kínosabbnak ígérkezett. Nehezen lehetett zavarba hozni, most viszont határozottan szarul éreztem magam. Mégis mennyi esély volt rá, hogy éppen Lori öccse az a kis szerencsétlen, akit sikerült porba aláznom a Szent Mungóban? Ha létezett bármiféle felsőbb hatalom, engem biztosan rohadtul gyűlölt, mert mostanában annyi szerencse ért, mint amennyi vidám kacaj hangzik el az Azkabanban. - Segíteni? Nem, kösz, csak a cuccaimért jöttem. - Kulcs volt a kezében, így a sajátom a zsebemben maradt. A lelkem mélyén persze tudtam, hogy ettől még nem fogom megúszni a kényes beszélgetést azt illetően, hogy mégis mit kerestem a nővére lakásán. Mert Lori nyilvánvalóan elfelejtette megemlíteni az öccsének, hogy ki voltam, legalábbis a kölyök értetlen képe erről árulkodott. Vagy csak lassú volt a felfogása, de bíztam benne, hogy csökkent értelmi képességekkel csak nem engedték volna betegek közelébe a Mungóban. - Ez egy elég bonyolult történet - vontam meg a vállam. - Volt egy közös munkánk, azóta pedig elég gyakran találkozunk. Nem akartam hülyére venni a gyereket, de mivel Lori látszólag nem világosította fel a kapcoslatunk milyenségéről - valószínűleg arról sem, hogy van valakije -, így nem is én akartam közölni Wallace-al a tényeket. Fogalmam sem volt róla, hogy Lori miért ilyen távolságtartó a családjával, különösképpen a testvéreivel, de nem az én dolgom volt, hogy a magánéleti szarjait elrendezzem vagy elmélyítsem a kapcsolatát az öccsével. Követtem Wallace-t a lakásba, otthonosan mozogtam az albérletben, bár az esetek többségében inkább Lori jött át hozzám - az én otthonom kényelmesebb volt, nem csoda, éveim voltak rá, hogy komfortosabbá tegyem, míg Lori csak pár hónapja költözött Londonba. - Egyik sem, kösz, majd kiszolgálom magam, ha kell valami. - Azzal magára is hagytam a nappaliban, hogy összeszedjem a hálószobában hagyott holmijaimat. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, honnan és milyen minőségben ismertem Lorit, valószínűleg most egyértelművé vált, de mégis mit tehettem volna? Szerencsétlen, kellemetlen helyzet volt, de nem terveztem csak ezért módosítani a terveimet vagy Wallace képébe hazudni. Összehajtogattam a ruháimat, majd a zsebembe süllyesztettem a fájdalomcsillapító dobozát, amit aznap írtak fel a Mungóban, amikor Lori öccsével is találkoztam. Lassan éppen itt volt az ideje egy újabb adagnak, kezdett erősödni a karomban a fájdalom - hogy egy dementor baszná meg szárazon azt a nyomorultat, akinek eltalált az átka. - Igen, az a Holden vagyok - bólintottam, mikor visszaértem a nappaliba. Ezek szerint Lori mégis megemlítette a nevemet az öccsének? Nagyon úgy tűnt, bár azt nem tudtam megítélni, hogy így kevésbé kínos-e ez a helyzet vagy csak még rosszabb lett tőle. Elvettem a kanapéról az előző nap ottfelejtett táskámat, hogy belepakoljam az összehajtogatott cuccaimat. - Figyelj, kölyök, ne haragudj a múltkoriért. Nem kellett volna úgy beszélnem veled, elég nagy faszkalap voltam. És ezt nem csak azért mondom, hogy jó pontot szerezzek a nővérednél, komolyan sajnálom. Biztos nem vagy egy retardált hülyegyerek, igazán öhm... rendes gyereknek tűnsz. - Gratulálok, Holden, már megint sikerült csodálatosan szavakba öntened a gondolataidat. Inkább megkerültem a pultot, hogy töltsek magamnak a nappaliból nyíló konyhában egy pohár vizet, amivel be tudtam venni a kórházban felírt fájdalomcsillapítót.
