Korai babaváró

Tudom, tudom, még van vagy öt hónap a kicsi születéséig, de mióta tudom hogy apa leszek, folyamatosan arra gondolok, hogy hogyan lehetne úgy átrendezni a házat, hogy minden elférjen, egyikünknek se kelljen lemondani semmiről, és legyen egy külön babaszoba majd. Végül arra jutottam, hogy a dolgozószobámból a bútorokat egyelőre a padlásra szállásolom, és majd azt fogom átalakítani dolgozóvá, a jelenlegi helyére pedig kerülhetnek a babaholmik. Ezt a mai nap folyamán gyönyörűen elképzeltem, és a fél napomat a munkában azzal töltöttem, hogy vázlatokat készítettem egy pergamenre, hogy hogyan is tudnám berendezni azt a szobát.  Már amikor épp nem volt ennél lényegesen sürgetőbb dolgom, ami mondjuk nem öt hónap múlva lesz esedékes, hanem azonnal és máris. Magam sem tudom miért, hogy mire ez a hirtelen felindulás, talán a kelleténél sokkalta jobban ráizgultam a baba-témára, mégis alig vártam, hogy véget érjen a munkaidőm.
Általában a meló végeztével azonnal hazamegyek, most azonban úgy döntöttem, hogy - bár tudom, hogy Andromeda még örül neki hogy messze van még a születés időpontja -, elkezdem beszerezni a bútorokat, amik kelleni fognak, ha megérkezik a kicsi. Babaágyat, pelenkázót, meg hasonlókat. Ennek érdekében fogtam magam én ahelyett, hogy azonnal hazahoppanáltam volna, a város kellően mugli-lakta része felé vettem az irányt, és, nos valahogy az Ikeában kötöttem ki. Számomra nem feszélyező egyébként a túlnyomó muglijelenlét a környezetemben, nagyapám is varázstalan volt, dédanyám is varázstalan volt, szóval valamelyest hozzászoktam gyermekkoromban, és igazából kicsit még üdítően is hatott az elmémre, hogy nem ragadtam minden kis semmiségért pálcát. A bútoráruház azonban egy kész labirintus, már kicsit meg is bántam, hogy egyedül jöttem ide Szerettem volna gyorsan elintézni a vásárlást, de legalább egy órába tartott csak az, hogy megtaláljam a babaholmikat az épületben. Valljuk be, elég ritkán járok eféle helyeken.
Nagy nehezen megtaláltam mindent, amit venni szerettem volna - igazából csak követnem kellett a tömeget, meg a padlóra vetített nyilakat -, majd fizetés után egy nagy kocsin kitoltam az épületből a bútorokat, és az áruház mögötti sikátorba mentem velük, kerülve mindennemű feltűnést. Miután megbizonyosodtam benne, hogy senki sem lát, elővettem a pálcámat, lekicsinyítettem minden dobozt, a zsebembe tettem őket, majd nemes egyszerűséggel dehoppanáltam a tett színhelyéről.
Annyi időt elvesztegettem a vásárlással, hogy azon kivételes napok egyike lett a mai, amikor feleségem elttem ért haza, így mikor megérkeztem a nappalink közepére, szembe találtam magam vele, és majdnem szívbajt kaptam. Az volt a tervem, hogy mire hazaér, addigra kész leszek a szobával, de ez meghiúsult.
- Szervusz drágám! Korán hazaértél... - köszöntem mosolyogva, és közben a zsemből a pici dobozokat igyekeztem észrevétlenül a dohányzóasztalra tenni.

Bár már régóta vágyom arra, hogy gyermekünk szülessen, és párszor fel is vetettem, sosem erőltettem, hiszen tudom, hogy feleségem leginkább a munkájának, a hivatásának szenteli az életét, és eszemben sem volt elvenni ezt tőle. Mégis úgy hozta a sors, hogy a gyermek megfogant, és szerencsére Andormedának sem volt eszében sem olyan gondolat, hogy nem kellene megtartani. Vagy legalábbis előttem nem mutatta. Bár szó mi szó, azóta sokkal gondoskodóbb, és háziasabb lett otthon is, nem csak a munkában, ami kissé meglepett ugyan, de felírtam annak a számlájára, hogy talán az anyai ösztönök kezdtek benne dolgozni, és nem igazán szerettem volna belegondolni, hogy ez valójában mennyire banálisan is hangzik. Sőt, ostobán, és naivan, hiszen egy olyan nőről beszélünk, aki legszívesebben az egész napját a Szent Mungóban töltené.
Arra viszont nem számítottam, hogy az egész babavárósdi annyira lázba hoz majd, hogy több mint öt hónappal a gyerek születése előtt arra vetemedek majd, hogy az Ikeában töltsem a napot, és bababútorokat vásároljak. Arra pedig még kevésbé, hogy a nagy bevásárlókörútnak a köszönhetően, házasságkötésük óta szinte először Andro után érjek haza, nem pedig előtte. Így enyhén szólva megilletődtem, mikor a nappaliban talajt érve egyenesen feleségemmel találtam szembe magam, aki köszönés helyett kíváncsi szemekkel pislogott rám, és affelől érdeklődött, merre jártam. Szabad kezemmel, amivel nem épp a zsebemben lapuló dobozokat akartam az asztara pakolni megvakartam a tarkóm, és ártatlan tekintettel néztem rá.
– Tudod, csak vásároltam egy-két dolgot miután végeztem az irodában. Gondoltam… - nos azt már nem sikerült kiböknöm, mit gondoltam, mert idő közben elkapta a csuklóm, ami már az utolsó dobozzal közeledett volna a dohányzó asztal felé, és kivette azt a kezemből. Ahogy belenézett a szemembe, a zsigereimben némi fenyegetést éreztem, és menten bűntudatom lett, pedig szerintem semmi rosszat nem tettem. Hiszen csak bevásároltam… – Nem értelek, szivem, hisz mi rosszat tettem? – álltam a tekintetét, és abban a pillanatban, hogy a szavak elhagyták a számat, szinte már meg is bántam, mert éreztem, hogy ezzel csak súlyosbítom a haragját irányomba, amit következő szavai meg is erősítettek bennem. Fenyegetését hallgatva levettem magamról hosszú szövetkabátomat, és a sarokban álló fogashoz léptem, és felakasztottam rá, majd a vállam fölött válaszoltam, arcomat felé fordítva.
– Mért is kéne kitekerned a nyakam? Mert elmentem bútorokat venni? Hisz mondtam, hogy igyekezni fogok minden terhet levenni a válladról, nem? – visszafordultam felé, és széttártam karjaimat. Tényleg nem láttam volna értelmét annak, hogy együtt menjünk vásárolni, hisz egyedül is el tudom intézni, és rengetegen voltak, neki pedig legkisebb gondja is nagyobb a pénztárnál való sorban állásnál. Gondoltam ezt a terhet mért ne vehetném le a válláról? Egyébként sincs brutálisan elcseszett ízlésficamom, szóval igyekeztem olyan bútordarabokat választani, amik teljesen neutrálisak, így akár kisfiú lesz, akár kislány nem lesz zavaró a szoba berendezése. Nomeg…
– Természetesen, ha valami nem tetszik, vissza lehet vinni, megkérdeztem. – Nem voltam biztos benne, hogy ezekkel a szavakkal elérem, hogy sikerüljön megnyugodnia és kevésbé akarja kitekerni a nyakamat, de azért reménykedni szabad, nem?

Őszintén, egészen amíg haza nem értem, és feleségem ki nem borult a szörnyű tettemen, egészen jól telt a nap. Eszembe nem jutott, hogy mennyire alávaló dolgot is hajtottam végre azzal, hogy én kegyetlen ember egy várandós kismama nélkül merészeltem elmenni egy zsúfolt boltba, bútorokat venni, sorban állni, bolyongani. Igazságtalannak éreztem, amiket a fejemhez vágott, kiváltképp, hogy csak azért mentem egyedül, hogy őt megkíméljem ezektől.
– Természetesen nem! Hogy kérdezhetsz ilyet? – vágtam rá azonnal a kérdésére. Még hogy egyedül akarom-e felnevelni? Oké, hogy én akartam jobban ezt a gyereket, de nem egyedül magamnak, hanem nekünk, a kettőnk életébe, és az istenért, ezek csak bútorok. Azok is visszacserélhetők ráadásul. Tényleg nem értettem, min akadt ki ennyire, de igyekeztem nem olyan hangsúllyal válaszolni neki, mint ahogy ő beszélt velem, mert abból csak orbitális veszekedés lett volna. Felsóhajtottam, és erőt vettem magamon, hogy ne hagyjam nemes egyszerűen faképnél, mert az valószínűleg nem tett volna jót a kapcsolatunknak, majd halkan visszakérdeztem.
– Akkor egészen pontosan mi is a lényeg? – őszintén érdekelt, mert még mindig nem értettem. Lassan közelebb léptem hozzá, és némán figyeltem, ahogy megszemléli a dobozokat az asztalon. Nem tudtam mit is mondhatnék, komolyan nem gondoltam volna, hogy ennyire kiakad azért, mert nem vittem magammal. Eddig azt hittem, az volna a legjobb, ha minden létező terhet levennék a vállairól, hogy a gyermekvárás mellett továbbra is addig tudjon a hivatásával foglalkozni, ameddig képes megállni a lábán. Én akartam ennyire ezt a babát, és oké, nyilvánvalóan belement, és most rá hárul a nehezebb feladat, ezért valahogy néha bűntudatom van. Mert azt hiszem, ő úgyis boldogan el lett volna, ahogy eddig voltunk. Csak mi ketten, meg a munkánk.
Mikor rám sem nézett, és lényegében úgy éreztem, ignorál, lassú léptekkel indultam el a konyha felé, majd vettem egy mély levegőt és inkább megkerültem a kanapét, és leültem mellé. Óvatosan érintettem meg a kezét, és hatalmas szemekkel néztem rá.
– Figyelj. Ha azt hiszed, én nem akartam, hogy ott legyél velem, tévedsz, rendben? Akartam, tényleg, de azt hittem… - sütöttem le egy pillanatra a szemem. – Szóval azt hittem, nem akarnál jönni. Az utazás, a rengeteg ember, a sorban állás, meg az az útvesztő… - éreztem, hogy ezzel nem sokat javítok a helyzeten, ezért inkább igyekeztem más felől megközelíteni a dolgot. – Tudom mennyire fontos neked a munka, és azt hittem, jót teszek, ha megkíméllek ezektől. Annyi dolog van még, ami a bútoroknál ezerszer fontosabb, és mégsem jár ennyi gonddal. – fogalmam sem volt, van-e minimális értelme azoknak, amik elhagyták a számat, egyszerűen csak szerettem volna megnyugtatni. Mert tényleg nem akartam rosszat, és nem akartam vele veszekedni, a feszültség pedig nem igazán tesz jót neki. – Nem akartalak bántani ezzel. Ha akarod, a hétvégén visszavisszük az összeset, és te választhatsz ki mindent. Amit csak szeretnél.