Már alig tudom számon tartani azt, hogy ez hányadik alkalom, amikor a Dominic-al való találkozóra sietek. Az elmúlt hetek olyan szinten hektikusak voltak, hogy egyáltalán csodálkozom azon, hogy a fejem a helyén van. Az előadásra való készülések, ezek a kis külön “találkák”, a tanulás, mind-mind teljesen kezdik kivenni az energiát belőlem, pedig abból sosem volt még olyan, hogy elfogyott volna. Tudom, hogy a mai nap se lesz könnyű. Egyik alkalom se az. Minden egyes alkalommal be kell engednem egy majdhogynem teljesen idegent a fejembe, hogy kutakodjon az emlékeim között, próbálva valahogy áttörni azt a bizonyos hamis emléktárat, és ez alaposan meg szokott viselni mind a kettőnket. De az elhatározásom töretlen, így a találkozóink is azok. Ezek teljesen üzleti alapúak: Dom megpróbálja megoldani a problémámat, mindeközben én próbálok neki segíteni - elég kevés sikerrel -, szinte biztos vagyok benne, hogy amennyiszer meglát, legszívesebben a pokolba kívánna, és nem is igazán tudom hibáztatni ezért. Ha nem jelentem volna meg az életében, akkor továbbra is élhetné a megszokott akadémisták életét: de nem, nekem be kellett robbannom, hogy nyaggassam a személyes problémáimmal. A helyében én sem viseltetnék magam iránt túlságosan jó érzéséket. Azt viszont el kell ismernem, hogy mindezek ellenére se tette ki még a szűröm, nem küldött el, hanem ugyanolyan makacsul próbál a problémák gyökeréhez eljutni, mint a legelején, ami elismerésre méltó, és teljes mértékben sikerült elérnie azt, hogy tiszteletet érezzek iránta.
Hamar elérek az ilyenkor megszokott üres teremhez, amit használni szoktunk, és kicsit idegesen igazítom meg a táskám pántját a vállamon, mintha ezzel is kicsit tudnám halogatni az elkerülhetetlent. Halk sóhajjal nyomom le végül a kilincset és lépek be az ajtón, pontosan akkor, amikor megbeszéltük az időpontot. - Szia. - Mosolygok rá kedvesen Domra, amint belépek az ajtón és az előbbi idegességnek már nyoma sincs az arcomon. Eszembe se jut, hogy akármelyik diszkomfortos érzésemet a felszínre engedjem jutni: ha már a fiú van olyan kedves, hogy a saját szabadidejében hajlandó velem foglalkozni, biztos lehet benne, hogy akármilyen kellemetlen is néha az, amikor a fejemben turkál, egyetlen panasz szavam sem volt és nem is lesz a jövőben sem. Ennyi a minimum. Meg az is, hogy mint szinte minden egyes alkalommal, most is hoztam neki kávét, amit egyből felé is nyújtok. - Milyen volt a napod? - Kérdezem továbbra is mosolyogva, közben pedig ha már elvette a neki hozott kávét, leveszem a táskámat és leteszem az egyik üres székre. Mielőtt ide jöttem volna, próbán voltam, és már csak arra sem vettem a fáradtságot, hogy átvegyem a ruhámat, hiszen pontosan tudom, hogy valószínűleg úgyis a padlón fogok kikötni, izzadságban úszva, úgyhogy teljesen felesleges lenne átvennem az utcai ruháimat.
